Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kétszer kettő néha öt 1. rész

2010.01.17

 

   Téli; jeges fuvallat szaladt végig az alvó erdőn. A fák ágairól peregő hónak kísérteties csillogást kölcsönzött a már félig elfogyott Hold. A csillagok milliárdnyi szentjánosbogárként pislákoltak a sötétkék égen, különös varázst adva az éjszakának. Mint minden kristálytiszta téli éjjelen most is messzire lehetett ellátni a csupaszon meredező fák között. Az erdő ilyenkor sokkal inkább hasonlított egy kopjafákkal teli temetőhöz, mint eleven; élő erdőhöz. Az állatok vagy téli vackukon aludtak vagy igyekeztek minél kevesebbet mozogni, nehogy prédául essenek a ragadozóknak és minél kevesebb energiát használjanak fel. Egy magányos bagoly baljós kiáltása törte meg végül a csendet. Ma éjjelre már jól lakott, így nyugodtan szemlélte az alatta elterülő tájat. A távolban egy fényes; pislákoló pontra lett figyelmes. Ismerte már ezeket a fénypontokat, kivétel nélkül mindig tűz volt az, egy vagy több emberrel körülötte. Ezen fényfolt körül azonban csak Onyx ült egymagában. Némán bambult bele a tűzbe, nem törődve semmivel és nem gondolva semmire, csak élvezte a tűz melegét. A bagoly többszöri kiáltására felfigyelt, hátha társaság és azzal együtt veszély érkezik, de nem hallott neszelést és a szellő sem hozott idegen szagokat. Visszamerült hát ebbe a kényelmes semleges állapotba, legalábbis csak szerette volna, de az előbbi ürességet nem sikerült elérnie. Tekintete a farkasprémmel borított csizmájára és szintén abból készült takarójára tévedt. Eszébe jutott, hogyan talált rá előző télen két farkas frissen megölt tetemére. Fiatal, ám kifejlett pár lehettek, akik betévedtek egy sokkal nagyobb és erősebb falka területére, vesztükre nem úszták meg találkozás nélkül. Amint az ilyenkor lenni szokott a vesztes felek az életükkel fizetettek. Mivel a két farkasnak nem volt szüksége többé a bundájára, Onyx úgy döntött elkéri azokat. A hím bundájából készült a csizma és a kard hüvelyének borítása valamint a kesztyűk is. A nőstény bundája lett a takaró kiegészítve a hím prémjéből maradt részekkel, amivel ilyen hideg téli estéken védi magát Onyx a hidegtől. A hideg nem enyhült, sőt egyre erősebben szorította a környező vidékeket, így gyorsan fogyott az éjszakára gyűjtött tartalék fa. Bár ez sem izgatta vándorunkat, hiszen hiába tudta jobban elviselni a meleget és fázott gyakran még nyáron is, a tél, hó és hideg volt az igazi életeleme. Ilyen téli estéken mindig elfogta az érzés, hogy otthon van a világban és semmi sem tudja kizökkenteni nyugodtságából.

Hamar el is nyomta a buzgóság. Álmában gyerekkora játszódott le. A szomszéd gyerekekkel megélt kalandok, a testvérei és családja. A társas magánya, ahogyan küzdött a barátságokért és kapcsolatokért. A testvéreivel folytatott küzdelem az egyenjogúságért, hogy szülei neki is azt a figyelmet adják meg, amit bátyjának és öccsének is. Nem volt kitaszított gyerek, de valamiért mégis neki maradt a legkevesebb szülei figyelméből és türelméből. Aztán ahogyan fiatal felnőttként megismerkedett igazi testvéreivel és az okkal, amiért az emberek között sosem lesz igazi, megbecsült helye. A küzdelmes hónapokkal, mikor igazán önmagára talált és kibontakozott, utána az újabb küzdelmes időszakkal, mikor a valódi, de nem a vér szerinti testvéreivel meg kellett értetnie, hogy ki ő és mit akar. Azt, hogy megértsék és elhiggyék neki, közéjük való és nem létezik számára más út csak a farkasoké. Ezután pedig a legfájdalmasabb emlék játszódott le újra lelki szemei előtt, ahogyan kénytelen beismerni legnagyobb titkát szülei előtt. Ahogy nem bírják felfogni, ő az, aki mindig is volt, de mégsem. Azt sem értették meg, hogy másodszülött fiuk sosem bántaná őket sem tettel, sem gondolattal, valamint nem szörnyeteg ő sem, de hiába. Végül nem maradt más hátra, csak a vándorlás és az emberek közül való kitaszítottság.

Reggel tért csak magához, néhány arcára fagyott könnycsepp árulkodott az éjjel ismét átélt érzelmei intenzitásáról. Letörte arcáról az árulkodó jeleket és összekészítette holmijait az induláshoz. Kardját a hátára csatolta, takaróját feltekerve szintén a hátára csapta, a tűzről pedig a hideg és tüzelőhiány már gondoskodott. Az alacsonyan tündöklő reggeli nap fénye amúgyis vakította szemét, hát még a boka felettig érő hótakaróról visszaverődő sugarak, együtt erős fájdalmat okoztak Onyx szemében. Lassú tempóban haladt előre, mivel nem kockáztatta meg a vakságot és azt sem, hogy az első fának nekimenjen.

Hunyorogva és tapogatózva haladt a fák között, amíg zörgésre lett figyelmes. Megállt és villámgyorsan megfordult, így háttal a napnak már sokkal kevésbé volt megerőltető teljesen nyitott szemmel körbenézni. Egy éjfekete varjú szállt le az ágra kíváncsian szemlélve Onyxot. Percekig nézték egymást némán, majd végül Onyx dobta oda a kérdést:

-          Mi van? Kíváncsi vagy?

-          Kááár. – fűzte hozzá a varjú, ugyan azzal a hangsúllyal, miközben a fejét forgatta.

-          Akkor jó, további szép napot neked.

Azzal indult is tovább, hogy estére elérje a fogadót, ahol végre nem kell dacolnia a hideggel egész éjjel. De pár méter után megállt és visszafordult, mert a varjút kellemesebb látványnak érezte a tűző napnál. A varjú érezve eme furcsa emberszerű, ám mégis ismerős lény békés; nyugodt szándékait, boldogan leszállt a földre. A fa tövéhez totyogott és elkezdte elkotorni a havat. Egy-két perc ásás után elérte az ősszel lehullott avar szintjét. A leveleket csőrével óvatosan szedegette el egymás után, egészen addig, míg meg nem találta az elrejtett diót. Gyorsan a csőrébe kapta és felemelkedett a magasba, hogy aztán pillanatok múlva szem elől tűnjön.

Délutánra járt az idő, mikor Onyx elég éhes lett ahhoz, hogy megegye az utolsó darab szalonnát is, amit pár napja egy parasztházban kapott fizetségül a ház körüli teendőkért. Kedves népek lakták azt a kis tanyasi házat, csirkéket; disznót; kecskéket és lovakat tartottak, akiket ilyenkor télen is gondozni kellett. Volt hát miért Onyxnak szállást és élelmet adniuk. A házaspárnak volt egy lánya is, éppen eladósorban. Tetszett nekik Onyx félelmetes megjelenése és kedves modora, úgy gondolták, hogy tökéletes férje lenne lányuknak. Bátorították is a lányt, hogy csábítsa el a különös és erős idegent. A lány először csak bájait mutogatta, amit Onyx óvatosan hárított. Aztán ha csak tehette az idegen körül sertepelt, néha-néha meg-megérintve őt. Onyxot ilyenkor a hideg rázta ki, mikor idegenek csak úgy megérintették, engedélye nélkül. Ha felkészületlenül érte az eset, nagy esélye volt, hogy az illető érzései; érzelmei átragadnak rá. Az első érintés után tudta mit akar a lány, nem mintha nem lett volna világos kezdettől fogva. Formás és szép nő volt, azonban Onyxot nem lehetett ilyen módszerekkel ágyba csábítani. A nőket szerette és élvezte a szexet, azonban nem dobta el az agyát, amint felmerült a lehetősége, mint a legtöbb férfi. Hamar megunta a kellemetlen légkört és miután elvégezte a nehezebb fizikai munkákat tovább is állt a háztól. Inkább töltötte az éjszakát egyedül a fagyos erdőben, mintsem egy rossz pillanatban felfedje magát a háziak előtt.

A szalonna végeztével indult is tovább, gyorsabban haladt, mint eddig a nap folyamán, ugyanis a hátra lévő úton a nap már a háta mögött fénylett. Élvezte a nagy havat és a tiszta hegyi, erdei levegő illatát. Vére pezsgett, ereje fűtötte, így nem esett nehezére útközben ide-oda ugrálni és rohangálni. Lassan rá esteledett és megérkezett az éjszaka is. A sötétség nem zavarta, jól látott ilyenkor is, sőt talán valamivel élesebben is, hiszen a fények már nem vakították. Még egy-két órányi járásra volt a fogadótól, de nem bánta, sőt örült az éjjeli sétának.

Vacsora utáni időben érte el az erdőben fekvő fogadót, ablakait arany fénybe borította a tűz, de a kinti ezüstös hangulatot nem tudta elnyomni. Habozás nélkül lépett be az ajtón, azzal a lendülettel, amivel az eltelt néhány órában is szelte a távolságot. Becsukta maga mögött az ajtót, és a pultos felé indult. Kellemes kis fogadó volt, tiszta és takaros. A falakon vadásztrófeák lógtak koponyák; agancsok; kitömött vadállatok feje és lenyúzott bőrök. A vadak illata kellemes nyugalommal töltötte el. A vendégek óvatos pillantásokkal méregették az imént érkezett vándort, hogy aztán gyorsan elkapják pillantásukat, mikor észrevették, hogy a szemei természetellenesen verik vissza a fényt, legalábbis az emberi természettel ellenesen.

      -     Egy szobát vennék ki éjszakára. – lépett a pulthoz Onyx.

A fogadósnak is feltűnt legújabb vendégének különös kisugárzása és tekintete. Észre vette, hogy Onyx pupillái hatalmasra tágultak és csak egy nagyon vékony sárgás gyűrű keretezi, de ennek ellenére nem tudatosult benne, hogy mi is hozza ennyire zavarba az idegennel kapcsolatban.

      -     Természetesen uram. Van szabad szobánk a legfelső emeleten. Igaz, hogy nem olyan biztonságos, mint a középső szinten lévő szobák, de garantáltan félre esőbb helyen van és nyugodtabb. – mondta a pultos kissé zavartan.

      -     Megteszi, tudok magamra vigyázni. – vágta rá Onyx és tett az asztalra két aranyat.

A fogadós eltette a fizetséget és kellemes időtöltést kívánva oda adta a kulcsot.

A meleg levegő felfelé szálló tulajdonsága kapóra jött a legfelső szinten, kellemes meleget varázsolva a szobákban és a folyosón is. A szobákhoz vezető folyosón mindössze két lámpás pislákolt, jóformán csak a Hold fényénél botorkáltak az itt megszálló vendégek. Onyx hamar megtalálta és elfoglalta a szobáját, nem is kaphatott volna kellemesebb szobát, a meleg megvolt. Az ablakon beszűrődő holdfény pont elég volt a kellemes légkör létrejöttéhez és mindezek felett a lenti zajok is csak tompa hangok voltak, amiket könnyedén ki lehetett zárni.

Onyx hamar lepakolt és úgy döntött, hogy aludni fog, lehet holnap meggondolja magát és marad még pár napig. Azt már a szoba láttán eldöntötte, hogy megjegyzi magának ezt a helyet és ha, a közelben jár ide fog betérni. Egy gyors szellőztetés után kellemes hideg, téli levegő töltötte meg a helyiséget és hamar álomba merült.

 

   Éjfél felé járhatott az idő, mikor az egyik szomszéd szobából hallatszó dübörgésre és kiabálásra riadt fel. Egy férfi és egy nő pont a szomszéd szobát nézte ki magának a féltékenységi hisztijük helyszínéül. Onyx tűrte egy darabig, hogy majd csak elhallgatnak és újra nyugalom lesz, de azok ketten még közel sem értek az ügy végére. A farkas elszabadult Onyxban, hatalmasat csapott öklével a szobákat elválasztó falra és mély állatias hangon átüvöltött a hangoskodó embereknek.

-          Nagyon gyorsan fejezzék be a zajongást és takarodjanak máshova veszekedni vagy én megyek át és vetek véget neki, de abban egyiküknek sem lesz köszönet.

Több zaj nem szűrődött át és újra nyugalom árasztotta el a szobát. Éppen csak visszakecmergett az ágyba mikor kopogtattak az ajtón. Azt hitte nem jól hall várt, amíg ismét kopogtatnak és csak ekkor indult el az ajtóhoz mérgesen. Nagy lendülettel tépte fel az ajtót és morgott ki a folyosóra:

-          Ki az és mit akar?

-          Neked is! – felelte rá Chalid somolyogva.

Onyx a döbbenettől először meg sem tudott szólalni, ahogyan ott állt egy szál alsóneműben dühöngve az előtt a nő előtt, akiről azt gondolta, hogy mostanában nem fog találkozni vele.

-          Őőőő, mit neked is? – értetlenkedett.

-          Hát, szép estét természetesen. – mosolygott a nő.

-          Ja, igen, hogyne. Szia! Szép estét neked is! – váltott Onyx emberi üzemmódra.

-          Hogy kerülsz ide a szobám elé?

-          A szomszéd szobában szálltam meg és hallottam a jelenetedet a többi vendéggel. Gondoltam beköszönök, ha már így összefutottunk.

-          Kedves tőled köszönöm. – pislogott még egy kicsit zavartan Onyx.

-          Álmos vagy még vagy esetleg van kedved beszélgetni egy kicsit, miután felöltöztél?

-          Persze máris jövök, várj meg a lépcsőnél.

-          Ott várlak. – szólt Chalid és elindult a folyosón.

Onyx villám gyorsan öltözni kezdett, majd ahogy a nadrágot rángatta fel magára, lendületből elvágódott a szobában. Hangos puffanással érkezett meg a földre, a folyosóról halk kuncogás hallatszott. Végül sikeresen összekapta magát, felöltözött és elindult a váratlan baráti találkozóra.

A késői időpont ellenére igen sokan voltak a fogadó kocsma részében. Az emberek leginkább ittak és beszélgettek, enni már senkinek sem támadt kedve. Amint Chalidék leértek az asztalok közé egyből felfigyeltek rájuk az emberek, de nem nagyon merték méregetni egyiküket sem.

      -     Mi szél hozott erre felé? – érdeklődött Onyx.

      -     Unatkoztam otthon ülni és olvasni. Izgalomra, kalandra vágytam. Ki kellett mozdulnom, hogy új, eddig ismeretlen tapasztalatokra tegyek szert. – felelte Chalid – És téged?

      -     Semmi különös, híreket vittem a hegyeken túlra. Onnan tartok hazafelé, de nem sietek, mert nincsen dolgom, így teszek egy kis kerülőt, élvezem a telet és főként a nagy havat.

      -     Ja persze, te imádod ezt az időt, jut eszembe. Mond csak, nincs kedved velem barangolni pár napig a környéken? – érdeklődött Chalid.

      -     Még szép, hogy van. Örülök, hogy megkérdezted, legalább jó társaságban fogom elütni az időt.

      -     Akkor ezt sikeresen meg is beszéltük. Javaslom az indulásra a holnap délelőtti időpontot.

      -     Jól van, szerintem mehetünk is aludni, beszélgetni holnap is tudunk. – állapította meg Onyx.

Mindketten felmentek a szobájukba és a másnapi kellemes élmények tudatában elaludtak.

Kis idő múlva Onyx egy különös, addig nem érzett érzésre ébredt fel. Mintha valaki lenne a szobájában, körül nézett, de nem látott senkit sem. Az érzés azonban nem múlt el, egyre biztosabban érezte, hogy valaki figyeli. Majd hirtelen a szeme sarkából egy árnyék alakot látott elsuhanni a levegőben, közvetlenül az ágya mellett, ezzel meg is szűnt a furcsa érzése.

Az éjszaka további részre nyugodtan telt, alvással.

Korai reggeli után máris útnak indultak, egyiküket sem marasztalta túlságosan a fogadó és vendégei sem.

-          Van ötleted, hogy merre menjünk, valami érdekes, izgalmas hely? – érdeklődött Onyx.

-          Úgy hallottam fent a hegyekben emberek tűnnek el, nyomtalanul és csak néha kerül elő egy-egy csont vagy koponya. Kíváncsi vagyok, hogy mi történik velük ott fent. Úgy gondoltam nekem nagyobb esélyem van a túlélésre, de veled együtt már szinte biztos a siker.

-          Hmmmm, jól hangzik, menjünk, estére ott is lehetünk.

Gyalogosan haladtak a nap hátralevő részében, emberekbe nem botlottak, társuk a téli fagy és hó volt. Mire elérték a hegyek lábát, az éj sötétje már ereszkedni kezdett a tájra.

-          Itt kezdődnek a hegyek, jobb lesz, ha csendben maradunk, sokkal kisebb az esélye, hogy felfedeznek minket. – szólt Chalid.

-          Rendben. – biccentet kurtán Onyx.

Az erdő némileg ritkult, köszönhetően a köves és terméketlenebb talajnak. Fák helyett inkább cserjék borították a felszínt. Óvatosan haladtak előre, minden gyanús zajra és neszre megállva, figyelve, hátha veszély les rájuk, de sehol sem bukkantak semmi különösre sem.

Hirtelen mindketten megtorpantak és reflexszerűen rántották ki kardjaikat egy fa mögül elő lépő árnyalak miatt. Azonban az alaknak nem volt valódi teste és csupán pár szempillantásig volt látható.

-          Már megint egy hülye árnyalak, kíváncsi vagyok, hogy mi ez és valódi-e vagy én képzelődök? – mérgelődött Onyx.

-          Erősen kétlem, hogy képzelődnél vagy akkor mindketten hallucinálunk. Ráadásul nekem nem ez volt az első ilyen eset. Sokszor fordul elő velem ilyen, legutóbb tegnap éjjel a szobámban. – nyugtatta le Onyxot Chalid.

-          Nekem is volt egy ilyen tegnap éjjel a szobámban. Felébredtem rá, hogy valaki engem néz, de nem láttam senkit sem rajtam kívül, aztán hirtelen egy ilyen suhant el az ágyam mellett és megszűnt az érzés.

-          Akkor nekem jobban megy őket érzékelni, mert én láttam is, ahogyan áll az ágyam végében és engem néz. – élcelődött Chalid.

-          Mindegy, legyen az ami csak akar, nem érdekel, ha csak ennyi telik tőle és nem képes normális kommunikációra. – zárta le a témát Onyx és jelezte, hogy induljanak tovább.

Egy meredek sziklafal tövéhez érkeztek meg, a fák között sűrűn tekergőztek a tüskés bokrok ágai, még így télen is áthatolhatatlan akadályt képezve. Úgy döntöttek ez egy könnyen védhető táborhely, ahol az éjjelre meghúzhatják magukat. Ám, ahogy Onyx éppen a neki legmegfelelőbb helyet kereste, rálépett egy fából készült csapóajtóra.

Kardjaikat elővéve óvatosan felnyitották az ajtót és benéztek a földe ásott járatba. Örömmel vették tudomásul, hogy odabent sokkal melegebb van, mint a felszínen. Egymásra néztek és már tudták, ugyan arra gondoltak mindketten, inkább töltik az éjjelt odalent, mint fagyoskodnának a felszínen.

Kíváncsiságuk is felébredt bennük, nem bírták megállni, hogy szét ne nézzenek a folyosókon. A bejáratnál talált fáklyáknak köszönhetően fényforrásuk is megvolt hozzá. Ösztönösen érezték, hogy veszély leselkedik rájuk ezen a helyen, azonban ettől még kíváncsibbak és kalandvágyóbbak lettek. Az első kereszteződést elérve, jobbra fordultak, majd pár méter megtétele után erősödött a veszélyérzetük.

Chalid óvatlan lépését követően egy nyílvessző vágódott ki a falból, végig szántva Onyx hátát, beleállt a szemközti falba. Megdermedtek és némán néztek össze, de nem érkezett újabb nyílvessző, így megkönnyebbülten engedték ki az eddig visszatartott levegőt.

-          Köszi, ez kedves volt tőled, most elszakadt az ingem és még véres is lett. – cukkolta Onyx Chalidot, de közben végig vigyorgott.

-          Ugyan már, ne siránkozz egy kis karcolás miatt, kutya bajod sem lesz tőle. – válaszolta morcosan Chalid.

-          Kivéve, ha mérgezett, akkor a te lelkeden fog száradni a halálom. – húzta tovább Chalidot.

-          Mérgezett persze, menj már. Ha nem lenne nálam elég gyógyfű és nem értenék ahhoz, hogyan kell ezekből majdnem minden méreg ellenszerét megcsinálni, akkor sem esne semmi baja az ordas úrnak. Kicsit rosszul lennél egy erősebb méregtől, azt annyi. Legalább nem cukkolnál egy ideig.

-          Ej, de ismersz már, – adta meg magát Onyx – na, de menjünk, nézzük meg mit őriznek ennyire.

Csendben haladtak tovább, amíg egy másik folyosón meg nem nyílt alattuk a föld. Azonnal hatalmasat ugrottak és sikeresen elkerülték azt, hogy lezuhanjanak.

Onyx egy földön heverő nagyobb követ dobott a mélységbe és várta mikor állapodik meg az alján. Fél perc is eltelt már, mire hangos csattanással landolt a verem mélyén.

-          Na, ezt meg nem úsztuk volna, ha bele esünk. – hüledezett Chalid.

-          De ügyesebbek voltunk, meg okosabbak is. – vigyorgott Onyx.

Pár méterrel odébb apró szúrást éreztek mindketten a tarkójukon, majd hirtelen forogni kezdett velük a világ és eszméletlenül terültek el a földön.

Két apró termetű emberszerű lény lépett elő a falból egy titkos ajtón keresztül.

-          Nézd csak két betolakodó, akik egészen jól megúszták a csapdákat eddig. – bökdöste meg az egyikük a földön heverő két ismeretlent.

-          Azám, te. Ezeknek van valami furcsa kisugárzásuk is, szerintem nem emberek. Vigyük őket a városba és az öregek majd döntenek róluk.

 

   Pár óra múlva, egy ketrecben tért magához Onyx. Óvatosan körül nézett a hatalmas barlangban, amibe valakik réges-régen egy egész várost építettek fel. Megpillantotta Chalidot, akit egy fa cölöphöz kötöztek ki. Minden felszerelésüket elvették tőlük és Onyxot még meg is láncolták, de ami a legjobban zavarta, az a nyaka köré erősített fémpánt volt. Dühöngött magában, egyre haragosabb lett, összeszedte az erejét és megpróbálta eltépni a láncokat, de hangos csörgésen kívül nem jutott többre. Az apró termetű őrök egyből ott termettek és lándzsáikat Onyxra szegezték.

-          Nyugalom, nyugszik a kutya. – vigyorgott teli pofával az egyik.

-          Kutya a jó édes …. az, te szerencsétlen. Ezért kibelezlek, csak kerülj a kezeim közé. – tombolt Onyx. De szabadulási kísérlete ez úttal is csődöt mondott.

Közben egyre többen gyűltek össze a kicsik népéből, hogy megnézhessék maguknak a foglyokat. Ebben a pillanatban egy hatalmas szikladarab csapódott a földbe az egyik őr mellett, eltörve annak lábát. Egy ősz szakállú vén lépett ki a templomnak látszó épületből és megszólalt.

-          Gyorsan kötözzétek be a nő szemét. Ő okozta ezt a balesetet.

Az őrök egyből ugrottak, hogy kendőt kössenek Chalid szeme elé, megakadályozva, hogy célpontot találjon a képességeinek.

A tömegből Xerox lépett elő és tájékoztatást kért erről a felfordulásról.

      -     Xerox parancsnok, ezt a két idegent fogtuk el a járatokban. Szívósak és ügyesek. A vének azt mondták, hogy óvatosan kell bánni velük, a férfit láncra vertük, hogy ne bírjon elszabadulni, a nőt meg jól megkötöztük, de majdnem így is megölte az egyikünket.

Xerox megdöbbenésére barátait látta viszont a foglyokban.

-          Onyx, Chalid jól vagytok? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.

-          Jobban lennénk, ha nem kötöztek volna meg minket és nem vették volna el mindenünket. – felelték.

-          Máris eloldoztatlak titeket, egy kis türelem.

-          Az nálam eléggé fogytán van Xerox. – sürgette Onyx.

Pár perc telt csak el, míg Xerox elmagyarázta, hogy kik is az idegenek és nem fognak ártani senkinek sem, ha elengedik őket. Végül az öregek bele mentek, de feltételül szabták, hogy azonnal el kell hagyniuk a várost és a folyosórendszert is.

-          Rendben van, elkísérem őket és megígértetem velük, hogy titokban tartják, amit megtudtak, amíg csak élnek. – egyezett meg Xerox.

Formaságok után, elengedték Onyxot és Chalidot az őrök, majd megjelent Xerox is teljes túra öltözetben, hogy egy darabon a barátaival tart. Éppen indultak volna, mikor Szyrosz jelent meg a főépület ajtajában és csípőre tett kézzel kiabált utánuk.

-          Csak nem gondoljátok komolyan, hogy én meg közben itthon fogok unatkozni. Azt már nem, megyek veletek én is.

Üdvözölték egymást Szyrosszal is, majd a kijárat felé vették az irányt.

-          Elnézéseteket kérem ezért a kellemetlenségért, de a népünk már csak ilyen bizalmatlan mindenkivel. Nem véletlen a sok csapda is. – kért elnézést Xerox.

-          Hát, nem számítottam virágkoszorúra, de azért erre sem. – hőzöngött még Onyx a láncokon és a sértő megjegyzésen. Na meg azon, hogy nem taníthatta móresra a szemtelen őrt.

Chalid a szokásos némaságba burkolózott, de látszott rajta, még ő sem tette túl magát az eseményeken.

-          Bocsánat Suvi, de remélem azért megérted, hogy ha nekimentél volna annak az őrnek, akkor nem hogy én nem, de senki más sem tudta volna elérni, hogy szabadon eresszenek titeket. – törte meg a nyomasztó csendet Xerox.

-          Oké, értem persze. Túl fogom tenni magam rajta, csak idő kell hozzá. Idővel megemésztek nagy dolgokat is és nyugodtabban tudok reagálni rájuk. Inkább beszélgessünk valami másról. – terelte el a szót Onyx.

-          Képzeld Onyx álmodtam veled valamelyik héten. – vette át a kezdeményezést Szyrosz.

-          És milyen volt? – jelent meg egy halvány mosoly Onyx arcán.

-          Tél volt, éjjel a nagy hóban sétáltunk az erdőben. Te farkas alakban voltál és ott lépkedtél mellettem. Aztán hirtelen megálltál, rám néztél, mintha azt mondtad volna, hogy én is álljak meg, mert veszély les ránk. Elém álltál, hogy takarjál valamennyire, ezután egy nyíl állt bele az oldaladba, de nem ölt meg téged, csak megsebesített. Jóval nagyobb termetű voltál, mint egy közönséges farkas, így volt erőd hozzá, hogy arra támadj, amerről a nyíl érkezett. Én tőrt rántottam majd szintén a támadó helyzete felé rohantam. És itt felébredtem, nem volt tovább folytatása.

-          Na igen, Szikla Onyx, mint testőr. – vigyorgott Xerox.

-          Milyen kár, hogy a farkasok nem mindig ilyen önzetlenek. – vágta rá Chalid szúrósan.

-          Valóban nem, csak azokkal, akik megbecsülik őket és nem a rosszat, a vadállatot látják bennük. – kontrázott rá Onyx.

-          Ezt nézzétek, mit kaptam születésnapomra. – sietett Xerox témát váltani.

Egy tőrt húzott elő az övére erősített tokjából. Pengéje szikrázva szórta szét a falakon lobogó fáklyák fényét. Éle, mint forró kés a vajon szaladt át az apró bőrön, amit Xerox vett elő a bemutató kedvéért. Nyele fából készült, három darab fémkorong tette még érdekesebbé. A végét pedig rézből készített oroszlánfej ékesítette.

-          Mestermunka, felavattad már? – nézte csillogó szemekkel Onyx és nem győzött betelni a látvánnyal.

-          Még nem, de szerintem nemsokára eljön annak is ideje.

-          Bár egy kicsit nagyobb penge lehet még vonzóbbá tenné. – tűnődött el Onyx.

-          Szörnyűség, férfiak. Mindig a nagyobb és nagyobb kell nekik. – tört ki Chalidból a hőzöngés.

-          Az ésszerűség keretein belül természetesen. Valami gondod van tán vele? – érdeklődött Onyx.

-          Semmi, hagyjuk, nem szóltam.

-          Akkor jó, ennek örülök.

Jó fél órán keresztül némán ballagtak tovább, míg el nem érték a folyosólabirintus egyik kijáratát. Ott aztán az éjszakai erdő fogadta őket.

-          Hó… ráadásul mekkora… rossz nézni is… -- berzengett meg Xerox.

-          Szerintem kifejezetten szép, nincs kedvem hazamenni egyetlenem, menjünk mi is kicsit kirándulni. – kérlelte Szyrosz Xeroxot.

Xerox őszintén csodálkozó szemekkel nézett Szyroszra, de nem kellett megint kérnie.

-          Ha a Suvik nem bánják szívesen velük megyünk.

-          Egy pillanatig se gondold, hogy zavarnátok, sőt részemről örömmel venném a társaságot. – szólalt meg Onyx.

-          Oké, gyertek nyugodtan. – tette hozzá Chalid is a magáét.

Így négyesben vágtak neki az erdőnek. Csak mentek és mentek, bolyongtak a hegyen az erdőben, valami igazán izgalmasra várva. De semmi szokatlan vagy rendkívüli sem került az útjukba. Xeroxot általában lelassította a hideg és hó, azonban ez egyiküket sem zavarta sohasem. Még akadályozni sem akadályozta őket semmiben sem, hiszen élvezték egymás társaságát és nem siettek. Egy szikláktól jól védett helyen úgy döntöttek, hogy megállnak és letáboroznak, pihennek egy kicsit. Tüzet raktak, hogy ne fagyjanak meg és folytassák a kellemes beszélgetést is.

-          Kíváncsi lennék egy vámpír leírására saját magáról és fajtájáról. – dobta be a váratlan témát Szyrosz.

-          Inkább ne, mert még megkapod. – vágta rá Onyx.

-          Nekem van egy történetem róluk. – élénkült fel Chalid – el is mondom, szép és szomorú történet egyszerre:

 

   Ragol mint minden nap, azon a bizonyos estén is betért a fogadóba. Magányosan leült az asztalhoz, ám ez úttal úgy érzete figyelik. Az egyik homály fedte sarokból, mintha egy alak követte volna minden egyes mozdulatát. Igyekezett nem törődni vele, de ez a tekintet láthatatlanul is égette, perzselte. Percről percre égetőbb lett, mígnem az idegen felállt és Ragol asztalához nem sétált.

-          Üdvözöllek, Nedrow vagyok! Leülhetek ide melléd?

Ragol szóhoz sem tudott jutni, csak bámulta a különösen vonzó férfit, soha nem nézett így még nőre sem korábban. Magával ragadta valami különös vonzerő, az elegánsan összefogott vörös hajzuhatag. Nedrow mosolyra húzta száját és helyet foglalt vele szemben.

-          Mint bizonyára érzed és sejted is, vámpír vagyok. – mondta halkan az ifjú férfinak.

-          Mit akarsz tőlem? – kérdezte harciasan Ragol.

-          Megtetszettél nekem, látom, hogy mágiától izzol kedves. És a modorod is kedvelem, tetszik ahogyan kiskakas módjára kiállsz magadért. Egy ideje már figyellek, meghallgatod az ajánlatom?

Ragol gyanúsan nézett a vámpírra, de nem bírt kíváncsiságával. „Végül is mi baj lehet belőle, ha meghallgat egy ajánlatot?” – gondolta magában.

Közelebb hajolt Nedrowhoz, aki halkan a fülébe súgott. Ragol hirtelen felugrott székéből, a szék nagy csattanással vágódott a földre. Elsápadva nézett Nedrowra, majd kirohant a fogadóból. Lélekszakadva futott haza. Abba kis bérelt szobába, amit jelenleg otthonnak nevezett. Szíve hevesen vert, feje lüktetett és a vére is pezsgett. Igyekezett megnyugtatni magát, de akárhányszor Nedrow szavaira gondolt, felforrt a vére és emésztette a kíváncsiság, hogy mi lenne, ha…

A vámpír eközben távolról figyelte a fényes ablakot, azt a halványan megvilágított szobát, ahol vágyai tárgya folytatta tanulmányait és aludt is olykor. Várt, hogy az ifjú kíváncsisága elég erős legyen ahhoz, hogy ismét megkereshesse. Napok teltek el, egy hét, két hét, de Ragol kerülte a fogadót, nem mert bemenni. Aztán egyik este, mikor a kíváncsisága győzött, mégis belépett az ajtaján. Alaposan körül nézett, de sehol sem látta az olyan vonzó vámpírt. „Te jó ég, mégis mit gondoltam. Hogyan lenne itt, mikor úgy faképnél hagytam egy szó nélkül.” – emésztette magát. Éppen mikor lehorgasztotta a fejét, pillantotta meg Nedrowot az egyik homályfedte sarokban, amint őt nézte.

Odament hozzá, a sötétség gyermeke pedig hellyel kínálta. Egész este beszélgettek, minden témát érintettek, ami csak eszükbe jutott. Úgy érezték, hogy az idő szélsebesen száguld el mellettük, hamar el is érkezett a záróra. Nem bírtak elszakadni egymástól, így Ragol felhívta a szállására Nedrowot, aki örömmel fogadta el a nem minden napi meghívást. Tovább folytatták véget nem érő társalgásukat, majd mikor hajnalodni kezdett Nedrow távozni kényszerült. A következő éjszakákat is ugyanúgy átbeszélgették, egyre közelebb és közelebb kerülve egymáshoz.

Az egyik éjjel Nedrow arra eszmélt, hogy túlságosan is fontos neki Ragol. Túlságosan félti ahhoz, hogy bajba sodorja. Ezért távozása előtt egy utolsó mondatot intézett Ragolhoz búcsú gyanánt.

      -     Kedvesem, túlságosan is szeretlek és féltelek ahhoz, hogy veszélybe sodorjalak téged. Nem bírnám ki, ha elveszítenélek téged. Többé nem találkozunk és kérlek te se keress engem. Menj, éld az életed, ne gondolj rám többet.

Egy szempillantás alatt eltűnt az ifjú szeme elől, aki egyetlen szót sem tudott kiejteni megdöbbenésében. Ragol számára a következő napok azzal teltek, hogy leitta magát a sárga földig. Újra és újra, amíg rá nem döbbent, hogy ez nem ő. Nem szokta feladni csak úgy a dolgokat, akkor most miért tenné ezt? Módszeresen Nedrow nyomát kutatta mindenhol, a fogadóban, a szobájában, az utcán, a házak között. De sehol sem találta. E közben Nedrow is küzdött a maga démonjaival, ahogyan nézte, mit tesz magával kedvese és a lelkéből feltörő vággyal is. Eltelt néhány hónap, de nem tudták elfelejteni egymást. Végül Nedrow egy alkalmas pillanatban felkereste Ragolt. Boldogan és eddig nem tapasztalt hévvel üdvözölték egymást. Ismét éjszakákat töltöttek egymás társaságában. Míg az egyik éjszaka egy másik vámpírba nem botlottak.

Nedrow egyik riválisa volt az és pontosan tudta, hogy csak akkor képes fölé kerekedni, ha a szívét támadja. Hosszú percekig küzdött egymással Nedrow és az idegen vámpír, míg sikerült Ragol közelébe férkőznie. Egy láthatatlanul gyors mozdulattal feltépte Ragol torkát és már el is tűnt a helyszínről. Nedrow kétségbe esetten rogyott térdre kedvese felett és majdnem az eszét vette, ahogy nézte a haláltusát.

-          Kérlek ne halj meg, kérlek ne hagyj ebben a sötét világban. Eleget voltam egyedül és többé nem akarok magányosan élni. – könyörgött Nedrow.

Ragol nem jutott elég levegőhöz így hamarosan az eszméletét vesztette. Nedrow utolsó kétségbe esésében felharapta csuklóját és a vérét Ragol szájába csepegtette. Saját kezével mozgatta eszméletlen szerelme torkát, hogy a vérét lejutassa. Félelme és kétségbe esése egyre csak növekedett, amíg észre nem vette, hogy Ragol sebe elkezdett beforrni, lassan ugyan, de gyógyult a seb. Percek teltek bele, mire Ragol kinyitotta a szemét.

 

-          Így született meg egy újabb vámpír. – mosolygott Chalid a többiekre.

-          Ez gyönyörű volt és nagyon szép. – ámuldozott Szyrosz.

Xerox és Onyx egy szót sem szóltak, csak bólogattak, hogy valóban milyen „aranyos” történet.

-          Ez egy igen megható, gyönyörű és talán még igaz történet is, hölgyem. – szólt egy karakteres hang az egyik szikla tetejéről.

Mind a négyen felpattantak és fegyvert rántottak. Nem tudták, hogyan volt képes az idegen ilyen hangtalanul és megérzés nélkül közel kerülni hozzájuk.

-          Elnézésüket kérem, amiért így önökre törtem és ijesztettem. Nem akarok ártani és a bocsánatukat kérem, amiért a belépőm ilyen váratlan volt. – hajolt meg udvariasan a fekete hajú férfi.

-          Ki maga és mit akar itt? – szegezték neki a kérdést mind a négyen egyszerre.

-          A nevem Lucian. És önök még nem ismernek engem, de én jó ideje figyelem magukat. Természetesen diszkréten csak. A Zöld levélben nyújtott teljesítményük igazán lenyűgöző volt. Ott figyeltem fel önökre és eddig nem mertem személyesen bemutatkozni. A célom társaság keresése és barátok szerzése. Ha megengednék nekem, önökkel tartanék az útjukon.

Szyrosz és Chalid összenéztek. Majd ragyogó arccal és kíváncsisággal telve rávágtak egy hangos perszét. Erre Xerox és Onyx sem hagyhatta ki az összenézést, majd egy-egy unott felőlemre futotta tőlük.

-          Köszönöm! Nem fogják megbánni, hogy útitársul fogadtak. – mosolygott őszintén Lucian.

-          Itt az ideje, hogy tovább áljuk, hátha találunk valami izgalmasat is még az éjjel. – noszogatta Onyx a többieket.

Xerox szó nélkül készülődött, de Chalid és Szyrosz inkább bámulták volna egész éjjel a furcsa idegent. Lucian nem mutatott csalódást, inkább kíváncsian méregetett mindenkit, neki mindegy volt, hogy tűz mellett ücsörögve vagy sétálva ismeri meg őket.

Onyx és Xerox elől haladtak, erős iramot diktáltak, ezért Chalid és Szyrosz Luciannal együtt kissé lemaradva beszélgettek.

-          Olyan különös kisugárzása van önnek, alig lehet ellen állni neki. – jegyezte meg Chalid.

-          Köszönöm kisasszony a furcsa bókot, de ez nálam természetes. Idővel majd megszokja, ha ad nekem a sajátjából. – somolygott Lucian.

-          Igen, én is érzem ezt a különös vonzalmat. – tette hozzá Szyrosz.

-          Mégis mit vártok egy vámpírtól? – szólt hátra Onyx, aki a látszat ellenére hegyezte a füleit, hogy hallja miről is folyik a társalgás ott hátul.

-          Vámpír??? – lepődtek meg a többiek.

-          Még jó hogy, szerintetek miért ez a vonzalom és a fehér bőr. Ez a ruha és modor? – sandított hátra Onyx.

-          Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kiszúrják. – jegyezte meg óvatosan Lucian – Bár végül is fölösleges csodálkoznom, ön farkas és köztudottan nagyon jók az ösztöneik, az orrukról már nem is beszélve. Sőt a vámpírok és farkasok tulajdonképpen távoli unokatestvérek. – bókolt Lucian.

-          Ja persze, legfeljebb mostoha testvérek. – vágta oda élesen Onyx.

-          Kérem, miért ilyen ellenséges velem, amióta bemutatkoztam, rosszallóan néz rám.

-          Nem a személyével van bajom, hanem azzal ami. Nem sok jót hallottam magukról eddig. Tulajdonképpen semennyit sem.

-          Ez alapján ilyen ellenséges velem? A farkasokról sem terjed sok jó hír. Ha az alapján ítélnék, amit róluk hallottam, akkor nekem sem lenne jobb véleményem önről.

-          Hmm, valóban. Igaza van, el kell ismernem. Bármennyire is kényelmetlen nekem. – vett vissza a flegma stílusból Onyx.

-          Köszönöm, hogy belátta. Ritka tulajdonság, éreztem, hogy ön többre is képes.

-          Na azért nem fogunk mindjárt egymás nyakába borulni. Úgyhogy ha kérhetem ne bókoljon nekem, mert az senkitől sem szeretem. Köszönöm a megértését.

-          Ahogy óhajtja.

A kis közjáték hatására ismét némaság borult a csapatra, de Lucian nem érezte magát kényelmetlenül. Tudta jól, hogy idővel Onyx is megenyhül, ha jobban megismeri és talán még barátjává is fogadhatja, majd… egy éjjel.

      -     Ha nem zavarja a kérdés ön mennyi idős? – törte meg a csendet Szyrosz.

      -     Egyáltalán nem zavar kisasszony. Jóval túl vagyok már a kétszázon is.

Ezen a válaszon meglepődtek, de valamennyire meg is nyugtatta őket a tény, hogy nem titkolja, már nem egy fiatal vámpír.

-          Mit keres ön igazán az életben? Mi a célja? – faggatta Xerox Luciant.

-          Célom a tudás és hatalom keresése. De mostanában érzem igazán, hogy közben mennyire magányossá váltam. Talán túl sok időt fordítottam önmagam keresésére és a kiteljesedésre és túl keveset azokra, akiket egykor nagyon szerettem.

-          Áhát. Tipikus hiba az életben.

Onyx egy kis magányra vágyott, túl sok volt neki a sok információ. Ezért gyorsított tempóján, lelkében jól ismert fájdalom kelt újra életre. Nem először nézett vele szembe, de most, hogy barátai egy ismeretlen szavain csüngtek, ismét erősödött. Igyekezett legyűrni ezt az érzést, ám azt gondolta, hogy senki sem figyelt fel rá. Azonban nem látta, ahogyan a háta mögött Lucian felnézve a társalgásból egyenesen őt nézi, miközben az ő szíve is majd megszakad a farkas szenvedése láttán.

Így folytatták útjukat órákon keresztül, de semmi izgalmas vagy veszélyes sem került eléjük.

Hajnalodni kezdett, mikor is Luciannak távoznia kellett. Udvariasan elköszönt mindenkitől és engedélyt kért, hogy aznap este napszállta után ismét felkeresse őket. Senkinek sem volt ellenvetése, látszólag Onyx sem bánta, hogyha este újra megjelenik.

-          Nem garantálhatjuk, hogy itt leszünk a környéken este is. – szólt Lucian után Onyx.

-          Nem probléma, akárhol lesznek, én meg fogom találni önöket. – mondta barátságos arccal Lucian.

Azzal egy szempillantás alatt eltűnt a négyes szeme elől.