Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hazatérés

2011.03.09

   Már hosszú hónapok óta egyetlen hírt sem lehetett hallani Onyx felől. Xerox furcsállta a helyzetet, hiszen Suvija sokszor látogatta őt, mióta elkészült a járat a kolónia és a háza között. Kötelessége azonban egészen eddig a napig megakadályozta, hogy meglátogassa személyesen is. Néha elküldte a házhoz egy beosztottját, de ők rendre üresen találták a házat. A beszámolók alapján Xerox számára világos lett, hogy az eltelt idő alatt végig üresen állt a ház. Az utolsó küldöttje visszatértével eszébe jutott, hogy rákérdezzen az éléskamrára is. A küldött meglepett arcot vágott, majd behúzta a nyakát és megpróbált úgy tenni, mintha semmi rendkívüli sem lenne a válaszában.

-          Üres, uram.

-          Üres? – lepődött meg Xerox – Menyire üres?

-          Teljesen.

-          Mióta? – hüledezett a férfi.

-          Körülbelül két órája, amióta eljöttem.

-          Ugye nem maga fosztotta ki katona? – förmedt rá erélyesen a parancsnok.

-          Nem… csak én. Én, csak, befejeztem... amit a többiek félbe hagytak.

-          Mit képzelnek maguk! Nem ellátmányt dézsmálni küldtem magukat oda. Örülhetnek, ha ezért nem harapja át a torkukat, mikor visszajön.

-          Ha visszajön, uram. – ellenkezett a küldönc.

Xerox szemében égett a harag és ezt a kobold is nagyon hamar észrevette. Tudta, hogy jobban járt volna, ha csöndben marad. De már késő volt.

-          Tűnjön el a szemem elől, maga szerencsétlen.

A kobold nyakába kapta kicsi lábait és rohant kifelé a teremből, ahogy a lába bírta. Az ajtóban azonban megállt és félénken visszafordult, hogy az utolsó szó jogát kihasználva saját védelmére keljen.

-          Mi, csak nem akartuk, hogy ott romoljon meg a sok étel.

-          Tűnés. – ordította Xerox.

   Mikor magára maradt, elhatározta, hogy személyesen megy el a házba. Hamar magához is vette a szokványos felszerelését és útnak indult. Egy órányi kényelmes séta után meg is érkezett a járat végéhez. Tarsolyából elővett egy kulcsot és a mennyezeten lévő zárba helyezte. Hangos kattintással nyílt ki a zár, majd egy erős lökéssel felnyitotta az ajtót. A ház olyan üres volt, ahogyan leírták neki. Érezte Onyx energiáinak egyre tompuló jelenlétét. Most már biztosan tudta, hogy hónapok óta nem járt az otthonában. Benézett az éléskamrába, de a polcok, amiket ő ajándékozott a farkasnak, üresen álltak a fal mellett. Az ételek szaga viszont még szinte friss volt, hamar el is öntötte a méreg ismét. De aztán erőt vett magán és tovább indult. Sehol semmi szokatlant sem tapasztalat, kivéve a bejárati ajtót. Kulcsra volt zárva, de belülről, a kulcs pedig bent volt a zárban. Elsőre nem értette a helyzetet, majd a fejéhez kapott és a nappali szobába sietett. Sejtése bizonyítást nyert, a Kulcs nem volt a helyén. Ez megmagyarázta a nyomtalan eltűnést. Viszont aggodalma újból fellángolt, mikor az azóta eltelt időre gondolt. Itt már csak Szyrosz segíthet, vagy a kapcsolatai. Nem habozott, amilyen sietve érkezett, olyan gyorsan távozott is.

 

 

   Eközben sok világgal és még több dimenzióval odébb a Nap már lemenőben volt. Éppen megérintette a hegyek csúcsait, miközben narancsszínbe borította a tájat. A folyó vize mintha lávafolyam lett volna és az erdő fái is a zöld és narancs furcsa keverékében olvadtak össze egyetlen hatalmas masszává. Az erdő szélénél egy rét kezdődött, mely kissé lankás volt, ahogyan lefelé haladt a folyó partjához. Az erdő széle és a folyó között kúp alakú sátrak nőttek ki a földből. Mindegyikből füst szállt felfelé, messze a tavaszi; kéklő ég felé. Hűvösek voltak még az éjszakák, hogy tűz nélkül aludjanak az indiánok.

   Mindenki izgatottan készülődött az elkövetkezendő napra, a törzs ifjainak beavatásának kezdő napjára. Közülük is a fiúk férfivá avatásának kezdetére, melyet minden évben a sámán tűz ki, a szellemek utasítása alapján. Az avatandó ifjak voltak talán a legizgatottabbak. Bár a sámán sem tudott ezen az éjjelen nyugodtan aludni. Népe, története során még sosem találkozott olyan esettel, mikor egy szellem embertestet öltve közöttük jár és részt vesz a beavatási szertartáson. Hatalmas megtiszteltetésnek vette, annak ellenére, hogy a szellem azt kérte, bánjanak úgy vele, mint a vele egykorú fiatalokkal a törzsből.

Az éjszaka gyorsan szállt el, pirkadatkor egymás után tűntek elő a fiatal fiúk a sátraikból, ahova legközelebb már férfiként lépnek majd be. Négy fiú volt összesen ebben az évben, akiknek át kellett esni a beavatáson. Mind a négyüknek hosszú, egyenes, fekete haja volt. Bőrük leginkább a rézhez volt hasonló színű. Arcukra és felső testükre a sámán jeleket festett, elősegítve a próba sikeres kimenetelét. Nagyon izgatottak voltak, hiszen még sosem töltöttek napokat és éjszakákat az erdőben az apjuk vagy más idősebb férfi kísérete nélkül.

-          Hol van Fényes Kő? – aggodalmaskodott az egyik fiú.

-          Félsz, hogy egy bokorból ugrik eléd, Fűvel Surranó? – nevetett egy másik.

-          Csönd legyen már Fürge Gyík és sokkal több tiszteletet a szellemnek. – förmedt rá a sámán – Majd jön, ha úgy látja jónak.

A négy fiú közül három gúnyos mosollyal nézett egymásra. Ők nem hitték, hogy a sápadt bőrű idegen szellem lenne. Hiába állította ezt a sámán már érkezése óta. Végül egy közeli sátor ajtaja is megmozdult. Egy, az indiánok bőrszínénél jóval világosabb bőrszínű férfi lépett ki. Haja hosszú volt, de a hasonlóság a fiúkkal ezzel véget is ért. Színe a rézzel kevert arannyal volt hasonlatos. Bőrének színe a többiekhez képes sápadt volt, testalkata pedig eléggé robosztus, legalábbis a falu lakóihoz viszonyítva. Álmosan botorkált oda a sámánhoz és megkérte, hogy rá is fessen jeleket. Senki sem értette, hogy miért akar úgy élni, mint közülük egy, amikor csak egyszer kéne mondania és mindnet elé raknának. Tudta ezt a férfi is, aki a Fényes Kő nevet kapta tőlük, de nem akart kitűnni. Azért is részt vett mindenféle munkában, ami a törzs életéhez tartozott és megdolgozott az ételéért is.

   Indulás előtt közvetlenül Fűvel Surranó odalépett Fényes Kőhöz, aki a messzeségbe bámult. Fűvel Surranó mindig is kereste barátja társaságát. Korábban ő volt a kiközösített fiú, aki a rangsorban leghátul foglal helyet. Amióta a sámán által szellemnek nevezett fiú megjelent sokat változott a helyzet. Magánya enyhült és kezdte elhinni, hogy őt is lehet komolyan venni, ő is ér valamit. Fényes Kőnek sok idejébe telt, hogy megedzze a fiú önbecsülését, de az utóbbi hetekben jelentős fejlődést értek el.

-          Mi jár a fejedben Fényes Kő? – érdeklődött.

-          Az érkezésem. Az az időszak, amikor még egy szót sem beszéltem a nyelvetekből.

-          Emlékszem rá, így visszagondolva vicces volt. Bár akkor valamiért furcsának találtalak, kicsit tartottam is tőled.

-          És most? – sandított Fűvel Surranóra.

-          Most már nem, felnézek rád és úgy érzem mindig is hozzád tartoztam. Nem tudom miért, de így érzem. Nyugodtabb vagyok, ha a közelben látlak.  Biztonságban érzem magam melletted.

Fűvel Surranó csak most fogta fel, hogy mit is mondott éppen egy másik fiúnak és fülig vörös lett, annyira, hogy még az ő arcán is meglátszott. Fényes Kő harsányan felnevetett, mikor meglátta barátja arcát. Majd megnyugtatta, hogy nem érti félre, sőt ez így természetes. Fűvel Surranó csak meresztgette a szemét és alig akart hinni barátjának.

-          Tényleg?

-          Tényleg! Megígérem neked, hogy még mielőtt férfivá válasz megérted ezt. – e szavakkal zárta le a beszélgetést Fényes Kő.

Ahogy elindultak az indulási pontra, még eszébe jutott, hogy milyen kitartó munkával tanulta meg az indiánok nyelvét. Szóról szóra tanult meg mindnet az indián nevén nevezni. Majd mondatokat alkotni. Még jelenleg sem volt tökéletes a beszéde, hibákat vétett olykor, de a kényszer nagy úr és alapos tanár. Aztán mikor a nevéről kérdezték, akkor támadt némi gond. A törzsből senki sem tudta kiejteni a nevet, szerencséjére azonban a keze ügyébe akadt egy fényes fekete kő. Azt mutatta meg, hogy ennek a kőnek a neve az ő nyelvében a saját neve is. Így lett ő Fényes Kő.

Az öt fiú csak egy-egy tőrt kapott útitársnak és a sámántól néhány szót útmutatásként. Addig nem térhettek vissza, míg azon szavak jelentését meg nem értették és végre nem hajtották. Fűvel Surranónak szóló útmutatását hallva Fényes Kő arcára hatalmas vigyor ült ki. A sámánnak is feltűnt ez a vigyor, főképp azért is, mert minden eddigi útmutatásnak ellentmondva, ezt ő sem értette teljesen. Most már biztos volt benne, hogy a szellemnek tervei vannak és hamarosan fény derül mindenre. Végül útnak indultak a fiatalok, a férfiak és nők reménnyel telve, de aggodalmasan néztek utánuk. Öten haladtak az erdő felé, majd mikor már halló távolságon kívül értek kezdtek csak viccelődni egymással. Ugratták egymást és ügyet sem vetettek az előttük álló próbákra. Alig vették észre, mikor beértek az erdőbe, de jókedvük ekkor sem hagyott alább. Egészen addig, míg Fényes Kő véletlenül le nem fejelt egy hatalmas darázsfészket. Olyan gyorsan, ahogyan akkor futottak, sosem közlekedtek addigi életük folyamán. A folyóban találtak menedéket a dühös darazsak ellen, igen hosszú időbe telt mire az utolsó darázs is feladta. Újabb órák múltak el, mire megszárították a ruháikat és élelmet indultak keresni. Fűvel Surranó jól ismerte a nyomokat. Fürge Gyík villámgyors volt, így nem okozott nagy gondot neki elkapni egy fürgébb állatot. Velük volt még Fehér Hullám, aki megszállottan szerette a vizet és a horgászatot. Keserű Fű pedig jól ismerte a növényeket és terméseiket.

 

 

   Onyx nappalijában ugyan ekkor Szyrosz tehetetlenül tárta szét a karjait. Xerox pedig feszülten nézett párjára.

-          Sajnálom életem. Csak annyit tudok mondani, hogy valóban itt lépett ki a világból.

-          És nem tehetsz semmit sem?

-          Erős és hatalmas vagyok, de nem mindenható. Van, amit én sem érhetek el.

-          Akkor most mi lesz? – váltott bosszús üzemmódba a kobold.

-          Ez fura. – vágott egy grimaszt a vámpírnő.

-          MI? – csattant fel a kobold.

-          Onyx sokszor mondta, hogy néha olyan érzése van, hogy ki akar futni a világból. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer sikerül neki.

-          He he…

Még percekig gondolkozott Szyrosz, majd más választása nem lévén elindultak egy másik vámpír kastélyához. Az egyetlen személyhez, aki segíthet egy követő portált megnyitni. Ennek a bizonyos vámpírnak a legnagyobb bosszúságára Xerox is kedvesével tartott. A vámpírok túlságosan rangon alulinak tituláltak egy koboldot, hogy egyik testvérük társa legyen. Ráadásul Xerox nem az a személyiség típus volt, akit holmi lenéző szóhasználattal csak úgy meg lehetett volna sérteni. Számtalanszor és számtalan módon próbálták meg párbajra hívni a férfit, de sosem sikerült. Hogy ez a kobold tájékozatlanságán vagy leleményességén múlt, nem lehet tudni.

Sok szócséplés és játszadozás után aztán a férfi vámpír teljesítette, amit kértek tőle. Bár a követő portál nem jött össze, ugyanis nem volt meg a korábbi átjáró nyoma a világok között. Tudásuknak és hatalmuknak köszönhetően azonban megoldást találtak a problémára. A sötétség Urától akartak útmutatást kérni. Igaz, erősen ódzkodva álltak neki mindannyian a megidéző varázslat előkészítésnek. Mire felkészültek, már senki sem volt biztos benne, hogy ezt meg kell tenniük, hiszen tudták jól, hogy akár nagyon nagy árat fizethetnek csak a megidézésért magáért. Xerox unszolására Szyrosz neki látott, a másik vámpír inkább a szobán kívül várakozott. Nem akart tanúja lenni, mikor megjelenik Ő a helyiségben.

   Percek teltek el a varázsszavak kimondásával, melyek megfelelően irányítják az energiákat. Az eredmény azonban mindenkit meglepett. A sötétség Ura helyett egy Onyx kulcsával tökéletesen megegyező tárgy jelent meg a pecsét közepén. Xerox nem habozott és felkapta a földről, majd a magasba emelte.

-          Onyx után, bárhol is legyen.

E szavakat követően egy kapu nyílt meg, amin a férfi gondolkodás nélkül átugrott. Szyrosz töprengett egy kicsit, hogy nem veszélyes-e ez. A kapu viszont nem várt rá és bezárult, elválasztva kettőjüket. A nő meglepetten tekintett maga elé, kicsit bosszúsan is, hogy túl sokáig tanakodott.

Eközben a másik világban Xerox is a kapu hűlt helyét nézte. Alig akart hinni a szemének. Majd percek múlva a kezében heverő kulcsra tekintett, ami erős izzást követően semmivé foszlott. Ott állt a férfi egy nemrég bezárult kapu előtt és egy köddé vált kulccsal a kezében. Végül felismerte, hogy az egyetlen lehetősége, megtalálni Onyxot. Erősen reménykedett benne, hogy ezen a világon van és a közelében.

   Az éjszakai erdő egyáltalán nem volt félelmetes, állatok serege nyüzsgött, huhogott és motoszkált mindenfelé. Mind a hatan pontosan tudták, hogy ilyenkor ugyan észnél kell lenniük, de alapvetően nincs olyan lény a közelben, aki vagy ami veszélyt jelente számukra. A négy indián fiú és Fényes Kő javában melegedtek a tábortűz körül. Jól esett nekik az aznapi kényszerfürdő után. Tüzük füstjét messzire vitte a tavaszi szellő. Nem messze tőlük a folyó vize kanyargott. Felszínén az egyre sűrűsödő lombok között még fel- felvillant a Hold ezüstös képe. A víz nem folyt túl sebesen, így a tükörképek is élesek és mozdulatlanok voltak. Egészen addig, míg egy pár kéz meg nem zavarta ezt az idilli képet. Egy munkától edződött kéz volt ez, mely egy koboldhoz tartozott. Éppen csak megmosta az arcát a hűsítő vízzel, mikor füstszagot érzett. Nagyon halkan kelt át a sekély vizű folyón és még annál is óvatosabban indult el a füst irányába. Egy örökkévalóságnak tűnt mire elég közel lopakodott, hogy kileshesse, kik is ülnek a tűz körül. Percekig csak figyelte őket, eközben rájött, hogy egy kukkot sem ért az öt indiánnak látszó férfi beszélgetéséből. Annyiban nyugodott meg, hogy legalább emberszerű lényekkel találkozott és nem holmi lila alapon sárga foltos förmedvényekkel, csápokkal meg ehhez hasonló nyúlványokkal felszerelve.

   Mind az ötüket indiánnak gondolta a jól látható négyből kiindulva, mivel az ötödik személy háttal ült neki. Így ennek a férfinak csak a körvonalai látszódtak. Kis idő múlva testhelyzetet változtatott, hogy elzsibbadt lábát kinyújtsa, vesztére. Egy aprócska ág reccsent a lába alatt. A neki háttal ülő férfi finoman oldalra kapta fejét, majd mintha semmi sem történt volna a tűz felé fordult. Xerox nem láthatta, amint Fényes Kő arckifejezése elkomorul és óvatosan előveszi kését.  Az indiánok meglepett arcot vágtak, de társuk nyugalomra intette őket, így mozdulni sem mertek. Néhány pillanat múlva Fényes Kő egy hirtelen ugrással a bokor előtt termett, kését a bokor felé szegezte és hangosan felszólította az ott bujkáló személyt, hogy fedje fel magát.

A kobold bár rendkívüli harci képességekkel bírt, amikor nem volt muszáj, nem alkalmazta ezeket. Így inkább csak lassan, gyanús mozdulatok nélkül felállt. Bár Fényes Kő arcvonásai nem látszódtak a háta mögött táncoló tűznek köszönhetően és egyetlen szavát sem értette, Xerox a hangját mégis ismerősnek vélte. Nem kellett sokáig várni, hogy az embertestbe bújt szellem felismerje barátját. Elrakta kését és örömmel üdvözölte Xeroxot. A kobold nagyon hálás volt, hogy ilyen hamar rá akadt arra, akit keresett. Meghívták a tűzhöz őt is. Az indián fiúk nem értették, amit egymás közt beszélt a két sápadt bőrű személy, de szemmel láthatóan Fényes Kő és a másik férfi barátok voltak. Az est folyamán aztán mindenre fény derült és a fiúk is mindnet megértettek. Jókedvűen folyt a beszélgetés, Fűvel Surranó még arra is rákérdezett, hogy esetleg az új jövevény is szellem-e. Ezen Fényes Kő jót mosolygott, majd némi habozás után válaszolt neki.

-          Bár nem olyan, mint én, de igen. Ő is szellem, csak másképpen.

A négy fiú csak nézett és hirtelen nem értette, hogyan is kell ezt érteni. Az újonnan érkezett szellem is értetlen arcot vágott, ezért barátja neki is elmondta miről van szó.

Xerox harsány nevetéssel vette tudomásul, hogy az indiánoknál az ember testű nem emberi lényeket megtestesült szellemeknek tekintik. Határozottan tetszett neki ez a felfogás.

-          Suvi! Amúgy itt a környéken van a falujuk?

-          Igen, de még nem mehetünk vissza.

-          Miért nem? – csodálkozott Xerox.

-          Mert még ők négyen nem számítanak férfinak a többiek szemében. Pont azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk.

-          Az mennyi ideig fog tartani?

-          Jó kérdés, lehet pár nap, de akár néhány hét is.

-          Néhány hét? – döbbent le a kobold.

Fényes Kő csak komoly arccal bólogatott. Majd elővette a kulcsot is.

-          Látod, a kulcs sem aktív…– ebben a pillanatban a Kulcsban felfénylett a kő –… még. Hogy a rosebb essen bele, folyton meg kell cáfolnia. – fakadt ki Fényes Kő.

-          Na, akkor mehetünk is haza! – így Xerox.

-          Te mehetsz, ha akarsz, szívesen nyitok neked egy kaput haza. De nekem még dolgom van itt.

-          Mi?

-          Fűvel Surranó.

A kobold csak nézett a farkasra, de nem értette, majd az indiánok kíváncsi tekintetét fürkészte. Barátja közben a négy fiúnak fordította, hogy mit beszéltek idáig. Elmagyarázta, hogy amit a kezében tart, azzal jött el az ő világukba. Utána Xeroxot is kifaggatta, hogyan került ide. A történet végeztével jó ízűen kacagott egyet a második Kulcs eltűnésén. Ezután Xerox számára ismét pár perc szünet következett, amíg Fényes Kő fordított. Jó ideje beszélgettek már, de Fűvel Surranó csak mostanra szedte össze eléggé a bátorságát vagy eddigre lett elege a többiek unszolásából, hogy rákérdezzen Fényes Kőnél, miért ő miatta nem mehet még haza.

Onyx válasza rövid volt és tömör.

-          Mert még nem tanítottam meg neked mindent a szellemek útjáról.

Erre a négy fiú annyira meglepődött, hogy szóhoz sem tudtak jutni. Csak bámulták a tüzet, amíg Onyx most Xeroxnak fordított. Xerox is meglepődött a fejleményeken, de tökéletesen értette, hogy barátja miért nem mehet még el.

Fűvel Surranó annyira izgatott és kíváncsi lett, hogy tovább faggatta a farkast, míg az végül megunta a dolgot és egy váratlan pillanatban közölte a fiúval, hogy ő sem ember. Pont olyan, mint Fényes Kő. Ezzel Onyx a beszélgetést le is zárta aznapra. Mindannyian alváshoz készülődtek, őrségre nem volt szükség. A környéken a fiúk törzse volt az egyetlen csoport, akik bármiféle veszélyt jelenthettek volna bárkire is.

 

 

   Reggel aztán újra izgatottak lettek a fiúk az este hallottaktól. De Fényes Kő nem volt hajlandó többet erről beszélni. Lerázta őket azzal, hogy majd ha eljön az ideje többet meg fognak tudni a dologról, de nem előbb. A tüzet gondosan eloltották és felkerekedtek, hogy még beljebb haladjanak az erdőben. Órák óta gyalogoltak, mikor egy rövid pihenőre megálltak az egyik tisztáson. Élvezték a hűs tavaszi szellőt, mikor Xerox úgy döntött, hogy iszik a közeli patakból. Onyx elkísérte, magukra hagyva a fiúkat, hadd beszélgessenek.

-          Mit gondolsz Onyx. Meddig fog tartani, amíg felkészíted a fiút.

-          Őszintén szólva, nem tudom. Lehet akár évekig is.

A kobold nem szólt semmit sem. Bár legszívesebben az összes gondolatát barátjára zúdította volna, amik ilyen hirtelen törtek rá. De aztán mégis inkább csendben maradt, azon gondolkozott, hogy ő maga meddig maradjon. Azt sem értette, hogy Onyx miért nem vágyik haza, a saját világába. Végül is úgy döntött, hogy amíg nem érnek vissza a faluba, addig marad. Nagyon meg akarta nézni magának az itteni lakosokat, akik ember létükre képesek voltak összhangban élni a természettel.

Nem várt sokat, csak amíg Onyx is ivott a vízből. Felpattant és elindult vissza a pihenő hely felé. A farkas lustán tápászkodott fel a földről, de végül követte barátját.

   Amint kiléptek a tisztásra a sűrű bozótosból, földbe gyökerezett a lábuk. A négy fiú mellett egy indián férfi állt és jó kedélyűen beszélgetett velük. Onyxnak messziről is kimondottan utálatos volt látnia ezt a férfit. Arcát az undor tekergette, majd mikor erőt vett magán, komoly tekintettel Xeroxra nézett. Xerox is azt a férfit bámulta és őt sem töltötte el jó érzéssel az idegen, ennek jeleként kést rántott. Onyx nyugtázta barátja reakcióját és egyetlen szót nyögött csak ki, miközben ő is elhúzta kését.

-          Démon.

-          Akkor ezért nem tetszik a kisugárzása. – válaszolta Xerox.

Határozott léptekkel indultak meg a kis csoport felé.

Azok jókedvűen nevettek néha beszélgetés közben, majd Fehér Hullám mondott valamit az idegennek és a két férfi felé mutatott. Az indián férfi lassan fordult meg, de amint meglátta Onyxot és Xeroxot kivont késekkel az arcára fagyott a vidám vigyor.

   Jó pár lépéssel odébb álltak meg az indiánoktól, hogy a démonnak legyen helye menekülni, amikor úgy dönt. A fiúk nem értették, hogy a két szellem és ez a jó humorú idegen miért bámulja így egymást. Onyx a kése pengéjét megcsillantotta a napon, majd kérdően felhúzta szemöldökét. A démonnak sem kellett több, villámgyorsan elkapta Keserű Fű karját és magához szorította a fiút. Szótlanul kezdett hátrálni a csoporttól, az erdő felé.

-          Engedd el démon! – vicsorgott Onyx – Akkor talán szóba jöhet, hogy élve eltűnj innen.

-          Ez az ember az enyém lesz. Nincs alku. Vagy az enyém vagy halott. – fenyegetőzött a démon, miközben egyre messzebbre jutott.

-          Add fel! – szólt vissza Onyx – Az erdőben én vagyok a hatalmasabb és esélyesebb.

-          Mondtam már neked Farkas. Ha kell, megölöm a fiút. Figyeltelek titeket, fontos neked. Nem akarod, hogy meghaljon.

Onyx szóhoz sem jutott, csak forrt magában a dühtől. Amint a démon és túsza eltűntek az erdőben fordítani kezdett Xeroxnak. A három fiú megszeppenve állt a két szellem társaságában, míg azok egymás között villámgyorsan beszélgettek. Néhány perc után már készen is volt a terv Keserű Fű kiszabadítására. Amit Fényes Kő azonnal el is magyarázott a fiúknak, akik félve bár, de hajtva barátjuk féltésétől, támadásra készen álltak.

Onyxnak csak biccentenie kellett Xerox felé, aki futásnak eredet a tisztásnak azon vége felé, ami átellenesen helyezkedett el azzal, ahol a démon és túsza a fák közé veszett.

-          Úgy látom a szellemed nem ért a szóból. – sziszegett a démon a fiú fülébe, miközben az erdő mélyé felé vonszolta.

De a démon nem várt választ, nem kockáztatta meg, hogy a fiú megszólalhasson. Igaz volt Fényes Kő azon állítása, hogy az erdőben ő van előnyben. Könnyen haladt és a szag alapján sem volt nehéz a démon nyomában maradni. Követték őt a fiúk is, őket sem lassította jelentősen a növényzet, hiszen kicsi gyerekkoruk óta járták az erdőt. Ismerték a helyet és a módszert, amivel könnyedén, erő pazarlás nélkül juthatnak előrébb a legsűrűbb helyeken is.

Azonban a démon nem csak e miatt volt hátrányban, ő nem csak nem ismerte az erdőt, de mintha a növények is szándékosan akadályozták volna. Ehhez jött még hozzá, hogy Keserű Fű sem könnyítette meg a dolgát. Nagy nehezen elvergődött egy ligetes részre, ahol úgy vélte esélye van az eredményes védekezésre. Éppen a megfelelő helyet kereste, mikor vele szemben megjelent Xerox, kivont késsel a kezében.

-          Nem értesz a szóból te törpe. – gúnyolódott a démon, majd széles vigyorra húzta a száját.

A kobold azonban egy szót sem szólt, egyetlen izma sem mozdult. A sértésnek szánt szavak minden hatás nélkül suhantak el a füle mellett. Pár pillanat múlva Fényes Kő is elbukkant a démon mögött, majd némi késéssel a három fiú is megérkezett.

   A férfi megpróbálta előhúzni kését, hogy követelésének nagyobb erőt szerezzen. Ez alatt Keserű Fűnek volt ideje gyorsan felmérnie a környezetét, tekintete megakadt egyetlen növényen, nem messze a lábai mellett. A növénynek néhány darab hatalmas, háromszög alakú levele volt. Melyek élénk zölden virítottak az avarban. Egyetlen, lámpáshoz hasonlító virága is kétséget kizáróan bizonyította, hogy a démonnak egy foltos kontyvirág közelében sikerült megállnia.

A felismerést hamar tett követte, úgy csinált, mintha térde megbicsaklott volna. A hirtelen rántásnak köszönhetően kiszabadult a szorításból és a földre esett. A démon, amint észbe kapott és előrántotta fegyverét elkapta a fiú karját, majd felrántotta a földről és a kést a torkához szorította.

-          Ne packázz velem ember. Ha nagyon ficánkolsz, még bajod eshet. Bár nem akarom, de ha kell, élvezettel vágom el a torkod.

Eközben Keserű Fű sem tétlenkedett, a markában szorongatott levelet igyekezett alaposan meggyűrni, hogy leve kiserkenjen, míg tekintetével a démon szemeibe bámult.

A fiú rettegése lassan enyhült, ahogy érezte terve jól halad előre. Ezt megérezte fogva tartója is, meg is lepődött, hogy a fiú a valós fenyegetés ellenére egyre inkább önuralomról tesz bizonyságot. Eddigi magabiztossága kissé megcsappant és kérdően nézett a fiúra, kissé eltolva magától, hogy szemügyre vehesse. Ekkor hibázott hatalmasat, melyet a fiú is felismert és ki is használt. A markában szorongatott levelet a démon testének nyomta és amilyen alaposan csak tudta végig kente a mellkasán. A démon testébe iszonyatos fájdalom nyílalt. A növény egyszerre égette és marta a testét. Sem ereje, sem önuralma nem maradt, hogy Keserű Fűvel foglalkozzon, aki a hirtelen szabadságot kihasználva Xerox mellé ugrott.

   Míg a férfi a növény hatásával küzdött, a két szellem és a négy fiú bekerítette, egy kört alkotva körülötte. Mire nagy nehezen túljutott a fájdalmon s visszaszerezte önuralmát, már csapdában is volt. Elsőként a két szellem rontott rá, akik sikeresen bevittek néhány vágást. Azonban ezek komoly sérülést nem jelentettek számára, hiszen adottságai révén penge nem árthatott neki. A vágások pillanatok alatt beforrtak és nyomuk sem maradt. Nem jelentettek többet néhány kellemetlen szúnyogcsípésnél.

Kacagásban tört ki, mikor ez tudatosult támadóiban.

-          El kell érnünk, hogy elhagyja valahogyan ezt a világot. – kiáltott Onyx Xeroxnak saját nyelvükön.

-          Nézzenek oda, a farkas ki akar dobni ebből a világból, ami ráadásul nem is az övé. – kacagott tovább a férfi.

A két szellemet nagyon meglepte, hogy az ő nyelvüket is beszéli. Így kétség kívül hátrányba kerültek. Mivel már nem volt mit veszíteni Fényes Kő a fiúknak is elmondta, hogy mit kéne tenni a démonnal. Akik felbuzdulva társuk sikeres szabadulásán rárontottak a démonra.

Fényes Kőnek ideje sem volt, hogy megállítsa őket, mielőtt elérnék a férfit. A fiúk úgy pattantak le ellenfelükről, mintha gumiból lenne.

   Fürge Gyík bízva gyorsaságában ismét neki rontott, de elbízta magát. Ember létére testi adottságaival nem vehette fel a versenyt a démonnal, aki válaszul megpróbálta szíven szúrni. Csak Onyx karja akadályozta meg, hogy a fiú ott lelje halálát. Viszont a farkas nem úszta meg sérülés nélkül. Bal karján mély vágás tátongott, amely kizökkentette logikusan gondolkodó állapotából. A démon erre ráérzett és támadást indított, hogy végezzen a szellemmel. De Xerox sem maradt ki a harcból, pillanatok alatt ott termett és barátját félre lökve a démon bordái közé vágta kését. Majd amint Onyx biztonságos távolságban elérte a földet, kirántotta fegyverét és ő is hátrébb ugrott. Ismét ott álltak hatan a démon körül, azonban most a hatok eléggé megviselt állapotban voltak, a démonnal ellentétben. Őt szemmel láthatóan feltüzelte a harc. Onyx és barátja újabb látszat támadást indítottak, hogy ráleljenek a démon gyenge pontjára, nem sok sikerrel.

Mindenki úgy gondolta, hogy a démon ellen a kobold és a farkas az esélyesebbek, ezért még a démon sem fordított túl nagy figyelmet a fiúkra. Fűvel Surranó azonban meglátta a fűben világító Kulcsot, melyet Fényes Kő hagyott el az esést követően. Felkapta és mélyen belebámult a kristályba.

-          Vajon nekem is működne? – kérdezte hangosan magától.

-          Ugyan, hogyan? Azt sem tudjuk, mit kell vele csinálni. – vetette ellen Fürge Gyík.

-          Dehogynem, Fényes Kő nekem elmagyarázta korábban már. Csak akkor még nem világított.

A négy fiú összenézett, egyszerre húzták mosolyra szájukat és már szinte készen is volt a tervük. Fehér Hullám és Fürge Gyík csatlakozott a két szellemhez kilátástalannak tűnő harcukban. Míg Keserű Fű egy újabb adag levelet szedett és alaposan megsodorta őket. Ez alatt Fűvel Surranó a démon hátába került a bokrok között és halkan oda súgta a Kulcsnak.

-          A démon világába!

Ezt követően végighúzta a levegőben és a kapu megnyílt. Boldogság töltötte el, hogy neki is sikerült használnia, majd a többiekre nézett. A démon háttal állt a kapunak, viszont a két szellem pont rá látott. Megértették, hogy mi a céljuk a fiúknak és tetszett nekik az ötlet. Erővel sem nagyon bírtak ellenségükkel, azonban Keserű Fű ismét bevetette a fegyverét. Ez úttal azonban nem csak nála volt a levélből. A négy fiú sikeresen késztette meghátrálásra a démont, egészen a kapuig. Akit a fájdalom és égető érzés egészen lefoglalt, így a kaput csak akkor vette észre, mikor már szinte a küszöbén állt. Megpróbált kitérni a kapuból, de Onyx és Xerox egy utolsó nekifutással hatalmasat taszítottak a testén. Tehetetlenségében átesett a kapun, ami hamarosan bezárult mögötte.

   Teljesen kimerülten rogytak le a földre. Zihálva lélegeztek, de elégedett tekintettek egymásra és önmagukra is. Onyx is alig kapott levegőt, így nehezen nyögte csak ki a szavakat.

-          Nyugodtan mondhatom nektek fiúk, hogy mostantól férfinak számítotok. A próbát kiálltátok.

Egy-egy mosolyt kapott csak viszonzásként, aztán a kimerültségtől mindannyian elaludtak. Másnap reggel ébredtek csak fel, összeszedték magukat és elindultak vissza a faluba. Délutánra járt az idő, mikor előbukkantak a fák közül. A falu szélén eddigre már összegyűltek az emberek, aggódva figyelték, hogy mindenki megérkezik-e. A sámánnak már megsúgták a szellemek, hogy a fiúk nagy veszélybe kerültek, de a történet végével adósak maradtak. Meglepetésükre nem hogy nem hiányzott senki, de még eggyel többen is léptek elő a fák közül. Beérve a faluba hatalmas üdvrivalgás fogadta őket, majd ennek elültével helyet foglaltak mind a hatan és összehívták a vének tanácsát.

 

 

   Az elmúlt napok eseményeit elmondva és elemezve végül mindenki egyet értett, hogy a négy fiú immáron férfi. Ennek megünneplésére egész éjszakás ünnepséget szerveztek. Volt ott tánc; étel; ital és felhőtlen jó kedv. Kora reggel tért csak nyugovóra az egész falu. Egész nap aludtak volna, ha a falu sámánja nem ébresztett volna fel mindenkit kora délután.

A nap folyamán, amíg a többség aludt, visszatért közéjük Büszke Sas. Ő is a törzs tagja volt, de évekkel korábban elindult, hogy saját útját járja. Akkoriban nem érezte otthon magát az emberek között, hiába voltak ott rokonai, nem érzett velük olyan szoros kapcsolatot és egy ismeretlen erő is a messzeségbe hívta. Évekig vándorolt és tapasztalta önmagát, mikor honvágy fogta el. Onyx kilépve a sátrából egyből megérezte benne a farkast. Egyszerre volt csalódott és boldog. Csalódott, hogy most sem lesz tartós kapcsolata egy kölyökkel, de boldog volt, hogy így haza térhet a saját világába. Az éjjel azzal telt, hogy a két felébredt farkas megbeszélte Fűvel Surranóval kapcsolatos dolgaikat. Büszke Sast örömmel töltötte el, hogy végre van az otthonában valaki, akivel majd szabadon megoszthatja a gondolatait és többé nem kell vándorolnia.

Reggel Onyx megkereste Xeroxot és boldogon újságolta neki.

-          Amint lehet, hazamegyünk. Már befejeztem a dolgomat itt.

-          Helyes Suvi. A Kulcs amúgyis készen áll az indulásra.

Fényes Kő bólintott egyet, majd kért még pár percet. Oda ment Fűvel Surranóhoz és elköszönt tőle. Eddigre már Büszke Sas mellette volt és egyre szorosabb kötelék kezdett ki alakulni kettejük között.

   Onyx és Xerox észrevétlenül osont ki a faluból, amíg az emberek azon csodálkoztak, hogy közülük ketten is emberi alakot öltött szellemek valójában. Senki sem figyelt fel rájuk, amint a réten az erdő felé haladnak és beveszik magukat a fák közé. Pár méter megtétele után aztán megálltak.

-          Nos, Xerox? Haza? – kérdezte Onyx.

-          Haza! – jelentette ki a kobold, majd a Kulccsal suhintott egyet.

Amint átléptek a kapun Onyx nappalijában találták magukat. A Kulcs felkerült a helyére, majd a farkas gyomra hangosan kordult egyet.

-          Egy kicsit éhes vagyok. – vigyorodott el a házigazda.

-          Én is. – csatlakozott Xerox.

-          Akkor, irány a kamra. – intett egyet Onyx és meglódult.

Xerox az első pár másodpercben nem kapcsolt, majd jeges iszonyat futott végig a hátán és hatalmas ordítással barátja után vetette magát.

-          Suvi, ne! Várj!

De mire utol érte, addigra a farkas már ott állt az ajtóban és meredten bámult befelé a kamrájába.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.