Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Más világ

2010.12.06

   Sötét éjszaka volt, a Hold sem világított. Csak a csillagok fénye nyújtott némi segítséget a tájékozódásban. Ez általában egy embernek semmire sem lenne elég, azonban az erdő fái között suhanó két alaknak ennyi is bőven elég volt, hogy ne kenődjenek fel egy fa törzsére. Bár nem szerettek az erdőben suhanni, most mégis megtették. Valamennyire ismerték ezt az utat, néhányszor megfordultak már erre. A téli erdőben amúgy sem okozott nagy gondot tájékozódni. A legjobban nem is az erdő fái zavarták őket, hanem a nagy hó. Bármerre tekintettek, legalább fél méteres hó borított mindent.

Megkönnyebbülésükre elértek egy házat, kőből épült, masszív ház volt. Óvatosan, nesz nélkül benéztek az ablakon. Egy hálószoba látványa fogadta őket. A falakat faburkolat fedte, néhol egy két fali dísz is lógott, de egyik sem volt idegen a szoba többi részétől. A szemlélődőknek úgy tűnt, hogy a berendezési tárgyakat is a természet mintájára készítették. A leghangsúlyosabb elem, kétségtelenül az ágy volt. Fából készült, mindkét végén támlát alakítottak ki, melyek indaszerű ágak összefonódásából álltak. Az ágyban egy férfi aludt, hosszú haja takaróként borította háta azon részét, melyet nem fedett a takaró. Amint a két alak bámulta őt, megmozdult és arccal az ablak felé fordult. Visszatartották lélegzetüket is, nehogy észrevegye őket, de a férfi mélyen aludt. Szemei csukva maradtak, légzése egyenletesen nyugodt volt. Ha kinyitotta volna a szemeit, csak azt látta volna, hogy két árnyék alak, vörösen izzó szemekkel figyeli őt az ablakból. Úgy gondolták, ez tökéletes lehetőség sötét vágyaik kiélésre.

El is határozták, azonnal bemennek, de amint erre gondoltak, valami ismeretlen erő taszította vissza őket a hóba. Az első próbálkozás után alaposan szemügyre vették az ablakkeretet és csak ekkor vették észre, hogy tele faragták őket rúnákkal. Másodszor az ajtónál próbálkoztak, de ott is az ajtófélfába vésett rúnákba botlottak. Percekig tanakodtak, mire eszükbe jutott megnézni a tetőt.

A kéménynél nem láttak semmiféle védőeszközt így kénytelen kelletlen, ott másztak le. Tűz már nem égett odalenn, csupán néhány kisebb fadarab parázslott. Körbenéztek a nappali helységben, majd a hálószoba felé vették az irányt. Az egyik alak megállt az ajtóban, míg másikuk az ágyban alvó férfi mellé lépett. Cipője miatt nem érezhette, hogy az ágy alatt és mellett elterülő hatalmas szőnyeg milyen puha és selymes tapintású. E miatt nem kellett tartania, hogy cipője kopogni fog, ha emberi módon közlekedik. Az ágy mellé érve óvatosan megsimogatta a férfi barna haját és lassan félretolta a nyakáról. Kivillantotta szemfogait majd lassan, de mégis határozottan a nyakához hajolt.

   Ebben a pillanatban, egy hirtelen mozdulatot látott a szeme sarkából. Amilyen gyorsan csak tudta, elkapta a fejét. Így is csak milliméterekkel kerülte el arcát a férfi ökle. Nagy lendülete miatt, az ököl a falban állt meg, a burkolat egy része pedig szilánkok formájában hullott alá a földre.

-          Ezt, ugye nem gondoltad komolyan? – kérdezte a nemrég még alvó férfi.

-          Meg kellett próbálnom, ilyen a természetem. – felelte a vámpír.

-          Persze, a természeted…

Onyx felült az ágyon és szúrósan nézett először Lucianra, majd az ajtóban álló Chalidra. Percekig nézték egymást, felváltva tekintettek hol ide, hol oda, nyoma sem volt, hogy mostanában abba akarnák hagyni ezt a semmitmondó játékot.

-          Hogyan jutottatok be?

-          Titok. – vágta rá Chalid és elmosolyodott.

Onyx kicsit oldalra hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a nő ruháját, majd vigyorral az arcán ismét merőleges helyzetbe helyezkedett.

-          Szóval a kéményen keresztül. Arra nem gondoltam.

   Chalid is megnézte a ruháját és észrevette, hogy egy hatalmas koromfolt éktelenkedik a vérvörös nadrágján. Szitkozódás közepette, nagy mozdulatokkal állt neki, hogy eltávolítsa a foltot. Amíg így lefoglalta magát, Onyx kiszállt az ágyból és felöltözött, majd intett, hogy kövessék. A konyhában ivott néhány pohár jéghideg vizet majd várta, hogy hívatlan vendégei előálljanak érkezésük miértjével.

-          Mi ez az ajtó itt? – kérdezte Lucian, miközben rámutatott.

-          Az a pinceajtó.

-          Neked nincs is pincéd. – jegyezte meg Chalid.

-          Most már van.

-          Mi van lent?

-          Egy vendégszállás és néhány kisebb szoba, kacatoknak.

-          Vendégszállás a föld alatt? – csodálkoztak.

-          Pontosan. De térjünk a tárgyra, miért jöttetek?

-          Milyen az a szállás?

-          Az új pincém miatt jöttetek?

-          Nem, de ha már itt vagyunk. – mosolyodott el a két vámpír.

-          Az egyik része szép; tágas; kényelmes még egy vámpírnak is megfelelő, a másik része szűkös, de az is szép és otthonos.

-          Nézzük meg! – csattant fel egyből Chalid és Lucian is.

-          Nem! – vágta rá a határozott és kemény választ Onyx.

-          Miért nem? Mi akarjuk.

-          Akarni máshol kell… Amúgy meg, éppen foglalt, vendégeim vannak.

-          Kik?

-          Na vajon, Mr. és Mrs. Holmes? Hármat találhattok.

-          Barátaid? – érdeklődött Lucian.

-          Nem, az ellenségeim. Persze, hogy a barátaim. Xerox és Szyrosz. De most már tényleg térjünk a lényegre, mert az éjjel közepén járunk.

A két vámpír csak hümmögött néhányat, majd Chalid szólásra nyitotta a száját.

-          Miért vagy velünk egyre ellenségesebb?

-          Azért, mert csak akkor tudok veletek beszélni, ha éppen úgy tartja kedvetek. Ha én akarok valamit, vagy el sem tudlak érni titeket vagy mintha meg sem szólaltam volna, elszáll a fületek mellett. De ha nektek kell valami, akkor egyből meg tudtok találni.

-          Ha el tudnál érni minket, amikor csak akarsz, másképpen viselkednél velünk?

-          Sok minden lehetséges lenne, abban az esetben.

-          De az olyan zavaró lenne, hogy folyton rád kéne figyelnünk.

-          Na, jó, ebből most lett elegem. Sosem szoktam senki nyakába akasztani magam, ezt ti is nagyon jól tudjátok. Azonban, ha fél percen belül nem álltok elő azzal, amiért jöttetek, kidoblak titeket… Szóval?

-          Szükségünk van a Kulcsra.

-          Melyikre?

-          Arra a kulcsra.

-          Miből veszitek, hogy nem szabadultam már meg tőle?

A két vámpír hatalmas, gúnyos vigyorra húzta a száját.

-          Láttuk a nappalidban, mikor megérkeztünk. – felelték.

-          Úgy értitek, mikor lemásztatok a koromtól mocskos kéményemen. – most Onyxon volt a sor, hogy gúnyosan vigyorogjon.

-          Meg Ő is mondta, hogy nálad van, meg marad is. Nem tudsz tőle megszabadulni, mert mindenféle képen visszakerül hozzád, akármit teszel vele.

-          Csodás.

-          Szóval, megkapjuk?

-          Tudjátok, hol van. Vigyétek. Ne is lássam.

Chalid kevesebb, mint egy szempillantás erejéig eltűnt és vissza is tért. Kezében ott volt a Kulcs, amelyben a kristály nem világított. Onyx hangosan kifújta a levegőt és kezébe akarta venni, hogy valamilyen módon világításra bírja a kristályt. Még meg sem érinttette, mikor a nő kezében hirtelen feltöltődött.

-          Nagyszerű, mehettek is. Jó utat!

-          Köszönjük. – mosolyogtak.

Válaszként, csak egy közönyös vállrándítást kaptak.

 

 

   Lucian magasra emelte a kulcsot és suhintott vele a levegőben. A kapu megnyílt, ők átléptek rajta, majd bezáródott mögöttük. Onyx visszafeküdt az ágyába és elaludt.

Aznap reggel verőfényes napra ébredt, hosszú percekig nézett kifelé az ablakon, csodálta a havas; napfénytől csillogó tájat.

-          Remélem meglepetésekben gazdag útjuk lesz. – mondta hangosan az üres szobának.

   Eközben egy másik világban, Chalid és Lucian erdőben sétáltak. Unták már, hogy amerre csak néznek fák és bokrok vannak. Alig várták már, hogy beérjenek egy városba. Nem bírták tovább és suhanásba kezdtek. Meglepetésükre, sokat kellett így haladniuk, mire városba értek. Saját értékrendjük szerint, legfeljebb falu címet érdemelt volna a település. De a helyiek szemében ez egy város volt. Amint megálltak a főtéren, a helyiek összenéztek és sugdolózni kezdtek.

-          Hé! Maguk! Vámpírok! – kiabált egy férfi a hátuk mögül.

Mindketten oda fordultak és kérdően néztek az emberre.

-          Erre tart egy őrjárat. Perceken belül ide érnek. Bújjanak el!

-          Már miért bújnánk el? Ha akarnak tőlünk valamit, majd móresre tanítjuk őket.

-          Maguk meg akarnak halni vagy csak elment az eszük? – nézett hatalmas szemekkel az ismeretlen jóakarójuk.

-          Válogassa meg hogyan beszél egy vámpírral! – kérték ki maguknak.

Az emberek tudván a közelgő veszélyről, házaikba menekültek és bezárkóztak. Nem telt bele sok idő, mire lóháton megérkezett négy elf és kíséretükben egy tucat kobold is.

Az őrjárat tagjait meglepte, hogy a két vámpír nem bújt el, de még csak jelét sem adja, hogy tartanának tőlük. Nézték egymást egy darabig, mire az egyik kobold nem bírt magával.

-          Enyém a nőnek az agyara. – mondta, miközben futásnak eredt.

Egy másik a nyomába eredt és versenyt csináltak abból, hogy ki ér oda előbb. Már majdnem megérintették, amikor Chalid egy mozdulattal és a mágiája segítségével felemelte őket a földről. Ott kapálóztak a levegőben, miközben próbálták elérni a vámpírnőt. Lucian és Chalid elégedetten mosolyogtak, egészen addig, míg az egyik elf szintén tett egy mozdulatot, a két kobold pedig földet ért. A vámpírok nem hittek a szemüknek, olyat láttak, amiről úgy tartották, hogy nem lehetséges.

-          Mit néznek úgy? Számíthattak erre. Fitogtatják az erejüket, aztán meg csodálkoznak, ha móresre lesznek tanítva. – mondta megvetéssel az elf kapitány.

-          Mit nem merészel, vámpírral így beszélni.

Az elfek igen csak elcsodálkoztak az eseményeken, majd végül rohamra szánták el magukat, hogy példát statuáljanak a többi vámpírnak. Chalid és Lucian úgy gondolták meglépnek, amíg nem ismerik ki a helyzetet jobban. Megpróbáltak elsuhanni, de nem sikerült. Az elfek már érkezésükkor levédték a területet, hogy vámpír itt ne tudja használni a suhanás képességét. Így nem esett nehezükre elfogni őket, majd megkötözni.

-          Szóval erre értette az az ember, hogy el kéne bújnunk. – morgolódott Lucian.

-          Micsoda? Szóba állt magukkal egy ember? – fordult feléjük a kapitány.

-          Még szép, hogy szóba állt, készséges volt. – dicsekedett Chalid.

-          Hova menekült, mutassák meg!

A két vámpír egyszerre mutatott egy szürke házra. Abban a pillanatban négy kobold megindult a ház felé. Néhány ökölcsapással betörték az ajtót, majd előrángattak egy férfit.

-          Ő volt az?

Lucian némán bólintott.

-          Na, akkor most maga is velünk jön.

Ezzel megkötözték a férfit is és a vámpírok mellé rakták. Hiába könyörgött az ember, hogy ő nem akart rosszat, igazán nem is tehet semmiről sem, bűbáj alá vonták. A kapitány bekötette a száját, hogy ne nyavalyogjon tovább. Felvilágosította, továbbra is bűnnek számít, ha egy ember szóba áll egy vámpírral vagy bármilyen más módon kapcsolatba lép velük.

   Órák óta gyalogoltak már, mire Chalidnak és Luciannak elege lett a koboldok ökörködéséből. Tőlük volt zajos az erdő, örömükben ugyanis, hogy elfogtak két vámpírt, alaposan felöntöttek a garatra, régen volt ilyen jó fogásuk. Az egyik domb mögött aztán rajta ütöttek az őrjáraton. Tizenkét vámpír támadott egyszerre, elkeseredetten küzdöttek. Bár a támadás meglepetésszerű volt és a kicsik nem voltak éppen teljesen harcra készek, nem öltek meg senkit sem közülük. A részeg koboldok, egy józan harcost megszégyenítő módon küzdöttek. A válaszcsapás során négy vámpírt azonnal megöltek, egyet pedig olyan súlyosan sebesítettek meg, hogy könnyű szerrel döfhették át a szívét.

Csak az összecsapás után derült ki, hogy a koboldokat és elfeket is érte veszteség. A két fogjuk eltűnt. Messze jártak a vámpírok, mikor megálltak szabadon engedni a túszokat. Tartván az elfek megtorló varázslataitól, tovább folytatták útjukat, egészen egy ódon kastély romjaiig. Sietősen szaladtak lefelé a pincébe, ott aztán egy apró falikart meghúzva, feltárult a titkos alagutakba vezető nyílás.

Csigalépcső vezetett lefelé a Föld mélyébe. A lépcső alján hatalmas bükkfából készült ajtó állta útjukat. A kis csoport vezetője elővett egy kulcsot, majd kinyitotta az ajtót. Lucian és Chalid átlépve a küszöbön világosan érezték, hogy mágiával védett területre értek.

-          Itt biztonságban leszünk. – fordult feléjük az egyik vámpír.

-          Mi volt ez az egész, magyarázatot követelek! – fakadt ki Lucian.

Az imént megszólalt alak engedelmesen meghajolt, de arckifejezése elárulta, hogy nem érti, miért kérik tőle ezt.

-          A triumvirátus őrjárata elfogta Önöket. – mondta, olyan hangsúllyal, mintha magától értetődő dolgot kéne elmagyarázni.

-          Ne merészeljen ismét ilyen hangnemben beszélni velünk, ha továbbra is a jelenlegi állapotában akar létezni. – fenyegette meg Chalid.

-          Elnézését kérem asszonyom, a stílusomért. Eszem ágában sem volt megsérteni Önöket, de nem értem, hogy miért nem értik a helyzetet.

-          Ez nem tartozik magára. Csak mondja el, hogy mi ez a triumvirátus, kikből áll és miért vadászik a fajtánkra? Ráadásul hogyan képesek erre?

-          Ahogy óhajtják! Minden háromszáz évvel ez előtt kezdődött. Az emberiség elburjánzott az egész bolygón, természetesen a szálakat valójában mi mozgattuk társadalmuk mögött. A környezetre sem mi, sem ők nem figyeltek. Ami egy idő után jelentős problémákat okozott bolygó szerte. Áradások, tűzvészek, földrengések, jelentős klímaváltozások mindenütt. Beláttuk, hogy az emberek nem folytathatják ezt tovább, irányítani kell őket nyíltan, különben elpusztítják magukat és ezzel minket is. Átvettük a hatalmat, de az igazi bonyodalmak ekkor kezdődtek.

-          Hogyan? – vágott közbe Lucian.

-          A többi faj képében. Borzalmas háborút indítottak, hogy ők is kivívják a saját függetlenségüket. Ezt mi nem akartuk hagyni, őket is marhákként akartuk tartani, mint az embereket. Eleinte sikereket is értünk el, a környezetet is egyensúlyba hoztuk annyira, hogy megmaradjon az emberiség, de a természeti népek ne erősödhessenek meg túlságosan.

-          Akkor? – türelmetlenkedett Chalid.

-          Ekkor jött létre a triumvirátus. A farkasok, koboldok és elfek hozták létre. Eleinte titokban tevékenykedtek, néhány nagyobb felkelés kirobbantásával elterelték a figyelmünket. Mire levertük az utolsót is, már késő volt. Borzalmasabbnál borzalmasabb természeti varázslatokat fejlesztettek ki. Eleinte csak kicsi ligeteket hoztak helyre, aztán kisebb erdőségeket. Egy röpke évtized alatt, már országnyi erdőket varázsoltak elő a semmiből. Aztán az egyik este arra eszméltünk, hogy egy egész kontinenst támasztottak fel halottaiból. Lenyűgözött minket az a hatalmas erő, melyet megidéztek a céljaik elérésben. Viszont a zöldellő, buja erdők… borzalmas volt látni, ahogy a városokat egymás után nyelte el… még most is undorral emlékszem vissza rá.

-          Miért nem támadták le őket? Egy bekerítés, némi tűz és a képességeik révén vissza tudták volna szorítani őket.

-          Úgy gondoltuk, hogy tárgyalunk velük. Nekik akartuk adni azt a kontinenst, hogy a többit megtartsuk. A koboldok és elfek majdnem kötélnek álltak, de egy váratlan rajtaütéssel a farkasok az egész küldöttséget lemészárolták. Háborút indítottak ellenünk, azt mondták, hogy nem nyugszanak, míg egyetlen agyaras is szabadon járkál a bolygó felszínén. Ezután, kisebb élő erdőcsoportok jelentek meg a többi kontinensen is. Túl gyorsan fejlődtek, csak védekezni tudtunk, de azt igen jól. Elbíztuk magunkat, hogy győzni fogjuk az irtásokat, még tüzelőst is biztosítottak a telekre az emberek melegen tartására. Azt gondoltuk, hogy a tervük az összes kontinens feltámasztása, egyenként.

-          Szemmel láthatóan nem ez volt.

-          Nem, valóban nem.

-          Hát micsoda?

-          Felébresztették a Föld Szellemét. Borzalmas volt. Az egész bolygó megrengett, viszont mindhárom fajtól iszonyatos áldozatot követelt meg. A számuk a negyedére esett vissza.

-          Miért nem indítottak ellentámadást ekkor?

-          Megtettük.

-          És?

-          Nem voltak olyan ostobák, mint gondoltuk. Tudták jól, hogy mit csinálnak. Az áldozatuknak köszönhetően a Szellem hatalmasra nőtt, minden elképzelhetőnél erősebb lett. Megvédte az őt felébresztő gyermekeit és közöttünk iszonyatos pusztítást vitt véghez.

-          Miért nem fogtak össze a többi fajjal ellenük? Miért nem vetették el a triumvirátusban a széthúzás magvait?

-          Megpróbáltuk, de ők nem olyanok, mint mi. Ők képesek őszintén beszélni egymással. A többi faj pedig nem állt mellénk. Bár féltek, hogy rájuk is sor kerül, de nem így lett. Ők is megkapták a szabadságukat és most együttműködnek a triumvirátussal. Azóta üldözik a fajtánkat és az embereket is. Elnyomásban tartják őket, erősen vigyáznak rá, hogy ne növekedjen jelentősen a létszámuk és ez által a mienk se.

-          Nekünk is vannak igen erős varázslataink, miért nem vetették be azokat?

-          Mert nem voltunk egységesek eléggé. Mire azok lettünk, Gaia felébredt és meggyengültünk.

 

 

 

   Néma csend telepedett a vámpírok kis csoportjára. Maguk sem tudják, hogy mennyi ideig temetkeztek saját gondolataikba. Chalid eszmélt fel elsőként.

-          Íme, egy világ, ami bizonyíték arra, hogy a farkasok sem jobbak nálunk, ha hatalomról van szó. Majd Onyx orra alá dörgölöm otthon.

-          Nem fogja elismerni Mon Cherry. Azt a részt le fogja tagadni, ami nem illik a meglátásai közé. Majd azt fogja mondani, hogy biztosan mi ferdítettük el a képet, erről a tökéletes világról.

-          Ki az az Onyx? – értetlenkedtek a többiek.

-          A mi világunkban egy erős farkas, a barátunk. Csak eléggé hisztis és makacs, vezetőnek született, de még nem akarja beismerni.

A többi vámpír csodálkozott, hogy egy maguk fajtával barátkozna egy farkas. A két vendégük látván a hitetlenséget, elmondták hol laknak ők, hogyan kerültek ide és náluk milyen a helyzet. Remény helyett irigység töltötte le a csoport tagjait. Bizonyítékként pedig megmutatták a kulcsot, amely még nem volt aktív.

Egy újabb csoport menekült érkezett az óvóhelyre. Chalid és Lucian nem találtak ismerős arcot köztük, azonban az egyik most érkezett tag felismerte őket. Nem értette, hogyan létezhet még mindig a két barátja, annak ellenére, hogy látta, amint Gaia elpusztítja őket a Tanács többi tagjával együtt. Nehezen tudták csak elmagyarázni, hogy ők nem azok, akiket elpusztulni látott, de végül is sikerült.

A nemrég előkerült vámpír, akit Vincentnek hívtak, új hírekkel érkezett. A farkasok élére új vezér állt, egy minden eddiginél kegyetlenebb személy. Saját szemével látta, amint két várost égetett porrá, lakói nagy részét a katonáival lemészárolta, a többieket pedig szétkergette, hogy hírét vigyék a világban. Elmondása szerint, az új vezér, erős, akaratos, türelmetlen és rendkívül kegyetlen természetű, fiatal létére. Lucian és Chalid összenéztek, ez a jellemzés nagyon is illett volna Onyxra is. Ha itt is léteztek ők, akkor Onyx is létezhet ezen a világon. Ismerik a gyengéit, talán meg tudják törni és jobb belátásra bírhatják.

   Eszement ötletnek tartotta a többi vámpír, hogy elmenjenek a farkasokhoz. Nem is vállalta senki sem, hogy velük tart. Így indultak útnak az éj leple alatt, hogy olyan erősek legyenek, amennyire csak tudnak, mikor szemtől szemben találkoznak az Ulfriccal. Egész éjjel siettek, de nem érték el a feltételezett táborhelyet, így ideiglenes nappali szállás után néztek. Egy sziklafal tetején, megközelíthetetlen helyen, találtak egy barlangot. Napközben semmiféle mozgásra sem lettek figyelmesek, csak napnyugta után haladt el alattuk két tucat kobold. Éppen azon zsörtölődtek, hogy az új alagutak még nincsenek készen, így kénytelenek a felszínen haladni. Chalid és Lucian követték őket egészen addig, míg egy nagy táborba nem botlottak. A tábort koboldok és elfek használták. Egy-két farkas is feltűnt közöttük. Óvatosan lopóztak be a parancsnoki sátorba, nem kockáztatták meg, hogy mágiát használjanak és lebukjanak. Meg akarták várni, hogy az elf vezér megérkezzen és rajta üssenek.

Várakozásaikkal szemben azonban a parancsnok kobold volt, nem elf. Alvás közben ejtették túszul, amíg nem volt teljesen harcképes. Megpróbálták kifürkészni az elméjéből, hogy merre található a farkasok szállása, de nem jártak eredménnyel, egy amulett védte meg hatalmuktól őt. Erőszakkal akarták kivallatni, de a kicsi nem tört meg, inkább meghalt volna, mintsem elárulja a szövetséget. Nem maradt más választásuk, abban bíztak, majd a katonák elmondják nekik, merre menjenek.

Ismételten csalatkozniuk kellett a vámpír logikájukban, ami nem működött se a koboldoknál, se az elfeknél. Tisztelték ugyan vezérüket, de ők sem voltak hajlandóak elárulni a szövetséget. Azonban biztosították a két vámpírt, hogy parancsnokuk után ők ketten lesznek azok, akik végleg befejezik földi pályafutásukat. A patthelyzetet egy váratlan esemény zavarta meg. Az erdőből egy hatalmas farkas lépett elő, termete kétszer akkora volt, mint egy átlagos farkasé. Tekintetéből pedig sugárzott a mindent átható értelem. A táborban tartózkodó farkasok főhajtással tisztelegtek neki, amint végigvonult a sátrak között. Az elfek és koboldok is lesütötték tekintetüket előtte, kivéve a parancsnokot. Ő mélyen a farkas szemébe nézett és elmosolyodott. A farkas megállt a két vámpír előtt, majd alakja változni kezdett. Mellső mancsai megvastagodtak, sokkal inkább karra emlékeztettek. Két lábra állt, majd felegyenesedett. A változást nem kísérték hangok vagy fájdalmak. Ebből lett világossá Chalid és Lucian számára, hogy amit látnak az egy asztrál kivetítés csak, a farkasnak nincs itt a fizikai teste, mely valószínűleg nem is így néz ki.

-          Üdvözöllek barátom! – köszönt oda a koboldnak.

Válaszként egy apró biccentést kapott, mivel a torkát tartó kezek miatt beszélni nem tudott.

-          Magukat pedig, fent a hegyekben várom. Induljanak északnak és ne térjenek el az iránytól, háromnapi suhanásra vagyok a jelenlegi helyzetüktől. – fordult a vámpírokhoz – De csak ketten jöjjenek. És ne essen baja senkinek sem itt a táborban, akkor békében elhagyhatják a helyet.

Lucian és Chalid biccentettek csak, hogy értik, óvatosan elengedték a túszukat. Amint ellépett tőlük, megigazította ruháját, majd a kapu felé mutatott. A vámpírok megértették, hogy azonnal távozniuk kell, különben bajuk esik.

-          Ne bízzák el magukat, csak azért élnek még, mert ígéretet tettünk, hogy békében elvonulhatnak, ha nem akarnak ártani itt senkinek sem. Ez csak mostanra vonatkozik. – szólt még utánuk a kobold.

   Északnak vették az útjukat, igyekeztek észrevétlenek lenni, amennyire csak lehetett. Néha őrjáratokba botlottak, olyankor a földre lapulva várták ki, amíg elvonultak. A táborban látottakat megbeszélték, egyet értettek, hogy a farkas, aki beszélt hozzájuk akár Onyx itteni alteregója is lehet, az álca, amiben megjelent, jellemző rá.

Mikor elérték a farkasok szállását, azt gondolták, hogy észrevétlenül be tudnak jutni. Senki sem hederített rájuk, amint besurrantak az Ulfric szállásához. Megálltak előtte, de ekkor hirtelen tucatnyi lándzsa hegye szegeződött a nyakuknak. Nagyon is tisztában voltak vele, hogy a két vámpír megérkezett, de így sokkal hamarabb és kevesebb áldozat árán tudták őket elfogni.

A vezérük elé vezették őket, ahol is rá kellett döbbenniük, hogy nem Onyx alteregója az Ulfric. Egy teljesen ismeretlen farkas volt az. Megkérdezték tőlük, hogy miért akartak ennyire találkozni az vezérrel, mire ők készségesen elmondták, hogy egy barátjukat remélték viszont látni.

-          Onyx? Hmmm… – ízlelgette a nevet a farkas – Nem, sosem hallottam ilyen nevű farkasról.

-          Akkor ezek szerint ebben a világban, csak mi léteztünk valaha? – fordult Lucianhoz Chalid.

-          Nagyon úgy tűnik kedvesem.

-          Mi az, hogy ebben a világban? – nézett nagyot az Ulfric.

   Készségesen elmondták neki is a történetüket, ahogy azt is, hogy a Kulcs, amellyel ide jöttek és terveik szerint távoznak is, egy farkasé az ő világukban. A vezér intett egyet, mire a testőrei elvették tőlük a kulcsot és átadták neki. Megszaglászta és meglepett arcot vágva megszólalt.

-          Ennek tényleg farkas szaga van.

-          Ahogy mondtuk.

-          Mondjatok még valamit erről az állítólagos barátotokról.

-          Azt hiszem elég, ha annyit mondunk, hogy nagyon élvezné ezt a világot. Tetszene neki, hogy fajtája uralja az egészet.

-          Hah, vámpírok. Tipikus. Vagy hazudnak, vagy nem ismerik azt a személyt, akit barátjuknak mondanak. Ha tényleg farkas ez az Onyx, akkor ő is ugyanúgy szenvedne itt, mint mi.

Lucian és Chalid összenéztek, majd értetlenül fordultak az Ulfric felé.

-          Mint minden vámpír, ti is azt hiszitek, hogy a triumvirátus tagjai élvezik a fennálló helyzetet. Ez súlyos tévedés. Szenvedünk attól, hogy a valódi életünk megélése helyett, rátok meg az emberekre kell felügyelnünk, nehogy ismét tönkre tegyétek az otthonunkat.

-          Fejtse ki, mert nem értjük. – mondták határozottan.

-          Még mit nem! Nekem vámpír sosem fog utasítást adni. – csattant fel az Ulfric – Négy nap múlva, teliholdkor kivégzünk titeket. Addig pedig még erővel szedjük ki belőletek, amit még tudtuk. Az eddigi meséteket pedig köszönöm. Igazán szórakoztató volt, de nem estem a fejemre. A kölyköknek jó lesz tanmesének.

Szerencséjükre a kulcsot visszaadta nekik, mivel nem hitte el, hogy valóban az ami.

   A sors, vagy éppen nevezhetjük Györgynek is, a segítségükre sietett. Ugyanis nem sokkal bezárásuk után a kristály világítani kezdett. Chalid örömmel emelte magasba, miután kimondta a haza szót. Erőteljesen hasított vele végig a levegőben, mire rés támadt a tér szövetén, ami egy kapuban teljesedett ki. Habozás nélkül vetették bele magukat, hogy pár pillanattal később, Onyx nappalijában érjenek földet.

-          Nézzenek oda! – szólalt meg tettetett meglepetéssel – Megérkeztek a világok csavargói.

-          Gúnyolódásod zene füleinknek. – mondták boldogan, miközben feltápászkodtak.

-          Merre jártatok? – érdeklődött őszintén Onyx.

-          Ezt most inkább még hagyjuk. Egyszer talán, később…

-          Oh, igen, majd… – kapták meg a szokásos választ Onyxtól.

-          Elnézést kérünk a zavarásért. – fordultak Xerox és Szyrosz felé – Nem tartjuk fel a beszélgetést, távozunk is.

Abban a pillanatban el is tűntek és útjukat a kastélyuk felé vették.

-          Ehh, még a kulcsot sem bírják visszarakni a helyére. – morgott Onyx.

-          Te, Suvi! Miért nem kérdezted meg őket, hogy miért mentek el egy másik világba? – érdeklődött Xerox.

-          Mert elfelejtettem. De tényleg érdekel minket a miértje?

-          Nem, igazad van. Tényleg nem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.