Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zöld levél

2009.11.27

  Egy rigó távoli, ám erőteljes kiáltása törte meg az enyhülő, késő délutáni hőség csendjét. Az erdő fái suttogásba kezdtek, ahogyan a szél játszadozott leveleik között. Az enyhülés első jeleire felébredtek a vadak, élet költözött az erdő legmélyebb zugába is. Rigók, cinkék, pacsirták zengték a nappal utolsó dalait, mielőtt éjjeli vackukba tértek volna, helyet adva az éjjeli lények sokaságának. A Nap utolsó sugarai még itt-ott áttörték a lombok sűrűjét, fényjátékot varázsolva az erdei ösvényre. Emberi szem számára felettébb zavarba ejtő és csalfa játék volt ez, ha nem figyelt az utazó, könnyen az út széli bokorban találhatta magát figyelmetlensége miatt. Szekér erre nem sok járt, túlságosan veszélyes környék volt ez ahhoz, hogy bármi olyan értékeset szállítsanak, amit csak szekér bír el. Egy mókus most is, mint minden este, ugyan azon a csapáson haladt odúja felé, keresztezve ezt a bizonyos ösvényt. Minden gyanú és óvatosság nélkül ugrott ki a bokorból, hogy néhány szökelléssel az út fölé magasodó ifjú tölgyben elfoglalt vackába térhessen. Szinte sokkolta a mellé lépő csizma, megkétszerezte sebességét és lélekszakadva iszkolt a fészkére. Csak az odúból kifürkészve látta, hogy egy éjfekete köpenybe burkolózott vándorral hozta össze szerencséje. A vándor egy fél mosollyal bökte oda a kis szerzetnek:

-          Máskor figyelj jobban, mielőtt utolér a balsors.

Majd megigazította csuklyáját és homályba veszett arccal indult tovább. A mókus egy vakkantással búcsúzott a jó tanácsért cserébe. A sejtelmes alak ügyet sem vetett már a fényjátékra vagy az előle iszkoló állatok seregére. Monoton léptekkel haladt tovább az ösvényen. Két kisebb kanyar után meg is érkezett céljához, egy valamikori tisztáshoz. Régebben talán druidák tartottak itt szertartásokat és különös gyűléseket. Manapság azonban túlságosan is nagy volt erre felé a forgalom ahhoz, hogy továbbra is itt tartsák szent gyűléseiket. Azonban még a legforróbb nyári napokon is kellemes homály borítja ezt a helyet, az erdő már elkezdte bekebelezni. Évszázados tölgyfák szegélyezik az egykor szent ligetet, itt-ott egy-egy fiatalabb ifjonc is felütötte a fejét. Még a legidősebb emberek sem emlékeztek arra, milyen idős lehet a szent fa. Mely még így, több évszázados társai körében is matuzsálemnek tűnik. Égbe vesző koronája és hatalmas termete biztosítja jogát a naphoz és uralkodó szerepéhez.

Olyan hatalmas, hogy egy nagyobb ház is kényelmesen megfér alatta. Nem véletlenül épült ide a „Zöld levél” nevű fogadó. Tulajdonosa ezek miatt is előszeretettel bizonygatja vendégeinek druida őseit. A cégér alapján van itt minden, amit egy vándor csak akarhat tiszta kényelmes szállás; étel-ital; valamint diszkréció is.

Vándorunk nem először jár itt, ismeri már a fogadós hencegését és szinte ügyet sem vet rá, jobb napjain legalábbis.

 

 

     Kecses, ám erőteljes mozdulattal lökte be az ajtót. Odabent hangulatosan és természetes hatást keltően kialakított bútorok, használati tárgyak fogadták a szomjas utazót. Mintha egy fából készült világba lépne a vendég. A bútorok a természet formavilágát követve többnyire kanyargós és lekerekített formájúak voltak. Azonban egy asztal kivétel volt a többi közül. Nem egyszerű padok övezték, amin a részeg vendég disznó módján fetrenghet. Csupán négy, jól megtermett fából készült karosszék várta, hogy tulajdonosaik helyet foglaljanak bennük. Se ember fia, se lánya nem mert ennek az asztalnak a közelébe menni. Még a személyzet is félve tisztította időnként, hogy ne üljön rá a mocsok. Azt suttogták, hogy viharos éjszakákon a rúnákkal és egyéb furcsa nyelven írt, különös betűkkel tele faragott bútorok izzani látszanak, olyankor bárki közönséges halandó számára életveszélyes akár csak rájuk nézni is. A különös; halvány fekete; alig érzékelhető auráról már nem is beszélve, ami állandóan körbe lengte. Sűrűn vetette a kereszteket bárki, aki csak véletlenül is rá merészelt pillantani.

Vándorunk megérkeztével jeges fuvallat söpört végig a fogadón, amitől ez a különös aura lüktetni és lassan gomolyogni kezdett. Ki sem tekintett a csuklya alól, csupán kimért; hűvös mozdulattal becsukta az ajtót. Ott helyben minden szerencsétlen lélekbe belefagyott a szusz. Egy szó vagy nesz nélkül indult el a különös asztal felé, földig érő köpenye makulátlanul tiszta és sértetlen maradt a nehéz terep ellenére is. Az aura is különös fekete csápokkal nyújtózott az új vendég felé. Megállva az asztal mellett nagyot sóhajtott és szemmel láthatóan megkönnyebbült. A különös felhő körbevette, lüktetése pedig igazodott lélegzete ritmusához. Egy hirtelen, szemmel alig követhető mozdulattal leemelte köpenyét.

Derékig érő hollófekete haján apró hullám nélkül szaladt végig a fáklyák fénye. Mely leomlott nyakából, hogy szépségével újra megakassza az emberek lélegzetét. Bőre a frissen hullott hó fehérségével vetekedett, ajkai vérvörösen izzottak, írisze a legsötétebb éjszakánál is sötétebb volt. A szeme egyszerre volt borzongató és csábító. Bárki ember fiát vagy lányát megbabonázta ez a tekintet. Karcsú, de erőt sugárzó alakjára méltóságteljesen feszült a vörös és fekete csipkéből, kifejezetten neki készített blúz, kecses kézfejét sejtelmesen takarta a kézelő. Bőrnadrágja kiemelte nőies, de izmos lábait, melyeket mesterember készített nagy gondossággal. Felületes szemlélő csupán a mindkét csizmán kiemelt helyen elhelyezett igazgyöngyöt vette észre. Alaposabban szemügyre véve azonban vékony selyemmel hímzett jeleket lehetett észre venni, melyeknek tulajdonságait csak viselője ismerhette.

Aki kardjára pillantott egyből tudta, nem egy védtelen hölggyel van dolga. Ezüstös fényű kardja büszkén, erőt sugárzóan lógott balján. Csábító hatalmának senki sem tudott ellen állni. Kecsesen, de határozottan foglalta el helyét karosszékében. Melyen az írásjelek ebben a pillanatban felizzottak, különös képen a fejtámlán található írás. Mely avatott és tanult személyeknek elárulta, hogy Chalid a kegyetlennel van dolguk.

A jelek hamarosan elhalványultak, de a tömeg még most is csak az imént érkezett és számára ismeretlen vándor bűvkörében vergődött. Bár számukra ez élvezetet jelentett, élvezték egy ilyen hatalmas és erős személyiség béklyóját. Lesték minden rezdülését, kivétel nélkül mindenki arra vágyott, hogy legalább a lábtörlője legyen. Titkon azt remélte mind, őt fogja most kiválasztani, hogy szolgálhassa. Ha úgy kívánná Chalid, a csillagokat is lehozná neki az égről. Netán a szerelmüket viszonzásképpen, maga mellé fogadná egyiküket.

Újfent megjegyezte magában:

 „Ezek már megint engem bámulnak, rólam fantáziálnak. Még szerencse, hogy jó kedvemben vagyok, különben a többiek egy füstölgő romhalmaz mellett állva találnának. De merészeljen akár csak az egyikük is megszólítani…”

Nem kellett hozzá sok idő és egy anyadisznónál is dagadtabb férfi jelent meg támolyogva mellette. Ruhája a kosztól és izzadtságtól átitatódva sárgás színben játszott és bűzlött már méterekről is, nem beszélve az alkohol bűzéről. Chalid leplezetlen undorral emelte orra elé a karját, hogy legalább némi kis védelmet kapjon eme förmedvény bűzétől, és levegőt vehessen.

-        Hé kiscsillagom, gyere a papához, hadd mutassak neked valamit. – szólt a hájas férfi és sonka kezeit felé nyújtotta.

Chalid szemei ebben a pillanatban vörös tűzben kezdtek égni és az eddig viszonylag nyugodt aura sötét örvénnyé változott.

- Hozzám mertél szólni te gusztustalan förmedvény? Ráadásul le is tegeztél, mit képzelsz magadról? Nem őriztünk együtt tüzet! De te már nem is fogsz többé senkivel sem. – kelt ki magából kegyetlen hidegséggel.

A fogadóban minden mozdulat belefagyott ebbe a másodpercnyi időbe. Végül egy ezüstös villanás oldotta ki a pillanatot. Egy halk, de annál gusztustalanabb plottyanással a dagadt férfi keze a padlón landolt. Sikított volna a fájdalomtól, ami az eszét vette, de egy hang sem jött ki a száján. A fekete felhővé duzzadt energia közben a száján és orrán keresztül is igyekezett a férfi testébe nyomulni. Majd mikor a teste megtelt ezzel a felhővel, a bőre izzani látszott és a hólyagok nagyra nőtt ragyaként türemkedtek elő, hogy aztán ismét visszasimuljanak eredeti állapotukba. Percek multával, mikor a kín már elviselhetetlenné vált, egy hűvös fuvallat vetett véget az egésznek. A férfi nem értette mi történik és egyre üvegesebb szemmel bámulta azt,ami egykor a keze volt. Chalid továbbra is dühtől tajtékzó szemmel figyelte, de teste nyugodtságot sugárzott, szája pedig fél mosolyra húzódott. Ekkor egy apró reccsenés hallatszott a férfiból, az arca újra felfoghatatlan kínokról tanúskodott. De már késő volt, a csontok recsegtek, az izmok szakadtak, míg pár pillanat múlva a férfi rongybabaként terült el a földön és nem mozdult többé.

- Jegyezzétek meg! Így jár minden paraszt, aki nem tudja, hol van a helye. – csattant fel, majd hűvös nyugodtsággal újra helyet foglalt.

- Nagyon gyorsan takarítsátok el a szeme elől ezt a kupac szemetet, rontja a hely hangulatát.

A személyzet hajbókolva és szigorúan a padlóra szegezett tekintettel cipelte ki a nagy halom kocsonyás masszát, ami egykor a férfi teste volt.

Közben Chalid már a közeledő vendégeit érzékelte és morgott magában. „Éppen ideje volt, nem illik megvárakoztatni egy hölgyet…”

 

 

     A következő pillanatban nyílt az ajtó és egy magas, vékony testalkatú, de rendkívül izmos férfi körvonala rajzolódott ki az erdei alkony homályából. Csendesen, egy szempillantás alatt felmérte a helyet és annak színvonalát is. A szeme megakadt Chalidon és kurta biccentéssel üdvözölték egymást, majd hirtelen léptekkel elindult az asztal felé. Rövid haján táncolt a fény. Izmos testét olajzöld zubbony fedte, bőre halovány volt, mégis Chalid mellett maga volt a megtestesült barnaság. A zubbonyhoz illő, saját készítésű szövetnadrág feszes, de kényelmes viselet volt számára. Fémmel megerősített csizmája, léptei nyomán ütemesen kopogott a fa padlózaton. Hátán tegez, melyben 12 szál nyílvessző sorakozott arra várva, mikor szólítja őket szolgálatba. Íja kezében pihent arra az alkalomra, ha netán valakinek erősködni támadna kedve. Harcos megjelenése általában bőven elég volt még ahhoz is, hogy a legeszetlenebb fajankókat is nyugalomra intse. Nem csak testalkata és felszerelése, de tekintete is árulkodott számtalan harcról és küzdelemről, melyek közül párat olyanokkal vívott, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy lebecsüljék.

 Közvetlen utána lépett be egy fiatal nő, akinek legfeltűnőbb ékszere egy tiara volt. Éjfekete haját ezüst szalaggal övezte fejdísze. Finoman megmunkált ékszer volt ez, ami még az acélnál is erősebb és tartósabb nemesfémből készült. A szalag részt alkotó liánszerű csíkok játékosan kanyarogtak egymás között, a fiatal nő homlokához pedig egy hatalmas, sötétkék követ illesztettek. Olyan mélykék kő volt ez, amibe belenézve bárki az örök halál kemény és kérlelhetetlen ridegségével találkozott. Bőre fehérsége és éjfekete haja különös hatást keltett, szépségét tovább fokozták élettel teli ajkai és kecses, nőies vonásai. Ruházata egyszerű szabású selyem volt, mely játszott a fáklyák fényével, egyszer magába vonva, máskor messzire tükrözve vissza őket. A színek harmonizáltak egymással és elég figyelem felhívóak voltak ahhoz, hogy egy-egy gyanútlan férfinépet hozzá vonzzon, mint tűz fénye a lepkét. Kecsesen és lassan vonult végig a fogadóban, hogy minden férfinak legyen elég ideje elveszteni a józanságát és utána vágyakozni. Az íjász férfi minden egyes mohó tekintetre kemény és fenyegető pillantást vetett. Ami sokakat elrettentett egy esetleges udvarlástól.

A tiarás hölgy durcás arcot vágva rótta fel az íjásznak:

- Tudod jól, hogy számomra csak te vagy az egyetlen és igaz társ. De miért kell majd minden játékomat elrontanod?

A férfi kemény pillantást vettet, de egy szó nélkül ült le. Széke felizzott Chalid székéhez hasonló jelekkel, tájékoztatva a hozzá értőket, Xerox a védelmező is megérkezett. Ebben a pillanatban az eddig tisztán fekete aura megváltozott, élettel telibb állapotot sugárzott magából és a fekete mellett megjelent az életet sugalló élénkzöld szín.

A tiarás hölgy még egy percig, szigorúan kérdő szemekkel nézte Xeroxot, ám hamar megunva a némaságot ő is helyet foglalt. A harmadik karosszék is megerősítette gazdája, Szyrosz a halálhozó jelenlétét. Az energia felhő ismét változott és újra veszített életerejéből, miközben megjelent benne a sötétlila szín is.

A triónak feltűnt egy viszonylag közeli asztalnál ülő két férfi, nem emberi érzékeik számára rögtön egyértelmű volt, hogy hamarosan csatlakozni akarnak majd hozzájuk. Bár kisugárzásuk és szaguk előre sejteni engedte, hogy jó modornak a szikrája sincs bennük. De kellett még kis idő, amíg kellő mértékben összeszedték bátorságukat vagy éppen ostobaságukat.

- Negyedik Suvi merre kószál és mikor ér ide? – tette fel a kérdést kíváncsian Xerox és Szyrosszal együtt Chalid felé fordultak.

- Ki tudja azt, merre jár és mit csinál az az édes szörnyeteg. Hiszen ti is tudjátok, képes egy alantas ganajtúró bogarat is dédelgetni, akár a porban csúszkálva is, ha éppen arra támad gusztusa. – sóhajtott Chalid, de szemeiben látszott, hogy megenyhül és melegség önti el szívét az említett személy hatására.

- Nem is alantos lények azok a bogarak, sőt a természet igen fontos láncszemét alkotják. – vágott közbe Xerox határozottan.

- Különben is – folytatta Chalid, kinézve az ablakon – három nap múlva a telihold első napja lesz. Ilyenkor nem csak ő, de fajtája minden tagja megváltozik és úgy is maradnak egy egész héten át. Nem szép látvány olyankor egyikük sem. Na, nem mintha testileg bármiféle külső, azonnal észrevehető változás történne. De az elméjük szó szerint formát vált. Az értelemi képességeik erősen a nulla közelébe zuhannak, aztán személye válogatja, hogy dobálózik és csapkod-e össze vissza, netán depresszióba zuhan vagy mint ő is, az első kis félre értett semmiségen felkapja a vizet, ami csak tovább fokozza az ilyenkor folyton tomboló haragját. Akkor aztán meneküljön mindenki, mert a vadállat kitör és senkinek sem kegyelmez. Szerencsére szorult beléjük annyi tapintat, hogy ebben az egy hétben elvonulnak a világ és egymás elől is, nehogy túl nagy felfordulást okozzanank. – fejezte be az előadást Chalid leszegett fejjel és múló lelkesedéssel.

 

 

   Mindeközben a két tuskó sikeresen felcukkolta egymást, hogy csak azért is stílusban majd ők megmondják a tutit ennek a beképzelt és gőgős triónak.

-          Ezek a semmire kellő parasztok nem tanulnak… eh, emberek. – morgott Chalid.

-          Hé maguk, – röfentett az egyik tahó – a finom hölgy durva volt Mike-kal.

-          Tán maga is arra vágyik? – érdeklődött Chalid.

-          Ugyan dehogy, úgyis ráfért már a büntetés, – vágta rá gyorsan és kezeit védekezően maga elé emelte – de a most érkezett szerzetek nem vívták ki maguknak a jogot, hogy ilyen peckesen járkáljanak közöttünk.

Néma csend és őszinte meglepődés ült a trióra. Még ők maguk is alig hitték, hogy vannak ennyire buta és mágiára érzéketlen emberek is.

-          Főleg az a Robin Hood szerzet viselkedik úgy, mintha ő lenne a helyi kakas, közben meg egy lovászfiú is lecsapná, ha nem találja el időben az íjával. – röfögve hencegett, már-már röhögve saját poénján.

-           Én a maga helyében kétszer is meggondolnám kiket inzultálok és becsülök alá. – vetette oda Xerox, miközben egy szakértelemmel megmunkált tőrt húzott elő zubbonyából.

-          Óóó, csak nem megsértettem az uraságot? – kérdezte tetetett kíváncsisággal. – És mégis hová rejtették a hosszú, hegyes füleiket? Tán csak nem azzal a kis bicskával vágták le és ették meg vacsorára? – ezekkel a szavakkal írva alá halálos ítéletét, miközben társával majdnem fetrengtek a vihogástól.

Emberi szemmel alig láthatóan Xerox felpattant a székéből, a fickó előtt termett és egy gyors, határozott vágással elmetszette a torkát. A röhögés benne szakadt, majd pillanatok múlva az apró vágásból egyre hevesebben kezdett szivárogni a vér. Aztán buborékozni majd habzani kezdett, ahogy egyre erősebben igyekezett levegőt préselni tüdejébe. Térdre rogyott és úgy küzdött tovább az életéért, de a vérzés egyre erősebb és erősebb lett, míg végül élettelenül terülte el a földön.

Társa, aki eddig csak röhögött vele együtt, most némán állt és bámulta a nemrég még oly eleven barátját, aki vérbe fagyva feküdt a lábai előtt.

-          Maguk hegyes fülű barbárok, megölték Kyle-t, – visította eltorzult hanggal a másik – de majd én bosszút állok érte vagy ne legyen a nevem John Eckbauer.

Szyrosz kérdőn nézett az átkozódó hullajelöltre. Majd megkérdezte:

-          Kárpótolhatlak esetleg a veszteségedért?

-          Mi? – nézett bután John – Maga… engem… kárpótolni? Hát, ha már szóba hozta, el tudnék játszadozni egy maga fajtával odafent. – váltott bárgyú, mohó vigyorra az arckifejezése.

-          Rendben van, kap egy kis ízelítőt belőlem és a képességeimből. – vágta rá Szyrosz elégedett arccal és fogta meg Xerox karját, hogy visszatartsa.

-          De előbb had mutassam be még egy kedves hölgynek. Izabell!!! Gyere be, szükségem van rád!

John arckifejezése egyre bárgyúbb lett, ahogy elképzelte Izabellt. „ Hmm, Izabell, biztosan valami kreol bőrű, barna szemű szépség, egy tüzes déli nő. Csak az ilyeneknek adnak Izabell nevet.” – elmélkedett önelégülten.

 Nyílt az ajtó és halk, csoszogó léptekkel elindult az asztal felé Izabell. Gyönyörű, göndör haja keretként foglalta körbe arcát, bronz bőréről sugárzott a déli nap tüzessége, telt csípője életteliséget sugárzott… legalábbis egykor réges-régen. Ma már azonban haja szalmakazalként állt össze vissza, már ami maradt belőle. Színét rég kiszívták az elemek, bőre aszott és repedezett volt, foltokban hámlott is róla. Ajkai gennytől duzzadtak, szemeit csak a régen kiszáradt kocsány tartotta helyükön. Ruhája szakadt és megkopott volt. Így kúszott egyre közelebb és közelebb a megdöbbenten és földbe gyökerezett lábakon álló John-hoz. Izabell egy hirtelen mozdulattal elkapta John karját és gennyes ajkával csücsörítve, csókra nyújtotta aszott nyakát.

-          Mi ez a förmedvény??? Segítség!!! Szedjék le rólam… nem akarom… nem kell a kárpótlás!!! – üvöltötte John halálfélelmében.

Izabell szorításából kitépve magát Szyrosz felé pördült, de egy másodpercnyi ideje sem maradt arra, hogy megszólaljon.

Szyrosz egy hirtelen, de erős mozdulattal elkapta a torkát és síron túli hangon megszólalt:

-          Nos John, halálod pillanatától kezdve engem fogsz szolgálni egészen addig, míg hosszú hegyes fülem nem lesz. A neved pedig amúgy sem tetszik, legyen inkább Eiron!

Egy kecses, laza mozdulattal elengedte John torkát, aki elterült a padlón. Hörögni próbált valamit, de értelmes szó többé nem hagyta el a száját. Iszonyatos kínokkal fetrengett, bőre kiszáradt és színét vesztett lett, haja szalmaszerűvé aszott. Szemeiből eltűnt az élet és teste elernyedt egy kis időre. Hogy aztán lassan, merev mozdulatokkal felkeljen és mély meghajlással jelezze Szyrosznak, Eiron szolgálatra kész, várja a parancsait.

-          Takarítsátok fel a mocskot és utána menjetek a helyetekre! – utasította Szyrosz a két zombit.

 

 

   Hárman egyszerre fordultak az ablak felé. Emberi szem még távcsővel sem szúrta volna ki azt a két alakot, akik ebben a pillanatban léptek ki a tisztás szélére egy jól megtermett bokor mögül. Az éj beállta ellenére mind a trió tagjai, mind pedig a két ismeretlen alak igen jól boldogult a sötétben, mindenféle fényforrás nélkül. A két alak közül az egyik alacsony termetű, hosszú szőke hajú, rendkívül izmos fizikumú férfi volt. Apró termete ellenére hihetetlen erő sugárzott belőle. Bárki, aki ránézett tudta, veszélyes lenne magára haragítani.

A másik hozzá képest magas, robosztus testalkatú volt, ugyan olyan hosszú hajjal. De roppant izomzattal és széles vállakkal áldotta meg a természet. Első ránézésre mindneki a nagydarab férfit gondolta erősebbnek és parancsoló jellemnek. Még így az erdő sötétjében is, aki csak meglátta őket rögtön biztos volt benne, hogy két viking harcost lát.

Ott helyben megálltak, egy rövid ideig nézték az őket fürkésző társaságot, majd kurta biccentéssel üdvözölték őket. Szemük helyén mintha két-két igazgyöngy ragyogna, úgy verték vissza a fogadó fényeit. A szőke férfi útitársa felé fordult és mondott neki valamit, néhány kézjellel megtoldotta mondanivalóját, aztán hirtelen befejezte. A nagydarab fickó egy kurta biccentéssel nyugtázta az utasítást, majd egy gyors mozdulattal elindult a „Zöld levél” ajtaja felé. Eközben a szőke férfi laza, de határozott ugrással a bokrok közé veszett.

A triónak nem mindennapi látványban volt része, ahogyan az imént érkezett férfi határozott léptekkel közeledett. A sötétből kirajzolódó alak időnként elveszítette emberi formáját, olyannak tűnt mintha egy hatalmas, két lábon járó farkas közeledne. Hogy a következő pillanatban ismét az emberi alak körvonalazódjon előttük.

Vállaival alig fért be az átlagemberek számára készített ajtón, kissé oldalazva indult neki a belépésnek, nehogy fent akadjon már az ajtófélfán. A fénybe lépve erősen hunyorgott, mivel szeme a sötéthez szokott, s csak most lehetett jobban szemügyre venni fizikumát. Haja lapockáig ért, nagyrészt takarta hátára erősített, rúnákkal ékesített kardját, barna színét a fogadó fényei réz és arany szín keverékévé varázsolták, göndörsége a görög istenekét idézte. Fekete szövetinge kiemelte szeme mogyorószínét, amely most a tűz fényében sárgában játszott. Egyszerű bőrnadrágja izmos lábára simult, kiemelve futásra termett alakját. Vastag bőrcsizmáját szürkésfehér farkasprém borította, sarkait fémmel erősítették, talpát apró fémszegecsekkel tűzdelték meg. Barnult bőrszíne elárulta, nem óvja magát a fénytől, Xerox maga volt a megtestesült sápadtság hozzá viszonyítva.

Némi hunyorgás után erőteljes léptekkel indult az asztal felé. Bárki, aki ránézett, akár a háta mögött, azonnali szúrós és fenyegető pillantást kapott viszonzásként. Már a fogadóba lépésekor tisztán érezte a hely hangulatát és minden egyes ott tartózkodó érzéseit. A félelem hullám, amit érkezése indított el a tömegben, megelégedettséggel töltötte el és halovány félmosoly volt a reakciója. Az asztalhoz érve gyors és rövid, „Sziasztok!” üdvözléssel köszöntötte a hármakat, válaszul szintúgy köszönést kapott. Határozott mozdulattal helyet foglalt a negyedik karosszékben, elsőre sikerrel járt, nem ült mellé és nem akadt fent semmiben sem. Ez a szék is, mint a másik három felizzott, Szikla Onyxként azonosítva tulajdonosát.

    Immár a színes felhőben megjelent az utolsó, királykék szín is, amitől minden eddigi állapotánál stabilabb energiaszintre került. Most már az élet és halál energiái egyensúlyba kerültek, hihetetlen erőt árasztva magukból. Az eddig fekete masszaként pihenő, most már színes energia kavalkád lassan tágulni kezdett és egyre fényesebb és fényesebb lett. Amint kitöltötte a teljes fogadót, olyan földön túli fehérséget árasztott magából, ami a Napnál is fényesebb volt, ugyanakkor nem bántotta a szemet. Az egész hely és a tisztás is olyan volt, mint a paradicsom egy kis szigete itt a Földön. Egy hatalmas fényrobbanás és szélroham után az egész energia szétoszlott az erdőkben, mezőkben, folyókban és tavakban, falvakban és városokban is. Ott lüktetett minden élőlényben, harmóniát hozva a küzdelembe és küzdelmet a harmóniába.

-          Ennyi volt, idén is megtettük a kötelességünket – húzta apró mosolyra száját Onyx.

-          Mint mindig. – vágta rá Xerox.

-          Még szép, rá vagyunk kényszerítve. – fintorgott egyszerre a két hölgy.

-          Miért? Nem jó érzés, hogy részt vehettek a teremtés fenntartásában? – csodálkozott Onyx és Xerox.

-          Jó érzés az lenne, ha senki és semmi sem kényszerítene rá minket olyanra, amit nem akarunk, de olyanra se, ami akaratunknak megfelel. Mi tudjuk mi a jó nekünk és ebbe nem kell beleszólnia senkinek sem. – hangzott a már oly sokszor unalomig hallott nyafogás.

A két férfi vigyorogva nézett össze, egymást támogató tekintettel.

- Ej ezek a nők, folyton más kell nekik, mint ami van. – így Onyx, kissé élcelődő hangon.

- Bezzeg mikor mi nők mondtuk meg a dolgok rendjét, nem volt ilyen nagy a szátok nektek férfiaknak. – csattant fel Szyrosz.

- Persze egyetlenem, akkor… – kontrázott Xerox csendesen.

- Te nem szólsz hozzá Chalid? – faggatózott tovább Onyx.

Válaszként csak egy fenyegető mosolyt kapott, ami elég is volt neki, hogy másra terelje a szót.

Finoman a levegőbe szimatolt és lehangoltan megszólalt:

- Itt már megint balhé volt? Még erősen vészterhes a levegő tőle, az alkohol bűze sem képes elfedni. Nem bírjátok ki, hogy ne tanítsátok móresre a pornépet, mi?

- Te csak ne fintorogj itt nekünk, tapaszd be az orrod, ha zavarja azt a kifinomult szaglásodat. És különben is, te sem hagytad még ki egyszer sem az ilyen lehetőséget. – mordult fel Chalid.

Xerox egy hirtelen mozdulattal kitárta a közeli ablakot. A bűz nagy részét kivitte a huzat és helyébe friss, erdei levegőt hozott be. Nyugtatólag hatott Onyx érzékeire, így már nem érezte szükségesnek, egy csípős megjegyzéssel illetni Chalidot. Köszönet képen biccentett Xerox felé.

A fogadó tulaja félve lépett az asztalhoz, hogy felvegye a rendelést. Chalid és Szyrosz a legjobb minőségű vörösbort rendelték.

- Az uraknak gondolom kezdetben egy-egy korsó mézsört hozhatok. – próbálkozott a kocsmáros.

- Hozhatni hozhat, de az biztos, hogy az egyiket azzal a lendülettel viheti is vissza. – mordult rá Onyx.

- De hát… egy maga fajta harcos druida… ez alap dolog… vagyis csak azt gondoltam… nem értem.

- Nem kell értenie, csak tegye amit mondok és ne gondolkozzon. – kezdett lassan vicsorogni Onyx.

- Értem, igen, úgy lesz. Mit hozhatok önnek? – hajbókolt a kocsmáros.

- Egy korsó kecsketejet. – bökte ki.

- Nekem jó lesz a sör. – vágta rá Xerox.

Teljes döbbenettel az arcán eltűnt a pincében.

-          Mégiscsak lehet benne valami a druidákból, hogy ilyen gyorsan kapcsolt. – jegyezte meg Onyx, némi elégedettséggel a hangjában.

Mire visszatért a rendelt italokkal, már javában folyt a beszélgetés és a kedélyek nyugodtabb mederbe terelődtek.

 

 

    Nem sokkal az után, hogy a fogadós felszolgálta az italokat és eltűnt a hátsó részbe nyíló ajtóban. Egy még józan, de annál eszetlenebb vendég úgy gondolta, felhecceli Onyxot, mivel nem bírja az ütős piákat.

-          Mi van? Anyuci várja haza a kicsi fiát estére, ezért nem iszik a kis drága? – élcelődött fennhangon.

-          Figyelj te tudatlan bunkó! Nem tudod mivel játszol és már én sem vagyok abban az állapotomban, hogy tolerálni tudnám ezt a hülyeséget. Ha kedves az életed, befogod a pofád és elhúzol jó messzire.

-          Nézzenek oda, hát szabad így beszélnie egy kisfiúnak? – hahotázott a hullajelölt.

Onyxnak sem kellett több, felpattant székéből és mint egy vadállat az imént még vicces kedvű férfinak esett. Egy jól irányzott jobbossal a földre küldte a tagot, de akkora lendülettel, hogy a fal tudta csak megfogni.

-          Hát ez ütős volt, de ennél még a 7 éves fiam is jobbat üt. Viszont most megmutatom, hogyan üt egy igazi férfi. – bugyborékolt saját vérében.

Egy hirtelen lendülettel rohanni kezdett Onyx felé és tőrt rántott. Onyxból iszonyatosan mély morgás tört elő, szemeiben egy farkas dühe égett, elméjében megsemmisítve minden logikus gondolatot.

-          Ezért megdöglesz! – hörögte Onyx állatias hangon.

Egy apró kézlegyintést követően a tag átrepült a szobán és a szemközti falnak vágódott. De ideje nem volt a földre zuhanni. Onyx elkapta a torkát és a falhoz préselte, mélyen a szemébe nézett és kiélvezte a pillanatot, ahogy tudatosul a fickóban, mivel is kezdett ki. Rémületében egyre fehérebb és fehérebb lett, majd esztelenül kezdett kiabálni és össze-vissza csapkodni. Szabadulási kísérletnek Onyx kardja vetett véget. Egy szempillantás alatt falhoz szegezte a meglepett fickót. Majd gyors és hirtelen rántással felvágta hasi tájékon, és a vérben tocsogó, még húsmeleg belek a padlóra ömlöttek.

Onyx kissé lehiggadva szemlélte képességeinek erejét. Majd mohóságának engedve lenyalta a vért kardjáról. Dolga végeztével csak bámulta a kibelezett hullát.

-          Hagyd csak, Eiron még úgysem evett eddig, – kérte Szyrosz – majd ő eltakarítja.

Éhségét kissé csillapítva újra helyet foglalt az asztalnál.

- Ennyi erő demonstráció egy napra csak meggyőzte az összes parasztot, hogy nem érdemes velünk ujjat húzni. – jegyezte meg Chalid teljes nyugalommal és megelégedettséggel.

- Ámen. – morogta még Onyx.

Kedélyes és baráti beszélgetés bontakozott ki négyük között. Elmesélték egymásnak ki merre járt, mit látott a világban, milyen csatákat vívott meg, milyen tapasztalatokra tett szert, mióta utoljára beszélgettek egymással.

 

Odakint a sűrű sötétség homályába veszve izzó szempár figyelte őket, nagyon távolról és mégis nagyon közel. Egy sötét úr állt készenlétben és szőtte terveit, hogyan férkőzhet közel a négyek által birtokolt erőhöz és hogyan veheti azt magához, hasznot húzva a teremtésből…  De ez már egy másik történet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Válasz

(Onyx, 2009.11.30 08:56)

Köszönöm a hozzászólásaitokat. Onyx sem szereti a sört. :) Ez egyfajta erős ráérzés nálam, hogy kinek milyen a lelkülete. Aztán minél többet beszélgetek az illetővel, annál pontosabb és megbízhatóbb lesz. A kezdeti megérzés általában bejön és csak csiszolódik idővel. Örülök, hogy tudtam meglepetést is okozni.

Próba 2

(Xerox, 2009.11.29 22:07)

Xerox nem szereti a sört . És nem magas . Ez csak a kötekedés volt nagyon tetszett . Honnan tudsz ennyit a lelkületekről ? Engem nagyon ledöbbentett . Meg a leírás is jó ...

vélemény

(Chalid, 2009.11.29 10:49)

Határozottan tetszett, jól elkaptad a történet fonalat és a jellemeket is! Ajánlom legyen folytatása!