Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mindennek ára van

2010.06.12

 

   Már órák óta lenyugodott a nap, de a kis tanyasi fogadóban mégis zajlott az élet. Mindenki ide járt a közeli faluból, ha szórakozni támadt kedve. A vendégek többsége férfi volt, a jelenlévő nők nagy része pedig a felszolgáló személyzethez tartozott. A zene és a jó kedv szinte teljesen elnyomta az odakint tomboló vihar zaját, így a bentiek azt sem hallhatták vagy láthatták, ahogyan a sötétben egy alak botorkált a fogadó felé. Hatalmas villámok cikáztak át az égen, hajnali világosságot borítva a tájra és az idegenre is. Ilyenkor lehetett látni csak, hogy az illető egy botra támaszkodik és jobb lába sosem érinti a földet. Sebesülése ellenére viszonylag hamar megtette a kapu és a bejárati ajtó közötti távolságot. Ereje maradékát összeszedve nekifeszült az ajtónak és belökte azt. A bentiek figyelmét felkeltette a huzat és a dörgés morajlása. Mindenki az ajtóban álló alakot figyelte, akinek vonásai a tűz fényében végre láthatóvá váltak.

 Közepesen magas, vékony testalkatú nő volt, bőre a szokottnál is fehérebb, ázott; vörös haja hínár módjára lógott a vállaira. Ruházata csapzott volt, látszott rajta, hogy nem csak az odakint tomboló viharnak köszönhetően amortizálódott le. A szürke, gyapjú köpeny alatt, egyszerű szabású ing és nadrág fedte a testét. Legalábbis a sárréteg alatt, valahol mélyen, ami még a sok hasonlót látott falusiaknak is okozott némi vidámságot. Vándorunk arcán bosszúság és fáradtság látszódott, de végre nem ázott tovább és a sárból is kikecmergett. Elcsigázva sántikált a pultig, ahol a tulajdonos felhúzott szemöldökkel fogadta.

-          Mi kéne kendnek? – dobta oda kurtán.

-          Kend az öreganyja térde kalácsa, maga szerencsétlen, nem vagyok én olyan öreg. – vette ellen neki Red.

-          No, jó’ van. Akkor mi kéne a kisasszonynak? – próbálta meg újból a pultos, széles vigyorral a száján.

-          Egy szoba és egy dézsa víz. De tüstént, mert tönkre tesz ez a mocsok.

-          Ennél jobban már biztos nem. – kuncogott a férfi.

-          Fejezze már be és döntse el végre, hogy kell-e a pénzem vagy vigyem máshova? – vesztette el minden türelmét Red.

-          Miben fizet? Aranyban vagy természetben?

-          Mégis mit képzel? – tette fel Red a költői kérdést – Nem alacsonyodok le odáig, hogy magának természetben fizessek.

-          Oszt mennyi az annyi? Mer’ ha nem elég, akkor nincs se szoba se víz. Minknél falun is van ám büszkeség, aztat nem szolgálunk ki minden jött-ment ágrulszakadtat.

-          Van pénzem, több is mint gondolná. De figyelmeztetem, felvilágosult nő vagyok, aki meg tudja védeni magát, ha kell. Nem ajánlom, hogy bárki is bepróbálkozzon nálam.

E szavak kíséretében öt aranyat dobott a csapos elé, aki nagy sietséggel zsebre is vágta azokat.

       -   Az emeleten, a folyosóvégén balra a legutolsó ajtó, az lesz a maga szobája. – bökte ki végül a férfi.

 Red nagy kínok árán bicegett fel a lépcsőn, miközben a vendégek tekintetét folyton magán érezte. Megkönnyebbülve csukta be maga mögött a szobaajtót és hangosan fújta ki a levegőt. Pár perc mozdulatlanság után aztán, az ablakhoz lépett és megnyugodva vette észre, hogy a vihar jelentősen alább hagyott. Köpenyét az asztal melletti sarokba dobta és a cipőjét is levette. Ott ált a szobában, sáros ruhában mezítláb, mikor is kopogtak az ajtón. Az ajtóhoz bicegett és kinyitotta.

Egy tizenöt éves forma fiúcska állt ott, mellette egy dézsa víz.

-          Csókolom néni, meghoztam a vizét. – mondta gyorsan.

-          Nem vagyok néni és ne csókolomozz, megmondtam már, hogy nem vagyok öreg. – mondta Red erőltetett vidámsággal.

-          Elnézést, én csak udvarias akartam lenni.

-          Semmi baj. – enyhült meg végül is Red – Még mindig kedvesebb volt ez tőled, mint ahogyan egyesek viselkedni képesek.

A fiú már gyorsan szaladt is vissza a lépcső felé, hogy megkapja apjától az ígért egy aranyat a munkájáért.

 A következő egy óra azzal telt Red számára, hogy megfürödjön és a ruháit is tisztára mossa, majd a szobában lévő székekre kiteregesse. Lefekvés előtt még gyorsan kiszellőztette a szobát, mely így a vihar utáni, hideg őszi levegővel telt meg. A vizes avar illatától hamar álomba merült.

 Az éjszaka során álmában ismét átélte, ahogyan aznap kora délután megpróbált egy kidőlt farönkön átkelni a moszatoktól és ki tudja még miktől bűzölgő elmocsarasodott tó felett. Azonban nem számolt azzal, hogy ilyenkor ősszel, minden párás és csúszós, még így délután is. Nem csoda hát, hogy a mohás farönkön az első pár lépés után megcsúszott és a poshadt vízben kötött ki. Többszöri sikertelen kísérlet után sikerült csak kimásznia a tóból, de közben a jobb bokája is kificamodott. Éppen csak átkecmergett a tó fölött és felegyenesedett, mikor kakaskukorékolásra lett figyelmes. Pár pillanaton belül riadtan ült fel az ágyban.

 

 

   Erősen kellett koncentrálnia, hogy az álmosság kitisztuljon a fejéből, végül is sikerrel járt. A lenti zajokból leszűrte, hogy a háziállatok etetése zajlik éppen, de a következő gondolata már a gyomráról szólt. Éhes volt, amit egyből csillapítania kellet, különben képes volt egész nap hülyeségeket beszélni össze-vissza.

 Az előző napi sérülése szépen gyógyulni kezdett, már nem volt szükség a botjára sem, bár bicegve, de mégis járni tudott. Amilyen gyorsan csak tudott, lement a földszintre és alaposan megreggelizett. Tojásrántottát evett szalonnával és kenyérrel. Hetek óta nem evett ilyen szakszerűen elkészített ételt, ezért is élvezte ki minden egyes percét. Végül is a gyomra megtelt és tettre készen érezhette magát, végig is szaladt gondolatban a mai napra tervezett dolgain.

 Úgy tervezte, hogy tovább folytatja útját a még egy heti járóföldre lévő vár felé. Régi kódexekben és feljegyzésekben úgy olvasta Oromon könyvtárában, hogy egy régi és igen erős mágus törzs tagjai laknak ott évszázadok óta. Amióta csak olvasott róluk, egy erő hajtotta őt ezek felé a mágusok felé. Néhány töredező papirusz tekercsről összegyűjtött írásokból következtette ki, hogy Oromon város könyvtárában van a hozzájuk vezető út kulcsa. A megérzése helyesnek bizonyult, amikor is egy régóta elfelejtett térképet talált egy sarokban porosodó könyv hátlapján.

 A sérülése miatt azonban pár nap pihenőt kellett beiktatnia, szenvedett a tétlenségtől, azonban feltalálta magát és a korábban kitervelt dolgait ismét átgondolta. Itt-ott módosított rajtuk, és tökéletesítette őket, hogy profi útkeresőnek tűnjön majd a mágusok előtt, ne holmi jött-ment alaknak, aki csak úgy rájuk tör. Hamar elillant az a pár nap és nem tétovázott, hogy útnak induljon a célja felé.

 Gyors egymásutánban teltek múltak a napok, utazása során csak néhány kereskedőbe és helyi földművesbe futott bele, de sehol sem állt meg bájcsevegni. Az éjszakákat mindig a szabadban töltötte egy tűz körül, szerencséjére ebben a pár napban egy cseppeső sem esett, így szárazon megúszta az utat. Az egyik éjjel azonban különös álmot látott.

Egy domb előtt állt, mikor is hirtelen a domb mögül Onyx lépett elő. Gondolta magában, hogy már megint ez a hülye került útjába, akinek fogalma sincs a világ valódi dolgairól, aki csak hantázni és fantáziálni szokott dolgokról. Már szólt is volna neki, mikor meglátta Onyx arcán az ösztönből fakadó dühöt és vicsort. Nem értette, hogy mi is ez pontosan, de nem is nagyon maradt ideje gondolkozni ezen, mert Onyx mögött több tucat elmosódott körvonalú alak jelent meg és belőlük is ugyan az az állatias düh sugárzott Red felé. A következő pillanatban izzadságtól csillogó arccal riadt fel a különös álomból.

 Nem tudta mit is gondoljon erről az álomról, de annyira megrémisztette, hogy inkább ki akarta verni a fejéből. A hátralévő két nap folyamán, amikor csak erdőben járt az a félelem lett úrrá rajta, hogy láthatatlan szempárok a sűrűből figyelik minden mozdulatát. Azonban ez a megérzése csak megérzés maradt, mert ennek ellenére, senki és semmi sem támadt rá az út során. Az utolsó fél napot teljesen nyílt és fáktól mentes terepen tette meg, a legnagyobb bokor is csupán a derekáig ért. Felettébb örült ennek a kietlen tájnak, hiszen itt nem kísértette rossz érzés. Felkapaszkodva egy meredek sziklapárkányra, csodálatos tájkép fogadta. Mint kiderült valójában nem egy sziklafalat mászott meg, hanem egy egykori meteor becsapódási kráterének külső falát. A kráter szimmetrikus formájának közepén pedig ott magaslott az a bizonyos vár, amit Red annyira keresett. Szíve hevesebben kezdett verni, szinte érezte azt az erőt, ami a várból sugárzott és előre örült neki, hogy hamarosan neki is jutni fog ebből az erőből. Extázisban gyalogolta végig azt a másfél órás utat, amíg leereszkedett a peremről és el nem ért a várhoz.

 

 

   Izgatottan zörgette meg a kopogtatót, melynek hangját robajjá erősítette a belső fogadó csarnok. Percekig várakozott, de semmi neszt sem hallott bentről, újra megzörgette az ajtót és feszülten várt. Percekig nem hallott semmit megint csak, mire harmadszor is bekopogott, de amint abbahagyta egyből léptek zajára lett figyelmes.

-          Jövök már, jövök! Miért nem tud várni pár órát türelmesen? – hallatszott bentről egy vékony; öreg hang.

Az ajtó végre kinyílt és egy hajlott hátú öregember nyitott ajtót.

-          Ááá, szóval maga az kishölgy, aki ilyen türelmetlen. Bezzeg az én időmben napokat kellett várni, hogy kinyissák ezt az ajtót, aki meg nem várta ki az hazamehetett, de sosem lett része a tudásnak.

-          Jaj, papi, nem vagyok kíváncsi a régi meséire, inkább engedjen be és vezessen a mágusok elé. – nézte le az öregembert Red.

Az öregúr arcán egy villanásnyi feszültség suhant végig, majd hirtelen elveszett a ráncok között és végül megszólalt:

-          Na, de udvarias maga halja-e. De tudja mit, fáradjon beljebb.

Ezzel szélesre tárta az ajtót és félre lépett, hogy Red kényelmesen besétálhasson az ajtón. A nő arcán gúnyos vigyor jelent meg és indult is, hogy belépjen az ajtón, mikor a küszöbbel egyvonalban, valami iszonyatosan kemény, de láthatatlan falba ütközött. Amilyen lendülettel indult neki, olyannal pattant is le a láthatatlan falról az ajtó elé. Az öregúr mosolyogva, kedvesen nézett rá.

-          Ej, ej, kislányom, hogyan akarsz mágiát tanulni, ha még egy ilyen egyszerű akadályon sem tudsz átjutni. De lásd, milyen jó szívem van, nyitva hagyom az ajtót neked és mikor sikerül átjönnöd rajta, keress meg az emeleti könyvtárban.

-          De hát… – hebegte Red – …ilyen nincsen. A mágia nem erről szól és nem is létezik ilyen dolog.

Csak egy gúnyos; lesajnáló mosolyt kapott cserébe a megjegyzéséért, aztán csak azt látta, ahogyan az öregember elcsoszog a lépcső irányába.

Órákig próbálkozott bejutni a nyitott ajtón, de bármekkora erővel is szaladt neki, bármilyen gyorsan is akart átugrani a küszöb felett, mindig az lett a vége, hogy a porban kötött ki.

 Végül ereje fogytán nekidőlt a láthatatlan falnak, hogy kifújja magát. Amint nem fejtett ki erőt a falra, az engedett és Red átesett a küszöbön. A következő emléke az, hogy a fogadócsarnok kövezetén fekszik és próbálja összeszedni magát.

Percek múlva volt elég ereje ahhoz, hogy lábra álljon és elinduljon a lépcső felé. A vár belülről hatalmas volt, még hatalmasabbnak is tűnt, mint kívülről. A lépcső kövét jócskán megkoptatták a lábak az évszázadok alatt, de masszívságából semmit sem vesztett. Nem volt nehéz megtalálni a könyvtárat, a hatalmas évszázados fa ajtók tárva nyitva álltak és a terem közepén egy kényelmes székben ülve olvasgatott az öregember.

-          Csak sikerült átjutnod azon az akadályon, remek. Talán mégis szorult beléd valami. – mondta rezzenéstelen arccal, fel sem nézve a könyvből.

-          Még egy ilyen trükk sem fog ki rajtam, papi. – mondta büszkén; vigyorgó fejjel.

-          Trükk? – lepődött meg az öreg – Ezek nem trükkök, ez valódi, működő mágia. De ha ennyire nem hiszel, akkor miért keresel mégis?

-          Én a valódi tudást keresem, nem holmi szemfényvesztést. A varázslat, nem létezik soha nem is létezett és nem is fog, felfogja végre? – erősködött Red.

-          Hát márpedig láttam én sok varázslatot, ami nagyon is működött, jó párat én magam hívtam „életre”.

-          Akkor maga vagy bolond, vagy hazug. – vágta a képébe Red.

Az öregember arcán iszonyatos düh jelent meg és mennydörgés szerű, mély hangon kiabálni kezdett.

-          Ne merészelj a saját házamban hazugnak és bolondnak titulálni, mert kegyetlenül elbánok veled, te kis fruska, ha a legalapvetőbb etikettet sem tudod betartani.

-          Én azt mondtam, hogy vagy vagy, nem azt, hogy és. De ha maga ennyire szívére veszi, akkor biztos van benne igazság. Különben is, azt csinálok, amit csak akarok, senki se mondja meg nekem, mit tehetek és mit nem. – feleselt vele Red.

Az öregember szemei gombostűnyire szűkültek össze, de látta, szavakkal nem megy semmire sem. Haragját és erejét másképpen fogja a tudatlan és beképzelt nő tudtára adni.

-          Gyere fel velem a toronyba, a dolgozó szobámba, ott majd megmutatom neked, hogy mi is valódi és mi nem.

-          Jól van, menjünk csak, de nehogy szívrohamot kapjon, amíg felérünk a lépcsőn. – gúnyolódott tovább az öregemberrel.

Egy órába telt mire felértek a toronyba és Red bepillantást nyert a mágus dolgozószobájába. A falakon, a padlón és a mennyezeten is különféle mágikus pecsétek voltak felfestve. Néhányat közülük Red is felismert, angyalok illetve démonok pecsétjei voltak ezek többek között. De akadt pár védelmező pecsét is, amik a negatív; nem evilági lényeket tartják fogva és távol a mágustól, ha kell.

-          Szép a festés. – gúnyolódott tovább.

-          Köszönöm, az elmúlt kétszáznegyven évben volt időm kipofozni kicsit a szobát.

-          Kétszáznegyven éve? Jaj, persze ám, ennyire azért maga sem öreg.

-          Ha nem hiszed, hát nem hiszed, de egyvalamit tegyél meg nekem. Ott a polcon van az faragott fémgolyó, semmi esetre se érj hozzá, mert azon nyomban kővé válsz. – figyelmeztette az öregember.

-          Ezt itt, ni? – mutatott rá Red – Milyen súlya van. Jó lenne papírnehezéknek. – folytatta az okoskodást és lépett volna az ablakhoz, azonban a lábai nem mozdultak.

-          Mi ez? Milyen trükk ez, amitől nem tudok mozogni? – csattant fel Red.

-          Ez nem trükk, drágaságom. Ez varázslat és én szóltam, hogy ne érintsd meg, de te nem hallgattál rám. Hát most viseld a saját butaságod és hitetlenséged következményeit. – válaszolta a mágus.

Az utolsó szavak azonban már csak egy női szobornak hangzottak el.

-          Na, milyen formás kis szobor, tökéletes lesz a galambjaimnak, ülőalkalmatosságnak. – jegyezte meg az öreg mágus hangosan kuncogva.

Megfújta a nyakában logó sípját és hat galamb szállt be az ablakon, majd egyenesen a szobor vállaira és fejére érkeztek meg.

   Messze ettől a kastélytól, egy erdei patak partján ült két férfi és az életükről beszélgettek. Nem siettek sehova sem, övék volt az egész nap, és amúgyis otthonosan érezték magukat az erdőben.

-          Mit gondolsz Onyx, hogyan talált rád a múltkor Red? – faggatózott Xerox.

-          Szerintem Chalid mondta meg neki, hogy hogyan akadhat a nyomomra.

-          Chalid mondta meg neki??? – nyíltak tágra Xerox szemei.

-          Jól hallottad, Chalidot mondtam. – erősítette meg Onyx.

-          Sosem gondolnám róla, hogy ártani akarna neked.

-          Azt nem mondtam, hogy ártani akarna nekem, csak annyit, hogy szoros kapcsolatban van Reddel a mai napig is és ő szólhatott rólam neki.

-          Ej, Suvi! Ez aztán az érdekes helyzet.

-          Érdekes? Finoman fogalmazol Xerox. – húzta el a szája szélét.

-          Mi lesz így most a helyzettel ezek után?

-          A jelenlegi állás szerint, semmi sem lesz belőle. – sóhajtott nagyot Onyx.

-          Ő tud róla?

-          Dehogy tud, a minap is a szememre vetette, hogy sok minden van, amit nem látok, egy olyan megjegyzésem után, hogy sok mindent észreveszek azért. Csak nem szólok róla. És az a gúnyos hangnem is, amiben mondta nekem Chalid… – Onyx meggörnyedt saját szavai és érzései súlya alatt.

-          Miért nem szólsz neki róla suvi? Az lenne a legegyenesebb, nem? – Xerox rendületlenül próbálta tartani a lelket benne.

-          Dehogynem, de akkor meg úgy érezné, hogy korlátozni akarom őt vagy a szabadságát. Abból pedig sosem sülne ki semmi jó.

-          Mit akarsz tenni most, ezek után?

-          Chaliddal vagy Reddel? – próbált vigyorogni Onyx.

-          Ha már így rákérdeztél, akkor mindkettővel.

-          Red megbánja, hogy olyan nagyképűen belém kötött újra. Egyszer már otthagytam magában, mert mindenben kételkedett, amit nem tudott elhinni és kigúnyolt dolgokat, amiket nem kellett volna. Most, hogy ismét utánam jött és nem tudott leszállni rólam, amikor legközelebb találkozok vele személyesen, megbánja, hogy nincs benne tisztelet mások iránt, akik nem nyalják a talpát. Chaliddal meg nem tudom, ez leginkább rajta fog múlni. Ha továbbra is hülyének néz, és azt hiszi, nem látok dolgokat, csak mert nem említem meg neki, hanem arra várok, hogy felismerje, mennyire azokat hanyagolja, akik mindig kitartanának mellette.

-          Ezt hogy érted? – érdeklődött Xerox tovább.

-          Úgy, hogy vannak bizonyos rajongói, akik bólogatnak neki és körbe ugrálják, éltetik. Őket választja inkább társaságnak és másokat, akik őrzik saját akaratukat és az igazat mondják neki… nos, őket meg az orruknál fogva próbálja vezetni. Csakhogy senkit sem lehet megvezetni a végtelenségig. Annyira a tűzzel játszik, hogyha nem lesz képes őszintén beszélni azokkal, akik szeretik, akkor mindenkit elveszít maga mellől.

-          De még rájöhet, hogy kik is szeretik őt igazán, nem? És jobb későn, mint soha! Tartja a mondás. – kontrázott rá Xerox ismét.

-          Valóban, de senkinek sem szabad ilyen komoly érzelmekkel játszania. Attól tartok, hogy az élet keményen meg fogja leckéztetni őt, pedig nagyon nem akarom, hogy ez történjen vele. Mikor a talpnyalói ott hagyják majd őt, mert találnak maguknak valami Chalidnál is izgalmasabbat, érdekesebbet, akkor ott fog állni egyedül, mert a szerettei nem lesznek már elérhetőek a Földön.

-          Ne légy ilyen borúlátó suvi! Okos nő Chalid és tudni fogja, még idejében a helyes irányt.

-          Remélem Xerox, nagyon remélem, hogy neked lesz igazad! – nézett az ég felé Onyx.

A társalgás nem folytatódott tovább, egyiküknek sem jutott eszébe másik téma, az előbbi témát viszont már nem akarták fokozni. Mindketten felkeltek és elindultak hazafelé, magukban emésztve a hallottakat.

 

 

   Az ősz lassan télbe fordult, méteres hó takarta be a tájat. Ezen a télen sok ember halt meg éhezés és járványok miatt, minden élő, valami közelgő borzalom előszelét érzete, mindenki magának valóbb és irracionálisabb lett. A téli depresszió erősen szorongatta az élőket, de egy késő tavaszi napon, aztán csak kisütött a nap és a hó olvadni kezdett. A növények ébredése új reményt hozott, de ez a tavasz nem volt olyan éltetően friss, mint oly sokszor előtte. Valami sötét és borzasztó továbbra is ott bujkált valahol, megfoghatatlan rejtekében és csak arra várt, hogy elszabaduljon. Az olvadás további borzalmakat szabadított mindenkire, aki csak élt és mozgott, esőzések, korábban elképzelhetetlen intenzitással, áradások, melyek egész falvakat vittek magukkal.

 A sok megpróbáltatás után pedig iszonyatosan forró nyár következett, a nap égetett és perzselt, a tavaszt túlélő növények és állatok újból megtizedelődtek, de az emberek sem voltak kivételek ez alól.

Sokan Gaia ébredéséről és haragjáról beszéltek.

-          A természet megelégelte az önzést és pusztítást, amit az emberek követtek el. – hangzott el sok ajakról.

Aztán a perzselő nyárra, az újabb ősz hozott némi enyhülést. November elején járt az idő, mikor is az öreg varázsló egy reggel, riadtan ébredt fel az ágyában. A dolgozó szobájába sietett, elővette tükrét és különös szavakat mormolva belerévedt. Pár pillanat múlva, a Halál jelent meg neki a tükörben, ahogyan szabadon suhan végig a tájon. Az öreg szíve összeszorult és könnyek patakzottak az arcán, végül térdre rogyott. Több percbe is beletelt, mire elégé össze tudta szedni magát.

 Felpillantott a női szoborra, amin erősen meglátszottak az elmúlt egy év „viszontagságai”.

-          Hamarosan mindketten megszabadulunk. – súgta halkan a levegőbe – Bár reméltem, hogy sosem élem meg ezt az időt, de mint látod mégis. Én, a rendem utolsó tagjaként mondhatom, hogy ameddig csak lehetett, életben tartottuk az ősi igéket.

Az öreg lehunyta szemét és felkelt, lassan elindult a hálószobája felé, de az ajtóban megtorpant, aztán holtan terült el a földön. A következő pillanatban a szobor mozdulni látszott, majd az immár ismét húsvér ember Red tett egy lépést az ablak felé. Miközben befejezte egy évvel korábban elkezdett mondanivalóját.

-          Maga szenilis; hülye vénember. Fejezze be a trükközést, most azonnal.

De ezekkel a szavakkal be is fejezte a mondanivalóját. Szeme megakadt az öregember holttestén, ami az ajtóban feküdt.

-          Megmondtam tata, hogy lassan, mert még szívrohamot kap.

Aztán valami nagyon büdös csapta meg az orrát. Körülnézett és ekkor látta meg a vállain és ruháján elkenődött galambürülékeket. Az undortól szólni sem tudott, orra elé emelte kezét és gyorsan egy fürdőhelyiséget keresett.

 Viszonylag hamar meg is találta, lemosdott és úgy döntött inkább útnak indul. Itt hagyja ezt a helyet, amiben csak egy sültbolond öregember lakott.

Mikor napok múlva hazaért, megdöbbenve vették tudomásul a szomszédjai, hogy nem halt meg és teljesen jól van. Red nem értette, miért ez a nagy felhajtás, hisz maximum egy-két hetet volt távol. Csak akkor értette meg valamelyest a reakciókat, mikor barátja Along is befutott és körberajongta imádott nőjét.

Órákba telt Alongnak, hogy kellően lenyugodjon és el tudja magyarázni Rednek, hogy miért hitték halottnak. Red természetesen nem hitte el egy szavát sem, annak ellenére sem, hogy Along megmutatta neki a bizonyítékokat is. De hát ő nem élte meg ezt az egy évet, számára olyan volt, mintha csak pillanatok múltak volna el. Ezért hülyének titulálta magában a közvetlen környezetét is.

A tűzifájuk az éjjel gyorsan fogyott, ezért másnap elindultak az erdőbe összeszedni pár rönköt. Bolyongás közben összefutottak Chaliddal is, aki boldogan csatlakozott hozzájuk. Beszélgettek, udvaroltak egymásnak az útjuk során, mígnem az egyik sziklában a következő faragást vették észre:

 

A farkasok terulete, ne lépj be

 

-          Nézzétek csak! Mi lehet ez? – érdeklődött kíváncsian Along.

-          Inkább hagyjuk, menjünk más felé! – kérte Chalid.

-          Dehogy megyünk másfelé, engem is érdekel ez az írás. – jelentette ki Red.

Így indultak tovább az erdő mélye felé, hogy válaszokat kapjanak kérdéseikre.

Jó másfél óra gyaloglás után egy domb aljában találták magukat. A dombon túlról kardok és egyéb fegyverek zaja hallatszott, majd néha egy-egy üdvrivalgás és egy tömeg éljenzése.

Óvatosan felkapaszkodtak a dombra, hogy meglessék, kik zajonganak itt. A szemük elé egy tisztás tárult, ahol apró; ember formájú lények, emberekkel harcoltak. Egészen pontosan párviadalokat vívtak. Mindig egy „apróság” és egy ember csapott össze, bár az emberek is furcsának tűntek, nagyon gyorsak és erősek voltak, egy átlagos emberhez képest.

 Chalid tudta jól, hogy a farkasok és kicsik gyakorló viadalát látják. Kérte is a másik két útitársát.

-          Menjünk innen most, amíg nem látnak meg minket, még biztonságban elmehetünk innen. – szólalt meg ismét Chalid.

-          Ezzel már elkéstek! – jelentette ki egy markáns hang a hátuk mögül.

Hirtelen megfordultak és egy apró szerzet állt mögöttük, kezében egy energiagömbbel, készen arra, hogy lecsapjon, ha az idegenek megmozdulnának. Szempillantás alatt három íjász is mögöttük termett, hogy biztosítsa a terepet. Végül két ember is megjelent karddal a kezükben, de a szemük furcsán csillogott. Amint meglátták Chalidot tudták, hogy nincs nagy veszély. A három foglyot elkísérték a küzdőtérre, hogy eldönthessék mi lesz a sorsuk.

 Pár perc múlva Chaliddal, Reddel és Alonggal szemben ott állt Onyx, Xerox és Szyrosz.

-          Ugye emlékszel még Red arra, amit hónapokkal ez előtt ígértem neked. – fordult felé Onyx

-          Persze, de nem teheted meg, engem senki sem korlátozhat. – csattant fel a vörös hajú nő.

-          Dehogynem tehetem meg és teszem is, most rögtön. – gonosz vigyor ült ki Onyx arcára.

-          Ne tedd, Onyx! – vágott közbe Chalid.

-          Csönd legyen, ha majd a véleményedre leszek kíváncsi, arról tudni fogsz. – morgott mély; állatias hangon a farkas.

Chalid és Onyx farkasszemet néztek, de Chalid azokban a furcsa szempárokban sehol sem találta már, a jól ismert lényt, akiről azt hitte, hogy ismeri. Csak üresség és hideg semmi tombolt a két lélektükörben. Kicsit hátra is lépett a meglepődéstől, de nem szólt semmit sem.

-          Szólásszabadság és szabad akarat, ez a Hasonszőrűek törvénye is. – nyögte be Along végső kétségbe esésében.

A réten tartozódók mindegyike hangos nevetésben tört ki, kivéve a három foglyot.

-          Jaj, Along kisfiam. Nőjj már ki az óvodából, ilyen törvényről mi nem tudunk, lehet, a dedóban nálatok létezik. De ez itt a való világ, itt csupa csupa gonosz lények vannak, akik nem haboznak lecsapni egy-két testrészt, ha valaki beléjük köt, csak úgy, mert azt gondolja magáról, hogy megteheti. – bökte ki Szyrosz miközben jóízűen nevetett is.

-          A legrosszabb nektek pedig az, hogy most ti is ilyen lények közé keveredtetek. – csatlakozott Xerox és előhúzta a kedvenc tőrét, miközben gonosz vigyor ült ki az arcára.

-          De, de … ilyen nincs, ezt nem tehetitek. – habogta Red.

-          Kuss, te kis lotyó! – csattant fel Szyrosz és akkorát kevert le Rednek, hogy az egyensúlyát vesztve a földön kötött ki – Arra sem vagy méltó és elég fejlett, hogy zombi szolgámmá tegyelek, de élvezni fogom, hogy végre megkapod, ami jár neked. De azért ennyivel nem érem be…

 

 

   A következő pillanatban Szyrosz felemelte bal kezét, néhány jelet rajzolt a levegőbe és gyengéden végig húzta a kezét Red arcán. A következő néhány pillanat lélegzet visszafojtva telt a foglyok számára, még Chalid sem tudta, mi fog történni, csak biztos volt benne, hogy semmi jó.

 Aztán Red bőre látványosan ráncosodni kezdett, haja megőszült és kihullott az utolsó szálig. Szyrosz elégedetten mosolygott és lépett egyet hátra Redtől, jelezvén, ő befejezte.

Red felállt, ám ekkor Xerox lépett elé markában kedvenc tőrét szolgálatra készen tartva.

-          Mit akarsz tőlem, te kis apróság? – fölényeskedett Red.

Xerox semmit sem szólt, csupán a szélnél sebesebben néhány apró, de annál fájdalmasabb vágást ejtette Reden. Aki a fájdalomtól erősen meggörnyedt és nem bírta visszatartani könnyeit…

 Néhány perc várakozás után megszokta a fájdalmat és képes volt annyira felegyenesedni, hogy pont Onyx szemébe nézhessen. A farkas, keményen, rezzenéstelen arccal bámulta, míg végül Red ki tudta olvasni a szeméből, hogy mire is készül.

-          Nem… ezt nem teheted Onyx. – csattant fel.

-          Azt teszek, amit csak akarok! – felelte Onyx és széles vigyorra húzta a száját, mikor látta Reden, hogy mekkora megdöbbenést keltenek saját; korábbi szavai.

-          De akkor sem, te nem… -- ellenkezett Red.

-          Megmondtam neked, hogy hagyjál békén és ne köss belém, de te nem hallgattál rám. Még álmot is küldtünk rád figyelmeztetésként, de neked az sem volt elég. Csak belém kötöttél újra, mert nem hitted el, hogy veszélyes az, ki farkasnak született.

-          Mindennek ára van Onyx, annak is, amit most tenni akarsz. – próbálkozott Red egy újabb közhellyel.

-          Bizony Red, mindennek ára van. A szemtelenségednek és tiszteletlenségednek is. Az ára pedig az életed, amit most fogsz megfizetni nekem.

-          Akkor legyél ilyen nagylegény, mikor neked kell majd ezért fizetned. – vágta rá még hidegen.

-          Oh, hogy oda ne rohanjak. Én már régóta fizetek a számomra legdrágább módon, ez már semmit nem oszt, nem szoroz nekem. Itt az ideje, hogy megfizess te is, talán tanulsz a leckéből és a következő életedet bölcsebben fogod élni.

Ezzel Onyx előrántotta a kését tokjából és a pengét Red tüdejébe döfte. A hideg acél amilyen gyorsan behatolt a húsba és a szövetekbe, olyan gyorsan is siklott kifelé. Red a sebhez kapott, de nem is a fájdalom volt az, ami beléfojtotta a szót, sokkal inkább az érzés, hogy lélegzik, és mégsem kap levegőt. Ereje lassan elfogyott és a földre zuhant, látása elhomályosult és még hallotta, amint egy farkas azt kérdezi, hogy mi legyen a másik két fogollyal. De a választ már nem volt ereje megélni…

 Onyx Chalid szemébe nézett, mereven bámulták egymást percekig. Chalid nem tudta elhinni, hogy Onyx megtette, amint az imént látott. De a farkas szemeiből semmi melegség, semmi érzelem, semmi vágy nem sugárzott többé.

-          Engedjétek el őket, Chalid amúgyis hallgatni fog. Along meg nem zavar sok vizet, a kis szerencsétlen, irányítás nélkül alig tudja fent tartani magát. – adta ki Onyx a parancsokat.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Amen

(Xerox, 2010.06.16 21:57)

Bár jelenés előtt terveződött a mű , a mindenség tudta , mikor kell színre lépni . És igen ... Ez nagyon szép volt ... Amen !

bár...

(Voyager, 2010.06.13 15:28)

Ha belegondolok, te valószínűleg nem látod a poént... Semmi gond, ha a kitalált szereplőnek a másik kitalált szereplő ennyire feldúlja a lelki békéjét, akkor az imént említett szereplő készséggel békén hagyja főni a saját levében a második számú kitalált szereplőt. Mivelhogy halálos sértést követett el ellene, mert nem tetszett neki egy alkotása, és ez még hagyján, hanem elkövette azt a fertelmes, Istenkáromló bűnt, melyért minden bizonnyal halállal kell lakolnia, (miután eleget szenvedett, persze, és miután olyanokat gondolt, amit soha életében nem gondolt, és a mágiaszemlélete végzetesen elferdült, értehetetlen módon) hogy ezt a véleményét még le is írta!
The end, második számú szereplő térjen békességre Isten áldásával. Amen.

ehhhhehh

(Voyager, 2010.06.13 15:15)

Istenem, nagyon régen mulattam ilyen jót! Ez egészen különleges élmény volt, meg kell mondajam! :-)
(az Írás szentségére, legalább a kommentek utáni pontot, ha elhagynád... nem olyan nehéz, minden könyvben látható, hogyan csinálják ezt igazából.)
De ez volt a legtündéribb gyermekmese, amit valaha is olvastam, Piroska és a farkas mehet a búsba.