Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Utak

2010.05.13

-          Nem!!! – kiáltotta dühösen a férfi, a vele szemben álló vámpírnak, hogy csak úgy zengtek bele a falak.

Néma csend telepedett a gótikus kastély hatalmas könyvtártermére, még a légy lélegzetét is hallani lehetett volna.

-          Miért nem? – kérdezte rideg hidegséggel a vámpír.

-          Elmondtam már párszor, hogy nem akarom így csinálni megint. Ha nem változtatunk a dolgokon, akkor nem vagyok hajlandó arra, amire kérsz. – kötötte az ebet a karóhoz a férfi.

-          De értsd meg, hogy nem lesz olyan, mint akkor volt. Azóta te is és én is változtam, többek, bölcsebbek lettünk, nem követjük el azt a hibát megint, csak bízz bennem kérlek! – nézett könyörgő szemekkel az éjszaka gyermeke.

-          Bizonyítsd be, hogy így lesz, engedj be a szívedbe, hogy magam győződhessek meg róla. Azután, ha így érzed valóban, én is utat engedek neked az enyémbe és többé nem doblak ki. – alkudozott a másik.

A vámpír alig láthatóan hátrált egy keveset, de ez is elég volt, hogy beszélgetőtársa meglássa tétovázást. Az arca elborult és felhúzta pajzsát, hogy azon egy atom sem jutott volna át. Kifelé ridegnek és elutasítónak; gőgősnek tűnt, de belül forrongott, mint egy vulkán.

    -    Mi ez a lárma? – lépett be a szobába egy másik vámpír is – Miért kell az egész kastélyt felverni?

    -    Áá, Mon Cherry! – üdvözölte az imént érkezett hölgyet társa – Mon Chevalier ismételten bizonytalan és makacs.

    -    Már megint erről folyik a vita? Miért nem bízol még meg bennünk? – érdeklődött a fekete hajú női vámpír.

A férfi nem felelt erre a kérdésre, tudta jól, hogy a kérdés szinte költői. Ezen kívül félt attól is, hogy ismét kirobban egy veszekedés, ami csak újabb magányt és hallgatást szül.

Már több mint öt perce álltak egymással szemben és várták, hogy a másikuk megszólaljon, vagy csak emésztették a dolgokat, amelyek törhetetlennek tűnő láncként tartották távol őket egymástól. A két vámpírnak nem okozott gondot ez a némaság, akár hetekig is képesek lettek volna így szobrozni.

Colin azonban nem volt vámpír, az ő teste nem bírta volna olyan sokáig, de mivel makacssága és testi adottságai az átlagos emberi értékek felett voltak, így jó pár órán keresztül ő is bírta volna, akár még egy napig is. Viszont a türelme erősen fogytán volt. Szerette, sőt imádta a két vámpírt, de korábbi valós vagy vélt csalódásai visszatartották őt. Nem tudta, hogy a másik kettő miért nem képes feltárni előtte a szívét és ez újabb aggodalmakat és kételyeket szült csak benne.

-          Most mennem kell, a kötelességeim sajnos elszólítanak, de ezt folytatjuk még. – kapott hirtelen észbe Claude, a vámpír páros férfi tagja.

-          Nekem valami harapni való után kell néznem, aztán én is csatlakozom hozzátok, hiszen van időnk, másunk sincsen. – élénkült fel Lilith – Halandó létedre még neked is kedvesem! – jegyezte meg mosolyogva.

Colin nem szólt semmit sem, csak érezte, hogy a magány kegyetlen szorítása ismét kifacsarja a szívét. Néhány könnycsepp gurult végig az arcán, halk plottyanással érve földet a hideg márványpadlózaton. Ott állt egyedül a hatalmas könyvtárteremben, a még hatalmasabb kastély mélyén, ahol még az a pár apró könnycsepp is hatalmas robajt keltett. Amilyen hirtelen rátört az enyhet adó sírás, olyan gyorsan tűnt is tova. Ismerte ezt az érzést, Claude nyúlt ilyenkor bele az agyába. Nem haragudott rá ezért, tudta miért teszi és megértette, ugyan akkor utálta is ezt az érzést, mert a megkönnyebbülés lehetőségétől fosztotta meg, szinte fuldoklott a kitörni nem tudó érzelmektől.

Lassú, fáradt léptekkel indult kifelé a kastélyból, távol akart lenni, minden ember által épített környezettől, az erdő magányára vágyott. A napsütést akarta az arcán érezni, a szellőt, ahogy cirógatja a bőrét és a friss, esőtől nedves erdei levegőt. Ilyenkor kissé megnyugodott, csak itt talált némi enyhet adó szépségre és otthonosságra.

A kastély mögött egy hatalmas erdő húzódott, napokig lehetett benne bóklászni az emberi civilizáció egyetlen nyoma nélkül. Veszélyes hely volt ez, főként egy embernek. A környéken élők csupán babonaként beszéltek az erdőt benépesítő különféle lényekről, sőt az iskolázottabbak lenézték azokat, akik csak egy szót is ki mernek ejteni ezekről a lényekről.

Colin azonban nagyon is tisztában volt ezekkel a valós veszélyekkel, ugyanis ő is egyike volt ezeknek a lényeknek, ami azonban önmagában még nem volt életbiztosítás neki sem. De vállalta a veszélyt sőt, szándékosan kockáztatta a rajtaütést. Harcot akart, azt akarta, hogy valaki legyőzze végre, és újra megpihenhessen. Nem törődve hát a veszélyekkel, fittyet hányva a lopakodásra, törtetett az erdőn át.

A fojtogató érzelmek kezdtek halványulni és így már képes volt, felidézni azt a levelet, amit egyszer Claudetól kapott, az első ilyen megerőltető élmény után. A levél szívhez szóló volt, érezte belőle a szeretetet és aggódást is. Amint olvasta tudta jól, hogy Claude nagyon aggódott azért, hogy mit fog szólni Colin ehhez a levélhez, amiben leírta, hogy nem bírja tovább tétlenül nézni a férfi szenvedését.

 

 

   Az erdő nyugodt volt, veszélynek nyoma sem volt, még az éterben sem. Már vagy egy órája baktatott dombról le és dombra fel az erdő sűrűjében, mikor egy tisztásra ért. A tisztás egyik szegletében hatalmas gránittömbök hevertek. A kora nyári nap kellemesen melegre fűtötte fel ezeket, mellettük pedig hideg vizű patak csordogált. Colin a szomját oltotta, majd kényelmesen elfeküdt a köveken. Déltájt felé járt az idő, mikor hirtelen támadt jeges szélre riadt fel álmából. Amint felpattant és körbe nézett, semmit sem látott és nem is érzett.

„Csak egy álom lehetett.” – gondolta, majd megnyugodva leült a kőre.

Néhány pillanat múlva újabb szélroham tört elő a semmiből, hosszú; barna haja lobogott a szélben, azonban meglepetésére a környező fák levelei meg sem mozdultak. A lábánál lévő fűszálak is egyenesen törtek az ég felé, annak ellenére, hogy ruháját erősen cibálta a szél.

Colin nem értette, hogy mi ez a jelenség, ami csak rá hat, de abban biztos volt, hogy mágia, nem is gyenge.

A következő pillanatban ötméternyire tőle hullámzani kezdett a levegő és halványkék-derengéssel egy kapu nyílt meg. A szél tovább erősödött, amíg olyan erővel nem lökte Colint, hogy elkezdett a kapu felé csúszni. Ijedtében elkapta az első kézre eső sziklatömböt, nehogy beszippantsa ez a valami. Stabilan sikerült megkapaszkodnia, úgy gondolta kivárja, amíg a kapu bezárul és így megússza a dolgot. Azonban néhány pillanat múlva a kapu kezdett felé közeledni, feloldva a patthelyzetet. Itt kezdett nagyon kétségbe esni, de nem tehetett semmit sem. Vagy elengedi a sziklát, és akkor beszívja a kapu, vagy a kapu jön hozzá és elnyeli. Végül az utóbbit választotta abban a reményben, hogy talán kifullad az energiája és nem nyeli el. De tévedett. Ahogyan a kapu elnyelte elsőnek a lábait, majd a csípőjét és haladt egyre feljebb és feljebb rájött, itt nincs menekvés. Valahol még örült is, hogy így talán most véget ér a szenvedése és nem bánta, hogy így alakul.

Amint a fejét is elnyelte a kékes portál, látta, hogy a túlsó oldalon egy alagútszerű folyosó nyúlik hosszan a semmibe. Miután teljesen elnyelte ez a képződmény és bezárult, zuhanni kezdett egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem az eszméletét vesztette.

 

 

Mikor magához tért, iszonyatos fejfájás vett erőt rajta. Nehezen tudta csak kinyitni a szemét és akkor is az a kevés fény, amit érzékelt erős szúró fájdalmat keltett a szemében. Csukott szemmel is meg tudta állapítani, hogy az erdő talaján fekszik, arca az ég felé néz.

Eltelt pár perc, mire a fájdalom enyhült annyira, hogy nyitott szemmel is megvizsgálja a helyet, ahová került. Döbbenten ült fel és vette észre, hogy ugyan ott van, ahol eddig is, de az erdő szinte teljesen halott. A föld kiszáradt és cserepes, a fák szárazak és ágaik csonkokként meredeznek a szürke ég felé, az élet lángja pedig sehol sincsen, amit eddig oly erősen érzett.

Minél messzebb ment az erdőben, annál biztosabb volt benne, hogy egykoron ismerős tájon jár, ami sosem látott borzalmakat élt meg. Nem értette mi történt vele és az erdővel is, de tudta, az egykor ismert életteli bolygó már a múlté.

Letargia lett úrrá rajta a végeláthatatlan pusztulás láttán, elméje elzárkózott a látványtól, hogy épp ésszel fel tudja dolgozni a történteket. Órákon keresztül bolyongott, de életnek szinte nyomát sem látta, itt-ott esetleg néhány apró növény zöldellt, dacolva a pusztulással.

Az éjszaka közeledtével szálláshely után nézett, tűzgyújtással nem is bajlódott, egyrészt nem akarta felhívni magára a figyelmet, másrészt amúgyis sokkal melegebb volt annál, ami Colinnak kényelmes lett volna. Az álom egy, egykor hatalmas és büszke fa maradványai tövében érte, nem álmodott semmit, elméje a teljes öntudatlanságot választotta éjjelre.

Hajnaltájt járhatott az idő, mikor halk; szimatoló hangra ébredt fel. Ahogy kinyitotta a szemét egy farkas fejének látványa töltötte ki a látóterét. Csodálkozott, mert tudta, ezek az állatok nem ilyen bátrak, hacsak nem elszántak eléggé, hogy élelmet szerezzenek, bár emberre akkor sem támadnak.

Meglepetése csak tovább fokozódott, mikor a farkas a szemébe nézett és felkiáltva hátrébb ugrott:

-          Jaj, ez ébren van!

Colin látott és hallott már sok mindent, olyat is, ami ember számára felfoghatatlan, de egy beszélő farkas, még neki is sok volt. Arról nem is szólva, hogy a farkasnak emberszerű teste volt. Amikor a meglepett farkas két lábra állt, jobban is szemügyre vehette őt.

A feje teljesen farkasszerű volt, hegyes fülek, előre nyúlt orr. A teste azonban mutatott némi emberszerű beütést, mellső mancsai kar látszatát keltették, ujjai fekete karmokban végződtek, de képes volt vele a fogásra. Törzsének vonalai az emberét követték, az ágyékkötőjéből hátul farok lógott, lábai pedig a farkasok hátsó lábait formázták, de sokkal zömökebben és izmosabban, hogy képes legyen tartani a két lábon járó testet. Egész testét szürkében és világosbarnában játszó bunda fedte.

Még fel sem fogta a látványt valóságában, mikor egy másik farkas is elő lépett és megállt a társa mellett. Bundája világosbarna színű volt. A nemrég meglepődött farkas egy fiatalabb fiú benyomását keltette, míg az imént megjelent, egy jó erőben lévő, edzett férfiét. A három meglepett lény csak méregette egymást és szóhoz sem jutottak. Percekig próbálták megérteni a helyzet mivoltát, de nem jutottak sokra. Végül az idősebb farkas törte meg a csendet.

-          Miért van egy embernek farkas szaga? És miért érzem úgy, mint egy testvért?

-          Nem vagyok ember, kikérem magamnak ezt a sértést! – csattant fel Colin.

-          Akkor mi vagy? Embernek látszol, de a szagod mégsem olyan. Ilyenről nem is hallottam még.

-          Farkas vagyok, és én is testvéremnek érezlek titeket, de nem értem, hogyan lehet ilyen a testetek, miért nem olyan, mint az enyém.

-          Nem lehetsz farkas, mert akkor olyan lennél, mint mi. – kontrázott a fiatalabb.

-          Ti meg nem nézhettek így ki. – erősködött Colin.

-          Ezzel nem megyünk semmire, velünk jössz a falkához és a vének majd döntenek mi vagy te és mit teszünk veled. – zárta le a vitát az idősebb farkas.

Nem volt mit tenni Colint közrezárta a két farkas és így haladtak az erdő sűrűbb részébe. Órákat gyalogoltak, mire egy hatalmas sziklafal elé értek. Itt délnek fordultak és jó fél órás gyaloglás következett, mire elértek egy ösvényhez, ami a sziklafal oldalán kapaszkodott felfelé.

A falka szálláshelye a szikla tetején volt, szinte egy egész falut húztak itt fel évek alatt. A farkasok nem sok embert láttak életük folyamán, ezért mindig nagy érdeklődés kísérte egy-egy fogoly érkezését, bár mindenkiben meghökkenést keltett, hogy ez a fogoly olyan benyomást tesz rájuk, mintha közülük való lenne, nyilvánvaló emberi mivolta ellenére.

Nem lehettek többen, mint ötven fő, de erejük egy pár százas emberi faluéval felért, ha nem többel. Colint a falu közepén elhelyezkedő nyílt térre kísérték, ahol az idősebb vadász, az őrök felügyeletére bízta, amíg ő a vének elé megy és elmondja a körülményeket. Minden farkas, kíváncsian szemlélte a foglyot, megpróbálták elkapni az illatát, de csak foszlányokat éreztek, mert az őrök, nem csak Colint tartották ott, de a farkasokat is távol az idegentől.

A vadász hamarabb visszatért a vének kíséretében, mint amire Colin számított. Percekig szuggerálta minden tanácstag a farkas szagú, emberi foglyot, alaposan megízlelték a szagát és a kisugárzását volt, aki egyéb módon is megízlelte lényegét. Végül mindannyian arra jutottak, hogy farkassal van dolguk, de az emberi testtel mégsem tudtak mit kezdeni. Az egyik vénnek végül eszébe jutott egy régi monda, a régi időkről, mikor minden farkas és egyéb lény, emberi alakban élte az életét. Bár furcsának tartotta, hogy még manapság is élnének ilyenek, pláne, ha valaha éltek így egyáltalán nem emberi létezők.

Megosztotta emlékeit a többiekkel is, Colin is hallotta, de nem tudott mit kezdeni vele, hiszen számára ez a monda volt a valóság és természetes állapot.

A döntés végül is az volt, hogy a fogoly többé nem fogoly. Egyéb döntésig a faluban szabadon közlekedhet, a szent helyek kivételével. Enni adtak neki, szálláshelyet is biztosítottak neki, de mindannyian óvatosan közeledtek felé, továbbra is valamilyen csalásra gyanakodva.

 

 

   Napok teltek el, a bizalmatlanság lassan enyhült Colinnal szemben, de már nem számított érdekességnek a jelenléte. Ő viszont egyre inkább otthon érezte magát, hozzászokott már a kétlábú farkasok látványához, sőt belül, mélyen a szívében irigyelte is őket. Aztán az egyik nap reggelén zajongásra ébredt, a zaj sokkal inkább üdvözlés volt, mintsem figyelmeztetés. Felöltözött és kilépett a szállásáról, az ösvény felé tekintett, ahol a falu nagy része összegyűlt, hogy üdvözöljenek egy eddig ismeretlen farkast. Colin nem értette ezt a nagy népszerűséget, ami kiülhetett az arcára, mert mellette váratlanul megszólalt az egyik harcos:

-          Ő Tryn, az Ulfric legidősebb fia.

-          Miért ilyen népszerű?

-          Erős harcos és nem csak fizikailag. A vének tanácsának tagja lesz, amint befejezi a szent rítust, bár ez még hónapok kérdése, ha nem éveké.

-          Ezért ilyen népszerű??? – értetlenkedett Colin.

-          Meg azért, mert sok érdekes történetet szokott mesélni. Azt mondja, ezek csak úgy ott vannak a fejében, egy korábbi életből talán. Szerintem csak élénk a fantáziája, de a humora nagyon jó. – vigyorodott el a harcos.

-          Vagy úúúgy. – nyújtotta el Colin a mondandóját, mint aki így mindent megértett.

De a farkas nem kapcsolt, hogy ugratásnak szánta az „ember”, így ő is elindult Tryn üdvözlésére. Colin azonban nem akart egy teljesen idegen farkassal megint szóba elegyedni, így inkább visszatért a szállására. A nap további része nyugodtan telt el, mintha a farkasokat már nem is érdekelte volna a jelenléte. Mindenkit lekötött, hogy Tryn élménybeszámolóját hallgassa, aztán délután mégis véget ért a nyugalom.

-          Az Ulfric fia látni akar, gyere ki a tanács elé. – mondta Colinnak az egyik őr.

-          Most rögtön? – húzta a száját Colin.

-          Nem, azonnal. – próbált tréfálkozni a farkas. De Colinnak az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy nem lesz vidám ez a találkozó.

Az utóbbi pár évben megtanulta már, hogy hallgasson a megérzéseire, mert nagy valószínűséggel beválnak. Amint kilépett az ajtón érezte, hogy az egész falu szeme rá szegeződik, majd Trynre és megint rá. Colin farkas szemet nézett a fiatal farkassal, ahogyan közeledett feléje. Az ifjú farkas eleinte szúrós szemmel méregette a furcsa idegent, majd ahogy közelebb ért, a meglepetés után a döbbenet és végül a hitetlenség ült ki az arcára.

Egymástól jó tíz méter távolságra álltak meg, hogy ne legyenek túl közel egymáshoz, mielőtt jobban megismernék egymást. Azonban Trynben az érzelmek olyan erősek voltak, hogy Colin nagyon tisztán érezhette ezeket, ahogyan a többi farkas is.

-          Mi a baj Freki? – szólította meg az egyik vén Trynt a falkában elfoglalt címén.

-          Én… ismerem ezt az idegent, pontosabban emlékszem rá korábbról.

-          Miről van szó? – vágott bele Colin.

-          Arról, hogy mi ismerjük egymást, szerinted nem ezt mondtam az előbb? – felelte rá morcosan Tryn.

-          Én biztosan nem ismerlek téged, soha életemben nem láttam még négy nappal ez előttig két lábon járó farkast.

-          Miről beszélsz fiam? – ráncolta a szemöldökét a falkavezér.

-          Emlékeztek, egyszer meséltem egy történetet egy farkasról, aki túlságosan szeretett és végül millió apró darabra tört a szíve?

-          Persze, hogy emlékszünk, őt faragtuk meg a totemünkön is, de hogyan jön ez ide?

-          Ő az a farkas, róla meséltem. – mutatott Tryn Colinra.

Néma csend ült a kis falura, a levegő is megfagyni látszott. Még végül Colin törte meg a csendet:

-          Tessék? Mi van? Honnan tudnál rólam bármit is, kinek képzeled magad, hogy azt állítsad, ismersz engem? – csapta fel a pajzsát Colin és vetette be a gőgösség álcáját.

A fiatal farkas, nem szólt semmit sem, csak egy gúnyos vigyort engedett meg magának, leguggolt és egy szárnyas farkast rajzolt a porba. Colin vére azonnal megfagyott, amint észrevette az ábrát. Gondolatok cikáztak át az agyán, egyik a másikat kergetve, hogy időt sem hagytak a másiknak rendeződni. Tudta, hogy mit akar mondani az ábra, de nem tudta elhinni, nem is tartotta lehetségesnek, hiszen egyszerűen képtelenségnek hatott.

   -     Te… nem, nem lehetsz ő. Ez nem lehetséges. – próbált értelmet erőltetni magába Colin.

   -     De igen, nagyon is lehetséges, én vagyok, pontosabban én voltam. – mosolygott Tryn Colin zavartságán.

Újra némaság borult a falkára, próbálták megérteni, ami a szemük láttára zajlott, de nem igazán sikerült. Szemmel láthatóan Colinnak sem jött össze, csak Tryn nyerte vissza lélekjelenlétét idő közben.

-          Nem kell többé őrizni, nyugodtan járhat közöttünk a jövőben. – adta parancsba a Freki.

-          Nem fog bajt okozni, sőt közénk való, testi megjelenése ellenére. Legfeljebb eltűnik nyom nélkül, mert ehhez nagyon ért, aztán nem hallunk többé felőle. – mondta gúnyos hangon.

-          Még hogy én tűnök el szó nélkül, nyomtalanul? – csattant fel Colin és dühe égetni kezdte a hozzá közel állókat.

Ez a vad düh meglepte a falkát, de tetszett nekik, hogy az idegen ennyire hasonlít hozzájuk természetében legalább.

-          Nem én hagytam ott mindent egy szó vagy köszönés nélkül, mikor minden rosszra fordult, nem én akartam elfelejteni mindent. – hörgött Colin.

-          De te tűntél el teljesen nyomtalanul ismételten. Te voltál az aki, cserbenhagyta a barátait akkor, mikor igazán kellett volna nekik a szereteted és barátságod. – morgott rá Tryn.

-          Ez nem igaz, hazudsz!!! – szakadt el a cérna Colinnál és nekiesett a farkasnak.

A hirtelen támadás meglepte a többieket, és így akadály nélkül dönthette a földre Trynt. Colin nem múlhatta felül sem erőben, sem kitartásban a farkast, még gyorsaságban sem. Így hamar ő találta magát földre szorított és kiszolgáltatott pozícióban, egy vicsorgó farkassal az arcában. Még nem igazán tisztult ki a feje, de arra rájött, hogy csaláshoz kell folyamodnia, ha ő akar nyerésre állni. Amilyen gyorsan csak tudta, megmarkolta a port és a farkas szemébe szórta, aki prüszkölve és szemét dörzsölve bukott hátra, miközben szitkozódott. Colin gyorsan a háta mögé került és karját a farkas nyaka köré csavarta. Amilyen erősen csak tudott rászorított, hogy mozdulatlanságra kényszerítse ellenfelét. Tryn mozdulatlanná vált, majd megszólalt:

  -     Mit gondolsz Colin, mennyi ideig maradnál életben, ha nekem most valami bajom esne?

  -     Nem számít, most az sem számít nekem.

  -     Tudom, de ugyan akkor ismerlek is téged. Sosem akarnál megölni engem, legfeljebb fájdalmat okozni, amit meg is érdemlek, azok után, amit tettem. – váltott komolyra a farkas.

Tudta jól, hogy igaza van és ilyen módszerrel nem nehéz leszerelni. Hiszen egyszer régen, egy előző életében ő tanította, ő vigyázott Colinra.

Colin feje tisztulni kezdett és hirtelen jött dühe rohamosan apadt, majd leírhatatlan bánatba csapott át, ekkor könnyei akadálytalanul törtek a felszínre.

 

 

   Tryn óvatosan helyezte mancsát, a porban térdeplő, könnyeivel küszködő Colin vállára. Majd egy erőteljes mozdulattal átkarolta, felemelte és magához szorította. Colin az érintésre lassan megnyugodott és már érzelmileg is eléggé stabilnak gondolta magát, hogy átölelje a farkast, és mélyen beszippantsa bódító illatát.

A sötétség már a tanácsteremben érte a véneket, Trynt és Colint, amint az elmúlt idők történéseiről beszélgetnek. A beszélgetésből kiderült, hogy Colin szó szerint nyom nélkül eltűnt egy verőfényes napon. Sem a fizikai, sem az éteri világban nem maradt nyoma, hogy létezne. A barátok, testvérek hiába keresték a világ minden zugában, kiindulópontjuk sem volt, hogy hogyan és hova tűnhetett el. Mindez több száz évvel ez előtt történt, nem sokkal egy pusztító háború előtt, amiben az élővilág nagy része elpusztult, és ami az emberi civilizáció uralmát eltörölte. A háború borzalmát szavakkal le sem lehet írni, dühöngő szörnyetegek, őrült emberek és sok különböző lény háborúja volt ez. Nem sokkal a háború vége után a túlélők újabb generációkat hoztak a világra, de sokan közülük testben nem hasonlítottak a szüleikre. Ekkor jelentek meg a farkasok is, a most ismert alakjukban.

Colin viszont a tanács kíváncsiságát elégítette ki a régi korokról szóló beszámolójával és a farkasok akkori életéről, amit gondosan le is jegyeztek. Részletesen elmondta, hogy mi is történt vele azon a bizonyos napon, több száz éve, ami számára, csupán pár nappal ez előtt történt meg.

Hajnalig tartott a beszélgetés, aztán még napokon keresztül, minden éjjel összeültek és beszélgettek. Az egyik ilyen alkalommal jegyezte meg Tryn Colinnak, hogy ők is itt „élnek” a környéken, egy hetes járóföldnyire a falka otthonától. Colin szíve megdobbant a hír hallatára és már azon agyalt, hogy milyen meglepetést fog okozni egykori társainak, ha hirtelen megjelenik előttük. A vének nem értették, hogy hogyan képes egy farkas a környék hírhedt urainak társa lenni, ezzel szemben Colin nem hitte el, hogy társairól van szó, mikor a két vámpírhercegről beszéltek neki.

Tryn és a falka legtapasztaltabb, legerősebb harcosai vállalták, hogy elkísérik Colint a kastélyhoz, de azzal a kikötéssel, hogy csak távolról nézheti meg magának, mert veszélyes lenne számukra közelebb kerülni. A katonák mindanyiukkal végeztek volna, még a várfal elérése előtt.

A következő éjjel már, a hat fős csapatot az egykori erdő mélyén találta, farkasok által kitaposott ösvényen közlekedtek. Colin szürke rongyokat tekert a teste köré, hogy a porviharok ellen védelmet biztosítson sérülékeny bőrének. Ellenségre még egy-két napig nem kellett számítani, minden lény tudta, hogy hol kezdődik a falka területe, és mennyire nem szeretik az idegeneket. Colinnak nem esett nehezére valódi testvérként tekinteni a farkasokra, ahogy nekik sem voltak többé fenntartásaik az újonnan megtalált testvérükkel szemben. Hála a faluban kapott, gyors kiképzésnek, tökéletesen tudott együtt mozogni és dolgozni, vadászni a többiekkel. Amint elhagyták a falka territóriumát, óvatosabbakká váltak és lassabbra vették az iramot. Néhány katonai őrjárattól eltekintve, nem ütköztek komoly emberi mozgolódásba. Az őrjáratokat pedig inkább elkerülték, mert céljuk a megfigyelés majd, a gyors távozás volt.

Nesztelenül lopakodtak fel az éjszaka közepén, a hatalmas sziklafalra. A Hold magasan felettük teli pofával vigyorgott és borította be ezüsttel a tájat, ami még kísértetiesebbé tette az amúgyis hátborzongató erdőt. Éppen a teliholdnak köszönhetően volt a kis csapat szétszórtabb és figyelmetlenebb a szokásosnál, nem vették észre, hogy egy katona kiszúrta őket és csöndben erősítésért sietett.

A szikla tetejéről tökéletes kilátás nyílt a kastélyra és a lábánál elterülő kisebb városra. A pislákoló fények éppen elég fényt biztosítottak, a farkasoknak ahhoz, hogy megfigyelhessék a település részleteit. A zászlók félárbocra voltak eresztve, jelezve, hogy a vár ura és úrnője nincs itthon. Colin fürkésző tekintete ide-oda cikázott, remélve, hogy valami vagy valaki ismerőst fedez fel, bár tudta jól, hogy ez nem lehetséges.

Kénytelen kelletlen, de Tryn unszolására, majd végül parancsára felkelt ő is, hogy haza induljanak, azonban a hátuk mögött már várt rájuk két tucat ezüsttel felfegyverzett katona.

-          Mit kerestek itt ti állatok? – nagyképűsködött a kapitány.

-          Vigyázz a szádra, ha még látni akarod a családod! – közölte fenyegető morgással Tryn.

-          Mi vagyunk többségben és a fegyvereink is ellenetek lettek készítve, szóval, ha párunkat el is intézitek, biztosan ti húzzátok a rövidebbet. – emelte meg a hangját a kapitány.

-          Mi a parancs uram? Mit kezdjünk velük? – kérdezte az egyik katona.

-          Az, hogy vigyetek minket az uraitok elé, mi lenne más? – vágta rá Colin.

-          Mit képzelsz magadról paraszt, hogy parancsokat próbálsz osztogatni nekünk? – vágta oda a kapitány.

-          Ne sértegess, nem vagyok ember, farkas vagyok, mint a testvéreim és komoly meglepetést okozhatok neked, ha alábecsülsz.

Hangos nevetés tört ki a katonák között azon, hogy egy ember farkasnak képzeli magát.

-          Attól, hogy rongyokba csavarod magad és pár farkas megtűr maguk között, még nem leszel közéjük való. Sőt valószínűbb, hogy az első adandó alkalommal felzabálnak nyersen, csak így könnyebben tudnak cipelni, ha magad mész velük. – röhögött a kapitány

-          A legjobb lesz, ha megöljük őket itt és most, aztán beszámolunk, ha a mesterek visszatértek. – morfondíroztak a katonák.

-          Ez felettébb rossz ötlet lenne, hiszen akkor sosem tudnátok meg, hogy miért jöttünk ide és mit tervezünk ellenetek. – próbálkozott Colin elkerülni a kivégzést.

-          Ennek itt igaza van, vigyétek őket a börtönbe, aztán majd kihallgatjuk őket.

-          Az nem megy olyan könnyen, mint hiszitek, nem mondunk semmit sem. – válaszolt Colin.

-          Nem is kell, nem is kell. Majd a mesterek kiszednek belőletek mindent, aztán nekünk adnak, hogy kedvünkre vadászhassunk.

Így kötöttek ki végül a cellákban, ahol három napon keresztül tartották fogva őket. Az első nap a többi rab közé rakták őket, de az emberek igencsak féltek a farkasoktól, így egy mélyebben fekvő, régen nem használt szárnyba helyezték át a csapatot. Étel gyanánt nyers húst kaptak csak, Colinnak is ezzel kellett beérnie. A harmadik nap éjjelén, aztán felvitték őket a trónterembe kihallgatásra.

 

   Végig, amíg csak a szem belátta a hatalmas termet, fekete és vörös szövet borította a falat, néhány helyen fehérrel kiegészítve. A terem ajtóval szemközti végében két hatalmas trón állt egy emelvényen. Az emelvény felett, a tetőről egy hatalmas zászló függött lefelé, rajta egy címerrel, mely egy fekete hollót ábrázolt vöröslő rózsával a csőrében. A terem két oldalánál emberek sorakoztak, ruházatukból ítélve nemesek alacsonyabb és magasabb rangból. A farkasok mindenkire vicsorogtak, amíg el nem érték a trónszékek elé. Ott térdre lökték mindanyiukat a két vámpír előtt. A bal oldali falon egy nagyobbacska ajtó volt, felette egy hatalmas festménnyel. A festmény a trónon ülő két vámpírt ábrázolta, egy harmadik személy társaságában. Mindhárman boldognak látszottak, ahogyan egymást átkarolva modellt álltak. A harmadik személy bőre is márvány fehér volt, szeme kékebb az azúrkék tengernél, haja lapockáig ért, színe feketébb volt a szénnél is. Egyenesen omlott vállaira, elegáns, úri megjelenést biztosítva neki. Colin egy félmosollyal nyugtázta a képet, majd erősen a padlót kezdte szuggerálni.

-          Mit kerestek ti állatok a mi területünkön? – vágott a levegőbe, a férfi vámpír erőteljes szava.

Fagyos levegő szánkázott végig a teremben tartózkodók gerincén. De választ nem kapott.

-          Nem hallottátok, hogy mit kérdeztünk? – csattant fel a nő is.

-          De hallottuk, de nem áll módunkban válaszolni rá. – közölte Tryn.

A teremben tartózkodó emberek meghökkenve fogták fel a farkas válaszát. És mindannyian az azonnali vérfürdőt várták, de az úrnő felettébb türelmes kedvében volt ma éjjel.

   -     Ezek szerint megint állati elmékben kell kutakodnunk Mon Cherry! – jegyezte meg kellemetlenül a férfi vámpír.

   -     Pedig hogy útálom azt, nincs annál rosszabb, mikor egy ösztönöktől teli elmében rendszert vagy logikát kell kutatnom. – mondta a nő, miközben arcát az undor maszkírozta el.

   -     De végül is, akár össze is törhetjük az elméjüket és visszaküldhetjük őket oda, ahonnan jöttek. Abból talán felfognák, hogy ne packázzanak velünk. – gondolkodtak hangosan.

A trónusok közelében álló emberek közül két nő suttogni próbált egymással, arra egyikük sem gondolt, hogy mind a farkasoknak, mind a vámpíroknak kellőképpen jó a hallásuk ahhoz, hogy erőlködés nélkül hallják a beszélgetést:

   -     Te tudod, hogy miért ilyen kegyetlen az úr és az úrnő?

   -     Állítólag réges-régen, volt egy harmadik társuk, aki vonakodott elfoglalni a helyét mellettük. Azt gondolták, hogy idővel úgyis meggyőzik, és magától meggondolja magát, de aztán egyszer csak eltűnt. És még ők sem találták sehol, azóta gyűlölik önmagukat és másokat is, amiért elkergették maguk mellől őt. Napról napra hidegebbé és kegyetlenebbé válva ez által.

A két vámpír arcán irdatlan harag futott át. A női vámpír egyetlen, szemmel követhetetlen mozdulattal suhintott és a két nő élettelenül terült el a padlón.

    -    Soha, de soha, senki se merje analizálni a tetteinket vagy azok okait. – üvöltött irdatlan haragjában.

A teremben megfagyott a levegő és minden ember térdre vetette magát, hogy kifejezze alázatos érzéseit az uralkodó pár előtt. Csak Colin érezte úgy, hogy itt az ideje megszólalnia:

    -    Ennyit arról, hogy nem vagy kegyetlen, ugye Lilith?

Lilith nem hitt a fülének, hogy volt, aki megmeri szólítani, ráadásul tegezve.

-          Mit képzel magáról, maga paraszt, hogy csak így letegez minket? – döbbent meg a férfi vámpír.

-          Hmmm, ezek után azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom rád Claude, beképzelt vagy! – feszítette a húrt Colin és felnézett, hogy a két vámpírt szemtől szemben lássa.

Colin szemei a csuklyában a fáklyák fényétől, ugyan úgy ragyogtak, mint testvéreié.

-          Milyen beképzelt és ostoba lény vagy te, hogy ilyen hangon merészelsz beszélni velünk, hadd lássam az arcodat. – csattant fel Lilith.

Azzal egy újabb követhetetlen mozdulattal Colin előtt termett és letépte fejéről a rongyokat. A szeme elé táruló arctól ledöbbent, majd hirtelen hátrébb lépett, ahogyan felfogta, hogy ki néz vele farkasszemet. A trónszékében ülő Claude is megdermedt és nem tudta elhinni, azt amit a saját két szemével lát.

-          Mi van? Meg sem ismertek már? – próbált viccelődni Colin.

-          Te nem lehetsz ő! – kiáltotta a két vámpír egyszerre.

-          De bizony ő vagyok, pontosabban én vagyok én. – zavarodott bele a mondandójába.

-          Hogyan lehetséges ez? – kérdezte megdöbbenve Lilith.

-          Hajaj, hosszú történet, de mivel időnk ugye végtelen, akár el is kezdhetném elmondani. — próbált ironizálni Colin – De ebbe nem vagyok hajlandó belekezdeni itt és most a tömeg előtt. Ha érdekel titeket, akkor eljöttök a falkához és ott, mindent elmondunk nektek, mert mi most haza megyünk…

-          Senki sem megy innen sehová, főleg te nem Colin. Egy percre sem fogunk szem elől téveszteni többé, pláne, ha tényleg te magad vagy az még mindig. – vágott a szavába Claude.

-          De igen, mi megyünk haza. – erősködött Colin és folytatta volna az ellenkezést, de Lilith is bekapcsolódott.

-          Te már itthon vagy! A farkasok meg mehetnek a börtönbe és örülhetnek, hogy nem halnak meg most rögtön, még az is lehet, hogy velük együtt fogsz meghalni, ha csaló vagy.

-          Egy újjal se merjen hozzájuk nyúlni senki, mert akkor itt és most vége mindennek. – ezzel Colin egy tőrt rántott elő a rongyok közül és saját torkához szorította.

Lilith és Claude pupillája is hatalmasra tágult, de belátták, hogy makacsságban az előttük álló személy ugyan olyan, mint akit egykor Colin néven ismertek. Végül Claude állt elő egy kompromisszumos megoldással:

-          Választást ajánlok neked: Te itt maradsz önszántadból és cserébe a farkasok szabadon és sértetlenül hazatérhetnek.

-          Vagy? – érdeklődött Colin.

-          Vagy elutasítasz minket és a farkasok még ma éjjel meghalnak, téged pedig erőszakkal tartunk itt.

-          Nem tarthatsz itt erőszakkal, az a szabad akaratom korlátozása lenne. – próbált felül kerekedni Colin.

-          Hah, sok minden megváltozott már azóta, hogy ez igaz volt. Fittyet hányok a szabad akaratra, ahogy Cherry is ezt teszi! – kacagott fel Claude.

-          Akkor viszont megölöm magam. – vágta rá a végső szót.

-          Csak tessék, kapsz egy kis vért tőlünk utána és meg van oldva a gond. Ha csaló vagy, utána még tovább tudunk kínozni… Szóval, mi a válaszod?

Colin csak nézte a vámpírherceget, kereste azt, amit olyan régen egyből megtalált benne, még akkor is, ha Claude nem akarta. Biztos volt benne, hogy mostanra már nincs benne vagy olyan mélyen, hogy el sem tudja érni.

-          Add a szavad te is és Cherry is, hogy a testvéreim szabadon és sértetlenül haza térhetnek, senki sem fogja őket követni, ha itt maradok szabad akaratomból.

-          Úri becsület szavunkat adjuk a farkasokkal kapcsolatos ígéretünkre és ehhez még ragaszkodunk! – felelték rá már kissé fölényesen, hogy tudták, nyertek.

-          Jól van, maradok, önszántamból. – jelentette ki Colin hangosan.

Claude intett, hogy engedjék el a farkasokat. Miután megtörtént, Lilith fordult feléjük.

-          Reggelig érjétek el a területünk határát, különben nem garantálhatjuk a biztonságotokat többé.

-          Nem erről volt szó!!! – üvöltött Colin.

Lilith elégedetten mosolygott, hogy még mindig tudja cukkolni a férfit.

Colin hatalmas vágyakozó szemekkel tekintett testvéreire és halkan kérte őket, hogy siessenek haza, induljanak minél hamarabb. A farkasoknak sem kellett több, futásnak eredtek az erdő felé.

 

 

   Colin a trónterem ablakából figyelte, ahogyan a farkasok elhagyják a várost és eltűnnek az erdő sötétjében, bár a várfalig követték őket a katonák, tovább mégsem mentek. A kapu bezárult és úgy érezte, csapdába esett, egy olyan helyen, ahol csupa idegen veszi körbe.

Gondolatainak Claude jeges keze vetett véget, ahogy a vállain érezte. Forró energiát lökött feléje a kezeken át, amire Claude válasza egy rövid megborzongás és egy kéjes vigyor volt. Azonban ebben a vigyorban nem volt semmi barátságos, jót ígérő gesztus, hideg számító tekintet volt. Colin legszívesebben üvöltve vetette volna ki magát az ablakon, de a vámpírok fürkészték; vizsgálták minden gondolatát, így megígérték Colinnak, hogy az egyikük mindig vele lesz, nehogy valami újabb butaságot tegyen. Egyre biztosabbak voltak benne, hogy Colin az, akit olyan régen elvesztettek. Elégedettségük és örömük egyre fokozódott.

-          Miért akarsz minket távol tartani magadtól? Régen sokkal közelebb álltunk egymáshoz, még akkor is, ha azt sem lehetett közeli barátságnak nevezni. – érdeklődött Lilith.

-          Azért, mert nem érzek bennetek meleget, régebben hamar megtaláltam bennetek, de most nyoma sincs. Idegenebbek vagytok nekem, mint eddig valaha.

-          Hidd el Mon Chevalier, ennyi idő magány és önmarcangolás után te is ezt az utat választottad volna a helyünkben. – kapcsolódott be Claude is.

-          Vagy nem! – ellenkezett Colin.

-          Elég legyen, biztosak vagyunk benne és kész! – csattantak fel a vámpírok – Ne ellenkezz velünk, nem azok vagyunk, akik voltunk mikor megint elhagytál minket.

-          Veszem észre. Különben is, én ilyen vagyok, ha megöltök, akkor is ilyen maradok. Elhagyni pedig nem hagytalak el titeket, másodszorra nem önszántamból hagytam hátra mindent.

-          Ja igen, a nagy menekülő, csak úgy megváltozott. – gesztikulált Claude.

-          Elég legyen, miért akartok itt tartani, ha már nem kellek nektek és nem is hisztek nekem?

-          Ez elvi kérdés, hozzánk tartozol és, ha elengedünk, akkor gyengéknek látszanánk, az emberek közül pedig páran biztos fellázadnának.

-          Akkor pedig meg kéne ölnünk őket, pedig olyan finomak. – somolygott Lilith.

-          Mi a franc változtatott meg titeket ennyire az elmúlt időben, sosem gondoltam, hogy ilyenek is lehettek.

-          Az a röpke négyszázharmincnyolc év; négy hónap és tizenkettő nap, attól számítva, amikor eltűntél. – mondta Claude furcsa, már-már néma suttogással – Nem gondoltál bele, hogy mennyire erőtlenné teszel minket lelkileg, ha csak úgy fogod magad, és ismét kilépsz az „életünkből”?

-          Nem. – mondta nagyon csöndesen Colin – Mindig is azt éreztem, hogy nagyon jól megvagytok nélkülem, fontosabb nektek a személyes szabadságotok és csak akkor kellek nektek, mikor éppen olyan kedvetek van. Mindig csak akkor lehetett elérni titeket, belefáradtam a küzdelembe, a hiába való küzdelembe utánatok és el akartam menni, örökre.

-          Meg is tetted, ugyan rövidre sikerült az az örökre, de ezzel is sikeresen minden tönkre ment. – felelte Lilith fölényesen.

-          Nem igaz, tévedsz! Nem volt még annyi bátorságom, hogy meglépjem, kellett volna egy kis idő, de az az örvény hamarabb elkapott.

-          Milyen örvény? – néztek meglepetten a vámpírok.

-          Az, amelyik ide hozott ebbe az átkozott korba, ahol az élet éppen csak pislákol.

-          Mondd el az egészet, nekünk semmit sem sikerült megtudnunk az eltűnésedről. Pedig még a legfelsőbb erő szolgálatában is álltunk százötven évig, hogy a nyomodra akadjunk, de még ő sem jutott semmire sem. Ami felettébb meglepte őt magát is.

Colin szokásához hűen alapos részletességgel elmondott mindent, leszámítva a falkában szerzett élményeit, tudta jól, hogy a két vámpír sosem nézte jó szemmel, ha Colin a farkasokról, mint testvéreiről beszél. Biztos volt benne, hogy most már nem lenne semmi, ami visszatartsa őket, hogy elvegyék tőle ezeket a szép emlékeket is.

-          Az időutazás nem lehetséges, ezt még Ő maga mondta. Senki, beleértve önmagát is, nem képes rá. – felelte Claude.

-          Erről nem tudok érdemben nyilatkozni, ezt éltem át, ennyit tudok. – játszotta meg a gőgöst Colin.

-          Hát akkor valamire rosszul emlékszel, lehet hamis emlék vagy akár még önmagadnak is hazudsz. – csatlakozott Lilith is a témához.

-          Elég legyen, menjetek inkább a dolgotokra és hagyjatok békén, mintsem folyton hazugnak neveztek.

-          Csak szeretnéd kedves, csak szeretnéd. Többé nem hagyunk egy percre sem egyedül. – gonosz vigyor ült ki Lilith és Claude arcára is.

Colin azon az éjjelen nem volt hajlandó megszólalni többé, mikor felvirradt a nap, kénytelen volt a nappali szállására kísérni, egykori társait. Az egész nap szótlanul, a négy fal között némán gyötrődve telt el Colin számára a két vámpír átható tekintetének tüzében. Napnyugta után, aztán elkísérték a kastélykertbe, ahol egykori gyönyörű kert aszott maradványa meredezett felfelé.

-          Megpróbáltunk egy kertet építeni az emlékedre, de semmi sem akart életben maradni. Így aztán kénytelenek voltunk mágiával ebben az állapotban fent tartani. Tökéletes emlékhellyé téve a múltnak.

-          Ez a förmedvény emlékhely nekem? – fintorgott Colin.

-          Jobbra nem futotta tőlünk, egyáltalán örülhetsz, hogy ennyit megtettünk érted az eltűnésed után. – vágta rá Lilith. Claude pedig némán, de kíváncsian figyelte a farkast.

-          Ja persze, igen, köszönöm. – jegyezte meg Colin keserű szájízzel.

A következő pillanatban elindult a kert közepére, ahol megállt, lehunyta szemét és az emlékei között kutatott. Kereste az üdítő, boldogságot árasztó emlékeket, hogy erőt merítsen belőlük. Az oly kedves emlékek sora rohamozta meg elméjét. Ereje rohamosan gyűlt és ahogy egyre több lett, úgy egyre gyorsabban is gerjesztette önmagát. Egy bizonyos pontnál, aztán Colin a talpa alatti földbe lökte a hatalmas energiát. Ami pillanatok alatt terjedni kezdett a kertben, minden egykori élőlény maradványát átjárta ez az erő. Mikor a kert megtelt élettől párás és meleg energiákkal, minden feltámadni látszott. A növények kizöldelltek, virágokat; bimbókat hoztak.

   -     Na, ezt már kertnek nevezem. – vigyorgott Colin kissé szemtelenül az őt bámuló vámpírokra.

Jeges fuvallat söpört végig a kis városkán, majd Lilith és Claude a vár felé kapták a tekintetük.

-          Itt van. Minket vár. Mindhármunkat. – jegyezték meg tökéletes szinkronban.

-          Ki? – váltott értetlen módra Colin.

A két vámpír szó nélkül Colinra kulcsolta a kezét és egy szempillantás alatt, a vár földalatti részében voltak, egy hatalmas tölgyfa ajtó előtt.

   -     Bármit is mond vagy kérdez, ne feleselj vele, ne sértegesd, próbálj meg minél kevésbé irritáló lenni, ez most a legfontosabb. – oktatta Claude.

Egy hirtelen mozdulattal kitárták az ajtót, és mindhárman átléptek rajta, bár Colin inkább átesett a sötétségbe. Mivel az orráig sem látott, így egyből fény után kezdett érdeklődni. Lilith leszólta, hogy nincs rá szükség, mivel ők így is nagyon jól látnak.

-          Ti igen, de én semmit sem. – erősködött Colin.

-          Szóval ő az, akit annyira kerestetek nem olyan régen. – szólt egy ismeretlen hang a sötétség mélyéről.

-          Igen uram, ő az. – felelte alázattal Claude.

-          Neked urad, Claude? – értetlenkedett Colin.

-          Csönd legyen! – hasított a hang a fejébe – Itt csak én kérdezek.

Colin nem mert megszólalni, érezte, hogy milyen hatalmas az az egyén, akit sikerült felbosszantania.

-          Ugyan Colin, ha felbosszantottál volna, akkor most nem beszélnék itt hozzád. – mulatott jót a hang gazdája – Had nézzelek meg közelebbről is magamnak!

A következő pillanatban egy hihetetlenül erős, de mégis gyengéd kéz érintette meg Colin arcát. Abban a pillanatban beleszédült az érintésbe és nem emlékezett semmire sem, egészen addig, míg észbe nem kapott, hogy ismét öntudatánál van és még mindig a sötétség veszi körül.

   -     Semmi rendkívülit nem tapasztalok rajtad, az elméd is érintetlen. Az emlékeid valódiak. Bár nem vagy a gyermekem olyan értelemben, mint a társaid, mégis ugyan olyan fiatal vagy, mint félévezreddel ez előtt. A mentális lenyomatod sem található közel ötszáz évvel ez ellőttől az elmúlt pár napig. Felettébb érdekes és zavarba ejtő, még nekem is. Az egyetlen logikus magyarázat, hogy az időben utaztál, valóban. De tudásom szerint ez nem lehetséges, még nekem sem. Csak egyetlen magyarázat állja meg a helyét, az összes lehetőség közül. Ő maga, az Egy, a Mindenség nyilvánult meg személyesen a teremtett világban. Erre pedig még sosem volt példa, amióta létezem. Most mehettek! – fejezte be a hangos gondolkozást.

A következő pillanatban Colin már a személyes szállásokon találta magát, Lilith és Claude társaságában.

    -    Mi és ki volt ez? – értetlenkedett.

    -    Nem fontos, majd később megtudod. – rázták le mindketten, majd eltűntek.

 

 

   Ismerős érzés tört Colinra, ahogy ott állt ismét egyedül, a fenyegető ígéret ellenére, hogy sosem hagyják magára többé. Ismét átkozta magát, hogy hinni akart és mert benne, hogy esetleg minden olyan lehet, mint régen volt. Hogy esetleg szeretetével képes visszafordítani a sok fájdalom okozta ridegséget. Álmai ismét darabokra törtek és magába zuhant.

Napok teltek el egyedül, bár a személyzet vagy katonák mindig nyüzsögtek körülötte, ahogy a parancsba meg lett hagyva. De ők nem jelentettek semmit sem neki.

Az egyik nap a vár tetején ült a napon Colin, mikor egy varjú szállt le mellé a kőre. Lábához levél volt erősítve. Az éppen szolgálatban lévő testőr megfogta volna, de iszonyatos morgás tört elő Colinból. Féltette az életét és kardját előrántotta, mikor eszébe jutott, hogy sokkal rosszabb vég vár rá, ha bármi baja esik a rá bízott személynek. Ezért inkább hátrálni kezdett és eltette kardját. Colin gyilkos tekintettel figyelte, minden egyes mozdulatát, de a varjú sokkal inkább lekötötte a figyelmét. Elvette tőle a levelet és elolvasta.

 

                      „ Készen állunk egy rohamra, mondd meg,

                         hogy mikor jó neked és készülj fel!!!

                         Nem vagy egyedül és többé nem is

                         leszel. Bízz bennem!!!

                        

                                                             Tryn”

Colin a várral szemközti sziklafalra szegezte tekintetét, oda ahonnan pár napja még ő is figyelt. Apró mozgolódásra lett figyelmes, majd gyorsan az őrre nézett, de őt éppen egy szolgálólány bájai kötötték le. Oda ment hozzá és így szólt:

-          Adjon tollat és tintát.

-          Minek az magának? – értetlenkedett az őr.

-          Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne egy katonának. Meg aztán ki tudja hol végezné, ha megtudnák, hogy nem adta meg nekem azt, amivel békésen el tudom foglalni magam? – emelte fel a szavát Colin.

A katona kelletlenül elmormogott valamit a bajsza alatt, de pár percen belül megérkezett a kért eszköz. Elvonult a legtávolabbi sarokba és megírta a választ, majd a varjú lábára erősítette és eleresztette. A varjú tétovázás nélkül a sziklafal peremén landolt, miközben Colin arcán izzadtság cseppek folytak végig az izgalomtól, hogy a katonának, ne most jusson eszébe a kötelessége.

A sziklafalon eközben Tryn lázasan olvasni kezdte a választ:

 

                   „Köszönöm, nagyon köszönöm! Nagyon

                     jól esik és hálás vagyok érte, de nem kell,

                     eszetekbe se jusson ilyesmi. Már vége

                     mindennek. Ezek itt megőrültek és csak

                     lemészároltatnának titeket. Kérlek,

                     emlékezzetek rám mindig, de éljétek

                     az életeteket!

                    

                                                           Colin”

 

Tryn tudta mit fog tenni Colin, de vezetőként nem kockáztathatta feleslegesen mások életét is, a kastély pedig kemény dió lett volna amúgyis.

Colin feszülten figyelte az elmúlt pár percben a sziklafalat, majd megkönnyebbült, mikor egy mancs oké jelet formázva a levegőbe emelkedett. Amilyen gyorsan feltűnt, úgy el is tűnt, amint a mozgás elült a sziklafalon Colint remény töltötte el, hogy legalább valami jót is tett ebben a világban.

Az őrhöz sétált és közölte vele, hogy aludni akar, nem kell neki kíséret most. De az őr ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen.

-          Ne akarjon velem egy szobában lenni, amíg alszom, nem bízom magában. – csattant fel Colin.

De az őr nem tágított, hosszas alkudozás után végül megállapodtak, hogy az őr az ajtó előtt fog várakozni és tízpercenként benéz.

Az első két órában minden rendben is zajlott, egészen addig, amíg Lilith és Claude meg nem jelent az ajtó előtt és számon nem kérték az őrt, hogy miért nem a szobában őrködik. Az őr elmondta, hogy miben állapodott meg az őrizetessel. A két vámpírt egyszerre öntötte el a harag és lökték félre a katonát. Egyből berontottak a szobába, de Colinnak hűlt helye volt. Az erkélyajtó nyitva, odakintről erősen tűzött be a nap. Az ajtóhoz suhantak és a párkány szélén egyensúlyozó farkasra tekintettek. A nap ugyan nem ölte meg őket, de erejüket minden téren korlátozta, így nem léptek ki a fényre.

-          Kérlek Mon Chevalier, ne tedd ezt! – könyörgött szívhez szóló hangon Claude.

-          Igen, hallgass rá, kérlek, ne lökj el minket magadtól. – kérlelte Lilith is.

-          Nem tudlak elviselni titeket ilyen személyeknek, megpróbáltam, de nem tudok megváltozni. A legrosszabb, hogy miattam lettetek ilyenek.

-          Adj nekünk időt, kérlek, gyere közénk, segíts nekünk és meg fogunk tudni változni, csak ne ugorj le, kérlek. – zengték egyszerre.

Colin bizonytalan tekintettel nézett a két vámpírra, arckifejezésüket fürkészte. Hogy vajon komolyan így gondolják-e, bízni akart és reménykedett, hogy talán mégis van esély, a régi Lilith és Claude felszínre hozására.

Óvatosan megfordult és éppen lemászni készült a párkányról, mikor önkéntelenül is a vámpírok arcára pillantott. Még egy másodperc erejéig sem mutatták a kéjes vigyort, mikor észrevették, hogy Colin belátott az álcájuk mögé. Megpróbáltak aggodalmas arcot vágni, de késő volt. A farkas tökéletesen tisztában volt vele, hogy ebben a pár percben, minden hazugság volt. Egy hirtelen, de erős mozdulattal levetette magát a mélybe. A két vámpír megpróbálta elkapni, de a Nap erejüket vette, így képtelenek voltak időben oda érni, kezük a levegőt markolta csak ott, ahol pár pillanattal előbb még Colin teste volt.

Colin csak annyit látott zuhanás közben, hogy egykori társai áthajolnak a párkányon és őt figyelik. Zuhanás közben utolsó fohászát mondta el:

-          Istenem, bárcsak sosem történt volna ez így meg. Bárcsak lenne rá még egy esély, hogy minden jól alakuljon!

A következő pillanatban elnyelte őt egy kékes fénnyel izzó kapu és ismét a semmibe zuhanva találta magát, majd megint eszméletét veszítette.

 

 

   Iszonyatos fájdalom hasított belé a sötétségben. Kis idő múlva felfogta, hogy nem halt meg, csupán a feje fáj, de az kegyetlenül. Kinyitotta szemét, de az arcába tűző nap iszonyatos hányingerrel jutalmazta ezt a döntését. Érezte, hogy egy eleven és lüktető erdő közepén fekszik, madarak daloltak, minden felé, az élet pedig soha nem volt ennél elevenebb. Mélyen letüdőzte a friss, nedves erdei levegőt, amíg a fájdalom enyhülésére várt. Hirtelen egy árnyék takarta el a napot és egy ismerős üvöltés hasított kíméletlenül az agyába.

-          Itt van, megtaláltam és él!

-          Kuss legyen már, szétmegy a fejem, nem kell ordibálni! – dobta oda mérgesen Colin.

-          Jól van, kötözködik, ahogy szokott! – ordított a hang gazdája ismét.

Colin morgással jutalmazta az újabb merényletet, de ekkor már tudta, hogy Tryn vagyis a leendő Tryn hangját hallja. Szívét melegség öntötte el, a könnyeivel küszködött, de hirtelen két jeges kéz ölelte át és szorította egy ugyan olyan jeges testhez.

Colin szemei azonnal tágra nyíltak, látómezejét Claude és Lilith arca töltötte ki. Jeges rémület futott át az agyán, menekülni próbált az ölelésből, de erőtlen volt még.

-          Ne, kérlek ne! – eresszetek el, könyörgött kétségbe esetten.

-          Mi a baj? Miért akarsz ellökni minket? – értetlenkedetek mind a ketten. Ahogyan a társaság többi tagja is.

Colin mélyen a szemükbe nézett és oda vágta volna, minden haragját, de a szava is elakadt, mielőtt bármit mondhatott volna. Claudeban és Lilithben is ott élt az a láng, szeretet és kedvesség, amit az elmúlt napokban annyira hiányolt belőlük.

-          Én…, te, ti, nem vagytok hidegek és kegyetlenek. Nem aludt ki belőletek a tűz. – próbált valami értelmeset kihámozni.

-          Miről beszélsz Mon Chevalier? – értetlenkedtek a vámpírok.

Colin bambán körül nézett és felfedezte, hogy ugyan azokon a köveken fekszik, ahol hetekkel, hónapokkal ez előtt elaludt.

-          Akkor ez mind csak egy álom volt? Csak álmodtam az egészet? – sóhajtott nagyot – Végig csak aludtam! – tört fel belőle a keserű sírás.

-          Miről beszélsz? Három hete keresünk égen és földön egyfolytában. – szólalt meg a leendő Tryn.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Vélemény

(Chalid, 2010.05.20 20:21)

Ebből is látszik, hogy egy tett amit az egyén követ el, mennyire befolyásolja a többiek életét is. Mert minden, következményekkel jár. Tanulság: Kerüljük a hirtelen indulatokat mert később derül csak ki másokban mit vált ki.

Összetartás

(Xerox, 2010.05.15 20:33)

Tetszett a mű és nagyon hosszú volt . Tetszett , hogy Colin nem hagyta magát a vámpírokkal szemben sem . Ami a legjobban megfogott , a falka . Ahogy kitartottak társa mellett , elvárás nélkül , holott az küllemben " alsóbbrendű " is volt .