Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Összeköttetések

2010.12.31

   Korán reggel keltek fel a csapat tagjai, hogy munkájuknak minél hamarabb neki tudjanak kezdeni. Szorgalmasak voltak, kötelességüket mindennél előrébb valónak tartották, majdnem mindennél. Alig fél órájukba telt, mire mindenki összekészült, szerszámokkal és ellátmánnyal együtt. A csoportvezető ki is adta az indulási parancsot. Hamar kiléptek a kolóniát védő kapun és elérték azt a csomópontot, ahol a földalatti járatok szét illetve összefutnak, attól függően, hogy érkezik valaki vagy távozik éppen. A csoport itt élesen balra fordult, egy viszonylag szűk járat felé. Felsorakoztak egymás mögé és így haladtak tovább. Másfél órás menetelés után elérték a járat végét, ahol egy rejtett ajtó vezetett a felszínre. Szinte semmiben sem különbözött a többi járattól, kivéve abban, hogy a létra melletti falon egy hatalmas, fehér kőporral rajzolt X díszelgett. A koboldok lepakolták felszerelésüket és kézbe vették csákányukat, miközben a csoportvezető is lepakolt és egy darab bőrt vett elő. Amin valamilyen írás volt, ezen kívül néhány szám is. Pár percig tanulmányozta, majd mondott pár szót eligazítás képen a többieknek. Mondandója végeztével a többiek bólintottak egyet és neki estek a falnak, ahol az X volt. Puha kőzet fogadta őket, így a szokásosnál is gyorsabban haladtak. Néhol régen élt élőlények maradványaira vagy lenyomataira bukkantak. Hiába voltak nagyon érdekesek, a kicsiket semmi sem tántorította el a feladatuktól. Makacsul folytatták a járatot, melyet elkezdtek kiépíteni.

 

 

   Odafent a felszínen már a tavasz vége közeledett, a fákon üde zöld levelek táplálták a fákat a Nap fényéből. A fű zöldellt, a madarak pedig a tojásiakon ültek. Ahogyan a többi állat is a nemrég született kicsinyeket vigyázta és táplálta. Nem olyan messze attól a helytől, ami alatt egy csapat kobold dolgozott, hangos ütések zavarták meg az erdő csendjét. Ütemesen zengtek a csapások, majd néhány perc után elhallgattak. Nem telt bele sok idő, mire újabb ütések zaja hallatszott. Nem fejszék zaja volt ez, sokkal inkább kalapácsé, mikor követ ütnek vele.

A zaj Onyx háza felől jött, egészen pontosan a házától. Napok óta dolgozott ő és néhány testvére négy kőből készült oszlop lerakásán. A gödröket már megásta nekik Onyx, az oszlopokat is berakták. Elég mélyek voltak a gödrök, de a biztonság kedvéért még le is verte őket, hogy stabilabban álljanak. Az egyik oszlop lehelyezésével már teljesen el is készültek, a gödröt is betemették. A munka nagy része egyszemélyes volt, csupán a hatalmas oszlopok berakása kívánt segítséget. Három részre tagolódtak, mindhárom rész egy-egy egész sziklából lett kifaragva, aztán a darabok egyetlen egésszé lettek összeállítva. A faragásoknak köszönhetően olyan hatást keltett az egész, mintha kisebb kövekből lennének összeállítva. Az oszlop talapzatába faragtak egy üreget, melybe rúnakövek kerültek, amit aztán szorosan záró kis ajtóval zártak le. A ház köré lettek állítva ezek az oszlopok, melyek fentről nézve négyzetet jelöltek ki. Az átlók metszéspontjában pedig a ház állt. Miután mind a négy oszlop bekerült a helyére, Onyx egyedül folytatta tovább a munkát, a gödrök betemetését. Kellemesen lágy, meleg szellő lengedezett, így nem izzadt túlságosan. Már csak az utolsó oszlop betemetése volt hátra, mikor bement a házba inni.

   Amíg ő bent volt, az egyik domb mögül Xerox lépett elő. Feltűnt neki a nagy munka nyoma, de senkit sem látott, aki éppen dolgozna. Mosollyal az arcán csóválta meg a fejét és elindult a ház felé. Útja a még be nem fejezett oszlop mellett vezetett el. Kíváncsian megszemlélte a gödröt, majd átsétált egy másikhoz, hogy megszemlélje, milyen lesz elkészült állapotában. A konyhából pont a még be nem fejezett oszlopra lehetett látni, így mikor Onyx az ablakból ránézett, nem látott semmi különöset sem. Megrándította a vállát, majd elindult kifelé. Eközben Xerox alaposan szemügyre vette az egyik, már elkészült oszlopot is. Tetszett neki a mintázata, kezeit végig húzta rajta és egyből látta, hogy valójában azok csak faragások, nem valódi illesztések nyomai. Az oszlop mellett egy papírdarab hevert a földön, melyet felvett és megfordított. Egy ábra volt rajta, ami az oszlop főbb számait ábrázolta a következő képen:

 

Kép

 

Mire Onyx visszaért a befejezetlen gödörhöz, addigra Xerox is megvizsgálta a másik három oszlopot. Észrevette suviját, amint nagyban lapátolja vissza a földet és úgy gondolta, hogy a háta mögé lopódzik. Lépésről lépésre haladt, óvatosan, hogy ne zajongjon, ami annyira jól ment neki, hogy a vége felé már nem is nézte hova lép. Ez hiba volt, ugyanis az utolsó pár lépés megtétele előtt rálépett egy faágra, ami halk reccsenéssel tört ketté. Onyx ebben a pillanatban megpördült a tengelye körül és a lapátot maga elé emelte, hogy ütésre készüljön. Mikor felfogta, hogy kit is lát, kicsit lejjebb engedte a szerszámot. És kis mosolyra húzta a száját.

-          Xerox! Majdnem lecsaptalak.

-          Vik Onyx! Vettem észre.

-          Máskor ne lopakodj a hátam mögé. Veszélyes helyzet az olyan. Mi szél hozott erre?

-          Szeretnék veled beszélni a házad bővítéséről.

-          A házam bővítéséről? – ismételte meg Onyx meglepett stílusban – Hiszen, csak nemrég készült el a pincém.

-          Tudom, de még lenne mit csiszolni a dolgon. Van is egy ötletem hozzá.

-          Hát hallod, erre kíváncsi leszek. De most előbb ezt be kell fejeznem. – mondta miközben a gödörre mutatott.

-          Had segítsek!

-          Csak egy lapátom van. – húzta vigyorra a száját Onyx.

-          Sebaj, amíg én betemetem, addig te pihensz egy kicsit. – kontrázott Xerox és megfogta a szerszám nyelét.

Húzta volna maga felé, de Onyx nem engedte el. Erősebben próbálta magához húzni, de barátja komoly arcot vágva rázta a fejét, hogy nem adja.

-          Hát, legyen, ahogy akarod. Akkor addig én pihenek helyetted is. – ezzel a kijelentéssel pedig leült a földre.

-          Akkor hajrá. – szólította fel magát Onyx és nekiállt a földkupacnak.

 

 

   Eközben a csapat kobold, akik az egyik járat hosszabbításán fáradoztak, gránitba ütköztek. Szitkozódtak egy sort, hogy ez jelentősen lassítani fogja őket, főleg akkor, ha kiterjedt tömbbel van dolguk. A régi jól bevált módszerükhöz folyamodtak, elindultak jobbra is és balra is, hogy megkerüljék a gránitot. A csoport két fele egyszerre érte el a tömb szélét, de előrelátásuknak köszönhetően mindkét irányba folytatták az ásást. Mire megkerülték a telepet, világossá vált, hogy csak egy hatalmas szikla méretű tömbbel van dolguk. A két rész végül egyesült, létrehozva így a járatban egy négyzet alakú szakaszt. A csoportvezető ismét elővette a bőrdarabot, amelyen a feljegyzései szerepeltek, nézegette egy darabig. Aztán visszament oda, ahol a járat kétfelé ágazik. Lépésenként mérte le, hogy a túlsó oldalon hol kell folytatni a járatot. Végül a falra bökött egy ponton, a többiek pedig ott kezdtek el tovább fúrni.

Onyx a szerszámokat tisztította meg a sártól, mikor az egyik oszlop megrázkódott. Egyszerre kapta oda a fejét Xerox és ő, de addigra a hang és a rázkódás is abba maradt. Elsőre nem tudták mire vélni, csak néztek az oszlop irányába, majd egymásra, majd megint az oszlopra. Ahogy így bámultak a távolba, az oszlop újra megremegett, majd megint. Oda sétáltak, hogy megnézzék, mi történik vele.

-          Suvi! Ennek ezt kell csinálnia? – kérdezte Xerox.

-          Nem. Semmi ilyesfélét sem kéne csinálnia. Csak itt kéne állnia, egyenesen, mozdulatlanul.

-          Hát, pedig ez mozog.

-          Veszem észre.

Az oszlop még néhányszor megremegett, miközben a két barát megpróbálta lefogni, hogy ne remegjen többet. Néhány rezgés után aztán abba hagyta, óvatosan engedték el, mintha attól félnének, hogy újra elkezdi, ha nem tartják tovább. De nem rezgett többet.

   A koboldok a járatukkal már csak méterekre voltak a céljuktól, amikor egy furcsa kőbe ütköztek. Nézegették, mert elsőre látszott rajta, hogy kézzel munkált darab, ráadásul nem is régi. Végül úgy döntöttek, hogy ott hagyják, csak annyit faragnak le belőle, amennyi a járthoz szükséges. Neki veselkedtek a csákányokkal és jó erős ütésekkel faragni kezdték. Egy erőteljes ütést követően, letört az alsó része. Pont annyi, amennyi kellett, hogy ne lógjon be a járatba. De a letört résszel együtt néhány apró kő hullott ki a sziklatömbből. Nézegették a furcsa jelekkel ellátott köveket, mire az egyikük felismerte, hogy ilyen köveket parancsnokuk, Xerox egyik felszíni suvijánál látott korábban. A felismerést követően rájött, hogy olyasmibe ütötték bele a csákányukat, amibe nem kellett volna. Mivel a dolog már megtörtént, folytatták a járat hosszabbítását. A rúnákat összeszedték és elrakták zsebre, hogy majd visszaadják a tulajdonosának. Néhány perces ásást követően aztán vezetőjük leállította a munkát és csendre intett mindenkit. A fejük fölül léptek halk nesze szűrődött át, majd mintha beszélgetés foszlányait is hallani lehetett volna a fejük felett.

A farkas és kobold barátja éppen az újonnan kialakított pincébe mentek lefelé.

-          Szóval arra gondoltam Onyx, hogy itt van ez a jó kis pincéd. Tökéletes szálláshely, ahogy a házad is. A baj vele csak az, hogy egyetlen úton közelíthető meg.

-          Még szép, azt az egy utat pedig éppen most védtem le mágiával. – vigyorgott Onyx.

-          Világos. De képzeld el, hogy milyen lenne, ha lenne egy másik út is, amin ide lehet jönni és el is lehet menni?

-          Nem értem, fejtsd ki.

-          Egy olyan útra gondolok, ami jól el van rejtve és minden lehetséges bejáratát vagy erősen őrzik vagy alig lehet megtalálni.

-          Egy földalatti járatra gondolsz?

-          Pontosan.

-          De hát azt nagyon nagy munka megépíteni. Főleg, hol lenne a kijárata? A környéken nem nagyon tudok olyan helyet, ami jobban védhető, mint a házam környéke.

-          Ez nem gond, már megoldott dolog. – vigyorgott Xerox, miközben egyre energikusabb lett.

-          Hogyan?

-          Majd meglátod, ha bele egyezel. Szóval? Belemész, hogy a pincédhez egy járat vezessen?

-          Én bele egyeznék, de nem várhatom el és nem is várom el, hogy ilyen kemény munkát bárki is megcsináljon. Már csak azért sem, mert én lusta vagyok egy ilyen megépítéséhez. A hiányzó tudásról nem is beszélve.

A kobold nem szólt egy szót sem, csak dobbantott néhányat és jó hangosan és kiabálni kezdett a talaj felé.

-          Derg mester! Itt vannak már?

-          Itt vagyunk hát, hogyne lennénk itt! – hangzott a válasz a föld alól.

Xerox széles mosollyal a száján nézett Onyxra, aki felettébb meglepett és értetlen arcot vágott.

-          Te! Ezt már meg is csináltátok? – kérdezte a farkas.

-          Amint látod.

-          És ha nemet mondtam volna rá?

-          Ismerlek már annyira, nem mondtál volna nemet.

-          És ha mégis, csak úgy dacból?

-          Akkor itt hagytuk volna, amíg meg nem győzlek a hasznosságáról. Vagy el nem múlik nálad a dac.

-          Nem semmi. – vigyorgott Onyx.

-          Derg mester, jöjjenek fel! – kiabálta a kobold ismét a talajnak.

   Erőteljes ütések zaja és remegése kezdte megrázni a pince raktárszobájának padlóját, amik egyre erősebbek lettek. Onyx érezte, ahogyan a talpa alatt egyre bizonytalanabb a talaj. Gondolta, hogy odébb lép, azonban cselekedni már nem volt ideje, a talaj beszakadt, ő pedig zuhant a földdel együtt.

Nem volt mély az üreg, amiben a járat végződött, de olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét beverte a falba. Abban a pillanatban a hangok sokkal tompábbakká váltak, a látása pedig elhomályosult eleinte csak kissé. A fájdalom, amilyen gyorsan jött, úgy ment is. Látta, amint egy árny ugrik felé a magasból, maradék logikájával kikövetkeztette, hogy bizonyára Xerox az, ahogyan fentről leugrik a járatba. Néhány másik folt is a látóterébe úszott, azonban látása egyre gyengébb és homályosabb lett. Így nem tudta megmondani, hogy mi is történik körülötte. Xerox hangját vélte felfedezni még az egyre erősödő zúgásban. De olyan volt, mintha egy távolodó vízesés mögül beszélne, lassuló sebességgel.

 

 

   Onyx a nagy feketeségben lebegve találta magát. Forgott körbe, fel és le is, legalábbis ő így érezte. Testétől messze volt, valami furcsa térben, ahol nem létezett gravitáció, illetve ha létezett is, akkor rá éppen akkor, ott nem hatott. Érzése szerint már hosszú ideje lebegett ebben a térben. Közlekedni tudott, de mivel semmi olyat nem látott, amit értelmezni vagy amihez viszonyítani tudott volna, hamar felhagyott a próbálkozással. Annak ellenére, hogy érzékei azt súgták, halad. Kezdte elunni magát, mikor a távolban egy fénypontra lett figyelmes, hatalmas karcsapásokkal indult felé, mintha csak úszna. Nem haladt olyan gyorsan, mint szerette volna, ezért türelmetlenség fogta el. Attól félt, hogy a fénypont kialszik, és ő itt marad ebben az ürességben vagy mi a csudában. Aggodalma nem vált valóra, a fénypont nemhogy nem tűnt el, de igen nagy sebességgel közeledett felé. Egyre nagyobb és nagyobb lett. A fény egyre csak nőtt és nőtt, a sötétség viszont egyre inkább tűnt el a farkas érzékei elől. Végül nem maradt más csak a fény. Iszonyatosan fényes volt, ha a testében lett volna, akkor biztosan nagyon fájtak volna a szemei, így azonban nem.

A fényben minden ugyan olyan volt, mint a sötétségben, leszámítva a sötétséget magát.

-          Mi volt ez? – kérdezte hangosan.

-          A kérdés sokkal helyesebb úgy feltéve, hogy ki ez. – mondta egy hang, amiről nem lehetett eldönteni, hogy férfi vagy női személyiséghez kapcsolható.

-          Kicsoda Ön? – tette fel a javított kérdést Onyx.

-          Rafael arkangyal vagyok. Üdvözöllek Onyx!

Onyx csak pislogott, legalábbis úgy érezte, mivel azonban nem voltak szemei jelenleg, nem volt biztos benne, hogy valóban így is történt.

-          Üdvözlöm! – válaszolt, miután legyűrte a meglepettségét – Ezek szerint halott vagyok?

-          Nem vagy halott. De jelenleg nem is vagy a testedben. – válaszolta szelíden a hang.

-          De meg fogok halni?

-          Egyszer majd igen. – ezúttal mosolyt lehetett kihallani a hanghordozásból.

-          Úgy értem, az esés miatt. Meg fogok halni?

-          Nem fogsz.

-          Hála Istennek. – könnyebbült meg a férfi.

-          Hála legyen az Úrnak! – mondta a hang is.

-          Kérdezhetek még? – tette fel az újabb kérdést.

-          Most nem. Azért jöttem, hogy én kérdezzek tőled, nem fordítva. – szögezte le a hang, ellentmondást nem tűrő hangon.

Onyx azon kezdett el gondolkozni, hogy mivel sértette meg Rafaelt. Talán nem volt vele elég tisztelettudó, talán nem fejezte ki számára, hogy mennyire tiszteli.

-          Tévedsz Onyx. – cáfolt a gondolataira az arkangyal – Nem szükséges kifejezned tettekkel a tiszteletedet irányomba. Az Úr végtelenül bölcs és mindent tud, mindent lát. Azt is, ahogyan a szeretet és a tisztelet benned eggyé forrt.

-          Köszönöm. – felelte a férfi.

-          Szívesen. – mondta az angyal, miközben hallhatóan mosolygott – Mondd csak Onyx!

-          Igen? – kérdezett vissza.

-          Ha most meghalnál, hagynál magad után olyanokat, akik gyászolnának?

-          Igen.

-          Kik azok?

-          A barátaim, nem sokan vannak, de ők talán meggyászolnának.

-          És azok, akiket másképpen szeretsz, akik többek, mint barátok?

-          Ők nem hiszem, hogy gyászolnának. Talán egy kicsit szomorúbbak lennének, de nem több.

-          Miért?

-          Hát, mert nem sikerült a bolondját járatniuk velem.

-          Nem azt kérdeztem, hogy szerinted miért lennének csak kicsit szomorúak hanem, miért nem gyászolnának?

-          Mert csak mondják, hogy ugyan olyan fontos vagyok nekik, mint a másikuk. De amíg ők találkoznak többször is, ajándékokkal lepik meg egymást. Addig nekem csak a kifogások maradnak és a majd, egyszerek.

-          Nem vagy te egy kicsit irigy? – kérdezte rosszallóan az arkangyal.

-          Én nagyon irigy vagyok, nem kicsit. – húzta össze magát Onyx.

A hang ezen harsányan és jóízűen felnevetett, majd komolyra fordította ismét a szót.

-          Ne félj, nem ítéletre vagy itt.

Onyx megnyugodott, ugyan akkor dühös volt magára, hogy ilyen stílust enged meg magának egy angyallal szemben.

-          Jobban éreznéd magad, ha veled is úgy bánnának, mint egymással?

-          Sokkal.

-          Azt ugye tudod, hogy nagyon a lelkükbe tapostál nem is olyan régen?

-          Igen, tudom, de nem láttam más utat, annyiszor tört össze a reményem, amit beléjük helyeztem. Annyiszor vágytam a társaságukra, de sokszor leráztak csak, mint egy darab rongyot. Ez nagyon fáj nekem, a mai napig is. Azt mondták, fontos vagyok nekik, hittem nekik, de sosem mutatták ezt ki felém. – kezdte a mentegetőzést.

-          Állj! Ne mentegetőzz. Az nem vezet sehová sem. Inkább mondd meg, szerinted ez az Úrhoz vezető út?

-          Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem az.

-          Helyes, tehát belátod. Akkor miért gondolod, hogy úgy fognak hozzád is állni, mint egymáshoz?

-          Azért, amit korábban mondtak nekem. Amikor még feltétel nélkül hittem nekik.

-          Mi van, ha ők ezt nem vették észre?

-          Baj, nagyon nagy baj. Ami csak eszembe jutott módszer, minden félé képen próbáltam megmondani nekik, hogy mellettük állok és bízhatnak bennem.

-          De nem tették?

-          Nem tették.

-          Haragszol ezért rájuk?

-          Ha akarnék, sem tudnék rájuk haragudni, legfeljebb rövid ideig.

-          Akkor miért nem keresed fel őket?

-          Mert az egyiküket amúgy sem tudom, a másikuk meg azt érezné, hogy máskor is megalázhat, kénye kedve szerint. Azt pedig nem tudnám épp ésszel kibírni.

-          Akkor mit fogsz most tenni?

-          Nem tudom, bárcsak tudnám.

-          Akkor ezek alapján mit látsz jónak, hogy tenned kell?

-          Azt hiszem, hagynom kell őket, hogy a maguk útját járják. Én csak korlátoznám őket, visszatartanám. Ahogyan ezt meg is mondták nekem.

-          Ez egy felettébb fájdalmas dolog, ugye tudod?

-          Igen tudom, de tehetek mást? – érdeklődött finoman Onyx.

-          Tehetsz, amit csak akarsz. – válaszolta jellegtelenül Rafael.

-          Tehetek mást úgy, hogy nem akarom korlátozni a szabad akaratukat és tiszteletben akarom tartani Isten törvényét? – javította ki magát a férfi.

-          Nem, ez esetben nem tehetsz mást. – mondta fájdalmasan az arkangyal – Sajnálom.

-          Én is sajnálom, de bízok benne, hogy Isten, majd egyszer valamilyen módón utat nyit nekem, hogy hátra hagyhassam a fájdalmam. – mondta Onyx.

 

 

   Hirtelen zsugorodni kezdett a fényesség és újból teret nyert a sötétség. A fénypont egészen apróra zsugorodott össze, mígnem teljesen el is tűnt. Aztán, mintha ismerősek tűnő hangokat kezdett volna hallani.

-          Suvi! Hallasz? Nyisd ki a szemed, ha hallasz.

Ezek a szavak egyre tisztábbak és jól kivehetőek lettek. Egészen addig tisztultak, míg Onyx rá nem jött, hogy a testében van. Óvatosan kinyitotta a szemét. Xerox állt felette, körülötte a többi kobold.

-          Na, végre, nagyon rám ijesztettél.

-          A fejem… – nyögte a farkas.

-          Mi van vele?

-          Fáj. – vetette oda a kelleténél durvábban.

-          Majd elmúlik, amúgy rendben vagy? Fel tudsz állni?

Onyx felállt szótlanul, majd a falnak támaszkodott. Az egyik kobold felugrott a szoba szintjére és egy létrát nyújtott le. Lassan mászott rajta felfelé, lentről pedig segítették, nehogy visszaessen. Annyi ereje már nem volt, hogy a lépcsőn is feljusson, a saját ágyába. Így a vendégszálláson kötött ki. Amint a feje alatt párnát érzett, már nyomta is el a buzgóság.

-          Onyx! – hallotta még Xerox hangját, mielőtt elnyelte volna az öntudatlanság.

-          Mondd! – nyögte ki nehezen.

-          Mi legyen a járattal?

-          Megbeszéltük, legyen meg. Ismered a járást itt nálam. Megbízom benned. – nyöszörögte az utolsó szavaival.

Aztán elméjét elnyelte a békés sötétség. Xerox büszkén kihúzta magát, érezte, hogy Onyx őszintén beszélt és ez nagyon jól esett neki.

Mire másnap reggel magához tért, a földalatti járat végét lezáró csapóajtó a helyén volt. A koboldok egy kivételével, mind hazamentek már.

-          Xerox! – szólalt meg váratlanul Onyx – Készen is van?

-          De készen ám. Itt van egy kulcs, a te kulcsod az ajtóhoz.

Egy laza mozdulattal lerakta az asztalra és az ágyhoz lépett.

-          Most sietnem kell haza, az asszony már vár. Tudod milyen, ha megvárakoztatom. Csak látni akartam, hogy jól vagy-e.

Onyx erőtlenül emelte fel a karját, kalimpált a levegőben, búcsú képen, majd újból álomba merült.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

..........

(Onyx, 2011.01.08 19:44)

Örülök, hogy tetszett. :)

Hú .

(Xerox, 2011.01.04 21:19)

Ez hihetetlen volt .