Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Onyx nyaralni megy

2010.10.07

-          A Nose-Dive légitársaság B612-es, Kairóba tartó járatára, kérjük, kezdjék meg a felszállást! – szólalt meg a repülőtéri hangos bemondó.

Onyx felkapta a fejét a név hallatán, tudta, ez az a repülő, amivel hamarosan elhagyja a zajos várost, hogy egy még nagyobb városba érkezzen majd meg. Biztos volt benne, hogy nagyon melege lesz, de a piramisok látványát nem akarta kihagyni. Egész életében készült erre az útra. Az egyetlen dolog, ami aggasztotta a csomagjai összeszedése közben, az a légitársaság neve volt, amelyik a járatát üzemelteti. Nem tudta eldönteni, hogy a névválasztáskor mi is járt pontosan a vezetőség fejében. Reménykedett benne, hogy a balszerencse elkerülése érdekében döntöttek a Nose-Dive név mellett, amolyan kabalaként.

Jegyét már a kezében tartotta, csomagjait felmálházta a hátára, majd az ellenőrzőkapuhoz lépett.

-          Üdvözli Önt a légitársaságunk uram, megtisztel minket bizalmával. – fogadta a szokásos, betanult szöveggel egy fiatal, szőke nő.

-          Köszönöm kisasszony. – Onyx a tőle telhető legőszintébben mosolygott vissza.

-          A jegy rendben van, kérem, fáradjon be a folyosóba és szálljon fel a gépre. Jó utat kívánunk!

A férfi csak egy biccentéssel válaszolt, aztán el is tűnt a folyosó bejárata mögött. Mikor a gépen megtalálta a neki fenntartott helyet és csomagjait is sikeresen elhelyezte feje fölött, leült, hogy kiélvezze nyaralása első perceit. A többi utas is lassanként megtalálta és elfoglalta helyét. Az utasok között volt pár Onyx számára is furcsa egyén, de egyelőre bizalmat szavazott nekik. Némi zavar támadt a repülőtéri alkalmazottak között, de mint kiderült csupán egy apró félreértés miatt késleltették a felszállást.

   Minden simán zajlott egészen addig, míg a repülő ki nem ért az ország déli határzónájából. Miután átértek a szomszédos ország légterébe, a felszálláskor bizalmat kapott egyének bebizonyították, hogy nem érdemelték meg azt. Mindannyian elővettek egy-egy pisztolyt és bejelentették, hogy ez egy géprablás. A kis csoport vezetője belépett a pilótafülkébe, majd becsukta az ajtót. Néhány perc múlva a kapitány hangosbemondón tájékoztatta az utasokat is.

-          Hölgyeim és Uraim! Itt a kapitány beszél. Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat, az elrablóink nem akarnak ártani nekünk vagy másoknak. Nyugat-Európában akarnak menedékjogot kérni, ezért döntöttek úgy, hogy eltérítik a gépet. Az úti célunk tehát Kairó helyett Párizs lesz.

-          Hogy az a… – szakadt fel Onyxból a felháborodás.

-          Mi a probléma haver? – érdeklődött az egyik géprabló, miközben pisztolyát a férfi arcához emelte.

-          Párizs. – vágta rá.

-          Mi a baj vele? – értetlenkedett a pisztolyos.

-          Az, hogy én nem akarok oda menni.

-          Az minket nem érdekel, kussolj és maradj nyugton, akkor nem lesz baj.

Onyx nem szólalt meg többet, gondolt rá, hogy hőst játszik, de aztán rájött, hogy túl sokan vannak a fegyveres fickók, nem érne vele sokat. Meg különben is, hogyan nézne már ki az, hogy nyaralása első napján lelöveti magát.

Este tíz óra felé járt az idő, mikor megéhezett, elővett a csomagjából egy kis zacskó „Jó Reggelt” kekszet és nekiállt megenni.

-          Jó reggelt, így este tízkor, nem rossz. – jegyezte meg hangosan magának.

-          Mit pusmogsz? – állt mellé az egyik géprabló.

-          Csak jó étvágyat kívántam magamnak. – zárta le gyorsan a vitát, mielőtt még elkezdődhetett volna.

-          Aki magában beszél az bolond. – jelentette ki a fegyveres férfi – Én nem vagyok bolond, meg a többiek sem. Mi egészségesek vagyunk.

-          Ali! – kiabált a férfinak egy másik fegyveres – Megmondta Ahmed, hogy ne beszélj ezekről senkinek!

-          Jó, jó, de nem mondtam semmit se. – védekezett Ali.

-          De igen mondtál, hallottam, megmondalak Ahmednak és majd mérges lesz rád.

Kisebb fajta vita alakult ki a két férfi között, pont olyan, mint két óvódás között szokott. Az utasok számára egyértelművé vált, hogy az elrablóik komoly szellemi gondokkal küzdenek.

A gép sokkal hamarabb ért Párizsba, mint Onyx remélte. Néhány órás tárgyalás és huzavona után a fegyveresek elengedték az összes utast. A kommandósok csak erre vártak, megrohanták a gépet, majd elfogták a túszejtőket.

   Még javában sötét volt, mikor Onyx megpróbált egy másik gépre jegyet szerezni. Hiába próbálkozott angolul, pechjére kifogott egy olyan alkalmazottat, aki a francián kívül más nyelven nem volt hajlandó megszólalni. Amikor a német került elő, abban a pillanatban a nő feje rák vörös lett és csak azért is megmakacsolta magát. Végül is a szerencse az ő oldalára állt és a mögötte várakozó utas a segítségére sietett. A majdnem negyed órás jelenet után az a röpke két perc egy szempillantásnak tűnt csak, amíg a Kairóba szóló jegyeket ismét a kezében tarthatta. Az imént a segítségére siető utas elmagyarázta angolul, hogy merre találja a kaput, ahol beszállhat. Onyx azonban nem beszélte az angolt sem olyan szinten, hogy mindent tökéletesen értsen. Viszont szóltak neki, hogy sietnie kell, mert hamarosan vége a beszállásnak. Gondolta majd úgyis ki lesz írva valahol és futásnak eredt. Valóban voltak kiírások, de az összes franciául volt, amiből egy kukkot sem értett. Már nagyon aggódott, hogy nem éri el a gépet és egy újabb kört kell futnia a francia személyzettel, mikor is megtalálta a helyesnek vélt kaput. Éppen csukták be az átjáró ajtaját, mikor a jegyét lobogtatva odalépett, a jegyet látván ellenőrzés nélkül felengedték a gépre, csak tudják végre befejezni a beszállást.

A férfi nagyot fújva ült le, a jegye által azonosított helyre. Még örült is, mert ablak mellé szólt. Mire felkelt a Nap, már a nyílt tenger felett jártak. Ezen a gépen már nem érték meglepetések, nem törtek rájuk gépeltérítők, nem kerültek viharba és légörvénybe sem. A gép sikeresen leszállt, az utasok megkezdték a leszállást. Onyx direkt maradt a végére, hogy nyugalomban tudjon kiszállni. Már várta, hogy a sivatagi illat csapjon az arcába, mikor kilép a gépből, de csak a városi szmog verte fejbe. Rövid rosszullét után kinyitotta szemeit és a vér is meghűlt benne. Egy hatalmas metropolisz látványa tárult a szeme elé. A reptér központi épületének tetejéről a Washington Airport felirat köszönt vissza.

 

 

   Mérgében a földhöz vágta csomagjait, majd a fejéhez kapva rájött, hogy saját magának csinált még több gondot. Hosszú percekbe telt mire összeszedte magát és a csomagokat is és besétált a fogadócsarnokba. Első útja ismét a jegykiadó pulthoz vezetett.

-          Üdvözlöm Uram, miben segíthetek, hova szeretne eljutni? – kérdezte udvariasan egy férfi a pult túlsó oldaláról.

-          Egy jegyet kérek Európába, Kairóba akarok eljutni.

-          Máris megnézem… – mosolygott a férfi és néhány perces keresésbe kezdett – Sajnálom uram, de nincsen Kairó nevű város Európában.

-          Pfffffffff… – kapott a fejéhez Onyx – Nem értett meg. Kairóba akarok eljutni Afrikába. – fakadt ki dühösen.

A férfi a pult mögött újabb keresésbe kezdett, majd megszólalt.

-          Sajnálom, nincs közvetlen járat Kairóba.

Onyx azt hitte, hogy itt éri utol a halál, agyvérzés formájában.

-          Nézze, Európán keresztül akarok eljutni Afrikába. Nézze meg, hogy van-e jegy Madridba, Londonba vagy akár Berlinbe.

Újabb néhány perces várakozás után kiderült, hogy nincsen jegy a fent említett városokba.

-          Szerencséje van uram. – szólalt meg hirtelen a pultos – Párizsba van szabad jegy, a gép egy óra múlva indul.

-          Neeeeeee! Nem akarok megint Párizsba menni.

-          Miért nem? – kérdezte őszintén a férfi.

-          Mert onnan jöttem az imént. – vágta rá Onyx ingerülten.

-          Nem azt mondta, hogy Kairóba akar menni? Akkor miért jött Washingtonba?

-          Mert a Budapestről induló gépemet eltérítették és Párizsba kötöttem ki. Ott meg rossz gépre szálltam, ami ide hozott.

-          Bukarestbe sosem megy innen közvetlen gép, sajnálom. – felelte a pultos férfi.

-          Nem Bukarest, Budapest. – üvöltött vele Onyx.

-          Budapestre sincs most közvetlen járat.

-          Jaj, Istenem, segítség! Tudja mit, adja azt a jegyet, ami Párizsba szól. Akkor már inkább Párizs és Franciaország, mint az Egyesült Államok.

Másfél óra múlva a Párizsba tartó gép felemelkedett a kifutóról, Onyxxal a fedélzetén. Jó pár órás repülő út után a francia főváros képe tárult az utasok szeme elé. Leszállás után felkereste a magyar főkonzulátust és sikeresen elintézte az útját Budapestre, egy kicsi charter gépre. A Kairói nyaralásról már lemondott, a szállását minden bizonnyal kiadták valaki másnak, miután nem érkezett meg belátható késéssel sem.

   Hazafelé vezető úton nem volt semmi gond, egészen addig, míg a kisgép el nem érte az Alpok havas csúcsait. Ott aztán több légörvény után végül egy nem várt viharban kötöttek ki. A gép hamarosan zuhanni kezdett, mind a tíz utasával és négyfős személyzetével együtt. Hatalmas robajjal csapódtak a hegyoldalba, az utasok közül hatan nem mozdultak többé, Onyx sem.

A következő dolog, amire emlékszik, hogy a szemei hirtelen felpattannak és a Paradicsom, Isten dicsőségétől tündöklő örök kapui állják útját. Körbenézett, hogy biztos legyen abban, amit lát. Lábai alatt felhők úsztak, szorosan egymáshoz tapadva. Elnézett balra és jobbra is, de csak a semmibe vesző falakt látta. A kapun aztán meglátta a kopogtatókat, aranyból készült angyal alakok voltak. Megfogta az egyiket és bekopogott. Nem telt bele sok idő, a kapu két szárnya elvált egymástól és nagyszakállú; ősz hajú férfi lépett ki a kapun.

-          Nahát, Onyx! – kiáltott fel meglepetten – Nem vártunk vissza ilyen hamar.

-          Vissza? Hamar? – értetlenkedett.

-          Ja, persze, nem emlékezhetsz most rá. Szóval, most biztosan nem léphetsz be ezen a kapun. Nagy zűrzavar lenne belőle. De hogyan is kerültél ide?

-          Nyaralni indultam. – vágta rá kurtán.

Szent Péter elővett egy kis jegyzetfüzetet és felcsapta a közepe felé.

-          Hmmm…

-          Mi hmmm? – érdeklődött Onyx.

Ekkor az ősz férfi harsány; jóízű nevetésben tört ki és Onyx vállaira tette a kezét.

-          Bocsáss meg nekem. Csak most néztem utána, hogyan is kerültél ide jelenleg.

-          Jaaa, értem.

-          Hát szóval, úgy áll a dolog, hogy most szépen visszaküldünk téged a Földre.

-          Most rögtön?

-          Nem, megvárhatod, míg a géped utasai felérnek ide. – mosolygott az öreg.

Ebben a pillanatban a távolban megjelent öt lélek, amint a kapu felé közelednek. Mindegyikben felismerte az utastársait a kis gépről. Biccentve köszöntötték egymást.

-          Hol vagyunk? – érdeklődött az egyikük.

-          A Paradicsom kapujában kedvesem. – válaszolta az öreg – Jöjjenek, most mindannyian bemegyünk.

-          Tényleg mindenki? – könnyes szemmel csodálkozott egy másik utas.

-          Nem, egyvalaki nem jöhet velünk.

Az előbbi kérdést feltevő személy a felhőknél is sápadtabb lett.

-          Nem úgy értettem. – igyekezett megnyugtatni Szent Péter az ötfős társaságot – Ő – mutatott Onyxra – Nem jöhet be, mert visszaküldjük a Földre élni.

-          Jaj, kérem, átadna egy üzenetet a felségemnek? – lépett hozzá egy harmadik utas lelke.

-          Nem. Mit képzel már, nem vagyok postás. – csattant fel Onyx.

-          De, de, hát…  hebegte a lélek.

Jöjjön, majd megvárja odabent a feleségét, aztán elmondja neki személyesen. Ezzel szélesre tárta a kapuszárnyakat, a kis csapat, élén az öreggel belépett, elképzelhetetlen ragyogás közepette. A kapu szárnyai összezárultak, Onyx pedig abba az irányba fordult, ahonnan a lelkek jöttek, majd zuhanni kezdett. Szédítő sebességgel zuhant, egyre gyorsabban, mígnem elnyelte a sötétség.

A gép roncsai között tért magához, alig bírt megmozdulni, de ez is elég volt, hogy észrevegyék a túlélők, ő még él. Óvatosan egy összeeszkábált hordágyra tették és alaposan betakarták. Órákkal később megvirradt és a vihar is elállt. Egy ápolónő is volt a túlélők között, aki felfedezte, hogy a korábban halottnak hitt férfi milyen gyorsan gyógyul. Szóvá is tette neki egy éber állapotában.

-          Ne csodálkozzon, én biztosan túlélem ezt a balesetet. – felelte Onyx.

-          És mitől olyan biztos ebben? – kérdezte flegmán a nő.

-          Mert most küldtek vissza a paradicsom kapujából, hogy én nem léphetek be oda és élnem kell.

A többi túlélő csak mosolygott ezen, azt gondolták, hogy vagy bolond, vagy valami megártott az agyának. Erre alaposan leírta azt a férfit, aki üzentet akart küldeni a feleségének, mire az egyik túlélő hangosan elkezdett sírni. Majd az ápolónő még mindig hitetlen arcát látva elmondta, hogyan néznek ki, azok, akik nem élték túl a zuhanást. De igazáról továbbra sem tudta meggyőzni. Fájdalom nyilallt a fejébe, ami egyre erősödött, egészen addig, míg öntudatlanságba nem zuhant ismét.

   A következő emléke az, hogy egy vakító; fehér fény vág a szemébe. Nem bírta a fájdalmat és becsukta őket. Nem sokkal később több embert hallott beszélgetni, néhány mondat után felismerte, hogy német szavakat hall. Aztán hirtelen magához tért egy kórházban. Jó pár napos lábadozás után és rendőri meghallgatás után átszállították egy budapesti kórházba. Ott is eltöltött még jó pár napot, mire kiengedték. A lezuhanás utáni emlékeit senkinek sem említette többé, nem hiányzott neki, hogy még furcsábban nézzenek rá.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.