Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Félelem

2009.12.16

   Csendes alkonyat borult az erdőre. A perzselő nyári nap már lenyugodott, magára hagyva a szomjazó tájat. Eső már hetek óta nem esett, a növények levelei tikkadtan csüngtek az ágakon a nyári forróság miatt. Az állatok sem merészkedtek túlságosan messzire a vízgyűjtő helyektől. Bármerre is járt Onyx, mindenhol a szomjúsággal találkozott. A vízkészlete már reggel kifogyott, ismerte ugyan néhány vízgyűjtő helyét, ahol szomját olthatná, ám azok jelenlegi útvonalától távol estek. Ilyenkor különösen megerőltető fel- és lemászni a hegyekben. Ösztönei sürgették, hogy térjen le az útról és menjen vízért, de az eszére hallgatott. Tudta, ha most letér az útról nem éri el időben a fogadót. Jól bírta a kínzó éhséget és szomjúságot is, ám az ő tűrőképessége sem végtelen, meg kellett volna állnia, pihenni és összeszedni gondolatait. Egy alkalmas jól védhető és kényelmes hely után nézett, ahol az éjszakát töltheti.

Ugyan már nem volt újdonság számára, hogy ilyenkor csak szürkében látja a világot, mégis mindig kicsit meglepődött rajta. Bár elég idő eltelt ahhoz, hogy megtanulja az előnyeit. Így nem vonták el a figyelmét a színek, jobban érzékelte a formákat és távolságokat, ami nagy előnyt jelentett, ha sűrű bozótosban akart boldogulni. Hamar megtalálta hát, amit keresett. Több évtizedes bükkfák gyűrűjében egy kicsi, tűzrakásra is alkalmas helyet talált magának. A környező bokrok jól rejtették ezt a helyet, úgy döntött itt fog éjszakázni. Nem volt nehéz tűzifát szednie, amerre csak nézett, a földön mindenhol letört faágak hevertek sőt, szerencséjére egy már kidőlt, korhadt fát is talált nem messze táborhelyétől. Könnyedén tört le nagyobb darabokat a korhadt fából és vitte magával tartalékként. Nem állt szándékában tüzet gyújtani, mivel nem volt mit megsütnie és a hideg ellen sem kellett védelem. Pont ellenkezőleg, ha lett volna egy tó a közelben, talán még meg is fürdött volna benne. Jobb híján csak leült és nem mozdult, nem pocsékolta a maradék erejét felesleges mocorgással. Így némán, mozdulatlanul talált rá a teljes sötétség.

Gondolatait lekötötte, hogyan fog vizet szerezni és hogyan mutathatná meg azt, ami lelkében tombol, hogyan hozhatna gyógyírt fájdalmára és félelmeire, nem csak önmagának, de a szeretett személyeknek is. A kimerültségtől hamar álomba merült, olyan gyorsan és finoman, hogy észre sem vette, már nincs is tudatánál.

Egy hatalmas zöldellő mező közepén találta magát, lába alatt jól kitaposott út, az utat bokrok szegélyezték, a távolban hófödte hegyek magasodtak. Az égen teljes pompájában terült el a nap. Nyár közepén járhatott az idő, de a levegő kellemesen meleg volt, nem volt megerőltető. Onyx úgy döntött, hogy megnézi hova vezet ez az út, de ahogy gyalogolt feltűnt neki egy különös dolog, ami megállásra kényszeríttette. Jobban szemügyre vette a növényeket, köveket, az utat is és rádöbbent mindenből fény szűrődik elő. De nem csak az élő és élettelen tárgyak árasztottak fényt magukból, hanem a levegő is. Fényes nappal ellenére minden fénylett és derűt, megnyugvást árasztott magából. Onyx meglepődve ugyan, de boldogan tovább indult, élvezte, ahogyan a kellemesen hűs szellő a bőrét cirógatja, ahogyan a nap felmelegíti testét lelkét, és szívéből messze űzi a hideg és kemény, szorongató magányt. Nem maradt más csak az őszinte vágy a társai iránt. Emléküket még ez a ragyogás sem tudta feledtetni, sőt talán ez nem is volt funkciói között. Ilyen gondolatok kötötték le egészen addig, míg egy arra hajtó szekér majdnem el nem ütötte. Gyorsan félre ugrott, a kocsi megállt, de nem került sor agresszív szóváltásra, Onyx is és az idegen is boldogan köszöntek egymásnak, elnézést kértek a másiktól, hogy figyelmetlenek voltak, aztán mindketten mentek tovább a maguk útján. Egyszer csak a távolban egy hatalmas város tűnt fel. Ahogy egyre közeledett hozzá és az épületek kezdtek önálló formát felvenni, derült csak ki, hogy olyan építészeti stílusban épültek, amilyet Onyx még sosem látott. Ugyan volt hasonlóság a korábban látott épületekkel, de kivétel nélkül mindegyik épületen körbe egy vastag aranynak tűnő, fémből készült sáv húzódott, amikről kifelé és kissé lefelé további aranyszerű rudak meredeztek. A részletek külön-külön ismerősek voltak, de egészben szemlélve mégis felfoghatatlan és zavarba ejtő egységet alkottak.

 

 

   Egy fülsüketítő sivítás közepette elhúzó villám vetett véget Onyx álmának. A hirtelen és erős hangtól megijedve villámgyorsan felpattant és kardot rántott, majd körbe fordulva kereste az ellenséget. Néhány pillanat múlva azonban eljutott álomtól terhes elméjéig, hogy mi is történt és nem fenyegeti semmi közvetlen veszély. Megnyugodva helyezte vissza kardját a helyére és döntött úgy, hogy mielőtt rá szakad az ég, tüzet gyújt. Éppen csak lángra kapott a száraz fa, mikor a fák levelein hallotta közeledni az esőt, amely hűvös fuvallatot lökött maga előtt. Nem volt olyan heves, hogy eloltsa a már javában lobogó lángokat, de ahhoz elég erős volt, hogy még az erdő talaját is bőven megöntözze. Az éjszakából hátra lévő pár óra éberen telt el a tűz mellett, többé-kevésbé védve az eső kérlelhetetlen hidegségétől. A pirkadat érkeztével szép lassan alábbhagyott az eső és végül el is állt. A kevéske felhalmozott tűzifa utolsó darabjai is a tűz martalékává lettek, majd néhányat pislogva a tűz is kifulladt. Az ágakról csöpögő víz gondoskodott Onyx helyett a parázs kialvásáról, így a pirkadati homályban újra útnak is indulhatott.

Rövid gyaloglás után egy vízfolyásba botlott, ami az éjszakai eső miatt rengeteg vizet szállított. Ott helyben nem lehetett átkelni rajta, ezért követte a medret lefelé, amíg egy egyenletes tisztásra nem ért. Szerencséjére egy hatalmas gödörben rengeteg tiszta víz gyűlt össze, feltölthette készleteit és kínzó szomjúságát is olthatta. A nap továbbra sem sütött ki, ennek köszönhetően a növények és az állatok is szemmel látható gyorsasággal tértek vissza megszokott életvitelükhöz. A levelek erőtől duzzadva feszítettek helyükön. Míg a távolban vadak mozgását lehetett hallani. Párás, langyos idő köszöntött a nemrég még oly száraz és meleg erdőre. Ilyenkor volt igazán elemében Onyx is, nem csoda hát, hogy viszonylag sűrűn állt meg körbenézni és szimatolni is. A tisztás túlsó oldalán nyulak szaga csapta meg az orrát. Éhsége kezdte felemészteni tudatos énjének utolsó bástyáit is. Már tudta jól mi következik, hamarosan vadászni fog és semmi más nem fogja érdekelni.

Keresett egy helyet a felszerelésének, amik csak akadályoznák a mozgásban. Lassan lépkedve kereste a szag forrását. Néhány perc után rá is bukkant az üreg bejáratára, alaposan megvizsgálta és ösztönei azt súgták jó helyen jár, ez az üreg lakott. Tovább kutatott és távolabb bele is futott a kijáratba. Az éhsége tovább hajtotta a zsákmány után, az egész tisztást és környékét bejárta már, mire csak egy nagyobb bokorcsoport maradt átfésületlen. Szellő rezgette meg a leveleket, üde élettel teli, nedves erdei illat árasztotta el Onyx orrát. És a szagok kavalkádjában ott lapult a nyúl szaga is.

Megállt és árgus szemekkel nézte a bokrok tövét, egészen addig, míg észre nem vette az ott kushadó és őt figyelő nyulat. Hirtelen sprintbe kezdett, mire a nyúlnak sem kellett több futásnak eredt az is. Onyx a nyúl nyomában rohant, a nyúl meg lélekszakadva és ide-oda cikázva, hirtelen irányváltásokkal nyerve egér utat, az üreg felé rohant. Onyx fizikai felépítése nem tette lehetővé számára, hogy beérje a nyulat, így lassacskán lemaradt a nyúl mögött, de nem adta fel. Éhsége ott lüktetett benne és hajtotta tovább és tovább, friss húst és vért követleve. A nyúl egy hirtelen ugrással az üregbe vetette magát, azt gondolván megmenekült. Mire Onyx elérte a bejáratot csak egy vékony kötél vezetett az üregbe. Megfogta a bokor tövéhez erősített végét és elkezdte kihúzni. Néha-néha megakadt és erős ellenállást fejtett ki a kötél másik végén fickándozó nyúl, de a sorsa már meg volt pecsételve. Felkapta az üreg bejáratánál feltűnő nyulat és gyors, határozott mozdulattal felharapta a torkát. Friss meleg vér csorgott végig a torkán, némileg kielégítve az éhségét. A tisztás szélén tüzet rakott, utána megtisztította a nyulat bundájától, kibelezte és a tűzön kissé megsütötte, de nem annyira, hogy elvegye a friss, nyers hús ízét. Éhségét csillapítva ösztönei lenyugodtak és hátrébb húzódtak, helyet adva a logikus gondolatoknak is. Összeszedte holmijait és indulás előtt még egyszer megnézte a nyúlüreget. Meglepetésére a kijáratnál elhelyezett csapdájában is fickándozott egy nyúl, bár nem volt túl eleven, mivel folytonos szabadulási kísérletei minden erejét elszívták. Megadva a megváltó halált, Onyx ennek is feltépte a nyakát, nem szenvedett sokat, szinte azonnal elszállt belőle az élet. Onyx érezte, ahogyan az egyik pillanatról a másikra a test üressé, lélektelenné válik. Megborzongott a hátramaradó űrt érezve, de nem foglalkozott vele sokat. Néha előrelátó volt és tartott magánál gyógy- és fűszernövényeket is. A nyúl sebét bekente velük, hogy ne köpjék be a bogarak és később, ha szükségét érzi meg tudja enni.

 

 

   Éppen felállt és elindult volna, mikor egy hirtelen megérzés miatt, szemmel alig követhetően megpördült. A bokor látványa nem volt fenyegető ám tudta, hogy mögötte egy ugyan olyan lény leselkedik, mint amilyen ő is. Lassan, de magabiztosan mászott keresztül a bokron, tekintetük összeforrt, fenyegető villámokat szórva egymásra. Hosszú, sötétbarna haja szög egyenes volt, ruhája terep zöld ingből és szövetnadrágból állt. Lábán bőrcsizma, kardja hátára erősítve, az oldalán pedig egy nagy tőr díszelgett. Már korábban is összefutottak, nem voltak esküdt ellenségek, de ha tehették borsot törtek a másik orra alá. Némán bámulták egymást perceken keresztül, fenyegetőztek, vicsorogtak egymásra, de egyikük sem hátrált meg. Tesztelték a másik mentális pajzsát, mikor melyikük bombázott a másik pedig kivédte. Végül megállapították, hogy egyformán esélyesek egy esetleges összecsapás megnyerésére.

-          Mit akarsz itt tőlem Félix? Bár látom a szemedben, hogy éppen az éhség tombol benned, hívjalak hát Félésznek? – vicsorgott Onyx a másikra.

-          Egyik sem az én nevem, de jelenleg nem érdekel, add nekem a nyulat és tűnj el. Akkor megkíméllek és élhetsz még egy kicsit. – hörögte Félix.

-          Szó sem lehet róla, az én zsákmányom és nem adom senkinek sem, pláne nem neked.

-          Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni. Ezzel le is rendezzük a kettőnk dolgát és a végén jól is fogok lakni. – kontrázta a jövevény.

Mindketten kardot rántottak és ez úttal komolyan megpróbálták áttörni a másik mentális védelmét, hogy összezavarva lépéselőnybe jussanak a másikkal szemben.

Egy mágiára érzékenyebb ember fejvesztve, teljes pánikban rohant volna minél messzebb kettejük harcától, de egy erősebb mágikus lény figyelmét is igazán felkeltették volna, ha nem lettek volna teljesen egyedül az erdő ezen szegletében. Félix támadott elsőre, teljes erejét beleadva a csapásba, Onyx azonban felfogta a csapást és visszalökte támadóját. Csapás csapást követett, hol Onyx hol Félix volt a támadó fél, de komolyabb kárt nem tettek egymásban, néhány mélyebb vágástól eltekintve. Vívó tudásuk azonos szinten állt, így ezzel nem tudtak a másik fölé kerekedni. Onyx szemmel láthatóan is izmosabb, erősebb volt, de Félix mellett szólt a dühöngő éhsége, amely megsokszorozta erejét és kitartását. Mindketten képesek lettek volna megölni a másikat, ha alkalmuk adódik rá, azonban a harc hosszan elhúzódott és lassan mindkettejük fáradni kezdett. Sosem tévesztették egymást szem elől, hiszen tudták, azzal aláírnák saját halálos ítéletüket. Félix újabb rohamra szedte össze az erejét, Onyx jobbnak látta, ha már nem védi ki a csapásokat, hanem kitér előlük. Egy gyors és hatalmas ugrással tért ki a következő csapás elől, hogy egy hatalmas sziklára érkezzen. Mentálisan már percek óta nem piszkálták egymást, sem erejük, sem koncentráló képességük nem tette ezt most lehetővé. Inkább ösztönből harcolt mindkettő. Onyx egy gyors és erős elrugaszkodással Félixre vetette magát, sikerült ledöntenie a lábáról. Ám esés közben elvesztették kardjukat és egymásba kapaszkodva gurultak le a domboldalon. Egy vízfolyásban landoltak, Félix került felülre. Felismervén a számára kedvező helyzetet széles vigyorra szaladt a szája és előhúzta tőrét. Onyx azonban gyorsabb volt és hirtelen lendülettel Félix oldalába mártotta saját kését. A fájdalomtól felüvöltve pattant fel Onyxról, majd biztonságos távolra kecmeregve ismét szemtől szemben álltak. Mindketten ziháltak, vágások, karcolások, és zúzódások borították testüket. Félix oldalán pedig egy hatalmas és mély seb tátongott, melyből erősen szivárgott a vér. Felismervén a vesztes helyzetet menekülőre fogta a dolgot és remélte, Onyx túl fáradt ahhoz, hogy üldözőbe vegye. Igaza volt. Bár az ösztönei azt súgták, menjen utána és legalább kergesse meg Félixet, de a logikus fele jobbnak látta összeszednie magát és folytatni az útját eredeti úti célja felé.

Fáradtan kecmergett vissza a dombtetőre, felvette kardját a földről, Félixével mit sem törődve. Összeszedte a cuccait és útnak indult ismét.

Napnyugtáig meg sem állt, csak monoton baktatott előre. Még csak pár óra telt el azóta, hogy megvédte a zsákmányát és több sérülést is beszerzett, de még a mélyebb sebek is határozott gyógyulásnak indultak. A felszínes kicsi vágások, már régen be is hegedtek, csak halvány rózsaszín csíkok jelezték, hogy ott seb volt valamikor.

 

 

   Napszálltával megállt egy védett helyen, hogy pár óra erejéig kifújja magát és erőt gyűjtsön. Éhes nem volt így a nyúl megmaradt későbbre. Az éjszakai erdő hangjait figyelve, ritmusosan, de nyugodtan lélegzett. Mozdulatlanul figyelte és élvezte az éjszakai erdő életét, ahogyan az állatok jönnek-mennek, hangoskodnak és esnek egymás áldozatául. Tűzet nem gyújtott, mert fényre nem volt szüksége, a reggeli hűs időnek meg már nyoma sem volt, ismét meleg levegő árasztotta el a tájat. Az éjszaka közepén, megunva a mozdulatlanságot tovább indult. Ilyenkor hihetetlenül jól érezte magát, sokkal könnyebben és gyorsabban haladt, mint nappal. Az ereje sem fogyott olyan gyorsan. Az egyik domboldalra érve füstszag csapta meg az orrát. Megállt és körül nézett, de sehol sem látott tüzet, hangot nem hallott, így csak a szag után mehetett. Néhány emelkedővel odébb, már a távolban feltűnt a tábortűz fénye. Lassan hangtalanul, lopakodva közelítette meg a helyet, néha-néha megállva hallgatózni. De nem hallatszott sem beszéd, sem mozgás. Közelebb érve Onyx megérezte egy másik lény jelenlétét és már tudta, a tűznél nem ember pihen. Ösztönösen széllel szemben közlekedett, nehogy őt fedezzék fel előbb, így a füst szaga miatt mást nem is érzett. Már csak egy bokor állt Onyx és a táborhely között, mikor kíváncsian megnézte, kivel is hozta össze sorsa.

Legnagyobb megdöbbenésére a tűz mellett Chalid aludta az igazak álmát. Onyx szíve hevesebben kezdett verni, pupillái kitágultak és egy nagyon vékony karimán kívül nem látszott semmi sem a szivárványhártyájából. Szemei a tűz fényétől ragyogni látszottak. Megpróbálta elkapni az illatát, de csak füstöt nyelt, amitől prüszkölni kezdett. Kényszert érzett rá, hogy közelebb menjen hozzá. Nagyon óvatosan, hangtalanul lopakodott Chalid mellé.

Aztán percekig csak nézte és szívta magába az illatát, legszívesebben végig cirógatta volna, selymes fehér bőrét. Chalid arcán őszinte mosoly ült, szemmel láthatóan bármit is álmodott nagyon élvezte és kedvére való volt. Ekkor nagyot kordult a gyomra és nyílván való lett, hogy már jó ideje nem evett kiadósat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Onyx a nyulat letette Chalid mellé egy kőre. Tudta, hogy a nő nem fogadná el tőle nyíltan. Amint tudná, hogy Onyxtól van, inkább éhezne, mintsem megenné. Nem azért tenné ezt, mert gőgös és beképzelt lenne. Csupán mindig azt akarta bizonyítani, hogy önálló és független személyiség, aki tud magáról gondoskodni nő létére is, annak ellenére, hogy ez amúgy is nyílván való volt.

Onyx nem bírt magával, orrát gyengéden Chalid nyakához illesztette. Szívta magába az illatot, nem bírt betelni vele, de érezte ösztönei ismét feltámadnak. Már-már nyelvével simította végig a nyakát, mikor esze utolsó morzsáival felfogta, ha megteszi Chalid biztosan felébred és nem teszi zsebre, amit tőle kapna.

Egy hirtelen grimasz és utána teljes döbbenet ült ki Chalid arcára. Onyx tudta, megérezte jelenlétét, még így álomban is és most tudatalattija beleszövi őt is az álom menetébe. Félelem fogta el Onyxot. Félt, hogy most is mint mindig, tönkre fogja tenni a szép dolgokat, akarata ellenére. Nagyon sokszor, szinte minden alkalommal, mikor egy számára közeli személy vagy akár ő maga boldog pillanatot él át, valami belerondított a dologba és ez leginkább saját maga jelenléte volt. Úgy gondolta, hogy ha most még gyorsan eloson, akkor nem fogja tönkre tenni a szép álmot. Így is tett, amilyen gyorsan csak tudott, hang nélkül osont jó messzire, ahol aztán futásnak eredt. Futott amerre látott és a követendő utat gondolta. Közben átkozta magát, csak arra jó, hogy mások boldogságát tönkre tegye.

 

 

   Már legalább egy órája rohant lélekszakadva, mikor úgy érezte, megállhat és kifújhatja magát egy kicsit. Lehuppant az első útjába eső fa tövébe és csak ekkor vette észre, hogy milyen koszos lett az elmúlt napokban. Ilyen szakadt ruhában és kosztól fedetten nem mehet a többiek társaságába. Hallgatózott és halk morajlásra lett figyelmes. Elindult a hang irányába, majd pár perc séta után egy tóhoz ért, melybe egy folyó torkollott vízesés formájában. A parton lepakolta cuccait, levetkőzött és a beugrott a vízbe. Élvezte, ahogy a víz lemosta róla a koszt és alvadt vért, hogy haja felfrissült. Kihasználta a vízesés erejét is, teste masszírozására. Teljesen felfrissülve mászott partra, tiszta ruhát vett magára olyat, amilyenben már megállja a helyét testvérei társaságában is.

Amint felöltözött ismét megérzése támadt és megpördült. Megint csak egy bokrot látott maga előtt, azon túl azonban ismét egy hozzá hasonló lény állt. Egy még Onyx számára is elég gyors mozdulattal az illető előugrott. Onyx kardot rántott, de aztán bele is fagyott a mozdulatba, amint tudatosult benne a „támadó” kiléte. Hosszú, egyenes szőke haja a lapockájáig ért. Alacsony termete ellenére, hihetetlen erős volt mentálisan és fizikailag is, ha Onyx nem ismerné, bizony menekülne előle.

-          Csá kölyök! – üdvözölte a jövevény.

-          Huh, csá neked is! A frászt hoztad rám. – köszönt Onyx is.

-          Mi az, csak nem rossz a lelkiismereted? – vigyorgott a srác.

-          Az nem, csak óvatos vagyok. Félix tegnap szemet vetett a kajámra, de hamarosan megbánta. – mosolygott Onyx is.

-          Helyes, helyes. Él még?

-          Ja, jó erőben volt és csak kifárasztottuk egymást. Na meg, kapott egy szúrást az oldalába, de túléli.

-          Értem, szóval akkor ő folyatta szerte szét a vérét amerre csak iszkolt. Tele van csepegtetve az erdő egy farkas vérével. Most már tudom, hogy kié és miért.

-          Így van. Amúgy jól tudom, valami szövetségi tárgyaláson voltál? – kíváncsiskodott Onyx.

-          Pontosan. A kicsik népével. Jól tudom, neked van egy barátod közülük?

-          Bizony, Xerox.

-          Akkor mostantól te is a tárgyalások résztvevője leszel. Jól fog jönni az ismeretséged.

-          De én nem… -- ellenkezett Onyx.

-          Ne merj ellent mondani nekem. Vagy megteszed magadtól, vagy azért mert különben én veszlek rá. – csattant fel a szőke jövevény.

-          Rendben van, úgy lesz. De nekem most mennem kell, estére a „Zöld levélhez” kell érnem.

-          Megyek veled, útközben elmondom a fontos részleteket.

Estére meg is érkeztek az óriási fákkal szegélyezett tisztáshoz. Ki léptek az utolsó bokor mögül. Egyszerre néztek a fogadó ablaka felé, ahonnan hárman figyelték őket.

- Megérkeztünk, látom már mindenki más megérkezett rajtad kívül. De ne feledd – fordult Onyx felé és emelte fel kezét a szőke harcos – senkinek egy szót sem. Majd ha eljön az ideje megtudják, amit tudniuk kell.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.