Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Részlet a könyvemből

2014.02.10

   Azon a nyáron, amikor mindketten elég idősek voltak már egy éjszakai táborozáshoz, a szüleik is megengedték nekik. Alig bírtak magukkal a fiúk, ahogy közeledett az időpont. Életük első igazi felügyelet nélküli éjjele, kint az erdőben.

Korán reggel indultak útnak, mivel céljuk félnapi járóföldre volt a falutól. Egy sziklás, erdei részre igyekeztek. Ismertek egy barlangot arra, ami tökéletes szálláshelynek ígérkezett. Az út során számtalan érdekességet láttak, ám egyik dolog sem volt mérhető ahhoz, hogy ők már majdnem férfikorba értek és ennek bizonyítékaként egyedül is nekivághattak az erdőnek. Viszonylag hamar elérték a barlangot, a Nap még nem bukott a látóhatár alá, így volt idejük tábort verni. Amíg Colin fát gyűjtött a tűzhöz, addig Nil vizet hozott a közeli patakból. Az otthonról hozott élelem még kitartott az éjjelre, erről egyelőre nem kellett gondoskodniuk. A „barlang” nem is volt igazán barlang, inkább csak egy egyszerű mélyedés a sziklában. Egyetlen üreg, mely három oldalról zárt volt, így bentről kifelé illetve kintről befelé is jól be lehetett látni a területet.

Annyira el voltak foglalva a beszélgetéssel és készülődéssel, hogy nem vették észre, amint őket figyelték. Nem messze tőlük, a fák mögött egy férfi figyelte, ahogyan a fiúk tábort vernek és éjszakázni készülnek. Kinézete alapján harcosnak tűnt, ám nem volt nála semmilyen fegyver sem. „Páncélját”, csak egy szakadt barna bőrnadrág és a törzsén keresztben átkötött négy bőrszíj alkotta. A bőrszíjak elöl és hátul is egy-egy fémkarikához csatlakoztak. Haja rövid volt és csapzott. Bőrét kikezdte az időjárás, látszott rajta, hogy nem ehhez az éghajlathoz volt szokva. Már korábban meglepte volna a fiúkat, ha még időben észre nem vette volna, hogy fejsze is van náluk. Ezért döntött úgy, hogy a rajtaütéshez az éjjeli órákat választja inkább.

 

Alig tudta megvárni, mire Colin és Nil elaludt, de az éhsége ébren tartotta. Amint kedvező alkalma nyílt rá, odaosont a táborhoz és egyből az élelmet kereste.  Nem volt nehéz dolga, ugyanis 

 

minden szerte széjjel volt, csak végig kellett nézni kicsit alaposabban a táborhelyen és bármit ránézésre meg lehetett találni. Nem telt bele sok idő és az idegen megette az összes élelmet. Mikor gyomra nem kínozta már, átkutatta a többi holmit is, hátha talál valami értékes dolgot, de csalódnia kellett. A fejszét, amit korábban látott, a srácok mellett pillantotta meg. Hang nélkül lopakodott feléjük, megmarkolta a nyelét és óvatosan elvette. Kezében a szerszámmal leült a bejáratnál és várta az ébredést. Néha-néha elnyomta a jóleső álom, de sosem aludt olyan mélyen, hogy a fiúk legkisebb mocorgására ne ébredt volna fel. A felkelő nap fénye bevilágította az egész barlangot, narancssárgára festette a sziklát. Majdnem pontosan ugyan úgy, ahogy naplementekor festi meg a tájat. Ám mégis, a hajnali színek valahogy lágyabbak, kedélyesebbek. Nincsen meg bennük az elmúlás nehéz érzete. Sokkal inkább egy új kezdet bujkál benne, egy új nap reménye, amely a tegnap hamvaiból kel hamarosan életre. Colin sokszor elmélkedett a saját érzésein, ha látta volna ezt a napfelkeltét, biztosan magával ragadta volna valamilyen megfoghatatlan bánat és vágy egy másik élet után. Egy olyan élet után, amelyben sokkal inkább otthon érzi magát, ahol együtt van olyanokkal, akiknek fontos és akik számítanak rá. Olyanokkal, akikre neki is nagy szüksége van.

De, mire Colin ébredezni kezdett, a hajnali nap narancs fénye már inkább fehér volt, olyan fehér, ami egy szép, kellemes, kora nyári napot ígért. Az ilyen napokon aztán minden gond messze szállt lelkéből, élvezte a melengető napsütést, amely nem volt még túl meleg, de már hideg sem. Csak annak élt az ilyen napokon, hogy a környezetét figyelje és érezze az általa kínált élvezeteket.

Nil sosem gondolkozott ilyen dolgokon, az ő lelkében nem keltett szomorúságot egyetlen szín vagy hangulat sem. Tökéletesen kielégítette vágyait az, ha körülötte forgott a világ. Ahogy egyre inkább telt az idő, ez csak erősödött benne és egyre inkább természetesnek is vette, hogy neki ez jár. Talán ez tartotta Colin mellett ennyi ideig, talán a régi kalandok emléke, esetleg az is, hogy olyan jól ismerte, mintha a testvére lett volna. Bár néha még mindig az idegeire ment barátja, mégis tudta, hogy ami figyelmet tőle kap, az valódi és mély, nem csupán felszínes. Értékelte ezt, de ennek ellenére mégsem tudott ellenállni a komolytalan tekinteteknek, csodálatoknak sem. A lelki kötelék, ami összekötötte őket, erős volt és kikezdhetetlen, annak ellenére, hogy nem kellett ezen dolgozniuk. Legalábbis Nil így érezte ekkor még.

   Ahogy mindketten ébredeztek, eleinte nem tűnt fel nekik, hogy társaságuk is akadt az éjjel folyamán. A férfi némán várta a pillanatot, amikor végre észreveszik őt.

 

-     Nil! Valaki van a bejáratnál. – súgta oda Colin, aki arccal a nyílás felé feküdt.

 

Barátja hirtelen megfordult, túl gyorsan ahhoz, hogy a fiú visszafoghatta volna őt, de egy hasztalan kísérletet azért tett.

 

-     Szóval, srácok – kezdte az idegen – most egy kicsit beszélgetni fogunk.

-     Vagy nem! – csattant fel Nil!

-     Ne bosszantsd fel, mert lehet, hogy veszélyes! – csitította Colin, de hiába.

-     Te fiú, hallgass a barátodra!

-     Nem félek magától, mi ketten vagyunk, maga meg egyedül és fegyverünk is van.

-     Erre gondolsz? – kérdezte a férfi, miközben felemelte a fejszét a földről.

-     A fene egye meg… – csúszott ki Colin száján.

 

A férfi csak gúnyosan vigyorgott, szemmel láthatóan tetszett neki a helyzet.

 

-     Csináljuk azt Colin, hogy lerohanjuk, ütjük, ahol érjük és utána meg megkínozzuk a szemtelenségéért.

-     Bátor vagy te, fiú! De, ostoba.

-     Pedig, ez egy jó ötlet. – kontrázott Colin, miközben próbált dühösen nézni a férfira.

-     Gladiátor voltam Rómában, ha öten lennétek, sem bírnátok velem. Szerinted ezeket a sebeket rajzoltam magamra? – kérdezte, miközben bal vállát előre fordította.

 

A bőr erősen heges volt, nem egy sérüléstől. Mindegyik seb, amit egykor szerzett, már régen begyógyult, de a bőr örökre megtartotta nyomukat. Jól látszott, hogy a sebek nem csak a vállait borították, végig húzódtak a hátán is. Volt, amelyik egészen a derekáig ért.

A fiúk nem győztek csodálkozni a látottakon. Pár percig csak szótlanul nézték a sebeket majd, mikor a férfi visszafordult egymásra néztek. Pontosan ugyan arra gondoltak mindketten, az egyetlen megoldás, ha sikerül elszökniük és futni, ahogy a lábuk bírja. De, ehhez kell a megfelelő alkalom.

 

-     Ha maga nem idevalósi, akkor hogyan beszéli a nyelvünket?

-     Régóta bujkálok a magatok fajta emberek között, elkerülhetetlen, hogy idővel megtanuljam.

-     Mit akar tőlünk?

-     Az ételeteket már elvettem, érték nincs nálatok, de ettől még nem engedhetem, hogy tudjatok rólam. Sajnálom fiúk, de meg kell halnotok.

-     De, itt nincsenek rómaiak! Szabadon élhet, ha akar! – kelt ki magából Colin.

-     Tudom, de a nyugodt élet egyik záloga, ha senki sem tud rólam. Biztosra kell mennem, de megígérem, hogy élvezni fogom. – vigyorgott.

 

A férfi felkelt a kőről, amin eddig ült és lassan, de határozott léptekkel elindult a gyerekek felé. A két barát azt sem tudta, hogy mihez kapjon, nem akartak meghalni, de még elég bátrak sem voltak ahhoz, hogy nekimenjenek a támadójuknak.

Az egykori gladiátor már majdnem karnyújtásnyi távolságban volt tőlük, amikor a nyílás irányából zörgést hallottak. Mindhárman oda néztek, éppen időben ahhoz, hogy lássák, amint egy hatalmas barnamedve tűnik elő a sziklafal takarásából. Colin és Nil egyből a földre feküdtek és halottnak tettették magukat, ismerték jól az ilyen helyzetet. A volt gladiátor viszont ösztönösen szembe fordult az állattal. Majd, mikor észbe kapott, hogy a fejszével nem biztos a győzelme, pánikba esett. Megpróbált a falhoz lapulni, hátha így az állat figyelmét elkerüli. Néhányszor már megmenekült így a küzdőtéren. Amit nem vett figyelembe most az az volt, hogy a barlangban nem volt ordítozó közönség, nem volt több állat és persze, ember sem. Felfordulás sem volt ott, olyan nem, mint amilyen az arénákban szokott lenni, egy előadás alatt. Az egyetlen mozgó és élőnek tűnő dolog az éhes medvén kívül, a férfi volt.

Az állat nem tétovázott, letámadta a férfit, akinek nem sok esélye volt a védekezésre. Még élt, bár eszméletlen volt, amikor elhurcolta őt. A fiúk csak néha nyitották ki szemüket, akkor is csak résnyire, hogy lássák, mi a helyzet. Amikor a medve és áldozata eltűntek, hatalmas kő esett le a szívükről. Még jó ideig feküdtek mozdulatlanul a földön, mire elég bátorságot sikerült összeszedniük ahhoz, hogy felkeljenek. Néma csöndben, egy szisszenés nélkül pakoltak össze és indultak hazafelé. Bár, nem így tervezték, de ennyi élmény bőven elég volt nekik a nyárra.

Nem sokat haladtak az úton, mikor nyöszörgésre lettek figyelmesek. Követték a hangot, egészen a forrásáig. Nagy meglepetésükre a véres, alig élő támadójukra bukkantak. Egy sűrű bozótos közelében hevert a földön, sebek borították az egész testét. Harapás nyomok, karmok nyomai, zúzódások, horzsolások és rengeteg vér. A férfi még annyira eszméleténél volt, hogy felismerje őket. Halk nyöszörgésbe kezdett.

 

-     Segítsetek! Segítsetek!

 

Colin és Nil gyorsan körbenézett, megnézték, hogy a medve nincs-e a közelben, hamar ráleltek a nyomaira. Kiderült, hogy egy másik medve is szemet vetett a zsákmányra, meg is próbálta elvenni. Az állatok harca odáig fajult, hogy a férfiról meg is feledkeztek. Miután biztonságban érezték magukat, visszatértek a földön fekvő alakhoz. Az csak bámult rájuk, tekintetében düh és agresszió volt, a fájdalmon kívül. Nil és Colin is jól látták ezt, egymásra néztek. Szavak nélkül is tudták, egyre gondolnak, ennek a férfinak nem szabad segíteniük. Megfordultak és már majdnem sorsára hagyták őt, amikor minden erejét összeszedve utánuk szólt.

 

-     Segítsetek, kis nyavalyások!

 

A fiúk megfordultak, dühösen nézték a földön fekvő, magatehetetlen alakot, de csak addig, míg meg nem pillantották a mögötte heverő hatalmas követ. Rezzenéstelen arccal letették minden holmijukat és a kőhöz léptek. Megfordították a férfit, hogy jól láthassa, mire is készülnek. Ezután nagy nehézségek árán felemelték a követ és a haldokló szemébe néztek.

 

-     Ne aggódj, nem fogjuk nagyon élvezni. – mondták, szinte teljesen egyszerre.

 

A férfi tekintete rémületet és halálfélelemet tükrözött, de csak addig, míg a feje egy loccsanás közepette szét nem fröccsent a lezuhanó szikladarab súlya alatt.

Egyikük sem szólalt meg az út hátralévő része alatt. Csak mikor már tudták, hogy a következő domb után Hársliget következik, szólalt meg Nil.

 

-     Mit mondunk majd otthon?

-     Az igazat.

-     Nem fognak nekünk örülni akkor.

-     Önvédelem volt, ő támadt ránk először. – hárított Colin.

-     Te is tudod, hogy ez így nem igaz, amikor megöltük, már nem árthatott volna nekünk.

-     Akkor,… – gondolkozott el kicsit – … vedd úgy, hogy megszabadítottuk a szenvedésétől, hamarabb hoztuk el számára az elkerülhetetlen véget.

 

Nil barátja elé lépett és mélyen a szemébe akart nézni.

 

-     Most mondd nekem azt, hogy ezt komolyan gondolod.

 

Colin egészen eddig a földet bámulta, de most felnézett és társa tekintetébe fúrta sajátját. Nil megdöbbent attól, amit látott. A kedves és vágyakozó tekintet helyén most egy komor, de határozott és vad lélek látszott. Elbizonytalanodott a tettét illetően.

 

-     Nem vagyok benne biztos, hogy amit tettünk az nem rossz.

 

Colin továbbra is a hideg, dühöt árasztó tekintettel nézett és megszólalt.

 

-     Lehet, hogy nem helyes, amit tettünk, de meg akart ölni. Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy ezért halnia kellett. Most elégedett vagyok, hogy tudom, közöm volt a halálához. Ha nem halt volna meg a kezeimtől, rosszul érezném magam. Nem tetszene, hogy nem védtem meg magam.

-     Megijesztesz Colin! – lépett hátra egyet Nil.

-     Tudom! De, most csak üres elégedettséget érzek, semmi mást.

-     Szóval? Mit mondunk otthon?

-     Majd, meglátjuk!?

-     Rendben!

 

Rögtön tovább is indultak a falu felé, néhány lépés után beértek a házak közé, ahol örömmel fogadták őket. Nil jobbra-balra tekintett, de Colin végig, csak a földet bámulta. Mindenki a kirándulás felől érdeklődött, de csak annyi választ kaptak, hogy majd holnap elmesélik, ma fáradtak és csak aludni akarnak.

Hamar ágyba kerültek és a buzgóság is hamar elnyomta őket. Nem álmodtak semmit sem, reggel frissen és vidáman ébredtek fel.

Amikor a falu összeült, hogy meghallgassák a két fiú történetét, találkozott ismét a két barát. A vadász fiának tekintete ekkorra már ismét olyan volt, mint szokott lenni, sehol sem volt benne, az előző napi vadság. A hangulat nagyon jó volt addig, míg a fiúk el nem értek ahhoz a részhez, ahol az idegen meg akarta ölni őket. Onnantól kezdve izgalmassá vált és ijesztővé, de a fiúk bátorságára és talpraesettségére joggal voltak büszkék a szülők. Amikor a sziklás részhez ért a történet, mindenki némaságba burkolózott. A történet végeztével aztán, a néma csendet a druida törte meg. Lassan felkelt, megköszörülte a torkát és megszólalt.

 

-     Nil és Colin! Én, személy szerint egyetértek veletek. Nem mondom azt, hogy jól vagy helyesen cselekedtetek. De, az élet ilyen, a törvényei olykor kegyetlenek és igazságtalanok, segítenek fenntartani a körforgást és kiválasztani azokat az egyedeket, akik veszélyeztetik a többieket. Én azt mondom, hogy nem követettek el bűnt a törvényeink ellen.

 

A druidát senki sem akarta megcáfolni, bár nem voltak biztosak benne, hogy a fiúk, valóban nem követtek el bűnt. Ennek ellenére hajlottak arra a nézetre, hogy az élet már csak ilyen kegyetlen.

A fiúk története kevésbé forgatta fel a falu életét, mint azt várták. A kezdeti tanácstalanságot délutánra felváltotta a könnyed, kedélyes boldogság. Hamar belátták, hogy a fiúk tette valóban szükséges rossz volt, nem öncélú gonoszság.

A két apát kezdettől fogva aggodalommal vegyes büszkeség töltötte el, amikor arra gondoltak, hogy fiúk már képes az önvédelemre, lassan igazi férfivá érik.

Nil a napok múlásával együtt lett egyre komorabb. Amióta visszatértek a kirándulásról, nem találta a helyét igazán. Eleinte csak kényelmetlennek találta a mindennapokat, majd zavaróak lettek. Végül, pár héttel a támadójuk megölése után már rettentően idegesítő volt számára bármiféle társas érintkezés. Elsőként a druidának tűnt fel, hogy a fiú viselkedése megváltozott. Aztán a családjának is, de hiába próbálták meg kifaggatni, a fiú sosem mondott semmit sem, hogy mi bántja igazán. Sokszor dühkitörések formájában jelentkezett nála a sok feldolgozatlan feszültség. Feren már azért aggódott, hogy akár a faun által meghatározott kezelés eredményességét is veszélyezteti ez a sok düh. Aggodalma arra késztette, hogy olyat tegyen, ami eddig sosem jutott az eszébe. Az egyik nap felkereste Edmund és Mira házát, hogy Colintól tudja meg a történtek pontos menetét.

A fiú azonban nem volt segítőkész a druidával. Úgy érzete, hogy az öreg csak kihasználni akarja, ha lenne más megoldás, azt választotta volna. Ehhez mérten reagált a vénemberi kérdéseire.

 

-     Colin! – biccentett az öreg.

-     Feren! – utánozta a fiú.

A druida felvonta bal szemöldökét a reakciótól, de hamar ráeszmélt, hogy a vadász fiától nem számíthat kedvesebb fogadtatásra.

-     Azért jöttem hozzád, hogy elmeséld nekem nagyon részletesen azokat a dolgokat, amik a kiránduláson történetek veletek.

-     Nem!

-     Miért nem?

-     Mert nem tartozik magára! Nem volt ott, maga nem olyan személy, akiben megbízok. Sosem kedvelt engem, ezért nincsen joga az életembe beleszólni.

-     De, Colin! Szükségem van a segítségedre, ez most fontos.

 

A srác csak a vállát vonogatta, jelezvén, hogy bármit is mond az öreg, egyik fülén be, a másikon ki. Nem kíváncsi az önző magyarázkodására. A druida végül sarkon fordult, az ajtóhoz lépett, majd mielőtt becsukta volna maga mögött, megjegyezte.

 

-     Szóval, akkor Nil élete neked nem számít semmit sem.

 

Colin mozdulatlanná dermedt, elgondolkozott azon, amit a druida mondott neki, de nem nézett az öregemberre. Egyedül maradt a házban. Körbeölelte a csend, hiába pörgette végig az agyában a dolgokat, a kirándulás óta eltelt időt és Feren szavait. Mindig oda lyukadt ki, hogy igaza van. Bár nem szerette, ha olyannak van igaza, akire éppen dühös vagy nem kedveli, mégsem hagyta figyelmen kívül ezeket a dolgokat. Ezt a gondolatmenetet végig követve rájött, hogy számára ugyan kellemetlen lett volna szívességet tenni az öregnek, de ebben az esetben nem az ő érdeke volt a legfontosabb. Az egyetlen mentség, amit fel tudott hozni magának az az volt, hogy azt nem mondhatta meg, amit ő sem tudott. Gyenge kifogás volt, ami nem is nyugtatta meg. Ezért döntött úgy, hogy kideríti barátja viselkedésének okát. Napokat töltött azzal, hogy kivárja a megfelelő alkalmat, amikor Nillel olyan hangulatban tud beszélgetni, amikor nem „robban fel” az első lelkizős kérdés hallatán. A várva várt alkalom egy nyugalmas őszi délután jött el, amikor Nil szüleinek házában csak ketten voltak. Colin hatalmas szemekkel bámult barátjára és éppen azon volt, hogy megkérdezi, mi bántja már hetek óta. De, barátja gyorsabb volt.

 

-     Mit akarsz kérdezni, Colin? Napok óta lesed minden mozdulatom.

-     Mi bánt? Miért vagy ilyen feszült?

-     Ne kezd te is! – fordult felé.

-     Nem kezdem, mert még be sem fejeztük. – próbált keménykedni a vadász fia.

 

Nil dühösen nézett barátjára, de ő sem hagyta magát. Választ követelő tekintetével legalább annyira határozottnak tűnt, mint a másik fiú. Végül beadta a derekát és leült az asztalhoz, hogy végig gondolhassa azt, amit mondani akar.

 

-     Tudod, Colin! Amióta megöltük azt az embert, rossz érzésem van. Úgy érzem, hogy borzalmas dolgot tettem. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy nagy hiba volt elvenni az életét. Ez az érzés nem hagy nyugodni, megőrjít. Mindig attól félek, hogy valaki számon fog kérni és joggal. Amikor hozzám szól valaki, bárki, mindig azt hiszem, hogy azt akarja számon kérni rajtam. Amikor meg rád nézek, teljes nyugalmat látok sőt, boldog is tudsz lenni. Sosem gondolsz rá, hogy mit tettünk? Nem zavar?

 

Colin meglepetten nézett barátjára.

 

-     Nem, Nil. Engem sosem zavart. Megelégedettséget érzek, hogy megöltük. Ahogy akkor is mondtam, örülök, hogy részem volt benne. Rám támadt, meg akart ölni. Megvédtem magam.

-     De, akkor már ártalmatlan volt, amikor megöltük, már nem tudott volna ártani nekünk ott.

-     Igazad van, ott nem. De, felgyógyulhatott volna és akkor bajban lennénk. Biztosan vannak ismerősei és ha azokkal jön vissza, mi nem tehettünk volna semmit sem. Te is láttad a szemében a dühöt, amikor felfogta, hogy nem fogunk neki segíteni. Elsőre nem akartál ártani neki, ő mégis bántani akart. Mit szerettél volna? Ha a torkodhoz nyomja a kést, akkor nyugodt lennél? Vagy, azt is hagytad volna neki, hogy megöljön csak azért, mert te nem akarsz ártani?

-     Nem tudom. Nem érzem helyesnek, hogy bárkit is megsebesítsek. Az életet élvezni kell, kihasználni a kínálkozó alkalmat az élvezetekre. Másokat is bevonni az ünnepbe, de nem bántani. – hadarta Nil, mintha ösztönből jött volna a válasza.

-     Nem voltál ilyen nyápic régebben Nil. – hüledezett Colin – Ennél keményebbnek ismertelek meg. Mit itat veled Feren, hogy így megváltoztál?

-     Nem az a lényeg, hogy mit iszok. Te nem iszol semmit sem és mégis erőszakosabb, brutálisabb és kegyetlenebb leszel a napok múlásával. – támadt vissza a fiú.

-     Mert Ulrichnak igaza van. Meg kell védenem magam, mások úgysem fognak értem tenni semmit sem. Feren is és a falu is érted rajong főleg, mióta itt volt az a kakas Uryen. – Colin szemében düh lángolt, láthatóan nem Nilre volt dühös, hanem a világra.

 

A két fiú csak nézte egymást pár pillanatig, aztán Colin szeméből eltűnt a düh és a régi megszokott tekintete tért vissza. Mindketten magukba szálltak, sosem feltételezték a másikról, hogy ilyen gondolatok foglalkoztatják. Colin felkelt az asztaltól, hazafelé vette az irányt, legalábbis akkor, amikor elindult. Útközben azonban eszébe jutott, hogy elmondja Ferennek amit megtudott. A druida felettébb meglepődött. Colin volt az utolsó, akiről azt gondolta, hogy önszántából fog eljönni hozzá. Ennek ellenére behívta a házba és az asztalhoz ültette. Részletesen elmondta, hogy mit mondott a barátja az önmarcangolás okáról. Nem kellett több a férfinak, már sejtette is, hogyan fogja feloldani a Nil lelkében kavargó vihart. A vadász fia látta, hogy az öreg mélyen belefeledkezett a gondolataiba, ezért felpattant és elindult haza. A druida azt sem hallotta meg, mikor a fiú becsukta az ajtót. Pár pillanattal később azonban észbe kapott, körülnézett és gyorsan Colin után szaladt. Nem sokkal a vadászlak előtt látta meg ismét a fiút, megállt az út közepén és hangosan utána kiáltott.

 

-     Colin! Köszönöm!

 

A fiú hirtelen fordult meg a meglepetéstől. Látta, hogy az öreg arcán őszinte hála van, ezért elmosolyodott és jól láthatóan biccentett felé, talán kicsit még meg is hajolt. A falu lakosai közül, akik szem és fültanúi voltak az eseménynek, egy pillanatig úgy érezték, mintha álmot látnának. Majd, a következő pillanatban mindannyian elégedetten sétáltak tovább. A nap vége olybá tűnt, mintha csoda történt volna a faluban. A hangulat vidám volt, mindenki elégedetten tért nyugovóra sőt, a leghihetetlenebb dolog is megtörtént. Feren és Colin hosszú évek óta először kölcsönösen megbecsülték egymást és értelmesen szót is váltottak

   Másnap a druida nagy készülődésbe kezdett, napok voltak csak hátra a teliholdig. Addig a pillanatig, amikor is el kell végeznie a szertartást ahhoz, hogy segítsen Nilen. Arról senki sem tudott, hogy Colinnal szövetkezett a szükséges hozzávalók beszerzésére. Voltak ugyanis olyan növények, amik csak meredek sziklafalban nőttek. Azokhoz pedig, az öreg teste miatt nem férhetett már hozzá. A fiatal, éppen csak tizenhat éves fiúnak azonban gyerekjáték volt begyűjtenie. Az egészre nem derült volna fény, ha az utolsó gyűjtés után nem veszik észre Colint, amint besurran a druida házába. Erről azonban a két érintett személynek nem volt tudomása, legalábbis rövid ideig még nem. Odabent Feren mindent összekészített a szokásos utazó felszereléseivel együtt, amiket közvetlenül az ajtó mellé támasztott. Aznap este indulnia kellett a kijelölt szent helyre, így érthetően sietett. Gyorsan megköszönte Colinnak a segítséget. Aki őszintén válaszolta, hogy szívesen tette. Ahogy kiléptek az ajtón, egyikük sem figyelt oda a cselekvés sorra. Így történhetett, hogy nem vették észre, amint jó néhányan állnak a ház előtt és őket nézik. Feren úgy lépett ki az ajtón, hogy tenyerét kedvesen a fiú hátához tette jelezvén, sietős a dolog. Csak az ajtó becsukódása után tűnt fel nekik, hogy a meglepetéstől dermedt arccal néznek rájuk a falubeliek.

 

-     Emberek! Nincs min csodálkozni, beszélgettünk a fiatalemberrel, segítettük egymást. Ahogy egy jó közösség tagjaihoz illik. Menjen szépen mindenki a dolgára! – próbálta oldani a hangulatot a druida.

 

A fiú nagy fejmozdulatokkal helyeselt hozzá, miközben vigyorgott, mint a vadalma. Átsurrant az emberek között és már szinte otthon is volt. Aznap este szülei büszkék voltak a fiúkra, hogy a történtek ellenére mégis megpróbál jó viszonyt kialakítani a druidával.


 

   A telihold vakító fehérséggel ragyogott az égen. Még az erdő mélyén is jól lehetett látni a fényétől. Feren hamar elérte a kis tisztást, mely fölé hatalmas fák lombjai borultak. Rutinos volt az előkészületekben és a szertartás elvégzésében is. Az egyetlen hibaforrás az lehetett volna, hogy Nil nem aludt volna éppen akkor. Ezt megakadályozandó, indulás előtt az öreg megitatott vele egy adag altató hatású főzetet. Mire kezdetét vette a rítus, a fiú már régen az igazak álmát aludta. Az egész ceremónia célja egy természeti szellem megidézése volt, hogy a fiú álmába belépve egy történetet meséljen el neki. Az idézés sikeres volt.

   Bár Feren nem látta a vele szemben lebegő lényt, ugyanis emberi mivolta gátolta abban, hogy láthassa. Ezen nem változtatott druida mivolta sem, de azért érezte a jelenlétét. Volt már ilyen az életében többször is, így jól ismerte az érzést. Azt, hogy valaki figyeli. Egy hatalmas energiamezővel rendelkező szellem, aki saját elemében lévén végtelennek tűnt számára. Nem sokat tétovázott, a rítus szabályai szerint egy tőrt vett elő, mellyel gyorsan megvágta bal tenyerét és a kiserkenő vérét a földre folyatta. Jelezvén tiszteletét a természet és a szellem előtt is. Kis tócsányi vér gyűlt össze a földön, mire a szellem energiája kellemesebbé változott. A druida nem láthatta, hogy a megidézett lény milyen alaki változáson ment keresztül. Mikor megjelent a hívó energiáknak engedelmeskedve, hatalmas narancssárgás-pirosas entitás volt. Fogai és fülei hegyesek voltak, szarvakat viselt a fején, hatalmas karmairól nem is beszélve. Teste bizonyos részeit pedig sűrű szőr borította. Miután az előtte álló ember kifejezte tiszteletét a véráldozat révén, megbékélt, alakja is megváltozott. Színe olyan mélykékre váltott, mint a hegyi tavaké egy napsütötte nyári délelőtt. Szarvai eltűntek, ugyanúgy, hegyes fogai is. Alakra is sokkal emberibbnek tűnt, mint az előző állapotban. Csak ekkor lehetett volna megállapítani róla, hogy energiája sokkal inkább nőies, mintsem férfias. Könnyen olvasott a férfi érzései és szándékai között. Ugyanakkor nem foglalkozott a mélyebben megbúvó célokkal. Őt csak az érdekelte, hogy milyen okból merészelte egy ember oda hívni. Hamar megértette a druida elképzeléseit, egy kecses mosoly kíséretében pedig el is illant a helyszínről. Feren ebből csak annyit érzett, hogy a levegővétel könnyebbé vált, a lény energiája pedig nem nehezedett rá többé.

   Nil egy erdő közepén eszmélt fel, ami ismerős volt, de mégsem az otthoni megszokott fákat látta. Forgolódott volna még egy ideig, ha a közeli bokros rész felől nem támadt volna egyre erősödő nesz. Ahogy erősödött a zaj, a fiúnak egyre nyilvánvalóbb lett, hogy valaki vagy valami gyorsan közeledik feléje. Egy fa törzséhez lapult abban reménykedve, hogy nem veszi észre az a valami. Pár pillanat múlva megszűnt a zaj és kicsivel később Colin rohant el mellette. Első megdöbbenése után kilépett a fa mögül és barátja után kiáltott.

 

-     Állj meg! Miért rohansz?

 

Colin hirtelen abbahagyta a futást, majdnem felborult fékezés közben. Miután megállt, megfordult, csak annyit mondott, hogy miatta, miközben a gladiátorra mutatott. A nagydarab ember hirtelen jelent meg Nil mellett. De, nem volt idő bámészkodni, mert azzal a lendülettel elkapta a fiú karját és magához szorította. Nil a rémülettől szóhoz sem jutott fél percig, majd nagy nehezen kibökte.

 

-     Ez nem lehet, téged megöltünk!

 

A férfi csak állt és vigyorgott a fiúra, mintha a rémülete és értetlensége teljesen természetes dolog lenne.

 

-     Miről beszélsz te? – háborodott fel Colin – Nem öltük meg őt, pont azért, mert te ezt akartad. Rá tudtunk volna dobni egy nagy követ, de te megsajnáltad és otthagytuk az erdőben. Azt mondtad, hogy úgysem tud már nekünk ártani.

-     De, én emlékszem, hogy megöltük! – hajtogatta Nil.

-     Igen? – kontrázott Colin – Akkor most egy szellem vagy egy sétáló hulla szorongat téged?

 

A férfi és a fiú farkasszemet néztek egy darabig. Az idegen tekintet nagyon is élőnek tűnt, vággyal kevert indulat és düh lángolt a szemében. Nil is belátta, hogy bizony ennek az alaknak csak annyi köze van a holtakhoz, mint neki. Megkönnyebbült, úgy érezte, hogy mázsás súly esik le a lelkéről. Szinte egész lénye eksztázisba került, egészen addig, míg egy erős szorítás vissza nem rántotta a testébe. Rá kellett döbbennie, hogy örömébe üröm került. Ugyan nem ölték meg, így viszont veszélybe sodorták magukat. Mielőtt elfajult volna a dolog, a nagydarab férfit Colin egy vastag ággal verte tarkón. Az ütés erejétől Nil kiszabadult, ő pedig ráüvöltött, hogy fusson.  Alig tett meg pár lépést az erdő felé, mikor egy hirtelen sugallattól vezérelve visszanézett. Csak annyit látott, hogy az egykori gladiátor előrántja kését és egy gyors mozdulattal átvágja Colin nyakát. A penge nyomán azonnal vér csordult ki. A fiú pedig oda kapott, majd elemelve kezeit meglepetten nézte, ahogyan a vére végig folyik ujjain és a földre csöppen. Nem sokkal ez után kétségbe esetten nézett Nilre, közvetlenül az előtt, hogy fuldoklani kezdett volna a saját vérében. Mire a földre rogyott, barátja már ott volt mellette és szinte önkívületi állapotban ordított tehetetlenségében. A vadász fia egyre halkabban hallotta barátja hangját. Végül teljes csend borult rá, amit a teljes sötétség követett. Nil ebből csak azt látta és érezte, hogy a fiú egyre bágyadtabb tekintettel néz rá, nem reagál a hangjára, majd szemei felakadnak, végül egész testében elernyed.

A gladiátorra nézett, aki elégedetten röhögött a fiú halálán. Egyre nagyobb méreteket öltött benne a gyűlölet és a veszteség érzete.

Amikor eszébe jutott, hogy volt idő, amikor meg is ölhették volna ezt a férfit, rettenetes önutálat vett erőt rajta. Úgy érezte, hogy a gyáva döntése miatt kellett meghalnia a barátjának. Akinek mindvégig igaza volt. Kínjában azt kívánta, hogy bárcsak tényleg megölték volna a férfit akkor, mikor lehetőségük lett volna rá. Elkeseredettségében még az is elhagyta a száját, hogy az ő életét vegyék el, csak a barátja hadd éljen.

A férfi ekkor abba hagyta a nevetést és kedvesen mosolygó arccal nézett Nilre, akinek szemében először gyűlölet égett. Majd értetlenség, mikor a férfi alakja halványodni kezdett, végül teljesen eltűnt, mint a kámfor.

Ebben a pillanatban ült fel a fiú az ágyán. Mindene tiszta verejték volt, zihálva kapkodta a levegőt. Jó időbe telt, mire észhez tért és rájött, hogy valószínűleg álmodott csak. Nem volt biztos benne, hogy mi a valóság és mi nem, ezért az éjjel hátralevő részében csak forgolódott az ágyban. Reggel aztán bealudt, de csak annyira, hogy a falubeliek szokásos zsibongása ébreszthesse fel. Kapkodva szedte magára ruháit, hogy aztán lélekszakadva rohanjon ki a főtérre. Lélegzetvisszafojtva állt meg a tér szélén, hogy körbenézzen. Végül a kút szélén találta meg azt, akit keresett. Colin éppen ivott a régi, már ütött-kopott fa kanalából, ahogy szinte mindig. Figyelmeztetés nélkül lépett oda a fiúhoz, aki ijedtében elejtette a kanalat, ami a kútgyűrűbe esve szem elől tűnt. Mérgesen nézett barátjára, Nil viszont egy cseppet sem törődött vele. Örült, hogy az éjjeli haláleset csupán álom volt. Nagy nehezen találta csak meg a hangját.

 

-     Most már értem, hogy miért kellett meghalnia a gladiátornak az erdőben.

 

A vadász fia bár nem tudta pontosan, hogy mi is zajlott az éjjel, hamar kapcsolt és egy mosollyal nyugtázta Nil „tettét”.

Feren, aki távolabbról tartotta szemmel a találkozót, Colin arcát látva megnyugodott. Pontot tett „növendéke” lelkiismeret furdalásának végére. Még akkor is, ha ehhez a kis mitugrász gyerek segítsége kellett.

   A druida lenéző álláspontjáról mit sem sejtő gyerekek élték az életüket, cseperedtek és az idő múlásával egyre férfiasabbak kezdtek lenni. Az elkövetkező évek olyan gyors egymásutánban teltek el, hogy sem Nil sem Colin nem vette észre, mennyire különbözőek lettek mentalitásban. Nil, nem kis mértékben a havonta megivott főzeteknek köszönhetően. Teste kecsesebb, de ugyanakkor férfiasabb is lett. A lányok, sőt titokban a fiatalabb nők nem kis örömére. Személyisége alapjaiban az maradt, amilyen volt, csak vágyai és gondolatai váltak érettebbé. Colin teste, barátjával ellentétben nagyobb volt, izmosabb és sokkal kevésbé kecses. Jobban bírta a fizikai megterhelést, mint barátja. Ha valamilyen megerőltető munkát kellett végeznie, azt sokkal inkább lustaságból nem akarta megtenni, mintsem undorból. Nem úgy Nil, aki bármiféle munkát igyekezett egyre inkább kerülni. A dolgok piszkos részét is szerette a másik fiúval végeztetni. Akinek eleinte ez nem esett rosszul, hiszen úgy gondolta, hogy ez természetes egy barátságban. Idővel aztán, néhányszor szóvá tette, hogy valamit a nehezebb munkákból ő is kivehetne, de amaz csak hárított folyton. Végül is a vadász fia úgy fogta fel, hogy amíg Nilnek járó kiváltságokból neki is jut, addig tekinthet erre az egészre úgy, mint munkamegosztásra. Meg sem fordult a fejében, hogy ez állandósuljon. Bízott barátjában, hogy idővel majd belátja a kölcsönös tisztelet fontosságát.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.