Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zataer

2011.07.31

   Egy idős mágus pihent éppen a hatalmas szikla árnyékában. A forró sivatagi nap delelőn járt, így az élet a kietlen pusztaságban megszűnni látszott. A mágus már nagyon izgatott volt, legszívesebben azonnal munkához látott volna, azonban egészsége ezt nem tette lehetővé. Várnia kellett, míg a Nap perzselő tüze alább hagy és visszatér minden mentális ereje.

Még az elmúlt éjszaka beálltával nekilátott, hogy előkészítse az idézéshez szükséges pecsétet és védelmi ábrákat. Mindent tökéletesen akart véghezvinni, ezért igen alaposan húzta meg a legapróbb vonalat is a homoktól megtisztított, sivatagi talajban. Munka közben és után is többször ellenőrizte, hogy nem rontotta-e el a már korábban megrajzolt alakzatokat. Mire mindennel készen lett és teljesen meggyőződött alkotása hibátlanságáról a Nap már majdnem delelőre ért. Nagyot fújva és reszkető lábakkal araszolt az árnyékba, ahol aztán nagy huppanással ért földet. Hosszú percekig csak bambult maga elé és próbálta visszanyerni erejét. Lassan sikerült neki és a látása is kitisztult, miközben még egyszer alaposan átvette az emlékezetébe vésett képeket és arányokat. A zsigereiben érezte, hogy sikerülni fog az idézése.

-         Még hogy irányíthatatlan… majd én megmutatom nekik… elképednek majd, aztán térden állva fognak könyörögni nekem a bocsánatért!

Így motyogott magában a vénember és elégedetten dörzsölte markát. Majd némi élelem után kezdett kutatni a homokszínű, egyrészes ruhájában. Olybá tűnt, mintha zsákból lenne az anyaga, de valójában csak durva gyapjú volt. Hajdan nagy és elismert mágus volt, de amint rendje megtudta titkos tervét, megfosztották minden tisztségétől és kitagadták maguk közül. Ezen felül pedig, üldözni kezdték, mikor nem tett esküt, hogy letesz szándékáról. Hosszú, keserves, éveken át tartó utazás és kutatás árán jutott el végre a megvalósításig. És most, íme, itt van, elkészített mindent, már csak erejét kell összeszednie, hogy irányíthassa a démont.

Már előre érezte az elkövetkezendő dicsőséges időket, mikor a magához láncolt démonnal uralma alá hajtja az egész országot.

   Kilométerekre innen hat, mélykék ruhákba öltözött alak tevegelt az sivatag végtelen homokjában. Az egyikük kezében egy iránytűféleséget tartott. De a közönséges vaspöcök helyén egy aprócska kristály volt elhelyezve, mely mozdulatlanul mutatott az előttük elterülő irányba. Folyton azonos erősséggel, vörösen világított. Mind a hatan tudták, hogy ez még jó jel. Legalábbis jobb jel, mintha mélyvörösen izzana a kristály. Amennyire csak lehetett hajtották a tevéket, de nem akarták őket idő előtt kifárasztani. Annak a mágusrendnek voltak a tagjai, melyből egykor a vén mágust is száműzték. Ők kapták feladatul, hogy minden áron akadályozzák meg az idézés sikerét. Tudták jól, hogy mit kockáztatnak a sikertelenséggel. Ismerték az öreg hatalom vágyát és az erkölcsi korlátlanságát is. Amikor hozzá vették a démon hatalmát, szívük mélyén ősi félelem kezdett ébredezni. Azonban, attól sokkal jobban féltek, hogy az öreg csak részben jár sikerrel. Sikerül megidéznie a démont, de nem fogja tudni irányítani és elszabadul a halandó világban. Úgy gondolták, hogyha nem jön közbe semmi sem, akkor egy-két órán belül elérik a mélyedést, mely tökéletes hely egy idézéshez.

Ehhez képest, a távolba hatalmas homokvihar kezdett kirajzolódni. Azonnal megálltak és nekiláttak felkészülni, hogy túl tudják élni. Bár nagyon nem tetszett nekik, hogy meg kell állniuk, az még kevésbé tetszett volna nekik, hogyha maga alá temeti őket a homok. Reménykedtek benne, hogy az öreg még nem készült el a jelekkel, vagy ha mégis, akkor a vihar őt is komolyan hátráltatni fogja.

   Az idézéshez kiszemelt hely azonban a sivatag közepén elterülő mély szakadék volt. Meredek falai többtíz méter mélyre nyúltak le, hogy aztán az egy szinte teljesen síkfelületbe csatlakozzanak be. Egykoron e falakon lefelé futó sziklaperemen lehetett csak lejutni, amibe az évszázadok folyamán lépcsőket vájtak ismeretlen emberek. Odafönt süvített a forró sivatagi szél, miközben több tonnányi homokot vitt magával, hogy valamivel odébb megszabaduljon terhétől. A mélység aljába egyetlen szem homok sem jutott le. A vén mágus örömtől csillogó szemmel tekintett a fenti viharra. Tudta jól, hogy jönnek érte és azt is, hogyha nem jön ez a vihar, akkor valószínűleg tönkreteszik majd a tervét. Mire elülni látszott a vihar érezte magát annyira erősnek, hogy nekiálljon a legutolsó fázisnak. Lassan felkelt a földről és eleinte nehéz léptekkel indult meg a helyére. Mire oda ért, már alig érzett fájdalmat a csontjaiban. A biztonság kedvéért még egyszer átnézte művét, nehogy a vihar tönkre tegye egy részét. Majd nekiállt meditálni és energiát gyűjteni a folyamathoz. Percekig nem történt semmi sem, majd az első védelmi kör lassan felizzott. Az öreg csukott szemmel tovább meditált, míg a második és végül a harmadik kör is felizzott. Óvatosan nyitotta ki a szemét, majd elégedetten vette tudomásul, hogy még van benne erő. Lábait terpeszbe tette, karjait előre nyújtotta a pecsét felé és ősi nyelven kántálni kezdett.

A hat alak épen elindult a mélység felé, mikor az apró kristály egyre mélyebb vörösen kezdett izzani. Már nem maradt több idejük, ezért a tevék egészségével nem törődve hajtották őket, ahogyan csak tudták. Dűnék között nyargaltak el, egyik jött a másik után. Úgy vélték, hogy jobban haladnak kikerülve a dűnéket, mintha megmászva őket, hol lassabban, hol gyorsabban közlekednének. Kígyózva ügettek végig a sivatagban, miközben az iránytű, hol enyhén jobbra, hol enyhén balra lengett ki.

Ez alatt a vén mágus javában kántált, újra és újra ismételte a szükséges részeket. Hogy aztán tovább mondja a szöveget. A levegő egyre telítettebb lett energiával. Bár szél se rezdült, felhő sem látszott, mégis olyan érzés volt a mélységben tartózkodni, mintha egy hatalmas, kitörni készülő vihar közelében lenne az ember.

Iszonyatos vágta után a hat, mélykék ruhába öltözött mágus végre elérte a mélységet és letekinthetett az aljára. Odalent az öregember már az ég felé tartott karokkal kántált, ahogy körülötte izzót a három kör. Mind a hatan nekiindultak a lépcsőnek és az öreg már csak akkor vette észre őket, mikor leértek az aljára. A hat, fiatal és élettől teli mágus minden erejét megfeszítve rohant az öreg felé, hogy időben kizökkentsék helyéről. A vén mágus eközben csak kántált és kárörömtől eltorzult arccal nézte a másik hat embert. Pár lépés választotta el őket egymástól, mikor az öreg kiejtette az utolsó betűt is és ezzel teljesen befejezte az idézést.

A hat mágust csak pár pillanattal késett le a sikerről. Mire magukkal rántották az öreget a földre, már késő volt. A levegő egyre sűrűbb és sűrűbb lett, elektromos kisülések cikáztak a homokfal és a pecsét között, be-becsapva az aljzatra is. Egy hatalmas kisülés csapott le a hét ember közelében, amitől a hat fiatal mágus annyira meglepődött, hogy elfelejtették a hetedik mágust lefogni. Az nem habozott sokat és gyorsan a három védelmi kör közepén foglalt ismét helyet. A levegő pillanatok alatt olyan sűrű, és forró lett, hogy a hat fiatal mágus fuldoklani kezdett. Elektromos töltése is fokozódott, de már nem sült ki. Végül egyetlen hatalmas hangrobbanással megremegett az egész mélység és por terítette be. Majd mind a forróság, mind az elektromos töltés eltűnt, a levegő ismét élhető lett. A felkavart por gyorsan hullott alá, a pecsét helyén pedig egy lény lebegett. Amint a mágusok észrevették őt, egyből elállt a lélegzetük. Tudták, hogy valami hatalmas démonnak kellett jönnie, de ilyet még a legvadabb elképzelésükben sem vártak.

Ott lebegett a föld felett mindössze pár centivel Zataer, tekintetét a földön tartva. Teste egy izmos férfié volt. Öltözéke csupán egyetlen fekete nadrág volt. Se lábbelije, se felső ruházata nem volt. Haja rövid és szintén fekete volt. Hátán viszont két hatalmas szárny díszelgett. Ahogyan elült a por, a délutáni napfény megvilágította a démont. Szárnyai éjfekete tollain csillogott a napfény és kísérteties sötét ragyogást kölcsönzött Zataernek.

Mind a hét ember megdermedve, szinte transzban figyelte őt.

 

 

   Hirtelen arra eszméltem, hogy az eszelős zuhanásnak vége lett és egy hatalmas porfelhő csillapodik körülöttem. Fejemet a talaj felé fordítva vártam, hogy többet tudjak meg arról, ami éppen velem történt. Amint az utolsó porszem is a helyére került, feltűnt, hogy alattam egy pecsét díszeleg a porban. Éppen csak megláttam, már tudtam, hogy ez a pecsét engem ír le. Az én nevemet ábrázolja. Tekintetemet feljebb emeltem és ekkor megláttam hét embert, akik szó nélkül, szinte megdermedve álltak velem szemben. Vártam, hátha tesznek végre valamit, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire a legvénebb közülük megszólalt.

-         Hé, te, démon! Én idéztelek meg, az ősi rítusok szerint. Akaratommal és hatalmammal urad vagyok ezen a síkon.

Azt hittem nem jól hallok. Azon gondolkoztam magamban, hogy ez bolond vagy tényleg ennyire beképzelt? Végül döntöttem, megmutatom neki, hogy még a szánalmas kis élete felett sem uralkodik, nemhogy felettem. Elindultam felé, de nem túl sietősen, ki akartam élvezni azt a pár pillanatot, amíg még retteghet. Mert retteget bizony, bár próbálta palástolni. De hát csak ember, nem csoda, hogy nem tudta, előlem semmit sem rejthet el.

Aztán érkezett a meglepetés számomra. Már majdnem megérintettem, mikor valami kis nyavalyás védőkör az utamat állta. Nem mintha komoly akadály jelentett volna, de felkészületlenül ért, ezért nem tudtam elkapni az öreg grabancát. Ott álltam vele szemben és farkasszemet néztünk. Párszor végig húztam az ujjaimat a védelmén, az ember arcára pedig egyre inkább az aggodalom ült ki. Most már tudtam, hogy nem teljesen biztos a dolgában. Játszhatok vele egy kicsit.

-         Engedelmességgel tartozol nekem démon! – nyöszörögte ki az öreg mágus végül.

Ez az, már kezdetét is vette a játék. Örömmel fogadtam a felkérést keringőre.

-         Tudd ember, hogy nagy ára lesz ennek a kísérletednek. Nem tűröm, hogy irányítsanak. Most ugyan még engedelmeskednem kell neked, de ha eljön az ideje, habozás nélkül felülkerekedek majd rajtad. – mondtam neki kicsit keményen.

Reméltem, hogy elbízza magát és kicsit visszatér az önbizalma. Nem tévedtem.

-         Én urallak és ez így is fog maradni, amíg csak akarom. – jött meg a hangja a vénembernek.

Lesütött tekintettel vártam, hogy mit akar velem elvégeztetni.

-         Ott van az a hat mágus. Öld meg őket, ellenem törtek. Példát akarok statuálni velük a világ számára, hogy rettegjék nevemet. – parancsolta.

-         Örömmel. – mondtam széles vigyorral, miközben az egyik előtt termettem.

Pár centiről bámultunk egymás arcába. Ő egyre idegesebb és kétségbe esettebb lett. Én pedig egyre jobban szórakoztam. Hirtelen megfogtam a vállát és a lábfejét, majd egy rántással ketté téptem őt. Vér fröcskölt minden felé, bódító volt az illata. Megnyaltam a szám szélét és kiélveztem minden cseppet. A hulla két felét végül a fal mellé hajítottam és kiszemeltem magamnak a következő áldozatot. Pánikszerűen futkosott a maradék öt, amerre látott. Az egyiknek még volt annyi lélekjelenléte, hogy a lépcső felé fusson. Tökéletes célpont lett belőle, egy ugrással elé mentem. A döbbenettől megtorpant, mozdulni sem mert. Finoman és kecsesen megsimogattam a kézfejét. Nagyon vigyáztam rá, hogy a törékeny teste össze ne törjön. Ő csak nézett és nem értette miért nem bántom, arcán fura fintor futott végig, mikor megérezte, miért is nem. Az érintés helyétől kiindulva lassan, de fájdalmasan megkövesedett minden sejtje. Szememben vágyakozó tűz lobogott, amíg a kínjait figyeltem. Egyre üresedő tekintete még néhány másodpercig tükrözte vissza mohó vágyamat. Majd az egész test kővé dermedt.

Most, hogy a lépcsőt egy hatalmas kőszobor torlaszolta el, nem kellett aggódnom, hogy a többi meglóg, mielőtt rá kerülne a sor.

A negyedik megpróbált erővel fölém kerekedni, volt nála egy kés. Meg kell hagyni, nagyon szépen kidolgozott kés volt. Sajnos közönséges acélból volt, így számomra nem sok hasznot hozott volna. Szóval, a harmadik áldozatom késsel próbált ártani, váltig állította, hogy az bűvölt kés és még a démonokon is képes sebet ejteni. Ehhez képest az első próbálkozás alkalmával eltört a bőrömön. Ennyit a bűvölésről… Gondoltam megmutatom neki, hogy milyen is az, amikor meg van bűvölve egy tárgy. Megidéztem kedvenc késemet és a gyomrába fúrtam. Hamarosan érezte is, ahogyan kiszáll belőle az életerő, ahogy teste egyre öregszik és végül meghal, mint valami aszott múmia. A fizikai erőszak itt vált unalmassá számomra, valami többre vágytam, izgalmasabb és nagyobbra. A maradék három kisütötte, hogy egyesítik mágikus tudományukat és azt fordítják ellenem. Pár pillanatra szöget ütött a fejembe, hogy talán gondolat olvasóak és képesek voltak kifürkészni az izgalomra vágyó érzéseimet. Aztán gyorsan el is kergettem ezt a gondolatot, ennyire azért nem lehet erős pár ember. Mind a hárman úgy gondolták, hogy a fénymágia hatni fog ellenem. Beférkőzve a gondolataik közé, még megkérdeztem tőlük, hogy biztosak-e a tervük sikerében. De, elrontották az örömömet.

-         Szentségtelen démon, nem tudsz minket akaratod alá hajtani.

Épp csak visszautasították az ajánlatomat a csevegésre, már jött is felém az első fénygömb.

-         Nézzenek oda, de hevesek valakik. – gondoltam magamban.

Nagyon tetszett, hogy végre mágiával próbálkoznak, elvégre mágusok lennének. Nemde?

Kecsesen feléjük nyújtottam az egyik karomat, elmondtam némi ősi varázsigét és láss csodát. Minden mágia felém kezdett áramlani. Nem tett jót nekik ez a kis elszívás, nagyon legyengítette őket. Játszi könnyedséggel fagyasztottam meg az egyiket, teljesen átjárta a jég. Egy apró ütés elég volt és apró szilánkokra esett szét. A másodikat elevenen égettem porrá, nem túl ellenálló a tűzzel szemben. De hát ez van, ha emberek ellen kell küzdeni, hamar véget ér a játék. Az utolsó a hat fiatal mágus közül rettentően meg volt rémülve, abban reménykedtem, hogy elveszti a fejét és valami ostobaságot fog művelni. Nem tette, így kénytelen voltam megpróbálni rávenni. Már minden mentális ellenállása lehullott, így nem volt nem volt nehéz a testét bábként mozgatnom. Először egy apróbb szikladarabot fogattam meg vele, majd a másik kezén lévő ujjait egyesével törettem össze vele. Aztán következtek a lábujjai. Végül meguntam a túl könnyű feladatot és hagytam, hogy végezzen magával. De, csak szép lassan, nehogy túl hamar szétloccsanjon a feje a sziklákon. Alig bírta így is pár percig, gyenge egy testük van.

Miután végeztem minddel, a vén mágus felé fordultam. Még mindig abban a három körben állt és nem akart kijönni onnan.

-         Ez az! Jól csináltad démon! – vágta hozzám, hallhatóan elégedetten.

-         Van nevem is! – csattantam fel – Ha már egyszer maga idézett meg, tudhatná.

-         Persze, persze. Zataer… Most boldog, hogy kimondtam a nevét? – gúnyolódott a vénember.

-         Boldog akkor leszek, mikor a testét szétzúzom, és a lelkét megtartom, mint rabszolgát vagy éppen bábot. – válaszoltam vigyorogva.

-         Ugyan, ugyan, mindenféle védelmi előkészületet megtettem, így nem érhet hozzám, amíg ezek aktívak.

-         Ezen könnyen segíthetünk. – kacagtam fel.

A következő pillanatban az öreg nem tudta elképzelni, hogy a teste, akarata ellenére miért ereszkedik le a földre. Nagyon erőlködött, valóban tapasztalt és felkészült mágus volt, de mégis csak egy ember. Mire letérdelt a földre, már tudta, hogy ki az úr valójában. Keze szép lassan indult el a legbelső kör felé, majd egy hirtelen tenyérmozdulatot tett. A kör megtört és az egyik védelmi vonal eltűnt a semmiben. Következett a második, azután meg a harmadik. Néhány perc alatt szabad volt az utam az öreghez, nem is várakoztattam meg. Egészen közel hajoltam hozzá és mélyen a szemébe néztem.

-         Mondd csak vénember. Most is úgy gondolod még, hogy te vagy az úr felettem?

Aggodalmas tekintettel nézett rám és rázta a fejét oldalra, hogy nem. Én is így gondoltam, végre megértette, hogy engem, Zataert, nem lehet csak úgy megidézni és irányítani. Volt számára még egy ötletem, amit ki akartam próbálni. A gondolat sebességével megszálltam a testét. Gyorsan körbe néztem odabent, minden szerve ismerős volt, szinte semmit sem változott az emberi anatómia az utolsó alkalom óta, mikor a Földön jártam. Biztosan kellemetlen érzés volt neki, mikor megszorongattam a torkát belülről, elégé ellilult már mikor végre elengedtem. Aztán megszorongattam a szívét is, már fáradt és gyenge volt, így nagy örömöm nem telt benne. Azonban az öreg szenvedett nagyon, ez azért tetszett. Nem nagyon mertem már tovább kínozni, mert még idő előtt meghalt volna. A következő lépés az volt, hogy megismertettem vele az érzést, amikor a lelkét hatalmamba kerítem. Elvégre ez nekem járt. Az idők kezdete óta létező törvény, hogy aki démonokkal kezd és szolgaként tartja őket, azoknak a lelkére jogot formálhatunk. Én éltem ezzel a jogommal. Egyelőre eluntam a szórakozást és úgy döntöttem, hogy körbenézek a világban. Csak egy gondolat volt a részemről, de a vén mágus teste abban a pillanatban, milliónyi apró cafatra robbant szét. Nem maradt egyetlen olyan testrésze sem, ami nagyobb lett volna egy érménél. Még a mélység tetejénél is apró vérrel kevert cafatok csúsztak le a falon. Körbenéztem és elégedetten állapítottam meg, hogy kezdetnek nem volt rossz ez a kis móka. Szárnyamat szétterítve a magasba emelkedtem, egyre magasabbra és magasabbra. A végtelen sivatag is határokat kapott ilyen nagy magasságból már, ahol éppen jártam. Új földrészek jelentek meg a horizonton. Ezek már nem sárgák voltak, fokozatosabban egyre zöldebbek, majd nagy kékség következett, mögötte pedig új tájak területek el. Kíváncsiságom feléjük húzott, nem is várakoztam ott egyhelyben.

 

 

   Eközben azon a távoli földrészen is zajlott az élet. Hatalmas hegyek csúcsain tündöklően csillogtak a fehér hósapkák. A magas csúcsok között apró falvak bújtak meg, néhol nagyobb városok. Az egyik ilyen városban állt egy hatalmas templom. A templom az Egy Igaz Istennek volt szentelve, ahová démonok nem tehették be a lábukat. Tudta ezt jól Zataer is, nem mintha szándékában állt volna belépni oda. Ebben a templomban ünnepség zajlott, valamiféle felajánlás, két embert ajánlottak Isten kegyelmébe. Úgy tűnt, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Sütött róluk a tisztaság és az erkölcs, kétség sem fért hozzá, hogy ők ketten méltóak voltak az Úr kegyelmére. Minden gond nélkül lezajlott a ceremónia, az egybegyűltek boldogan hagyták el a templomot és mentek a saját dolgukra. Zataer ekkor érkezett meg a városba, de titokban. Nem akarta, hogy felfigyeljenek rá, így álcázta magát mindenki elől. A templommal szemben a városháza volt. Tökéletes kilátás a tömegre és az új célpont megtalálására.

Hiába nézelődtem minden felé, semmi izgalmasat sem találtam, egészen addig, míg fel nem tűnt egy furcsa pár. Izzott körülöttük a levegő, testükből áradt a fény. Boldogok voltak egymással és a szeretet körberagyogta őket. Követtem őket, egészen addig, míg egyedül nem maradtak. Láttam rajtuk, hogy hamarosan elragadtatásban lesz részük. Ritka esemény az ilyen, még egy démon is ritkán láthat ilyet. Nem kellett sok időt velük töltenem, mire feltűnt az égből egy hatalmas forgószél. A közelben lévő emberek fejvesztve menekültek előle. Azonban ők ketten nem, tudtam, hogy tudják, a forgószél értük jött és az égbe fogja emelni őket. Alig bírtam lépést tartani velük, gyorsak voltak és távolról is követtem őket. Azt hittem, hogy én érem be őket és nem ők a forgószelet. Tévedtem, még jó pár méterrel voltam távolabb tőlük, mikor elkezdtek emelkedni az ég felé. Mire alájuk értem, már nagyon magasan voltak. A szél semmit sem hatott rám, rájuk annál inkább. Olyan boldogok voltak, tudták, hogy most valami nagy jó történik velük.

Én ezt nem hagyhattam annyiban. Bizonyítani akartam, hogy elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy visszakényszerítsem őket a földre. Minden mágiámat latba vetettem, terpeszbe álltam és a karjaimat az ég felé nyújtottam. Ismét a legősibb mágiák egyikéhez fordultam, régen elfelejtett szavakat kántáltam. Meg is lett az eredménye, az égbe menetel meghiúsult. A forgószél ellát, a két ember pedig a földre hullott. Sokat fiatalodtak, alig járhattak a húszas éveik elején, korábban meg jó fél évszázadosak voltak. Sebaj, a lényeg, hogy nem mentek sehová sem. Büszkeség töltött el, hogy a nálam hatalmasabb erők most biztosan elégedettek a teljesítményemmel. Már nem volt dolgom ezzel a várossal, így hamar odébb álltam. Sok helyen megfordultam mire eljutottam egy másik városba, ahol lakott egy öreg nő. Hiába álcáztam magam, ő látott engem ennek ellenére. Egy boltban futottam össze vele, és nagyon nem tetszett neki, hogy ott vagyok. Dühösen nézett rám és lenézően kezelt engem. Nem tetszett a modora, nagyon felhúzott, ezért úgy döntöttem, hogy elpusztítom, de nem csak a testét, hanem egész lényt is. Kezeimet a vállaira tettem és újra mágiát alkalmaztam. Ezúttal akadt egy másik lény is a közelben, aki megpróbált leállítani. Pontosabban csak szavakkal meggyőzni, hogy ne tegyem. Hiszen egyértelmű a fölényem, fölösleges bármit is tennem. Nem figyeltem rá, odébb toltam az útból én pedig tovább folytattam, amit elkezdtem. Az öreg nő szempillantás alatt tűnt el, mintha sosem lett volna ott, sem sehol máshol. Dühöm alább hagyott, hogy már nem zavar a nő látványa és a rikácsoló hangját sem kell elviselnem. Elegánsan kihúztam magam és távoztam a helyszínről.

   Még éveken át tevékenykedett a világban Zataer, számos élményben volt része, tapasztalatokkal lett gazdagabb. Mindig csak saját érzései és vágyai vezették újabb és újabb kalandok felé. Nagy kihívást sehol sem talált, néha belefutott pár erősebb lénybe, akik ideig-óráig megállták a helyüket vele szemben. De aztán őket is utol érte a végzetük. A démon annyira nem törődött magán kívül mással, hogy már-már a világ egyensúlyát veszélyeztette. Aztán egy napon, mikor egy fiatal fiú életét tette tönkre az által, hogy összetörte minden álmát és érzést, de életben hagyta. Valakinél betelt a pohár és úgy döntött közbelép. Zataer egy város szeme láttára szállt alá az égből, igen nagy riadalmat keltve az emberek között. Már jól ismerték a hírét, senki sem próbálta meg megállítani. Éppen élvezte a riadalmat, mikor a háta mögött egy fiatal férfi jelent meg. Haja hosszú és hófehér volt, tekintete kemény, erőt sugárzó. Megállt a démon háta mögött és csak figyelt pár pillanatig, végül megszólalt.

-         Elég legyen Zataer! Itt a vége és nincs tovább. Most hazamész és békén hagyod az emberiséget!

Zataert mintha villám csapta volna meg. Megpördült saját tengelye körül és szúrósan nézett az idegenre. Legalábbis addig a pár pillanatig, amíg fel nem fogta, hogy kit lát. Az emberek megálltak és hüledeztek, hogy a fehér hajú idegen mennyire tudatlan. Biztosak voltak benne, hogy egy újabb tragikus véget fognak látni. A démon azonban meglepődött és egyből alább hagyott harci kedve. Pár percig csak nézték egymást az idegennel, majd Zataer szólásra nyitotta a száját, de a különös idegen felemelte a kezét és nemet intett. A démon kurtán biccentett, mire az imént feltűnt alak leengedte a kezét. Zataer ebben a pillanatban, ahogy a világra érkezett el is ment. A fehér hajú idegen feltette csuklyáját és eltűnt egy sötét sikátorban.

A démonnak többé nyomát sem látták, hírét sem hallották. Néhány hét elteltével szinte minden városban ünnepi Istentiszteleteket tartottak, hálát adva az Úrnak, hogy elküldte közéjük azt a fehér hajú idegent, aki megszabadította őket a démontól.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.