Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lelki fájdalom természetrajza!?

2009.10.01

Fájdalmas az élet... Nem mondtam újat tudom. Vajon mekkora fájdalmat lehet elvisleni "épp ésszel"? És meddig? Főleg akkor, ha tudod a halál sem jelent menekvést előle.

Adott pár személy, akik annyira vágytak régen egymásra, hogy nagyon messzire is "elmentek". Aztán telt múlt az idő és az egyiküknek szöget ütött a fejébe, hogy a többieknek nincs is szükségük rá. Bizonyára próbálta elkergetni e rossz megérzését, sőt mi több tenni is próbált ellene. Ám az "élete" úgy alakult, hogy ez nem jött össze, na igen egy szokványos "kapcsolatban" is 2 személyen múlik a dolog, hátmég egy olyanban, amiben nem csak ketten vesznek részt... Megtette az egyetlen helyesnek vagy felszabadítónak vélt lépést, fájdalmában a halál karjába szaladt, követelte a halált azt, ami elviszi őt erről a helyről, melyhez oly sokáig láncolva volt. A sok év szenvedése berágta magát lelkébe és nem eresztette; marta; emésztette, minden ellenálás és próbálkozás hiába való volt.

A halál utáni pillanatok megnyugtatóak voltak, "hősünk" legnagyobb megdöbbenésére azon a "helyen" találta magát, amit közhelyesen csak paradicsomként emlegetnek. Mondhatni minden adott volt, hogy széttört, megtaposott és sárba tiport szívét meggyógyítsa. Csak ahogy az lenni szokott ott sem úgy mennek a dolgok, ahogy elvileg mennie kéne. Idővel(?) felderengett szívében a szertett személyek hiánya. A történet innen közhelyes, már a tökéletes sem volt tökéletes többé - bár kérdéses, hogy az volt-e számára valaha is - és idővel újra az élet mellett döntött. Várva az újjászületést és az új reményt. Hiba volt.

Megszületett és telt múlt az idő, növekedett és élte a fajtája életét a nélkül, hogy ezzel tudatosan tisztában lett volna. Elérkezett életében a nap, mikor megkezdődött a tudatosabb léte. És mint ekkor kiderült nem ő volt az egyetlen, aki akkor régen a halál karjaiba rohant a "társaságból". Olyan vonzalom, olyan erős kapcsolat kelt újra életre köztük, amit szavakkal nem lehet leírni. Vele együtt a remény az új és kiegyensúlyozottabb életre már-már megvalósulni látszott. Még fel sem sejlett a korábbi problémák kicsiny része sem és megérkezett a "társaság" többi tagja is. Persze a színjáték volt először, hiszen nem lehet csak úgy ajtóstul rontani a házba. Ezzel nincs is baj, csakhogy telt múlt az idő és kiderült semmi sem változott.Küzdelmek és próbálkozások sorozatai vették kezdetüket.

"Hősünk" sokszor sokféleképpen próbált "párbeszédet" kezdeményezni a tagok között. De mint idővel rá kellett jönnie ismét hülye és naív volt, hogy azt gondolta bárkinek is szüksége van rá. Rohadt fájdalmas érzése volt, amit tagadott, ameddig csak tudta. Bár úgy elég nehéz, hogy folyton azzal szembesült, rá nem volt kíváncsi soha senki, míg a többieket rendszeresen "látogatták". Aztán érdekes módon mindig csak azt hallotta a többiektől, hogy milyen fontos ő, mennyire erős és mennyire szeretik őt. Eleinte benyelte, mert be akarta nyelni ezt a dumát. De ő sem hülye, örökké nem lehet játszani vele és hülyére venni. Minden próbálkozása és kérése ellenére sem változott semmi, nem voltak rá kíváncsiak sem a véléményére. Természetesen ennek az ellenkezőjét akarták elhitetni vele, különböző "nem hagyományos" módszerekkel kapcsolatba léptek vele. Olyan álmokat és tapasztalatokat mutatva neki, mintha nem ő tudná és érezné jól, hogy felesleges. Eljutva ezzel oda, ahonnan elindultak sok sok évvel és szenvedéssel korábban.

Hogyan lehetne elhinni vagy elfogadni olyat, hogy valakinek fontos vagy, ha egyszer azt mondja és érzed is, hogy így van. Nem is szólva arról, hogy a lehető legmesszemenőkig megbízol benne és szereted, tiszta szívedből, amennyire csak tőled telik? De ugyanakkor képtelen arra, hogy akár egy személyes beszélgetést is kezdeményezzen veled. Hogyan lehetsz neki fontos, ha sértené a büszkeségét, hogy ő  kezdeményezzen egy beszélgetést és inkább meghal, mintsem megtegye vagy megváltozzon?

Aztán ott van egy másik tag is... Aki egy darabig bizonygatta "szóban" a szeretetét és szerelmét. De egy személyes találkozótól is módszeresen elzárkózott. Rendszeresen bizonygatta az érzéseit és azt az okot, hogy fél elveszíteni az egyik szerelmét, márpedig megtörténne, ha találkoznának, köszönhetően "hősünk" életszemléletének. Oly sok kérés és levelzés után sem történt semmi sem, csupán a szokásos "játék". Aztán mikor a kétkedés és fájdalom túl erős lett "hősünk" szívében, az illető nyomtalanul, hangtalanul eltűnt. Elnyelte a néma sötétség. Ráadásul ő olyan erős "adottságokkal" bír, hogy képtelenség megmondani, amit érzünk irányába az valóság vagy egy illuzió, amit ő kelt. Hogyan lehetne elhinni neki a szerelmét, ha saját bevallása szerint nem engedheti meg magának az érzelmeket és még egy kapcsolat alapjaira,a barátságra sem képes?

Hogyan lehet ezek után elbírni a lelki fájdalmat? Miért olyan a szív, hogy folyton remél, újból és újból reményt és hitelt nyújt a szeretett személyeknek. "Hősünk" a mennyet hozná el szerettei számára, még most is. Annyi fájdalom és csalódás után, a szükségtelenség biztos tudatával átszúrva. Hiába tudja, hogy ő nem kell senkinek sem, főleg azoknak nem, akiket annyira szeret, mégis minden erejével és tudásával is megvédené őket, amitől csak tudja, akár az élete árán is.  Még akkor is ha utána is elutasítanák és semmibe vennék az érzéseit.

Egyáltalán hogyan lehetséges szeretni valakit, ha fontosabb a büszkeség és a hatalom? Miért nem látható az a tény, hogy éljünk akár ezer és ezer évig vagy tovább is, sosem leszünk boldogok, amíg nem értjük meg, hogy a szeretet, szerelem és barástság nem azonos lényünk és személyiségük, de még a magánéletünk feladásával sem?!

Van-e kiút ebből a fájdalomból azon kívűl, hogy meghal a szív és csak a hideg üresség marad? Vajon tényleg olyan rossz az, ha már a szív nem érez semmit sem? Mi van akkor, ha ez az egyetlen orvosság arra, amit a halál sem gyógyít meg?

Vagy ez az egész történet csak arra volt jó,hogy "hősünk" ide jusson el, erre a pontra és "életútra"? Mert esetleg valaki(k) erre a szerepre akarják beosztani. Lehet mindez csupán egy remekül megszervezett és eljátszott színjáték, amiben feláldozható egy szereplő lelke?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Válasz

(Onyx, 2009.10.03 22:28)

Köszönöm,valóban ez a legfontosabb. De mindannyian vágyunk társakra. Egyedül nehéz, ha nem lehetetlen.

apatlan-xerox@freemail.hu

(Xerox, 2009.10.02 14:10)

Hősünk kissé megtörni létszik . Tény , hogy ő az, aki érti a szeretet fogalmát ,legyen az baráti , szerelmi , vagy akármi más , nem hagyhatja magától ezt a tudást elfeledni . Mert nemlényeg , hányan szeretik , csak az , ő mennyit fogad közelébe . Mert ki , ha ő nem ...

Apátlan Xerox a kicsi