Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kétszer kettő néha öt 2. rész

2010.01.17

   Fél óra séta után a csapat rátalált egy tágas, de jól védett barlangra. Mindannyian fáradtak voltak, úgy döntöttek, hogy tüzet raknak, elrejtik a bejáratot és aludni fognak. Hosszú órákon át aludtak, néha-néha egyikük felébredt és olyankor felpiszkálta a tüzet, fát is rakott rá, hogy aztán ismét álomba merüljön. Alkonyra járt az idő, mikor egymás után lassacskán felébredtek mind a négyen. Még magukhoz sem tértek egészen, de máris útra keltek, nem tudták hova, csak tovább. A friss, csípős tél esti levegő megtette a magáét és néhány perc séta után mindannyian teljesen észnél voltak. Az erdő és a sziklák egyre ismerősebbek lettek Onyxnak, míg végül belenyilallt a felismerés, ő már járt erre párszor.

-          Számomra ismerős környéken járunk, ha valami nagyobb baj törne ránk, tudok egy biztonságos helyet, ahol hosszabb időt is eltölthetünk, amíg rendeződik a helyzet. – szólt a többieknek is.

-          Hogyhogy? – érdeklődött Chalid.

-          Nem mondhatok többet, hacsak nem muszáj. Remélem nem fog kelleni, de azért szóltam, hogy pánikra nincs semmi ok.

-          Különben is nagyon nagy veszélynek kell lennie, hogy mi öten ne bírjunk el vele azonnal. – szólalt meg Lucian a hátuk mögött.

Mint akikbe a villám csapott, fordultak felé mind a négyen. De megismerve korábbi látogatójuk és neki tett engedélyüket felidézve, kedvesen fogadták. Ezen az estén tovább faggatták Luciant a világ dolgairól és az életéről, azonban a vámpír nem bírta megállni, hogy be ne akarja vonni Onyxot is a beszélgetésbe.

-          Kérem Onyx, csatlakozzon lélekben is a beszélgetéshez, ne csak testileg legyen jelen. – kérte udvariasan és kedvesen Lucian.

-          Így van, gyere Onyx és szállj be te is. Tudom jól milyen kíváncsi vagy te is. Nem hiszem, hogy ne kérdeznél szívesen. – fogta meg Onyx karját Chalid és húzta be közéjük.

Onyx először feszengett, majd egyre inkább feloldódott, míg végül a társaság és jó hangulat elnyomta benne a fájdalmat. Az egyre vidámabb és bensőségesebb beszélgetés közben feloldódott mindenki. Onyx egy kérdés közben észre sem vette, hogy akaratlanul letegezte a vámpírt. Mikor észbe kapott elnézést akart kérni modortalanságáért, de Lucian megelőzte.

-          Kérem ne! Nem bántott meg vele, sőt megtisztel, hogy ennyire bizalmába fogad. Őszintén örülnék, ha tegező viszonyban maradnánk mostantól.

-          Ha önnek azaz, neked megfelel, akkor szívesen elfogadom az ajánlatod.

A sötétség gyermekének szíve hevesebben kezdett verni, mintha újra élet költözne belé olyan, amilyen már nagyon hosszú ideje nem lakott benne. Onyx most először érezte Lucian érzelmeit és azt, hogy az ő szíve is mennyire hasonlatos a többiekéhez. Felismerte, hogy neki is vannak érzései, őt is ugyanúgy kínozzák és repítik az égbe. Kissé elszégyellte magát, hogy eddig azt feltételezte, talán a vámpíroknak nincs is szükségük érzelmekre. Végül még egy őszinte mosolyra is futotta tőle Luciannak. Előítéletesnek gondolta magát, majd megfogadta ezen változtatnia kell a jövőben.

Menet közben sokat beszélgettek, amíg egy ideális helyet nem találtak a pihenésre. Onyxban újra felszínre tört a magány és elhagyatottság. A többieket otthagyva egy sziklafal tetején alkalmas helyet talált magának. Körbenézett a környéken és elámult azon a csodán, amit a havas téli éjszaka a szeme elé varázsolt. Nem győzött ámulni és gyönyörködni a látványban. Az alatta elterülő fák havas ágain, a formákon és a szabad nyílt terepen. Mint ilyen időben és kint a szabadban mindig, most is elfogta egy kellemes érzés, amiben megnyugvást talált. Észre sem vette, sőt meg sem érezte, ahogyan Lucian közeledett a háta mögött. Azonban véletlenül rálépett egy faágra és hangos reccsenéssel eltört a lába alatt. Onyx hirtelen hátra fordulva szemtől szemben találta magát vele. Elmosolyodott és megjegyezte.

-          Úgy látom az erdő nem a te tereped Lucian.

-          Szó ami szó, valóban jobban boldogulok a városokban. – mosolygott.

-          Nem baj, ki itt, ki ott van otthon. – viszonozta a mosolyt Onyx.

-          Megkérdezhetem, hogy miért telik ennyire örömöd az ilyen tájban? – érdeklődött a vámpír.

-          Gyere, nézd meg magad. – hívta közelebb Onyx – nézd meg ezt a tájat. Ott van a hó, a fehérségével és tisztaságával. Elfed és beborít mindent. Elnyeli a hangokat is, megváltoztatja őket, lágyabbá teszi. Aztán ott van a hideg, a csontodig hatol és átjár, felpezsdíti a véred. Az erdő rejt és otthont ad, biztonságot. Az egészet a Hold ezüstös csillogása koronázza meg. Ezek együtt pedig olyan tiszta és kellemes illatot árasztanak, hogy nem lehet nem szeretni. Ilyenkor úgy érzem, hogy otthon vagyok őseim földjén az örök hó és jég birodalmában. Otthon érzem magam a világban.

-          Érdekes, bárcsak érezhetnék a te érzékeiddel, biztosan jobban megérteném én is ezeket. Bár az éjszakát és a Holdat én is nagyra becsülöm.

-          Elnézésedet akarom kérni, amiért korábban olyan flegma voltam veled. – kezdett bele Onyx a bocsánatkérésbe.

-          Nincs rá szükség, jobban megértem amit tettél, mint gondolnád.

-          Köszönöm. – esett le a kő Onyx szívéről.

Lucian ekkor még egy kicsit közelebb húzódott Onyxhoz és kézfejét a derekára tette. Ebben a pillanatban Onyxot érzések kavalkádja rohanta le. Egy pillanatra minden tagja megmerevedett és belefagyott a pillanatba.

A következő pár másodperc szinte azonnal lezajlott.

      -     Nem! Ne merészeld! Soha! Szemét alak! – ordított Lucian arcába Onyx teljes hangerővel és irdatlan dühhel. Az egész erdő zengett bele.

Még a vámpírt is meglepte az az erő és hirtelenség, amivel Onyx meglökte. Egyensúlyát vesztve legurult a sziklához vezető ösvényen. Még látta, ahogyan Onyx tehetetlen dühtől tajtékozva figyeli őt és szemében harag ég, majd a következő pillanatban leugrik a sziklafalról.

Chalid, Xerox és Szyrosz, teljes fegyverzetben léptek Lucian mellé.

-          Mi történt? Hol van Onyx? – fordultak kérdő tekintettel felé.

-          Sajnálom… én nem… nem akartam rosszat… -- védekezett Lucian.

-          Azt kérdeztük hol van? – ismételték meg a kérdést immár fenyegetően.

-          Ellökött magától és utána leugrott a sziklafalról, de nem tudom miért.

Xerox a széléhez futott és lenézett, majd megkönnyebbült.

-          Nincs baj, nem látom sehol, csak a nyomait, ahogyan elfutott. Azért nem semmi ez a Suvi, 10-15 métert zuhant és minden gond nélkül elszaladt.

Visszament a többiekhez és kicsit nyugodtabban ismét feltették a kérdést Luciannak.

-          Mi történt? Miért viselkedett ilyen eszementen Onyx?

-          Én nem akartam semmi rosszat sem. Beszélgettünk a tájról és arról, hogy miért élvezi ennyire ezt az időt. Aztán bátorkodtam a kezemet a derekára tenni és ennyi.

-          Ajaj. – reagálták le a többiek a helyzetet, de megértve a történteket eltették a fegyvereiket.

-          Szólnunk kellett volna, hogy Onyx az idegeneknek nem szokta megengedni, hogy hozzá érjenek. Erre nagyon kényes és érzékeny. – magyarázta Chalid.

-          Majd megenyhül idővel és újra magára talál. – értett egyet Xerox.

-          De azért megkeressük? Nem hagyjuk magára, ugye? – szólt közbe Szyrosz.

-          Persze, ha a világ végére is kell mennünk, akkor is. – vágták rá a többiek.

Eközben Onyx lélekszakadva rohant a fák között, ide-oda ugrálva az útjába eső bokrok elől. A Hold fénye az égről a hóra varázsolta a milliónyi csillagot, melyekkel Onyx most nem törődött, csupán elmosódott foltok voltak a szemében. Az erdő mintha segítette volna gyermekét az útján. Látszólag megnyíltak a bokrok ágai, utat engedve neki. Már jó két órája rohanhatott, mikoris egy hirtelen megjelenő lyuk szájában eltűnt.

Lassan haladtak útjukon a többiek. Lépten-nyomon számukra akadályoknak tűnő dolgokba botlottak. Bár Xeroxot nem ez lassította, hanem a többiek piszmogása, hogy átjussanak ezeken az akadályokon. A hajnal ismét a nyakukon volt, Luciannak pedig újfent távoznia kellett.

Azonban a trió nem adta fel, erejüket nem sajnálva keresték negyedik barátjukat, akiről csak remélhették, hogy nem esett baja. Dél felé járt az idő, mikor feltámadta a szél és ismét havazni kezdett. Az egyre erősödő hóviharban kénytelenek voltak behúzódni egy szikla védelmébe, amíg nem tudtak tovább haladni. Órákat vártak az enyhülésre és közben rájuk is sötétedett. Az idő megenyhült, folytathatták a keresést. Az éj leszállta után ismét csatlakozott hozzájuk Lucian, szemel láthatóan élvezte a társaságot. Azt, hogy nem kell megjátszania magát, őszintén kimutathatja amit érez és azt, hogy ők négyen nem borulnak a lába elé, mint a legtöbb ember, tudván, hogy mi is ő.

Megpróbálták beazonosítani azokat a helyeket, ahol Onyx nyugodtnak érezhetné magát. Volt jó pár ilyen hely a környéken, de őt sehol sem találták.

-          Nem tudná őt is ugyan úgy megkeresni, mint mindanyiunkat, mikor ránk talált? – faggatta Szyrosz Luciant.

-          Sajnos nem, mikor önöket kerestem, akkor még otthon voltam, a városban. Ott nagyon jól érzem magam, erősebb is vagyok, mint a szabad természetben. Bár ennek ellenére megpróbáltam, mert nem tudnám elviselni, ha miattam esne baja. Tudom, hogy tud magára vigyázni, de mégis olyan zaklatott volt amikor elrohant. Nem találtam semmit sem, de ez itt jelen körülmények között nem jelent semmit sem.

Tovább folytatták a keresést, de csak nem akadtak Onyx nyomára. Az elmúlt órákban tombolt hóvihar teljesen eltüntette a korábbi nyomokat. Dombra fel és dombra le, így haladtak és kerestek. Az időjárás sem ígért semmi jót, hallhatóan és érezhetően ismét lecsapni készült az ítélet idő. Ha nem kezdenek menedéket keresni, akkor biztosan oda vesznek, már ami Chalidot, Xeroxot és Szyroszt illeti. Az egyik sziklacsoport tetején Xerox furcsa bizsergést és vonzást érzékelt a föld alól. Megállt és hagyta, hogy az érzés átjárja egész testét. Ízlelgette mentálisan, míg végül rá nem jött, hogy mit is jeleznek érzékei. Oda kiáltott a többieknek.

-          Itt a föld alatt egy barlang van, a közelben kell lennie a bejáratának is.

-          Akkor keressük meg és húzzuk meg magunkat bent. Amint vége az ítéletidőnek, aztán tovább megyünk. – egyeztek meg mindannyian.

Pár perc keresés után Szyrosz találta meg az apró hasadékot két szikla között, amin éppen csak be tudták tuszkolni magukat. A vihar pedig teljes erejével a tájra zúdult.

 

   Bent egy viszonylag tágas barlang csarnoka fogadta őket. Keresték a helyet, ahol le tudnának telepedni, Lucian azonban a terem egyik sötét sarkában egy nyílást fedezett fel. A csarnokból egy járat vezetett tovább a hegy gyomrába. Kényelmesen elfért benne egy magasabb ember is, Xerox határozottan érzékelte, ahogyan húz a levegő és így tudta is, ez a járat vezet valahova. Luciant vezette aggodalma és a tudat, hogy ötük közül mégiscsak ő lát a legjobban sötétben. Ő vezette a kis csapatot. Már vagy tíz perce követték a kanyargós járatot, mire halk vízcsobogásra lettek figyelmesek. Aggodalommal figyelték, hogy a hang erősödik-e és veszélyben vannak vagy egy állandó vízfolyással van dolguk. De monoton tompasággal zúgott csak, így biztonságosnak ítélték a továbbhaladást. Ahogy haladtak előre úgy erősödött a zaj egészen addig, míg egy nagy teremben találták magukat.

Az egyik falon egy hatalmas szabálytalan alakú lyukból zuhogott alá a víz. A párából érezni lehetett, hogy ez egy földalatti termálvíz forrás. Kellemesen meleg víz volt, az oldott ásványok még a levegőben szálló párában is érezhetőek voltak. A járattól egy keskeny út vezetett le a terem aljáig. Ott a víz felgyűlt, amíg egy újabb hasadék el nem nyelte. Így jött létre a terem alján a kis tó. A tó szélén körbe a terem falán fáklyák égtek.

-          Jó lesz vigyázni, úgy tűnik ez a hely már lakott. – jegyezte meg Chalid.

-          Bizony, remélhetőleg nem olyan vendégszeretők, mint az enyémek. – mondta halkan Xerox.

-          Nézzük meg, máskülönben úgysem tudjuk meg. – bíztatta őket Lucian.

Szyrosz mint mindig, most is kíváncsi volt, de nem szólt semmit sem, csak kurtán biccentett.

Ahogyan haladtak lefelé az ösvényen meglátták a terembe nyíló negyedik nyílást is, ez egy ugyan olyan szabályos nyílás volt, mint amin megérkeztek odafentre. Onnan kiindulva keskeny párkány vezetett addig a pontig, ahol a zuhanó víz eléri a tó szintjét. Igyekeztek nem leesni az amúgyis keskeny útról, ezért lassan haladtak egészen addig, míg észre nem vették, hogy odalent a tóban mozog valami. Attól nem féltek, hogy meghallják őket, ugyanis a víz morajlása elnyomott szinte minden zajt a teremben, ám attól még könnyen észre vehetik őket. Egy-két perc feszült leselkedés után azt vették észre, hogy csak egyetlen személy úszkál ide-oda tóban, néha a vízesés alá úszva, majd a víz alól felbukkanva. Nem más volt az a valaki, mint Onyx. Egyszerre lett úrrá rajtuk a végtelen megnyugvás és kicsattanó boldogság, hogy Suvijuk biztonságban van és szemmel láthatóan kutya baja sincsen.

Lassan ereszkedtek le egészen közel a víz szintjéig, amikor is Onyx újra felbukkant a víz alól és egy hirtelen mozdulattal feléjük nem fordult.

Hatalmas, csodálkozó szemekkel nézett rájuk, végül csak néhány szót tudott kibökni.

-          Ti itt? Hogy kerültök ide?

-          Téged kerestünk te kis kölyök és a vihar elől pont ide húzódtunk be. – mosolygott Chalid.

-          Óóó, vagy úgy. Nem számítottam látogatókra, pláne nem idegenekre.

-          Idegenekre??? – háborodtak fel a csapat tagjai.

-          Nem úgy értettem az idegent. Olyanokra nem számítottam végképp, akik nem farkasok.

-          Miért farkasokra itt a föld alatt, ebben az ismeretlen barlangrendszerben számítani lehet? – érdeklődött őszinte kíváncsisággal Szyrosz.

-          Mivel ez a falkám egyik menedéke, ezért mindenképpen.

Összenéztek négyen és nem értették, hogy Onyx miről beszél.

-          Micsoda? Menedék? – értetlenkedett Chalid.

-          Az, de ezt inkább ne itt a vízben ázva beszéljük meg. Menjünk fel a Nagycsarnokba.

-          Mi ugyan vissza nem megyünk oda fel, most jöttünk le és nem hisszük, hogy egykönnyen fel tudnánk oda kapaszkodni. – makacsolta meg magát a kis csapat.

-          Nem is arról a sötét, nyirkos, kis teremről beszéltem, ahova bepréseltétek magatokat a vihar elől. Az csak egy terem, amit főzésre szoktunk használni, na meg esetleg vész be- vagy kijáratnak. A Nagyterembe arra kell menni. – mutatott Onyx a negyedik nyílásra – még jó, hogy nem vetettem le minden ruhámat, mikor fürödni indultam. – tette még hozzá kurtán.

Mire a falhoz úszott és kimászott a vízből, a többiek már a nyílásnál várták őt. Chalid közelebb lépett hozzá és lágyan így szólt:

-          Még egyszer ne tegyél ilyet. Nagyon aggódtam érted.

-          Persze, hogyne. – válaszolta Onyx flegmán – sokszor viselkedsz ridegen, mikor megpróbálok veled kedves lenni. Aztán mikor elegem lesz a dolgokból, akkor hirtelen kedves és ragaszkodó leszel. Vagy te magad sem tudod, hogy miként cselekedj ilyenkor vagy ez csak női praktika, aminek nem akarok célpontja lenni. Elegem van már az örökös egyet előre kettőt hátra dologból, nem akarom tovább ezt folytatni és nem is tudom. Elfogadom az álláspontodat és nem akarok semmit sem rád kényszeríteni.

-          Igen? – váltott Chalid rideg hangnemre – Vedd tudomásul, hogy igen is fontos vagy nekem és ha sokszor furcsán viselkedek is, akkor is ez a helyzet. Most be is bizonyítom, amennyire telik tőlem.

Azzal gyengéden megsimogatta Onyx arcát és mélyen a szemébe nézett.

-          Valamilyen kényelmesebb helyről volt szó az előbb, ha jól emlékszem. – vágott közbe Lucian.

Szúrósan nézett rá Onyx és Chalid is, mint akit éppen szemmel akarnak megölni tettéért. Végül Onyx intett, hogy kövessék. Ez a járat sokkal rövidebb volt az előzőnél, egy perc alatt átjutottak rajta. Egy nagy terembe érkeztek meg, fáklyák keltettek félhomály hangulatot a teremben, pont ideális környezet volt ez mindannyiuk számára. A terem körülbelül másfél embermagasságú volt, kényelmesen lehetett sétálni benne. Elég hosszú és széles volt ahhoz, hogy elférjen benne egy hatalmas, elnyújtott téglalap alakú kőasztal is. És még maradjon egy nagyobb, félre eső üres tér. A félre eső részen több helyen is vadállatok lenyúzott bőrei voltak a földre terítve. Az asztal körül kőből faragott székek sorakoztak, kiemelt helyen, az asztalfőnél egy a többinél nagyobb, impozánsabb „kőtrón” helyezkedett el.

-          Ejha, szép kis menedék. – ámult el Szyrosz, azt vettem ki a szavaidból, hogy több ilyen is van.

-          Van több menedék is, de azok nem ilyenek, egészen másképpen néznek ki, azonban erről többet nem mondhatok. Ezt sem szabadna tudnotok, de ha már így rátaláltatok magatoktól, akkor egye fene. Persze gondolom tudjátok, hogy kérnem sem kell, senkinek sem szólhattok egy szót sem erről a helyről.

-          Természetesen tudjuk. – felelték egyszerre.

-          Tetszik ez a szék itt az asztalfőnél. – jelentette ki Lucian és kezével végigsimította a karfát és a támlát is.

-          Valóban, az a hely a mindenkori vezér helye. Senki más nem ülhet oda, csak ő.

-          Oh, értem, elnézést. – húzta vissza kezeit Lucian.

-          Nincs miért, nem történt semmi sem. Ha esetleg a jelenlévők közül éhes lenne valaki, van amit elkészíthetünk, még a hóvihar előtt kiraktam a környéken pár csapdát.

A társaság szeme felcsillant kivéve Luciant, ő nem szokott enni, húst legalábbis. Miután Xeroxxal előkészítették az ételt, a főzést Chalidra és Szyroszra bízták. Egy- két órán belül asztalhoz is ülhettek, jót falatoztak, miközben Lucian csak figyelte őket és élvezte a kellemes hangulatot. Annak ellenére, hogy egy barlangban voltak a föld alatt az erdőben, a vámpír is jól érezte magát. Furcsállták is, hogy a sötétség gyermekei nem ragaszkodnak kifejezetten a városhoz, de minden nehézség nélkül túl tették magukat rajta. Az ebéd után Chalid, Szyrosz és Xerox elálmosodtak.

      -     Milyen jó lenne most aludni egyet valami kényelmes ágyikóban. – jegyezte meg Chalid.

      -      Hát ággyal nem tudok szolgálni, de azért erre is gondoltunk, amikor beköltöztünk ide, – válaszolta készségesen Onyx – aki álmos kövessen.

A terem túlsó felén tátongó hasadék felé vezette őket, egy újabb járat vitt tovább, azonban ez a járat pár méter után elágazott. Jobbra fordultak és pár lépést követően egy a tetőről lógó medvebőr takarta az útjukat. Amikor Onyx odébb húzta kezével, egy újabb terem várta őket. Ezt a termet végig állatok prémjei borították, az aljzatot és a falakat teljesen betakarták velük, csak a tető maradt fedetlenül. Az egyik fal mellett végig, szintén prémekből készült párnák és takarók sorakoztak.

      -     Mint bizonyára sejtitek, itt szoktunk aludni, ha éppen használjuk ezt a menedéket. Vegyetek magatoknak egy takarót és egy párnát, aztán hajrá, lehet aludni. – bíztatta őket Onyx.

      -     Mindannyian itt alszotok egyszerre? – néztek nagyot a többiek.

      -     Persze, mi bajotok van ezzel? – érdeklődött Onyx.

      -     Semmi, csak kissé furcsa ez nekünk.

      -     Ha nem tetszik nem kell itt aludni, de jobbal nem szolgálhatok. – fejezte be a beszélgetést Onyx.

A többiek sem akartak tovább kellemetlenkedni, sőt Xerox kifejezettem élvezte a hálóterem hangulatát és berendezését is. Mindhárman lepakolták felszerelésüket, majd álomra hajtották a fejüket. Onyx és Lucian visszamentek a Nagyterembe és leültek beszélgetni az asztalhoz.

      -     Szabad tudnom, hogy van még olyan hely ebben a menedékben, amit esetleg nem láttunk? – érdeklődött Lucian, hogy a kínos csendet megtörje.

      -     Nincsen több, mindent láttatok már.

      -     Ha balra fordultunk volna akkor…? – Lucian kíváncsisága mintha sosem apadt volna.

      -     Akkor az a folyosó a bejárathoz vezetett volna.

      -     Nem tartotok attól, hogy idegenek megtalálják és kifosztják a helyet vagy beköltöznek?

      -     Egy kicsit sem, ha beköltöznének, akkor mi amint ismét ide jönnénk kiköltöztetnénk őket. Megtalálni pedig nem olyan egyszerű a bejáratot. Ha nem tudod mit keress, simán elmész mellette. Azon kívül mi is konyítunk valamit a mágiához. – kacsintott Onyx.

      -     Ezt mindjárt érzetem. – viszonozta Lucian a kedvességet egy mosollyal.

      -     Elnézésedet akarom kérni, amiért úgy rád rontottam és illetlenül az engedélyed nélkül bátorkodtam megkísérelni a bánatodat eloszlatni. – szabadkozott Lucian.

      -     Nem kell bocsánatot kérned, én voltam túl heves és agresszív. Rátapintottál a legfájóbb pontomra és nem ismerlek annyira, hogy tudjam megoszthatom-e veled. Amúgy honnan is veszed, hogy fáj nekem valami is.

      -     Na de kérlek, ez magától értetődik. Magadnak hazudni bűn, egy vámpírnak botorság. – vigyorgott Lucian.

      -     Szóval így állunk. – nézett összeszűkült szemekkel Onyx – Bár nem zavar, nem te vagy az egyetlen, aki tudja ezt rólam.

      -     Nem akarok tolakodó lenni, de azért az eredetével tisztában vagy?

      -     Igen, ez egy régi, sokkal korábbi történet. Volt két személy, akik mindennél fontosabbak voltak nekem, sok mindent megtettem értük, de nekik másra volt szükségük, hosszú évekig nyúztuk egymást, majd én beláttam, hogy ez így nem fog menni és elhagytam őket.

      -     Tehát haragszol rájuk vagy egyenesen gyűlölöd őket?

      -     Szó sincs gyűlöletről vagy haragról. Egyszerűen megértettem, hogy nincs szükségük arra, amit én adhatok nekik. Illetve másra nagyobb szükségük van. Szeretem őket most is ugyanúgy, mint máskor. De elfogadom, hogy ők mást akarnak más az útjuk, mint nekem és ezért nem akadályozom többé őket, tiszteletben tartom a választásukat.

      -     Mi van, ha tévedsz és mégis szükségük van rád?

      -     Már próbáltam, beszéltem velük kértem, hogy beszéljük meg nyugodtan és békésen, őszintén. De elzárkóztak előle, hárították a kérésem többször is. Ezek után, ha még szükségük van rám, akkor azt nagyon jól titkolják. Mivel nem vagyok gondolatolvasó, ezért nem tudhatom mi jár a fejükben. Csak a tetteik alapján hozhatok döntéseket, ami szögesen ellent mondd annak, amit írnak. Szóval egyrészt bízok bennük, de mégsem. Elképzelésem sincsen, hogy mit is tehetnék velük kapcsolatban. Így az egyetlen értelmes dolgot teszem, elfogadom, hogy másfelé járnak és nem leszek a terhükre többé, megyek arra, amerre a saját utamat vélem.

      -     Nem lehet, esetleg arra várnak, hogy megjöjjön az eszed és te magadtól menj vissza hozzájuk, mivel nem akarnak befolyásolni téged és a szabad akaratod?

      -     Érdekeseket kérdezel, de mivel nekik is közük volt ehhez a helyzethez, hogy kialakuljon, meglátásom szerint képmutatás lenne részükről kivonulni a megoldásból arra hivatkozva, hogy nem akarnak befolyásolni. Az ilyen viselkedés eléggé alul fejlett lelki színvonalra utalna. Márpedig, őket ennél többre tartom. Válaszolva a kérdésedre, remélem, hogy nem ezt várják.

      -     Miért?

      -     Azért, mert arra várhatnak. Nem dacból teszem ezt az egészet. Sem azért, hogy megmutassam, milyen erős is vagyok. A szívemet követem, őket el nem érhetem, így megyek amerre az ösztönöm húz.

      -     Mi lenne akkor, ha a testvéreid egyedül hagynának, hogy ösztönözzenek téged a választásban szeretteid irányába?

      -     Akkor egyedül vágnék neki az életnek, egyedül kéne boldogulnom.

      -     Pedig nekem úgy tűnik, hogy nagyon vágysz a társaságra és félsz a magánytól.

      -     Félni nem félek, való igaz, hogy egyik legszörnyűbb lehetőséget látom benne. De csak azért, nem választanám őket, mert nincs mellettem más sem.

      -     Nem akarsz több lenni? Megismerni más létezőket? – folytatta szakadatlanul Lucian.

      -     Régebb tettem rá kísérletet. De rájöttem nem éri meg. Olyan nagy árat én nem akarok érte fizetni és tessék, a mostani fájdalmamhoz vezetett a többre vágyás. Tehát nem, megtanultam, nem éri meg.

Még órákon át faggatták így egymást, Onyx is vissza-vissza kérdezett, Lucian boldogan válaszolt neki. Aztán lassacskán felébredtek a többiek is és elindult mindenki hazafelé, hogy a rájuk váró feladatokkal szembe nézzenek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nézőpont

(Xerox, 2010.06.26 20:39)

Számomra tényleg nem lehet igazad , ez még mindig nézőpont kérdése . A tiszteletet pedig a természetre értettem . És a természetben a civilizációk megjelenése egy hiba ... Nagy hiba ! Bár leginkább csak az emberiség emelkedése ... Attól mert nem szívlelem őket , nem csak rosszat látok bennük . Példaképei a találékonyságnak és sokoldalúságnak . Amit alkottak szintén egy csodálatos dolog , DE ! Elfelejtik , hogy ők nincsenek meg a természet nélkül , a természet viszont nem kevesebb nélkülük sem !

pontosítás

(Voyager, 2010.06.26 12:49)

Fogalmazok kicsit világosabban, hogy mindenki értse:engem nem lehet az "ember" szóval megsérteni. Mivel én sokakkal ellentétben sosem képzelődtem arról, hogy más vagyok, és a hátam közepére sem kívántam, hogy mégis. Valamint felsőbbségtudatom sincs, és gyűlölet, önbecsüléshiány se mérgez, nem több vagyok, vagy jobb, vagy kevesebb, vagy rosszabb, egyszerűen más, és így vagyok teljes.

értelmetlenség

(Voyager, 2010.06.26 12:40)

Kizárólag Xeroxhoz szóltam, mivel valamennyire tud személyeskedés nélkül vitázni - ennek fényében másra nem is reagállok.
Az emberiség önpusztítása egy természetes szelektálódási folyamat, majd azt a természet jobban tudja, hogy mit miért tett, köztük akár az embert is. Az embergyűlölet egy nagyon gyerekes megközelítés a véleményem szerint, igazából csak az emberek csinálják hosszútávon, mert imádnak gyűlölködni. Az értelmetlen agresszió, haragtartás, bosszú, gyűlölet, düh, sajnálatos emberi ferdülései a léleknek. Kizárólag rájuk jellemzőek! (nem azért, hogy bárki is el fog ezen filózni) Ugyankkor lelkük fejlődőképes, jelenlétük szükségszerű, a természet részei ők is, és csodálatos dolgokat alkotnak.
Tiszteletre gomndoltál, mikor azt mondtad, hogy az a fasza, ha leölövünk valakit orvul... Hm , hát, nekem más fogalmaim vannak a tiszteletről.
Fogalmazz kicsit egyértelműben...de tudod mit, inkább ne. Van egy olyan érzésem, hogy itt és most, nekem akkor se lehetne igazam, ha Istentől hoznék igazolást, így a vitának sajnálatos módon elveszett az értelme. Szomorú.

Felsőbb inteligencia

(Xerox, 2010.06.23 22:24)

Lehet az intelligencia nem erősségen , de lássuk csak mi van a nagy fejlettség mögött ... Kezdjük az emberiség önpusztításánál ... Nem létfenntartásra gondoltam , hanem tiszteletre . A csatákban pedig igen is a lelked tisztaságával játszol . Minél több ellenfelet terítesz , annál több társad esélye nő életben maradására . A vitás témában , hogy nem győzhetek , nos ez érzelem és nézőpont kérdése .

Nagyzolás

(Onyx, 2010.06.22 18:57)

Ez egy tipikusan emberi beszólás volt a részedről, hogy az én fajtám....
Mindenki tisztában van a saját gyengéjével és erősségével, fejlettebb etikai érzékkel rendelkező körökben ilyen megnyilvánulás elképzelhetetlen és ha mégis megesik, azt nem szokták tolerálni.
De tőled nem vesszük rossz néven, mert tudjuk nem érted még el azt a szintet, ahol a mások felé való nyitottságot osztogatják.

másság

(Voyager, 2010.06.22 17:19)

Ettől vagyunk mások, Xerox. Az én fajtám már akkor írt és olvasott, mikor ti még a tüzet sem használtátok. Te a létfenntartásról beszélsz, ami nekem egészen mást jelent, mint neked, Nekem a legritkább esetben kell durva erőhöz folyamodnom, az intelligenciám az erősségem, aminek meg te vagy híján, ismered a mondást: többet ésszel, mint erővel... Ha túl kell élni, mindkettő hasznos lehet, bár én nem félem annyira a halált, hogy bemocskoljam az életemért a lelkem. Nekem más célok adják az értelmet, mint a puszta életben maradás. Ne vitázz hát velem, Xerox, tudod, hogy ebben nem győzhetsz le, én se fogok veled leállni szkanderozni.

Pozitív

(Xerox, 2010.06.21 21:00)

Atomfegyvert használni a civil lakosságon , az a gyilkosság . A harc meg nem a küzdelemről szól . Jól mondod ... Gyilkosság ! Illetve : Gyilkolás . És nem gyávaság ... Stratégia . Persze aki nem érti a természet szavának 1/8 - át sem , annak nehéz ezt bemagyarázni .

különbség

(Voyager, 2010.06.20 18:54)

Ez a különbség a föld alatti gödrökbe vackolók közt, meg a szabadon szállók közt, valakinek bizonyára lételeme a gyávaság. Orvul lelőni valakit, ha már itt tartunk, és fegyvertelen emberbe mártani a kést többszörös túlerőben, az nem harc. Az gyilkosság.

Elvek

(Xerox, 2010.06.18 21:57)

A test hihetetlen dolgokat képes kibírni . Még az emberi is . A gyávaság általában kifizetődő . Amikor nem a szamurájos becsület van , hanem harc , egyszerűen rejtekből fejbelőni . A tapasztalat a harcban sokat számít . Ám ez mégis csak a küzdelem egyik oldala ... Női egyenjogúságról annyit , azt hiszem amilyen a mosdó ...

aham...

(Voyager, 2010.06.18 12:51)

A kifejezésmódomban nem lehetett hiba, udvarias voltam, nem káromkodtam, nem fenyegetőztem, Xerox. Minden nőkkel erőszakos állat ezzel takaródzik, az az igazság. atl, hogy egyenjogúság van, még ugyanúgy szégyen erőszakot alakalmazni (azzal fenyegetni) egy nővel vagy egy gyerekkel szemben. Ez nem jog kérdése, hanem becsület dolga.
Nem mintha nem lennék nagyon fürge, és nem tanultam volna elég harcművészetet ahhoz, hogy tudjam, hová elég egy ujjal bökni, hogy ha mázsát nyom is, összerogyjon... és nem vettem volna részt elég utcai harcban, hogy legyen hozzá bátorságom is, de csak az elvről volt szó, ugye. Az agresszió az önvédelmet kivéve értelmetlen és primitív eszköz, mellyel csak a gyávák és az ostobák élnek, általában náluk fizikailag gyengébekkel szemben- ettől gyávák.

Igaz !

(Xerox, 2010.06.17 20:51)

Bár ahány lét , annyi világ ... Így az igazság mindenkinek más . Igaz ! Hibáztam ! Nem azzal volt baj , ahogyan írtál , hanem azzal , ahogyan kifejezted magad . Szintén csak a saját szemszögemből . Voyager , Női egyenjogúság van . Így a hátrányokat is ugyan úgy viselni kell ... A " kiállni valami mellett " - ről csak annyit , aki nem áll ki dolgok mellett , az személytelen és hontalan .

Putyinnak

(Voyager, 2010.06.09 21:51)

Teljesen egyetértek. Szégyelhetné magát az, aki egy szellemi kihívásra, vagy akár vitára azt reagállja, hogy erőszakkal fenyeget egy nőt. Szégyen, még ha igazából gyermeteg is, egy férfi nem csinál ilyeneket.
Szintén szégyen alpárian megnyílvánulni, és ezt érvként feltüntetni. Egy dolog, ha valaki nem ért egyet valakivel, talán még odaszúr is verbálisan, de lehet ezt stílusosan is.

félelmetes

(Voyager, 2010.06.09 21:34)

Iszonyatosan félelmetes, hogy esetleg nem olvashatom majd többé az oldalad. :-)
Nem áll szándékomban összefutni veled, de nem azért, mert félnék tőled, hanem mert nem vagyok erre kíváncsi. Igen alacsonyak a határaid, egy nem kedvező kritika, egy nem kedvező vélemény a reakcióidról, és máris teljesen kiborulsz. Sok nehézséged lesz még így az életben, erőt hozzá. Egyetlen egyszer sem sértegettelek, egyszerűen elmondtam a valóságot, hogy az írás rossz, a hősöd pedig szánalmasra sikeredett. Hogy ezt magdara vetted, az téged minősít, nem engem. Nekem is volt már rossz írásom, és mikor szóltak, akkor megköszöntem, kijavítottam, és többé nem követtem el azt a hibát.
Fenyegetéseid és agressziód számomra érthetetlen és teljességgel hidegen hagy.
Mondok neked két új szót, amit nem ismersz még: köszönöm-kérem.
Ha nem akarsz az oldaladon látni, elég lenne, ha megkérnél, hogy inkább ne jöjjek ide. Tudom, neked ilyesmi soha életedben nem fog kijönni a szádon, és még büszke is vagy erre.
Xerox: azt, ahogyan írtam valamit, hacsak nem álltál a hátam mögött, nem láthattad, maximum beleképzeltél valamit, amit szerettél volna kihallani belőle, mert ez olyan hősises, kiállni valami mellett, vagy mit tudom én... Ismerhetnél már annyira, hogy engem nem ragadnak el ilyen alantas, pitiáner érzelmek. Igen,a tudatlanságot kicsit lenézem, de az egy olyan hiba, amit könnyen lehet orvosolni. Azonnal tiszteletbe fordul, ha az illető hajlandó erre, van elég tökös szembenézni hibáival. Ekkor jobban megbecsülöm őt, mint aki nem hibázott. Ellenkező esetben jogosnak vélem a megvetést, és a birkák közé sorolni.

Határ

(Onyx, 2010.06.09 19:50)

Nos Red. Nem láttál még harapósnak engem. De te választottad ezt az utat magadnak, tudnod kellett volna hol van az a határ, amit nem léphetsz át mások sértegetése során. Mostantól kezdve igyekezz ne összefutni velem.
Gyere csak nyugodtan, ha nagyon elegem lesz a stílusodból úgyis meg tudom oldani, hogy ne tudd többé olvasni az oldalam.

Moszkva

(Putyin, 2010.06.09 16:16)

Ejnye mán. Bekaphatják? Keservesen megbánjátok? Szégyelljétek magatokat, és gondolkodjatok el. Ugyanúgy mondjátok a nagy igazságotokat, mint bárki, akár én is.
Azt teszek amit jónak látok, és úgy ahogy jónak látom. Mindegy kinek gondoltok. A hozzászólásomban az "önimádat" szó előtt pedig ott van a "ha". Feltételeztem, de ha így harapsz rá, az elég világos képet mutat. Szóval ne hisztizz. A fenyegetésed üres, szánalmas, és alpári.
Jövök még:) Addig keress trágár szavakat a kommentjeimben.

Természet

(Xerox, 2010.06.08 12:01)

A természet játéka vérre megy . Bár jelenleg ez csakugyan felesleges . A kötekedés egy lételem , aminek nagyobb mestere vagy mint én ... Bár az íróskodáshoz nem értek , más műben viszont épp az az , ami alkotóját tükrözi . Az egómat nehéz sérteni , sokan mondanak ellenvéleményt sajátomnál . De így flegmázni , ahogy kezdtél ... Lehet a társaságotokban így szokás , de nem egy szép benyomás . Nem is azzal volt baj , amit írtál szerintem , hanem ahogy írtad . És nem tudom miért , de valakivel különösen jól esik " csatázni " ha értelmetlen is .

UI : Igen . Felesleges ez a vita .

a játékot nem kell vérre játszani

(Voyager, 2010.06.07 22:46)

Nem láttam olyan trágár káromkodást, ami hasonló hangnem lett volna, Xerox, mint amit állítólag neked szabad.(kivel szemben, azt azonban mégis az illető határozza meg, nem másvalaki)Szerintem te is csupán kötekedésnek és gonoszságnak veszel mindent, ami sérti az egódat. A mű nem azonos az alkotójával, de hagyjuk, felesleges ez a vita.

Az élet egy játék

(Xerox, 2010.06.07 21:20)

Az növény , akit az ember annak tart . Az ember , akit egy másik annak tart . És az én világomban az a hasonszőrű , kinek lelkülete hasonlatos az enyémhez . A megérzésről annyit : Nem megérzés volt . Ebben nem vagyok jó . De az első mondat után képben voltam . ( Vagy még most sem vagyok . ) Kik azok , akik így kezdik a kommunikációt ... Majd trágárság : Xerox megteheti , Onyx pedig rendesen válaszolt , csak a ti hangnemetekben .

utóirat

(Voyager, 2010.06.07 12:23)

Még egy apróság, amin te sem változtathatsz: minden a világon oda-vissza működik.
Te elvársz valamit az olvasóidtól, de nekik is vannak jogos elvárásaik. És mivel az alkotó van a műélvezőért és nem pediglen fordítva, így az ő elvárásaik határozzák meg egy mű értékét. Ezt csak általánosságban jegyzem meg.
Valamint az érvényben lévő jogszabályok és a Hasonszőrűek törvényei szerint is szólásszabadság van. Ezt sem árt figyelmbe venni. Ha valaki publikál, és ténylegesen olvassák(nem csak a barátainak mutogatja) akkor hideget-meleget is kapni fog, még akkor is, ha a mű kiváló. Aki publikációra adja a fejét, az tanulja meg kezelni ezt. Mondjuk az élethez sem árt az érzelmenket kezelni. A düh már csak olyan dolog, hogy annak árt a leginkább, akit belülről emészt.
Tanácsos ilyenkor a segítségkérés, ma már nagyon jó szakemberek vannak erre.

:-D

(Voyager, 2010.06.07 12:01)

Itt senki nem használt semmiféle gyalázkodó, fenyegető és tiszteletlen hangnemet, rajtad és Xeroxon kívül.
Sajnálatos, hogy az észrevételt, kritikát annak veszed, mivel nem pozitív. Ha lenne pozitív dolog, akkor az említve lenne, mivel én nem dühből írok.
Érdekelt az oldal-amit más mondjuk tiszteletnek, vagy legalábbis kedvező dolognak venne.
Elolvastam, és leírtam, amit tapasztaltam. Más ezt megköszöni. Kizárólag az írástechnikáról és a karakterről beszéltem. Szomorúan látom, hogy ha hibáid meg vannak említve, akkor nem az a reakciód, hogy kijavítod és megköszönöd a figyelmeztetést.
Tudom, hogy nem fogsz ezen elgondolkodni.
A fenyegetésed láthatóan elvakult, gyerekes dühből származó. Sajnálatos, szánnivaló a dolog, igen szomorú. Nem megyek bele a kivagyi kakaskodásba, szánalmasan nevetséges dolog ilyet csinálni ugyanis.
Az utolsó megjegyzés előtt végképp értetlenül állok, de semmi gond.
Rajtad kívül itt senki nem vesztette el a fejét. Vajon miért van ez? (a kérdés költői)
Tudomásul vettem, hogy te csak csinálod, ami tetszik, és szarsz arra az ősi és eredendő törvényre, miszerint ha alkotsz valamit, az már nem csak a tied.(felelősségnek hívják)
Tudomásul vettem, hogy semmiféle hibáról soha nem akarsz tudomást szerezni. Jó így neked. Az akaratod szent, úgy is legyen, ahogy akartad, háromszorosan, az kívánom.
Tudomásul vettem, hogy aki nem bólogat, az ki van innen rúgva. Még jó, hogy az Internet mégsem a tied...
Azonban fáraszt a hozzáállás, és az értelmetlen agresszió. Továbbra is maradok az egésztől teljesen független, kívülálló érdeklődő.
Köszönöm az érdekes és hasznos tapasztalatot.