Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondoskodás

2009.12.09

   Perzselően tűzött a nyári nap. Szem nem látott itt egyebet csak sárga, elszáradt füvet, repedezett földet és a levegő remegését. A horizont síkjában egymásba olvadt a kristálykék ég és a kicserepesedett sárga föld. Szürreális festményként hatott, ami halálos szépséget árasztott magából. Egy-két tücsök néha-néha ciripelt, de egyikük sem vitte túlzásba a hangoskodást. Ebéd felé járt az idő, de Chalidot nem az éhsége zavarta. Hozzá volt szokva, hogy néha napokig nem evett. Sokkal jobban zavarta az a tény, hogy egy a naptól perzselt pusztaságon kell átvágnia. A közelben sehol egy barlang vagy fa, ami árnyat vehetne rá. Kénytelen volt beérni az éjfekete köpenyével, ami őszintén szólva ilyenkor több bosszúságot okoz, mint hasznot hajt. Lova tikkadtan baktatott mellette, nem volt szíve szegény párát azzal kínozni, hogy rajta ül ilyen melegben. Ritkán látni szebb állatot, csokoládébarna szőrén egy villanással siklott tova a fény. Egyenes, fésült sörényén és tökéletesen egészséges alakján látszott, gazdája nagy becsben tartja és szívén viseli a sorsát. A messzeségből egy fából ácsolt híd tűnt fel, Chalid kicsit megkönnyebbülten sóhajtott fel, végre ihatnak friss és hűs vizet. Az utolsó métereket gyorsított tempóban szelték át. Amint elérték a patak partját, orrukat fertelmes bűz csapta meg. Nem sok hiányzott, hogy öklendezni kezdjen, de azt méltóságán alulinak tartotta, még akkor is, ha senki sem látja. A patak medrében alig csordogált valami zöldes nyálkával teli, poshadt lé, amit víznek nagy jóindulattal sem lehetne nevezni. Nem csoda hát, hogy sem béka sem egyéb állat nem kívánkozott itt élni.

-          Hogy az ég szakadna rá erre a haszontalan hídra és a patakra is. Átverik a szerencsétlen, szomjas utazót! – átkozódott Chalid.

Nem volt választása, ha nem akart ott helyben a szomjúság áldozata lenni, tovább kellett mennie. Lova sem tiltakozott a folytatás ellen, ösztönösen tudta, ebből a patakból enyhülés nem, csak betegség és halál áradhat.

Így haladtak tovább, mígnem felfigyelt a környező növényekre. A száraz fűcsomók között egy helyen húsos, élénkzöld növények virítottak dacolva a szárazsággal. Fel sem figyelt volna rájuk, ha korábban Onyx nem tanítja meg neki ezeket a növényeket felismerni és azt, hogy friss iható vizet jeleznek a felszín közelében. Mohón csillant a szeme, lova nem értette gazdája izgatottságát, csak nagy szemekkel bámult rá.

-          Ne nézz így rám, mintha megbolondultam volna. Mindjárt ihatunk friss, éltető vizet. Inkább leszek piszkos és kúszok a porban, mintsem szomjan vesszek. – magyarázta a lónak.

Levette köpenyét és térdre ereszkedett, kitépett pár élettel teli növényt, majd ásni kezdett puszta kézzel.

„Bárcsak itt lenne Onyx, ő kiáshatná nekem a gödröt, nem zavarná, hogy a porban kell kúsznia, sőt talán még élvezné is.” – somolygott magában Chalid.

 Szerencséjére ezen a részen inkább homokféle volt a talaj, mint agyag. Fél méter után meg is találta azt, amit keresett. A gödröcske alján gyűlni kezdett a kristálytiszta, hűs víz. Összeszedve minden maradék erejét még keményebben ásott egészen addig, míg tisztességes mennyiségű víz össze nem gyűlt. Kezével tálkát formált és azzal emelte szájához az életmentő nedűt. Miután végzett, a kulacsokat is feltöltötte, hogy aztán lovának engedje át a kis gödröt.

-          Milyen jó, hogy néha oda figyelek rá és meg is jegyzem, amit mondd nekem. Legalább valamire használható Onyx is. Tudom, hogy te nem bírod őt elviselni. De ő az ami, bárcsak megértenéd, hogy sosem bántana téged. – súgta Chalid a lónak.

-          Azt hiszem az lesz a legjobb, ha Warricknál hagylak, amíg érted nem megyek a találkozó után. Akkor nem leszel ideges és engem sem fog nyugtalanítani, hogy nyugtalan vagy.

 

 

   Felfrissülve indultak tovább Warrick fogadója felé, ami a puszta határában állt az erdő szélén. Jócskán alkonyodott már mire a távolban feltűnt az erdő széle és egy vékony, az ég felé gomolygó füstcsík. Ahogy egyre közelebb és közelebb értek a jól ismert házhoz, Chalidon izgatott nyugtalanság vett erőt. Érzékei felfrissültek, elméje éber lett a hosszú és meleg nap dacára. Energikusnak érezte magát már-már alig bírt megülni lova hátán, mire a fogadóhoz ért tudta mi fog történni.

Tisztességes méretű fogadó várta az erre tévedő utazókat, a szobák viszonylag tágasak és kényelmesen berendezettek voltak. Fehérre meszelt falai nyáron visszaverték a nap sugarait, így valamelyest elviselhetőbb volt odabent a hőség. Érdekessége az egyetlen tornya volt, ami felettébb szokatlanná tette a helyet. Warrick és az egyik inasa kint ültek a ház előtti padon.

-          Isten hozta Kisasszony, ördög viszi. – csipkelődött Warrick.

-          Csak próbáljon meg hozzám érni egyetlen patával is akár. Azt is megbánja majd, hogy kikecmergett a pokol bugyraiból. – kontrázott Chalid.

-          Van szabad szobája gazduram?

-          Hogyne volna, főleg egy ilyen finom hölgynek, egyenest a toronyba kíséri majd Etan, ha megfelel.

-          Már hogyne felelne meg, tudod, hogy az a kedvenc helyem nálad, te vén róka. – hahotázott Chalid.

-          Örülök, hogy jó kedvedben értél ide, és a társad is jó erőben van. – mondta csillogó szemekkel Warrick.

-          Őt itt hagynám nálad pár napra, ha nincs ellenedre. Nem akarom fölösleges stressznek kitenni, amíg az erdőben leszek.

-          Csak nyugodtan, jó dolga lesz itt jobb, mint egy úrnak.

Egy laza mozdulattal Chalid leugrott a ló hátáról. Etan nyúlt a holmikért, hogy segítsen neki cipekedni, de csak egy szúrós és kegyetlen pillantást kapott.

-          Hagyd Etan! Chalid nem szereti, ha idegenek fogdossák a dolgait. – szólt Warrick az inasnak.

-          Kérlek, nézd el a fiúnak Chalid. Még új, két hónapja vettem fel segédnek, jó szívű fiú és becsületes, de még van mit tanulnia.

-          Semmi probléma akkor, de egyedül is boldogulok, köszönöm. – nyugodott meg Chalid testtartása is.

-          Ja és Warrick, éjjel kemény vihar lesz, készüljetek fel!

-          Jó, hogy szólsz! Etan, amint felkísérted a szobájába gyere és szólj a többieknek is, fel kell készíteni a házat a viharra.

Az est hátra levő része sürgéssel-forgással telt, a fogadóban mindenki az éjjeli nagy viharra készült kivéve Chalidot, ő egyre jobban, erősebben érezte magát és türelmesen várt a vihar érkeztére.

Éjfél körül meg is érkezett, borzasztó csattogással, villámlással, dörgéssel és rengeteg esővel. Volt olyan villám, ami közvetlenül a ház mellett száguldott el, fülsüketítő visítás és sistergés kíséretében. Volt olyan is, mely csak a távolban látszódott és kis idő múlva érte el a fogadót a távoli dörgés sejtelmesen morajló zaja. Chalidnak sem kellett több, kitárta a szoba ablakait és élvezte, ahogyan hosszú haját tépi, cibálja a szél. Bőrén érezte az esőcseppeket, arcán a hideg szél süvítését és ilyenkor erősnek, sőt hatalmasnak érezte magát. Két órán keresztül tombolt a vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Az ég kitisztult, majd az utolsó löket szél is elállt. Ezüstös fénybe vonta a tájat az egyre kerekebb Hold, körülötte szikráztak a csillagok. Nyugodt nyári éjjel képét mutatta az ég, a korábbi viharról csak a friss, párás levegő és a hébe-hóba csepegő vízcseppek árulkodtak. Ilyenkor valami félelmetesen magányos érzés kerítette hatalmába Chalidot, csak bámult ki az ablakon és várta, hogy a távolból valami magába húzza, szabadítsa meg a keserű vágyakozástól. Legyen végre ennek a véget nem érő örök gyötrelemnek. Így telt el az éjjel hátralévő része Chalid számára, de nem történt semmi sem. Már pirkadt mikor odalent mozgásra lett figyelmes. Etan kezdett felpakolni egy szekérre. Üres hordókat és ládákat. Dolga végeztével felpattant a szekérre és mielőtt indította volna a lovakat Warrick szólt oda neki:

-          Aztán csak ügyesen a városban, ha lehet, alkudj is a piacon. Jól jönne némi kis extra bevétel. Esetleg még neked is gurul belőle pár garas. Aztán, ha bajba kerülsz magadat mentsd elsőnek, megértetted?

-          Meg hát, úgy lesz Warrick, ne aggódj.

-          Sok szerencsét és jó utat! – szólt le Chalid is.

-          Köszöntem. – vidult fel a fiú.

Azzal a lovak közé csapott. Warrick és Chalid percekig bámult némán a fiú után. Már alig látszott a szekérből valami, mire Warrick megtörte a csendet:

-          Ez az első útja egyedül a városba. Féltem, olyan nekem mintha a fiam lenne, alig múlt 17 éves. A sok lány között az egyetlen fiú, ha nem is a saját vérem, akkor is.

-          Semmit sem számít az, hogy a saját véred-e vagy sem. Ha azt érzed, hogy a fiad, akkor az is és kész. – vágta rá Chalid határozottan.

A Nap nemrég hagyta el égi útja csúcspontját, éppen ebéd után voltak a fogadóban, mikor vékony felhők takarták be az eget. Enyhült a napsütés, több sem kellett Chalidnak máris szedelőzködött, hogy útnak induljon. Elköszönt a lovától és indult volna az erdő felé, mikor Etan visszatért a fogadó elé.

      -     Mi történt, hogy már itthon vagy fiam? – aggódva kérdezte Warrick.

      -     Semmi komoly, csak a patakon átívelő híd eltűnt, a patak meg kilépett a medréből.

            Holnapig képtelenség átkelni rajta.

-          Eltűnt a híd? De hát az hogyan lehetséges? Tavaly csináltattuk az áccsal,nem lett egy mestermunka, de piszok drága volt. Már a hidakat is lopják, büdös csirkefogó

      banda!!! – vörösödött Warrick feje.

-          Ahogy mondom Warrick, ahol a hídnak kéne állnia ott fekete a föld. Néhány

      elszenesedett fadarab hever szerte szét. A többit biztos a víz mosta el.

Chalid kissé behúzott nyakkal és lopakodva igyekezett a dolgára, nehogy a többiek meglátván őt, összekapcsolják a híres átkait és az éjjeli vihart.

 

 

   Beérve az első fák közé már megnyugodott, hogy most nem zaklatták őt a furcsa dolgok miatt. Nem volt különösebben oda az erdőkért, de legalább árnyat adtak a fák és megvédték érzékeny bőrét az erős napfénytől. Az eddig viszonylag széles út keskenyebbé és rögösebbé vált, ahogy a fák között kanyargott.

„Ki volt az a hülye, aki nem volt képes egyenesebb csapást kijelölni a fák között, kanyarog itt össze vissza, rengeteg időt meg lehetne spórolni egy egyenesebb úttal.” – dohogott magában.

„Különben is, miért egy erdő közepén van a fókuszpont? Miért nem lehetett egy városban kialakulnia? Biztosan engem szívatnak csak vele! Az egész azért lett így, hogy nekem okozzanak kellemetlenséget vele. Köszönöm neked te vén kaporszakállas odafent, hogy nem csak arra kényszerítesz, amit nem akarok, de még a hátad mögötti erdő legmélyére kell is mennem miatta. És nehogy ide merd most küldeni valamelyik lótifuti hírnököcskédet, mert még mielőtt megszólal úgy billentem hátsón, hogy meg sem áll, míg haza nem ér.”

De a biztonság kedvéért megállt és várt egy kicsit, hátha mégis meghallották, amit mondott és küldenek valakit miatta. Pár perc némaság után tovább indult nyugtázva, hogy nem jött senki sem. Egész nap járta az erdőt, hol lassan, hol gyorsabban. Vadak nyomát is látta, megpróbált zsákmányt ejteni, de azok jó előre megérezték közeledtét és messzire iszkoltak. Estére már valamennyire ismerős tájon járt. Tudta, holnap megérkezik a „Zöld levélhez”. Ma már azonban jártányi ereje és kedve sem maradt, így tábort vert és tüzet gyújtott.

„Újabb két nap koplalás, remek, holnap kieszem annak a bolond, természetimádó fogadósnak a készleteit. Győzze csak elém rakni amilye van.” – fogadkozott Chalid.

Ilyen gondolatok közepette érte az álom, nem sokat alszik, de ez a nap igénybe vette még őt is. Egy hatalmas kastélyban találta magát. Drága, gazdagon díszített ruhában volt. Vele szemben egy fekete hajú férfi állt. Elegáns öltözetéből kiderült, hogy nemes ember, éppen a kezét nyújtotta Chalid felé. Kéz kezet fogott és szédületes, de kecses táncba kezdek. Chalid úszott a mámorban, úgy érezte, repül a levegőben ezzel a férfival. Tudta ő az, akit neki szánt az ég, ő és senki más. Csakis együtt lehetnek igazán boldogok és hatalmasak. Percekig tartott a tánc, majd a férfi lágy, de erős hangon megkérdezte:

-          Szeret engem kedvesem?

-          Természetesen. Sok mindent feláldoznék azért, hogy Önnel lehessek. – válaszolt Chalid.

-          Valóban így van, sok mindent! – mondta dühtől torz hangon a férfi.

-          Engem is feláldoztál és megtapostál, könyörögtem neked a szerelemért, azért, hogy őszintén szeress és fogadj el. Ne csak akkor legyél velem, mikor neked szükséged van rám. A szívemet adtam neked és te elpusztítottad azt. – hörgött a férfi, miközben a szemei sárgán izzottak, szemfogai agyarakká nőttek és az arca is megváltozott, haja megbarnult és hosszabb lett, a végén már egy teljesen másik férfi arca bámult Chalid döbbent arcába.

Ez az új alak vicsorogva hajolt közelebb hozzá, hogy megmarja Chalidot, húsába mélyessze agyarait és lakmározzon belőle.

Sikítva ébredt fel az erdő közepén,még pillanatokkal később is visszhangozta az erdő vérfagyasztó hangját. Arcán verejtékcseppek csillogtak a kora reggeli nap fényében. Percekig meg sem tudott mozdulni, csak zihált a fának dőlve, ahol az álom előző este érte.

„Megint ez az álom, de elegem van már belőle. Arra viszont jó, hogy sose felejtsem el, mit is érdemlek azért a tettemért. Mindig emlékeztet rá, hogy miért kell gyűlölnöm magam olyan szenvedélyesen és megbocsájthatatlanul.” – fejezte be az álom elemzését.

Csak most vette észre, hogy nem messze tőle egy nyúl fekszik átharapott torokkal, kiterítve egy kőre. Közelebbről szemügyre vette a nyulat és megérezte a citromfű és bazsalikom illatát.

-          Valaki bekente a sebet ezekkel a fűszernövényekkel, hogy megakadályozza a rovarok megjelenését rajta. Mestermunka! De hogy aztán meg csak úgy itt hagyja ezt a finom falatot nekem anélkül, hogy bármit is elvett volna tőlem… Ki volt ez a bolond? Na, mindegy legalább nem koplalok a fogadóig, már ha nem mérgezett persze. – vélekedett Chalid.

Kézfejét a tetem fölé nyújtotta és koncentrált. Nem érzett benne másik féle halált az ilyenkor szokásoson kívül. Arca felvidult és örömmel kezdett neki előkészíteni az ebédjét. A délelőtt gyorsan telt el, sem hívatlan vendég sem állatok nem zavarták meg. Kora délutánra meg is sült a nyúlhús. Jóízűen megebédelt, majd megtisztította és összeszedte felszerelését, eloltotta a tüzet és tovább állt. Lépteit szaporán vette, hogy még időben elérje a fogadót, ahol már vár rá a számára kijelölt hely. Könnyen haladt az ösvényen, nem figyelt máshová csak a lábai elé. Egy dombot megmászva vette észre, hogy a késő délután nap, lombokon átszűrődő fénye milyen csalfa játékot játszik a földön. Tudta, ha most nem koncentrál az erdő újabb tréfát űz majd vele. Nem törődve hát a fényjátékkal igyekezett előre, mígnem az egyik közeli bokorból egy mókus majdnem a csizmája alá vetette magát.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.