Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Társak

2009.12.13

   Nyugodt éjszaka volt, a tücskök most is, mint mindig, egymást próbálták túlharsogni. Annyira igyekeztek nőstényeket magukhoz csalogatni, hogy az erdei ösvényen haladó, köpeny alá rejtőzött alak léptei sem zavarták meg őket. A forró nyári nap után az éjjel sem hozott enyhülést, fülledt meleg telepedett a hegyi tó környékére. Néha-néha egy kisebb szellő mozgatta meg a leveleket, de ez a kis mozgás csak fokozta a szenvedést, miután elillant. A hatalmas hegy óriási teknőként borult a tájra. Déli lábánál egy nagyobbacska város húzódott meg, gazdag kereskedő város volt ez, távoli tájak árucikkei cseréltek itt gazdát. Keletről selyem, fűszerek és papír volt a legfőbb áru, nyugatról pedig gabona, állatok, fegyverek és bútorok érkeztek nagy mennyiségben. A csuklyás alak nem volt magas, emberek között aprónak hatott, egy nagyobbacska gyereknek esetleg. Köpenye szürke és kopott volt, semmi sem utalt rá, hogy lenne nála bármi értékes, amiért érdemes lenne megtámadni. Léptei erőltetettek és fáradtak voltak, látszott rajta nem most indult útnak. Egy kisebb emelkedő után megállt és visszatekintett a városra. Az éjszakai fények, mint milliónyi szentjánosbogár pislákoltak az épületek halvány körvonalai között. A csuhásban csak most tudatosult, hogy mekkora utat tett meg röpke pár óra alatt, hegynek felfelé, így már értette, miért merült ki ennyire, köszönhetően a meleg, párás klímának. A hegyi tó remek kikapcsolódást nyújtott a városiaknak, de csak nappal. Éjjel egyetlen ember sem mert a hegyre felkapaszkodni, az a legenda járt körükben, hogy apró termetű, hegyes fogú és fülű lények élnek a hegy belsejében, akik éjjel indulnak útnak és előszeretettel eszik meg az arra tévedő állatokat és embereket is. Ez a legenda futott át a vándor agyán is, széles vigyort csalva az arcára, majd megrázta fejét és indult is tovább. Az erdő egyre sűrűbb és nehezebben járható lett, ám vándorunk ettől csak egyre inkább megnyugodott. Tudta jól, hamarosan haza ér, ott már nem csaphatnak le rá olyan tudatlan emberek, akik esetleg nem hallottak még a kicsik népéről és a legendáról.

Végül megérkezett egy nagyobb csoport fához, melyek törzsére tüskés liánok csavarodtak fel, közéjük pedig áthatolhatatlan dzsumbuj nőtt. Még erős karddal is órákba telt volna átvágnia magát bárkinek ezen a terepen. Az alak nem habozott, megállt az egyik fa tövénél, félrekotort némi földet és avart, majd felnyitotta a csapóajtót. Lemászott a falra erősített létrán és az első kézre eső fáklyát magához vette. Pár méter után elérte az első kereszteződést, két alagút metszette egymást keresztbe. Tudta, ha csak egyszer is rossz irányba fordul már pár méter után a halál jön el érte vagy egy mély szakadék vagy valamilyen rafinált csapda képében. A falak különös kőzetből voltak, a fény nagy részét elnyelték, így emberi szem még fáklyák mellett is nagyon nehezen látott az orránál tovább, a folyosók pedig enyhén lejtettek. Így haladt a köpenyes alak egyre mélyebbre és mélyebbre, egyik kereszteződést a másik után véve, amíg egy 5 ember magas és 2 ember széles kőajtóhoz nem ért. Egy medált vett elő és az ajtó melletti mélyedésbe helyezte, hallatszott, ahogyan a falban az évezredes zárszerkezet megmozdul és kinyitja az ajtót. Az ajtón túl egy hatalmas barlang terült el, nem látszott sem az alja, sem a teteje, csupán a több ezernyi fáklya fénye pislogott álmosan a nagy sötétségben, némi derengésbe vonva a várost, melyet nagyon régen építettek fel. A barlang peremén sziklapárkány húzódott, melyről apró ösvény vezetett le a házak közé. Az eddig köpenyt és csuklyát viselő alak beérve a városba leemelte fejéről a csuklyát. Egy ősz hajú férfi volt az, arcán és tekintetében látszottak az elmúlt csaták tapasztalatai, ám megjelenése mégsem csupán egy veterán harcosé volt, valami különös aura is körbe lengte, mely árulkodott papi tisztségéről is. Ahogyan a házak között igyekezett a központi épület felé, minden útjába akadó szerzet tisztelettel hajolt meg előtte.

A központi épület kerülete hatalmas volt, felfelé egyre keskenyedett. Azonban a tetejét nem lehetett látni, még világító ablakai is belevesztek a sötétségbe. A főbejáratnál két íjjal felfegyverzett őr állt, néhány kisebb tőr is kiegészítette fegyvertárukat. Az ősz férfit meglátva vigyázzba vágták magukat, majd kitárták az ajtót és egyszerre üdvözölték őt:

- Gw’endal hozott Meh’tul mester.

A férfi egy biccentéssel nyugtázta a köszöntést.

Meh’tul már öreg és fáradt volt ahhoz, hogy a lépcsőn tegye meg az utat egészen a szállásáig. Ezért a mérnökök által épített és nemrég üzembe helyezett mechanikus liftet használta. Szerette ugyan a kütyüket és apró szerkezeteket, de az új dolgoknak nem nagyon adott hitelt, míg nem bizonyították hasznosságukat és megbízhatóságukat. Azonban most nem volt választása. Szállása csak pár emelettel volt lejjebb az uralkodó szállásától és tróntermétől. Ő volt népének harcos főpapja, Gw’endal főisten földalatti helytartója.

 

 

   Szállásába belépve már várt rá legjobb tanítványa és testőre, Xerox.

-          Meh’tul mester, – üdvözölte Xerox – végre haza értél. Milyen volt a megbeszélés? Sikerült szövetségre lépni velük?

-          Nyugodj meg fiam, még messze vagyunk tőle, hogy bármit is biztosra mondhassunk a farkasokkal kapcsolatban. Sok a bizonytalan tényező és nagyon zavaró, hogy nem humanoid szerzetek. Teljesen másképpen látják a világot, mint mi vagy a hozzánk hasonló emberszerű lények. De a tárgyalás bíztató volt azért.

-          Valóban hegyes füleik, nagy agyaraik és bundájuk van? – kíváncsiskodott tovább Xerox.

-          Csak annyira, mint nekünk hegyes fogaink és fülünk. Pont annyira van bundájuk, mint amennyire mi embereket is eszünk.

-          Áhát… emberi mendemondák. – legyintett Xerox.

-          Így van, de most már igyekezz haza, holnap indulnotok kell, hogy Gw’endal akaratát beteljesítsétek. Akármennyire nincs kedve az asszonynak hozzá. – sürgette Xeroxot Meh’tul.

-          Megyek is, sötét oltalmat mester!

Egy gyors mozdulattal ki is perdült az ajtón és elindult a szállása felé.

Belépve az ajtón Szyroszt a díványon fekve találta, amint egy könyvet olvasott. Tekintetük egy pillanatban forrt össze, majd Szyrosz sejtelmesen visszatekintett a könyvre és felkacagott.

-          Miattam siettél ennyire vagy Zeget akarod sétálni vinni ilyen nagy hévvel? – somolygott Szyrosz.

Ebben a pillanatban rontott be Zeg a hálószoba felől. Ez a kis teremtmény annyira oda volt Xeroxért, hogy majdnem feldöntötte, ahogyan rá vetette magát.

-          Zeget muszáj sétálni vinnem, de te egyetlenem még várhatsz egy kicsit. – nézett keményen Xerox.

Több sem kellett Szyrosznak, hogy elő vegye durcás arcát és megkezdődjön a szokásos adok kapok.

-          Ja, különben ma jött levélben, hogy Rekin beugrik hozzánk még indulás előtt. – vágta oda Szyrosz, egy gonosz vigyor közepette.

Xerox belefagyott az éppen aktuális mozdulatába, ahogyan felcsatolta Zeg pórázát. Majd hirtelen befejezte, felegyenesedett és kérdőn nézett Szyroszra.

-          Bizony kedvesem, valóban írt és fogadjuk még indulás előtt, ha már el kell mennem veled erre a te szent túrádra, akkor te is itt leszel, mikor Rekin megérkezik.

-          Itt lenni itt leszek, de nem leszek vele kedves, amúgy is le kell majd állítanom, ha esetleg elfelejtené, hogy kit is választottál kettőnk közül. – kontrázott keményen és határozottan Xerox.

-          Jól van édes, pápá! Jó rossz legyél Zeg! – integetett tetetett kecsességgel Szyrosz és folytatta az olvasást.

„Már megint Rekin, hogy Gw’endal szólítaná végre magához azt a fickót. Mit tegyek, hogy végre megértse semmi keresnivalója sincs a lakásunkban. De amúgy is Szyrosz engem választott, ha ezt nem tartja tiszteletben, megtanítom neki, hogy ki is Xerox valójában…” – ilyen gondolatok kötötték le Xeroxot, míg Zeg kiélte magát a tágas barlangban, a házak között ide-oda futkosva és kergetőzve a többi durzoggal*.

Xerox éppen csak haza ért és nyugalomban elkölthette a vacsoráját. De a nyugodt idill máris véget ért. Kopogtak az ajtón.

-          Gyere be! – kiáltotta Szyrosz.

Kinyílt az ajtó és Rekin lépett be. Fiatal férfi volt, valamivel alacsonyabb Xeroxnál, ami fajtája berkein belül nem volt nehéz, ugyanis Xerox a kicsik népe között igen magasnak számított. Izomzata és harci tapasztalata is halvány másolata volt Xeroxénak. Szyrosz csak azért nem adta még ki az útját végleg, mert tudta vele tudja legjobban cukkolni Xeroxot, ha úgy adódik kedve.

-          Hamarabb érkeztem volna, de feltartottak. – mentegetőzött Rekin, szemét azonban egy pillanatra sem vette le Szyroszról.

Aki csak azért viszonozta egy sejtelmes pillantással régi udvarlója bókjait, mert tudta, hogy Xeroxot a féltékenység gyötri. Ilyenkor volt Szyrosz elemében, mikor szemmel láthatóan oda voltak érte. Mikor látta, hogy szerelme érte epekedik és bármit megtenne érte.

-          Tog Rekin! Nem kellett volna ennyire sietned. Nélküled sem dőlt volna össze az épület. – dobta oda Xerox.

-          Apropó, ha már itt vagy, hadd kérdezzem meg, mikor mész el?

-          Na, de Xerox… tán bánt téged az, hogy itt vagyok? – kérdezte tetetett érdeklődéssel Rekin.

-          Engem nem bánt, csak a szememet szúrja a látványod.

Szyrosz elégedetten nézte a két férfi szócsatáját. Élvezte, ahogyan Xerox kiosztja régi udvarlóját.

-          Nyugalom, nem óhajtok itt éjszakázni, csak egy kis időt szeretnék Szyrosszal tölteni. Bár ha nagyon akarja esetleg maradhatok is.

-          Végül is maradhatsz – vigyorgott Xerox.

Szyrosz és Rekin meglepődve néztek össze. Nem számítottak ilyen reakcióra. Rekin mosolyra fakadt és éppen megkérdezte volna, hogy mi ez a nagy megbékélés, de Xerox megelőzte őt.

-          A zombik mellett még bőven van hely. Kicsit szagos, kicsit nyirkos és csúszós, de neked pont megteszi Rekin. – vigyorgott.

Szyrosz hangos nevetésben tört ki, alig bírta magát tartani, míg végül kénytelen volt leülni a díványra, hogy ott folytassa a nevetést.

Rekin arcára fagyott a mosoly, majd miután látta, hogy Szyrosznak mennyire tetszik az ötlet, sértődötten felállt és kiviharzott a szállásról.

Az éjszaka nyugodtan telt számukra. Xerox már korán reggel felébredt és felkészült az utazásra. Amint elkészült, ébresztette Szyroszt is, aki nyűgösen kecmergett ki az ágy szélére.

-          Fene essen ebbe a szent zarándoklatba és abba is, hogy én is rá vagyok kényszerítve. – mormogott Szyrosz.

-          Neked sem fog megártani egy kis mozgás, nekem meg kifejezetten jót fog tenni, ne vitázz, inkább induljunk végre.

-          Ne olyan gyorsan! Még fel kell öltöznöm, valami jó kis rucit kapok magamra, meg magas sarkút, abban úgysem tudok gyorsan haladni.

-          Tudod mikor fogsz te magas sarkúban flangálni! – nézett nagyot Xerox – Azzal egy csomó idő elmegy és még neked is emészti az idegeidet, aztán te meg az enyémet.

-          Márpedig én egy lépést sem teszek, amíg normális ruha nincs rajtam. – kötötte az ebet a karóhoz Szyrosz.

-          Rendben van, de igyekezz. – hagyta rá Xerox.

Szyrosz ettől csak dühösebb lett, hogy nem tudja tovább húzni kedvese idegeit. Próbálta húzni az időt, de Xerox fel sem vette a dolgot. Végül is sikerült elindulniuk, bár mire elértek a városkapuig majdnem egy örökkévalóság telt el.

 

 

   Kilépve a folyosólabirintusba Xerox egy göröngyös utat választott. Szyrosz csetlett botlott a nyomában a magas sarkú cipőjében egészen addig, míg az egyik elvétett lépésnél egy gödör szélére nem lépett. A cipő sarka azon nyomban hangos reccsenés közepette kitört.

-          Valdd be, hogy direkt választottad ezt az utat. – kelt ki magából Szyrosz.

-          Még jó hogy! Csak nem gondolod, hogy le fogom tagadni a nyilvánvalót? – nevetett Xerox és tovább indult.

Szyrosz így ismét csak magában füstölöghetett. De mivel találékony és határozott személyiség volt, gondolt egyet és egy mozdulattal letörte a másik cipő sarkát is. Így már nem okozott neki gondot, lépést tartani Xeroxxal. Szó nélkül mentek tovább egészen addig, míg egy ajtó mellé nem értek, ekkor Szyrosz megállt és nem volt hajlandó gyalog tovább menni.

-          Most mi van? – húzta fel magát Xerox.

-          Itt van a kocsivasút bejárata, ha ezzel megyünk jó pár órát megspórolunk vele. Nem mellesleg én nem vagyok hajlandó az egész utat gyalog megtenni a „Zöld levélig”.

-          Ne csináld már, kicsit begyorsítunk és simán ott leszünk időben gyalog is.

-          Nem és kész, nem nyitok vitát róla, vagy kocsivasúttal vagy sehogy.

Xerox megadóan emelte fel kezeit és nyitott be az ajtón, de látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki ez az ötlet, Szyrosz legnagyobb megelégedésére.

A kocsivasút egy föld alatt kiépített, sínen haladó szállítóeszköz volt. A pályák átszőtték az egész hegy gyomrát, kihasználva a gravitáció vonzását és meggyorsítva a lefelé való haladást. Mindketten beszálltak, aztán elindultak. A kocsi száguldott velük, az itt ott kiépített szellőző nyílásokon betörő fény jelezte, hogy a felszínen már hét ágra süt a nap. Fél óra száguldozás után már egy sík szakaszra értek, ahol a kocsi korábban felvett lendülete szép lassan elfogyott, míg a végén egy kisebb fajta állomásra be nem gurult. Az állomásról egy folyosó vezetett a kijárathoz. Xerox meglökte a csapóajtót és kimászott a felszínre, a nyomában Szyrosszal. Sűrű erdőben találták magukat, az ajtót itt is jól elrejtett helyen építették meg. Még a kicsik népe tagjai sem használták sűrűn ezt a járatot. Az ajtót jól elrejtették ismét és nekivágtak a hátralevő útnak. Némán haladtak előre, majd Xerox hirtelen megtorpant és megállította Szyroszt is.

      -     Vigyázz, vérszagot érzek. – súgta Xerox.

Mindketten meglapultak egy bokor alatt, de mivel mozgást nem láttak és veszélyt sem éreztek, néhány perc után óvatosan körül néztek. A földön kisebb nagyobb vércseppeket vettek észre, még szinte frissek voltak, éppen csak megalvadtak. A vércseppek áthatolhatatlan akadályokon vezettek keresztül, tulajdonosuk emberi mértékkel mérve, lehetetlen nagyokat ugrott. Tudták jól, még ha sebesülten is futnak bele, túl veszélyes lenne ahhoz, hogy provokálják. Folytatták útjukat, abban a reményben, hogy nem találkoznak semmilyen ellenséges lénnyel. A nap hátralevő részében megállás nélkül gyalogoltak, alkonyatra egy hatalmas nyílt részhez értek. A fák itt hihetetlen kort értek meg, minden betegség nélkül. Még így is Xerox számára lélegzetelállító látvány volt a hatalmas tölgyfa, mely az alkonyi szürkületben még hatalmasabbnak és misztikusabbnak tűnt. Halvány derengés szűrődött a fa testéből, tudták mindketten közel már az idő. Észre sem vették, hogy amíg a fát bámulták elértek a fogadó ajtajáig. Xerox egy határozott mozdulattal belökte az ajtót.

 

 

*durzog: Egy közepes méretű kutyával azonos magasságú és szélességű állat. Testét a vakond szőréhez hasonló finomságú bunda borítja. Két nagy felső szemfoga állandóan kilátszik szájából, melyekkel könnyedén kapja el a felszíni kisebb rágcsálókat és emlősöket. Kerüli a fényt, földalatti odú rendszerében éli élete nagy részét.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Megerősítés

(Xerox, 2009.12.15 14:01)

Mert hiába is lett volna utánanézés ...

Köszönet

(Onyx, 2009.12.14 22:53)

Köszi! :) Csak leírtam, ami megjelent lelki szemeim előtt, ahogy elképzeltem a helyzetet. Semmi előzetes utána keresés vagy tanulás/kutakodás nem volt.

Elismerés

(Xerox, 2009.12.13 22:46)

Egész pontos . Csak Xerox nem a féltékeny fajta . Hogy a kicsikről mennyit tudsz , az elámított .