Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vámpírra (nem) lövünk

2010.11.21

   Sötét ruhás alak osont végig az éjjeli erdőn. Fától fáig sietett, majd a törzshöz lapult és úgy figyelt, nincs-e mozgás a közelben. Ezt csinálta amióta besötétedett, megállás nélkül. Mániákusan rettegett a vámpíroktól, már egészen kicsi gyermekkorától kezdve. Akkoriban testvére mindig is azzal riogatta, hogy egy vámpír előugrik az ágya alól és kiszívja az utolsó csepp vérét is. Serdülő korára sikerült felülkerekednie a félelemén, azzal hogy ilyen lények nem is léteznek. Egészen addig, míg egy téli estén hazafelé igyekezett. Befordulva az egyik utcába, földbegyökerezett a lába. Egy férfi állt nem messze tőle, ajkait egy; a karjaiban ernyedten logó nő nyakára tapasztotta. Hirtelen feltekintett a fiúra, szájából némi vér folyt vissza. A vér kecsesen csorgott végig az álla csúcsáig, ott a gravitációnak engedve a földre hullott. A vámpír gonosz vigyorra húzta száját, hogy hatalmas szemfogai teljes valójukban látszódjanak. Visszapillantott áldozatára, majd ismét a fiúra szegezte tekintetét, végül a halott nő testét ledobta a földre és a semmibe veszett. A fiú csak pislogott és nem értette, hogyan tűnt el egy szempillantásnál is kevesebb idő alatt a férfi. Aztán csak figyelte a holttestet egészen addig, míg a városőrség meg nem érkezett. A fiút kihallgatták, de nem hittek neki, hazazavarták, hogy ne tartsa fel őket ilyen mesékkel.

Ezek az események vezettek el oda, hogy megszállottan kezdte kutatni a vámpírokat. Éveket töltött tanulással és olvasással, majd egyszer a véletlen szeszélye folytán úgy esett, hogy a nyomukra akadt. Sikerült is kapcsolatba kerülnie az egyik vámpírral, aki kihasználva a ritkán kínálkozó lehetőséget, levelezni kezdett vele. A férfinek ez annyira fejébe szállt, hogy kitalált történetekkel kezdte traktálni a közvetlen és tágabb környezetét is. Természetesen mindenki bolondnak nézte őt, kivéve az inkvizíció embereit. A történetek eljutottak annak a bizonyos vámpírnak a fülébe is, amiért komolyan fontolgatta, hogy megbünteti a fecsegő embert. De végül is, csak a levelezés megszakítása mellett döntött. A férfinak ez is elég sértés volt ahhoz, hogy kikelve önmagából trágár és gyalázkodó leveleket küldjön annak a személynek, akit korábban barátjának nevezett.

Az inkvizíció is lecsapott rá, kínozták és faggatták, de nem volt bizonyítéka szavai alátámasztására. Végül azzal a feltétellel engedték el, hogy bűnei miatt vagy kivégzik Isten nevében vagy beáll a vámpírvadászokhoz. Féltvén saját életét, az utóbbit választotta. Ennek a társaságnak a megbízásából indult útnak most is.

   A távolban egy fénypontra lett figyelmes, némán figyelte azt, miközben hallgatózott, hogy nem settenkedik-e valaki a nyomában. Mivel semmi neszelést sem hallott és időközben rájött, hogy a fénypont valójában egy távoli tűz fénye, elindult feléje.

Már egészen közel járt a tűzhöz, mikor rálépett egy apró ágra, ami egy halk reccsenéssel tört ketté. Nem láthatta, ahogyan a tűz mellett ülő férfi felkapja a fejét, majd óvatosan visszaengedi, mintha meg sem hallotta volna. Annyira rossz irányból közelítette meg a tüzet a férfi, hogy a fának támaszkodó vándornak csak a lábai látszottak. Javában ősz volt már, így jól esett a farkasprémmel borított csizma, még a tűz mellett is. Óvatosan próbált átkecmeregni a kis táborhely túlsó felére, hogy szemből is láthassa azt a férfit, akit éppen meglepni készül. Úgy tervezte, hogy a tűz felett sülő nyulat elveszi, így meglesz a vacsorája. Az ágak csak néha rezzentek meg, ahogyan kúszás közben hozzájuk ért. Onyx, ahogyan a tűz mellett ült, alig bírta visszafogni a nevetést. Biztos volt benne, hogyha hamarosan nem hagyja abba ez az ember a lopakodásnak csúfolt tevékenységét, elröhögi magát.

A hívatlan vendég végre megállt és nem mozdult. Kicsit még helyezte ide-oda a lábait, hogy kényelmesebb legyen a tartása. Így esett, hogy egy újabb ág tört el a lába alatt.

 

-          Hülye vagy Fred! Csak a szerencsédnek köszönheted, ha nem hallott meg. – suttogta magának a férfi.

Ekkor Onyx úgy tett, mintha a tüzet igazítaná meg, közben szemmel is megfigyelte az őt becserkésző embert és nagyon igyekezett, hogy röhögő görcsét visszafojtsa. Fred úgy ítélte, hogy itt az ideje előlépnie és elvennie a nyulat. Kését előhúzta a tokjából, hogy nyomatékot adjon szavainak. Mielőtt neki indult volna, még egyszer felpillantott a tűz mellett ülő alakra. Az alak pedig egyenesen őt bámulta, hatalmas szemekkel, melyek a tűz fényét furcsán verték vissza.

-          Ha meg akarja élni a napfelkeltét, akkor nagyon gyorsan elteszi azt a kést a tokjába. – szólalt meg Onyx.

-          Maga tudja, hogy itt vagyok? – hangzott a kérdés a bokorból.

-          Már akkor tudtam, mikor a hátam mögé megérkezett. De ne mondjam még egyszer, hogy tegye el a kést, különben megölöm magát.

-          Nem hiszem én azt, jól bánok vele, gyors vagyok ám. – erősködött Fred.

-          Maga idióta. – hangzott Onyx hörgése – egy farkasnál biztosan nem gyorsabb.

-          Maga… maga is… egy szörnyeteg!!! Jól láttam hát a szemén.

-          Szörnyetegnek én az embereket nevezem, nem magunkat.

-          Ez nem igaz, minket maga Isten teremtett, a saját képére és azért, hogy uralkodjunk a természeten. Maguk pedig a Sátán ivadékai. – mondta Fred, miközben kilépett a bokorból.

A farkas tekintetétől megrettenve azonban eltette kését, mivel rájött, a nyúlról lekésett.

-          Nana! – emelte az ujját a levegőbe Onyx – Ne keverjen minket össze a vámpírokkal. Isten szándékait az emberekkel pedig, inkább ne firtassuk.

-          Szóval maga szolgálja a vámpírokat, hogy ilyen sokat tud róluk? – mondta a férfi, miközben hatalmas; csodálkozó szemeket meresztett.

-          Vigyázzon a szájára, mert hamar eljárhat a kezem.

-          Pedig biztos is, hogy így van. – erősítette meg előbbi feltevését a férfi.

Onyxnak nem kellett több, felpattant, szembe állt Freddel és mélyen a szemébe nézett. Majd hirtelen egy akkorát kevert le neki, hogy az elterült a földön. Pár pillanat múlva magához tért, ekkor érezte, hogy valami zörög a szájában. Köpött egy nagyot, vérrel vegyes nyál folyt ki a száján és kiesett néhány foga is.

-          Mockosz farkasz! Vadállat! – nyögött fel.

Onyx keze ismét eljárt, mire néhány perces eszméletlenségbe zuhant Fred. Miután magához tért, kiköpte még néhány fogát, némi vér kíséretében. Amint meglátta, hogy a farkas felé nyúl, összerezzent és könyörögni kezdett.

-          Kéjem neee! Ne bántszon! Fajkasz új, ne bántszon, kéjem.

Ekkor tört ki Onyxon a nevetőgörcs, ami annyira lefoglalta, hogy az sem érdekelte, mikor az ember kereket akart oldani. Mára megvolt a feszültség levezetése is és a szükséges humor adagja is.

Mire abbahagyta a nevetést, Fred már jó messze járt. Megvárta, amíg már nem hallja a futása zajait és az erdő ismét némaságba borult. Nekilátott a szokásos napi gyakorlásának, ami után gyakorolni szándékozta az álomba való belépést is. Hamar elnyomta a buzgóság és Szyrosz társaságában találta magát.

-          Szia Onyx! – köszönt rá a vámpírnő.

-          Szia Szyrosz. Hol vagyok?

-          Az álmomban.

-          Ezek szerint most sikerült? – ujjongott a farkas.

-          Ezek szerint… -- mondta a vámpírnő és elmosolyodott.

-          Képzeld, nemrég vertem meg valami férfit, kivertem néhány fogát.

-          Miért tetted ezt szerencsétlennel?

-          Gúnyolódott velem.

-          Akkor érthető. A nevét tudod?

-          Fred, így nevezte magát, miközben magához beszélt.

Szyrosz furcsán nézett Onyxra, mire ő vállat vont.

-          Komolyan. – húzta széles mosolyra száját a farkas.

-          Szóval bolond is! Figyeld meg, tuti, hogy hamarosan belém fog botlani. Amilyen az én formám…

-          Nem akarok neked rosszat, így remélem nem lesz igazad.

-          Köszi Onyx, de sajnos ez nem ezen múlik.

-          Xerox merre van?

-          Ha, Xerox! – csattant fel Szyrosz – Egy hete közölte velem, hogy parancsba kapta, menjen valami hadjáratba. Fogalmam sincs, merre jár most, de ajánlom neki, hogy hamar érjen haza.

-          Akkor nem is faggatlak, meg zavarni sem akarlak.

-          Nem zavarsz, szívesen beszélgetek veled, de most sajnos mennem kell. Vendégeim jönnek és fel kell készülnöm a fogadásukra. – mondta Szyrosz.

Onyx integetett neki, majd a vámpírnő eltűnt az álomból.

 

 

   Körbenézett és mélyen a tudatába akarta égetni ezt a képet, mikor először sikerült neki valami különleges dolog. Ízlelgette a helyet, hogy minél több kedvét lelje benne. Aztán eszébe jutott, hogy mi lenne, ha megpróbálná átalakítani a helyszínt. Éppen csak rá gondolt, mire az egész táj megváltozott és a rét helyén egy hatalmas erdő állt.

Elégedetten nézett körbe, amikor hirtelen a háta mögött mozgást érzékelt, megpördült, Chalid és Lucian álltak vele szemben.

-          Sziasztok! – köszöntötte őket.

-          Szia! – mondták egyszerre, tőlük szokatlan, vidám hangon.

-          Mi járatban erre?

-          Csak benéztünk hozzád. Érdekes energiák érkeztek tőled, aztán felkerekedtünk, hogy meglátogassunk.

-          Hmmm, erre nem számítottam. Miattam jöttetek vagy a „jelek miatt”?

-          Na, de kedvesem. Udvariatlan ez a kérdésed. – mondta Lucian.

-          Az lehet, de jogos. – vigyorgott Onyx.

-          Te nem is vagy kíváncsi mi van velünk? – terelte a szót a férfi vámpír.

-          Dehogynem, írtam is neked levelet. Nem kaptad meg?

Onyx úgy gondolta, hogy kipróbálja, mi sül ki belőle, ha hagyja, hogy Lucian vezesse a beszélgetés mentét persze, csak egy ideig.

-          Nem emlékszem rá, hogy láttam volna, mikor utána néztem.

-          Az mikor volt?

-          Nemrég, mostanában. Úgy kettő-három hónapja.

-          Nemrég… aha. Jó lenne, ha sűrűbben néznél utána a leveleidnek. Fontosak is lehetnek közötte talán. – tettette a rosszalló nézést Onyx.

-          És mi van, ha mégsem lesz új levelem? – kezdte el a játékot Lucian.

-          Akkor nem kaptad meg, amit küldtem neked, megint csak.

-          Valóban?

Ezt az egy szót úgy kérdezte a vámpír, hogy Onyx hátán felállt a szőr. Nem a félelemtől, ellenkezőleg, a bársonyosságtól, ami ebben az egy szóban bújt meg.

-          Valóban. – vágta rá vigyorogva.

-          Bezzeg nekem nem írsz. – kérte ki magának Chalid sértődötten.

-          Nekem kéne írnom neked? – csodálkozott a farkas.

-          Miért ne? – talált magára a vámpírnő és álcázta érzéseit.

-          Mondjuk azért nem, mert nem én beszéltem veled minősíthetetlen hangnemben. Nem én kürtöltem rólad szét információkat olyanoknak, akiknek akkor sem kellene tudniuk, ha az életem függne tőle, hogy tudják. Soroljam még?

-          Inkább ne. – sütötte le tekintetét a vámpírnő – Most mit vársz tőlem?

-          Minimum egy őszinte bocsánatkérést, kezdetnek. Ha komolyan bánod a dolgot. – próbálkozott Onyx lágyabb, sokkal kedvesebb hangnemben.

-          Azt nem. Nem kérek bocsánatot, senkitől sem.

-          Tudom. Tartottam tőle, hogy ezt mondod. Én viszont most már kevesebbel nem érem be. Éppen eleget tettem érte, hogy megértsd, sosem bántanálak sem szóval, sem tettel. De, ezt te nem hiszed el. Ennyi, többet nem tehetek már. – tárta szét a karját Onyx.

Az álom itt hirtelen megszakadt és a farkas arra ébredt, hogy szemébe tűz a nap, egy rigó pedig a feje feletti ágon énekli reggeli dalát. Elég szokatlanul hatott ez így ősszel, de a melegnek köszönhetően mégis nyári hangulat uralkodott a tájon.

   Lassan összeszedelőzködött, eloltotta a tűz maradványát és tovább állt. Menet közben azon járt az agya, hogy mit csinálhat éppen most Szyrosz. Mire barátja hangját hallotta a fejében.

-          Még mindig a vendégeimet várom és készítem elő nekik a helyet.

-          Hoppá. Ez a kapcsolat eléggé erősre sikeredett. – vágott furcsa fejet Onyx.

-          Hát igen, legyél óvatosabb a mágiával. Ez nem játék. Ha nem vagy körültekintő, nagy bajba sodorhatod magad és a barátaidat is.

-          Még szerencse, hogy veled alakult ez ki és nem egy gyengébb; védtelenebb barátommal. – vigyorgott Onyx.

-          Így van. Amúgy, mit keresett feléd az a Fred nevű egyén.

-          Nem tudom, nem mondta meg, bár késsel akart rám támadni, éhes is volt. Talán a kajám kellett neki.

-          Akkor egészen olcsón megúszta a találkozást veled. – viszonozta Szyrosz az előbbi kedvességet.

-          Úgy van! Na, nekem most dolgom lesz, meg kell szakítanom a kapcsolatot. Sok sikert a vendégekhez!

-          Köszönöm. Vigyázz magadra! – búcsúzott a vámpírnő.

A kapcsolat megszakadt és Szyrosz végre egyedül maradt a gondolataival. Kicsit aggódott, hogy a vendégei közül senkinek se jusson eszébe erősködni. Aztán végig gondolta, hogy butaság ezen aggódnia. Ha úgy alakul, az összessel el tud bánni, nagyobb nehézség nélkül. Éppen csak befejezte a személyzet az úrnő irányításával az előkészületeket, amikor egy levél érkezett a kastélyba. A levélben tájékoztatták a leendő vendégek Szyroszt, hogy látogatásuk rajtuk kívül álló okok miatt, három nappal elcsúszik.

-          Még hogy rajtuk kívül álló okok miatt! Ezek hülyének néznek. Vagy a türelmemet teszik próbára. Mindegy, megtanulják majd, hogy velem ilyet nem tehetnek.

A mérge pár óra alatt elpárolgott annyira, hogy egy remek tervet eszeljen ki vendégei megleckéztetésére. Hamarjában neki is állt, hogy néhány aprósággal még „kedveskedhessen” azoknak, akik próbára merik tenni őt. Mire elkészült a változtatásokkal, egyik hű szolgája, aki sikeresen beépült az inkvizíció „szent gépezetébe”, érkezett hozzá.

-          Úrnőm! Sürgős híreket hoztam Önnek. A testvériség egyik katonáját küldte el, hogy végezzen magával.

-          Nocsak. Ezek a parasztok sem bírnak magukkal. Mi van ma, hogy mindenki az én tűrőképességemet veszi igénybe. Nagyon nem lesz ennek jó vége, számukra.

Kezdett igazán dühös lenni a vámpírnő. Indulatai már annyira hevesek voltak, hogy azt még párja a harcmezőn is megérezte. Rövid telepatikus beszélgetést követően sikerült csak Szyrosznak annyira megnyugodnia, hogy ismét teljes uralmat szerzett képességei felett.

-          Azért sem hagyom, hogy ilyen dolgok tönkre tegyék a napomat. Mondjad tovább, amit még tudsz. – utasította a szolgáját.

A szolga pedig elmondott mindent, amit megtudott, végül az úrnő engedélyével távozott és ismét elfoglalta helyét.

   Néhány órával később érkezett meg a kastélyhoz Fred. Egy pórul járt utazónak adta ki magát, akit haramiák támadtak meg. A farkassal való találkozás, tökéletes álcát biztosított neki ehhez. Mindenki tudta, hogy ki ő valójában, de az úrnő parancsára játszaniuk kellett a szerepüket. Ételt, italt adtak neki, biztosították, hogy szállást is kap, amíg fel nem épül teljesen. Aztán a kezdeti sürgés-forgás után elkezdtek eltünedezni a szolgálók. Ilyen vagy olyan indokkal mindenki ment a dolgára, amíg végül a vendég egyedül nem maradt. Több sem kellett neki, egyből nyeregben érezte magát. Úgy gondolta, hogy egy villám támadással el is intézi azt a pokolfajzatot, aki démonokkal, ha nem magával az ördöggel kötött alkut. Lopakodva osont végig a folyosókon, egyetlen lélekbe sem botlott bele. Ő azt gondolta, hogy ilyen tehetsége van a lopakodáshoz, de valójában minden sarkon tekintetek figyelték és jót mulattak ostobaságán. Néhány órába beletelt, mire megtalálta a könyvtárat, ahol Szyrosz tartózkodott éppen.

A vámpírnő úgy tett, mintha mélyen bele lenne feledkezve egy könyvbe. Fred hallotta már azt a szóbeszédet, hogy egy vámpír képes akár több órán keresztül is bámulni egy képet is akár anélkül, hogy észrevenné a környezetét. Óvatosan elővette az apró nyílpuskát és belehelyezte a nyilat is. A vámpírnőre célzott, majd meghúzta a ravaszt.

A következő dolog, amit látott az volt, hogy egy sötét árny elsuhan előtte, és az imént kilőtt nyíl eltűnik. Majd a következő pillanatban a vámpír őt bámulja a fotelből, miközben a kezében lévő nyíllal játszadozik.

-          Szóval, Fred! – szólalt meg a nő beletörődött hangon.

-          Honnan tudja a nevem? Bisztoszan kiolvaszta a fejemből. El tőlem, gonosz lén. – kiáltotta a férfi.

-          Dehogy néztem bele a fejedbe, az az üresség, amit ott találnék, még engem is elborzasztana. Ne viccelj már velem. – kérte ki magának a vámpír – Ahogy hallom, Onyx barátom tényleg jól ellátta a bajodat.

-          Ki az az Onyx?

-          Hát a farkas, akivel nemrég összefutottál és kiverte a fogaidat.

-          Asz a fajkasz isz hamajoszan megkapja a magájét.

Szyrosz nem bírta tovább, jóízűen kacagni kezdett a pösze emberen.

-          Ne nevesszen. Esz nem viccesz.

-          De az, nagyon is. – mondta, miközben tovább nevetett.

Fred ekkor vett elő egy újabb nyilat, amit Szyrosz meglátott és azonnal elpárolgott a jókedve.

-          Maga tényleg ilyen hülye vagy csak meghalni küldték ide?

-          Miéjt?

-          Mert, ha valóban vámpírvadász lenne, tudná, hogy vámpírra nem lövünk.

-          Moszt csak megpjóbál elbiszontalanítani.

-          Lelke rajta. Ha folytatja, amit elkezdett, akkor meg fogom ölni, azonnal.

   De Fredbe nem szorult elég értelem ahhoz, hogy belássa, sosem volt esélye a vámpírnő ellen és soha nem is lesz. Úgy gondolta, hogy elég messze áll a nőtől és ki tudja lőni a nyilat, még az előtt, hogy elérné őt. Ezt a gondolatmenetét a nyakába fúródó két szemfog szakította meg. Nem értette, hogy mi is történik vele éppen, kapálózott, de hiába. Nem menekülhetett, lassacskán elálmosodott, majd szemei lecsukódtak, végleg.

Amint megállt a szíve, Szyrosz elengedte a hullát és megparancsolta, hogy takarítsák el a szeme elől.

-          Megvolt az uzsonnám mára. Most lássuk csak, mit tehetek még a vendégeimért.

És egy vérfagyasztóan gonosz kacaj söpört végig a kastélyon.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.