Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életen innen és túl

2011.11.20

   Onyx sietős léptekkel haladt az erdei ösvényen. Javában tartott már az ősz, a levelek régen besárgultak, de még csak egy-kettő hagyta el végleg a fáját. Az erdő talaján azonban így is rugdosni lehetett a száraz leveleket. Hangos zizegés kísérte a lépteit, miközben azon gondolkozott, hogy barátja Xerox, miért hívatta olyan sürgősen. A levélben nem volt semmi utalás vagy konkrét dolog, amiből bármi is kiderült volna. Mindegy, a lényeg a levél hangsúlyán volt, az meg nem adott okot túl sok örömre. Így maradt a sietős lépdelés a megbeszélt találkozópont felé. Már órák óta gyalogolt az erdőben a nélkül, hogy bárkivel is találkozott volna. Határozottan szépen indult a napja, aggodalmai ellenére. Elérkezett egy nagy tisztásra, ahol pár perc erejéig megpihent és ivott némi vizet. Hirtelen neszelése lett figyelmes a háta mögötti bozótban. Lassan, hang nélkül felkelt és kihúzta kardját, így várta az esetleges támadókat.

A zörgés egyre közelebbről jött, míg végül a bokorból két apró lény jött elő. Nem voltak magasabbak 70 centinél, talán még akkorák sem voltak. Kéz- és lábfejük valamint a fejük is emberi mértékkel nézve aránytalanul nagyok voltak a testük többi méretéhez képest. Amint meglátták Onyxot megtorpantak és összeszűkült szemmel méregették a tőlük jóval magasabb személyt.

- Csá Suvi! – csattantak fel egyszerre, miközben bárgyú arcot vágva integettek felfelé.

Onyx felhúzta bal szemöldökét, majd megszólalt.

-         Nem emlékszem, hogy mi már találkoztunk volna.

-         Az nem számít. – vigyorogtak tovább, mint akik sántikálnak valamiben – Ha egy kobold Suvija vagy akkor az összesé. Vagy valami ilyesmi.

-         Vagy valami ilyesmi??? – csodálkozott a farkas.

-         Na, ugyan már, hát kell most a szavakon lovagolni? Inkább gyere, segíts nekünk.

-         Sietek, nem érek rá, Xeroxhoz kell mennem. Különben strapabíró fickók vagytok ti, megoldjátok magatok is.

Ezzel Onyx oldalra lépett, hogy a két kis fickót kikerülje és folytassa az útját. Már örült neki, hogy végre egyedül lesz, mikor olyan hirtelen kellett megállnia, hogy majdnem átesett a két koboldon.

-         Na! Farkas komám, ne olyan gyorsan. Utadat álljuk. – mondta neki a két kis fickó, miközben megpróbáltak szúrós tekintettel nézni a jövevényre.

-         Azért, csak óvatosan azzal az útba állással. Mert még át találok lépni feletettek, aztán megnézhetitek magatokat. – dobta oda az egyik szóviccét Onyx és várta a reakciókat.

-         Sértegetsz minket? – kérdezték, miközben a sértődöttet próbálták játszani.

-         Ha, annak akarjátok látni, csak rajta.

-         Ezt még megbánod! – kiáltották, miközben az egyik a másik nyakába ugrott.

Így már mindjárt felértek Onyx medencéjéig. Az alsó kobold lázasan kapaszkodott a felső lábába, nehogy leejtse társát. Míg a felső ökölbe szorított kezekkel, heves bokszoló mozdulatokat tett. Ahogyan az alsó kis lény megpróbált ide-oda lépkedni, mint egy bokszoló, mulatságos mozgásformát sikerült összehozniuk. Sokkal inkább kígyózó mozgásra emlékeztetett, mintsem valami összehangolt támadásra. A farkas végül nem bírt magával és elnevette magát.

-         Mit nevetsz te szőrcsomó? Feltekerlek és megfonlak egy perc alatt! – komolykodott a felső kobold, miközben még mindig hadonászott a karjaival.

Onyx nem bírta tovább és le kellett ülnie a földre a nevetéstől, mert már nem bírta tartani magát. A két kobold még nem adta fel, nyomultak egymás hátán az immár velük egyforma magas ellenfelük felé. Mígnem olyan közel sikerült menniük hozzá, hogy véletlenül sikerült homlokon törölni. Onyx abbahagyta a nevetést és komolyan nézett a két megszeppent fickóra. Végül, egy gyors mozdulattal meglökte a felső koboldot, aki így elveszítette az egyensúlyát, hátra esett, magával rántva az alsó társát.

   Miután földet értek és körülnéztek, eszükbe jutott, hogy miért is indultak útnak. Onyx feltápászkodott és vidáman biccentett egyet, ezzel kívánva minden jót a két koboldnak. Azok is felpattantak és futottak utána.

-         Ne már! Ne csináld! Hallod! – kapaszkodtak bele a férfi nadrágjába.

Ő csak megállt és lenézett rájuk.

 -     Minket is Xerox küldött. Azt akarja, hogy vigyünk el neki egy farönköt. De, veled, sokkal hamarabb oda tudnánk vinni. Segítesz?

 -     Hol van az a hülye rönk? Felkapom és visszük, mert már ott akarok lenni.

A koboldok eltűntek a bokrok között és hangosan kiabálni kezdtek, hogy erre, ide!

Nem volt túl nagy az a rönk, Onyx hamar a vállára kapta és elindult vele az ösvényen. Nem értette, hogy mire kell ez a rönk, de talán erre is választ fog kapni később. Gondolta, miközben automatikusan ment tovább.

Jó néhány perce ment már a gondolataiba feledkezve, mikor egy hirtelen rántást érzett a rönk hátulján, közvetlen utána pedig az elején is. Felnézett és a legnagyobb meglepődésére a két fickót látta ücsörögni a rönkön. Azok, vidám, bárgyú mosollyal jutalmazták a farkas figyelmét, miközben idiótán integettek, ismét.

-         Ezt, ugye, nem gondoljátok komolyan?

-         Ne legyél már ilyen szívtelen! Apró lábaink vannak és elfáradtak. Hadd pihenjünk itt egy kicsit.

-         NEM! Mordult rájuk a farkas nem vagyok málhás ló!

-         Nem hát, farkas vagy. Ha nincs lovad, jó a farkas is. – röhögött a hátsó kobold.

Ennyi elég is volt, hogy Onyx ledobja a rönköt és elinduljon egyedül. A koboldok ennél már nem akartak messzebb menni a tréfában. Így hagyták elmenni. Már régen eltűnt a szemük elől, amikor egymás felé fordultak.

-         Szerinted, vajon sikerült elég ideig feltartani?

 

 

   Néma csönd telepedett az utazóra, csak a levelek zizegés jelezte útját. Erősen reménykedett benne, hogy nem akad több útitársa már.

Végül, újabb kalandok nélkül sikerült megérkeznie a hatalmas fákkal körülvett részre. Az egyik fa tövében ott ült Xerox és az eltervezett programokat vette számba. Csak akkor vette észre barátját, mikor már majdnem oda ért hozzá.

-         Suvi! – köszöntötték egymást.

Kezet fogtak és mindketten kérdően néztek egymásra.

-         Tényleg, te küldtem rám azt a két koboldot?

-         Ezek szerint megtaláltak!

-         Meg hát! – húzta el a szája szélét Onyx – Miért küldted őket? Amúgy, nem hoztam el semmilyen fát sem. Ha kell, majd ők hozzák.

-         Fa? Milyen fa? – értetlenkedett a kobold.

A farkas összeszűkült szemmel méregette a barátját, fürkészte az érzéseit, hogy rájöjjön, mire is megy ki a játék. Majd megszólalt.

      -     Úgy látom, van valami, amit meg akarsz osztani velem.

Xerox, a szokásos módján úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Az égvilágon semmit sem.

-         Na, már! – Onyx kezdte a szokásos türelmetlenségét magára venni.

-         Tudom! – kiáltott fel a férfi – Csak annyit akarok mondani neked, hogy: MEGLEPETÉS!!!

Erre a hangos kiáltásra nem csak Onyx ugrott hátrébb egy lépést, de több tucat kobold is felugrott a bokrok mögül és ugyan azt kiabálták, mint parancsnokuk. A farkas eleinte nem tudta mi van, bár hamar kapcsolat, csak nem értette.

-         Nekem? Miért?

-         Tudom, mennyire nem szereted ezt a napsütéses őszt. Arra gondoltam, hogy egy meglepetés ünnepséggel felvidítalak egy kicsit.

Onyx sosem érezte magát még ennyire boldognak. Végre megélte azt a pillanatot is, mikor egy személy nem csak a barátjának mondja magát, de úgy is tesz, mint egy igazi barát. Ok és indok nélkül, számára kézzel fogható haszon elvárása nélkül, csupán a kölcsönös boldogság miatt gondolt rá és az érzéseire. Hasonlót már érzett korábban néha Chaliddal is, bár ez csak az utóbbi időkben valósult meg vele is. Azok is szép emlékek voltak, csupán az árnyékolta be azokat a pillanatokat, hogy Chalid még akkor sem tudott elvonatkoztatni attól a hitétől, hogy Onyx nem tartja tisztában magánélete határait és esetleg nyomulni akar, mindenképpen. A legapróbb jelre is. Valamint az, hogy még Chalid sem volt képes elfogadni Onyx mibenlétét.

-         Köszönöm, Suvi! – hálálkodott Onyx és próbált nem gondolni a háta mögött hagyott dolgokra.

-         Nem tesz semmit sem. Amennyiben megígéred, hogy csak ide figyelsz és most nem törődsz semmi mással sem.

-         Megígérem! – vigyorgott végre a farkas.

A hirtelen szervezett összejövetel nagyon jó hangulatban telt, a kicsik biztosították a szórakozást. Néhány elf ételt és italt hozott. Onyx nem sokakat ismert, de nem zárkózott el az új ismeretségektől. Már javában tartott a dolog, mikor előkerült a két korábbi kobold is. Mint kiderült, Xerox azért küldte Onyx elé a két jómadarat, hogy kicsit feltartsák. Mivel nem készült el időre minden és nem akarta, hogy ez elrontsa a farkas meglepetését.

   Senki sem vette észre, hogy a távolból számító és érzéketlen szempárok figyelik őket. Nem egy, nem is kettő, de vagy egy tucatnyi legalább. Nem csináltak semmit sem azon kívül, hogy alaposan álcázták a jelenlétüket. Várták a megfelelő pillanatot, mikor lecsaphatnak a célpontjukra. Még maguk sem tudták, hogy milyen közel is van ez a pillanat. Egészen addig nem, míg észre nem vették, hogy Xerox és Onyx ott nem hagyják a társaságot és elindulnak a patak felé. A sötétben várakozó lényeknek több sem kellett, nekilódultak ők is, de csak annyira, hogy zajt ne csapjanak. A két jó barát nem is sejtette, hogy követik őket, így kedélyesen beszélgettek:

-         Hívtam Chalidot is, de ő most dühös rád. Bár, nem mondta ki, de ez elég egyértelmű volt a reakciójából.

-         Tudom. – felelte Onyx – Kb. belehalna, ha egyszer is felfedné a valódi érzéseit.

-         Ahogy egy igazi vámpírhoz illik. – kontrázott Xerox.

-         Na, ja! Ha, nekik ez így jó… – rántott vállat Onyx – Csak aztán ne várjanak semmit sem tőlem.

-         Szőrős szívű vagy! – döfte oda a kobold

-         Ez még csak a jéghegy csúcsa, kedves barátom!

Itt kezdtek el hangosan röhögni mindketten. Jó párszor szórakoztak már ezzel, a vámpírok által olyan komolyan vett kijelentéssel.

-         De, most tényleg. Miért vagy velük ilyen kemény?

Onyx grimaszolt egyet és mély levegővétel után nagyot fújt, majd belekezdett.

-         Mert nem szeretem, ha hülyének néznek. Már mondtam neked, hogy nekem csak az üres ígéretek és hamis kijelentések jutottak részemül, tőlük. Elegem van már abból, hogy mond valamit a vámpír, aztán a következő tettével úgy rácáfol erre, hogy azt is megbánom, mikor hitelt adtam a szavának. Úgy hülyére vesz, és olyan mélyen gázol bele az érzéseimbe, hogy arra nincsenek szavak. Ezek után, mikor megvédem magam és a kemény felemet mutatom nekik. Akkor még én vagyok a bűnös és a hibás, hogy nem szeretem őket eléggé. Hogy én kényszerítem bele őket dolgokba, amiket tesznek. Keressenek maguknak más balekot, akit bűnbaknak tehetnek meg. Mert én farkas vagyok, nem hülye.

Onyx feje itt már majdnem kétszer akkora lett, mint nyugalmi állapotban szokott lenni.

-         Nyugalom Vakvatt! – kérte Xerox – Csak nyugalom. De, ezért fontosak még neked, ahogy látom.

-         Ha nem lennének azok, akkor hűvös nyugalommal beszélnék róluk és nem cseszné fel az agyam ez a téma. Ha, majd egyszer úgy látsz beszélni róluk, hogy nem izgatom fel magam, mintha csak a napi teendőkről beszélgetnénk. Na, akkor, majd tudni fogod, hogy már nem érzek irántuk semmit sem. Legalábbis semmi pozitívat sem.

-         De, így továbbra is játszani fognak majd veled és az érzéseiddel.

-         Csak próbálkozzanak bátran, nem fogom hagyni. Egy dolog az érzéseim és egy másik a gondolataim. Nem hagyom, hogy többé a szívem vezessen ebben a kérdésben. Ezerszer, milliószor inkább a testi halál, mint akár csak egyszer is a lelki. Sosem leszek olyan, mint egy vámpír. Számomra a barátaim és a boldogság sokkal fontosabbak, mint az üres, értéktelen tudás és hatalom. A csillogás és pompa, meg egyenesen hányingerkeltő.

-         Szerintem Chalid, nem ezért dühös rád.

-         Nem, valóban nem ezért. Azért dühös rám, mert most már tudja, hogy képes lennék a párján is átgázolni, ha veszélyeztetné a barátaimat. Chalid nem látja, hogy én semmi mást sem kaptam a párjától, csak üres szavakat és hazugságokat. Kifogásokat. Ezért nem tudja nekem megbocsájtani vagy elnézni, hogy nem rajongok érte úgy, mint ő. Pedig ezzel csak magamat védem és senkit sem büntetek meg. A barátaimat, akik fontosak nekem és akiknek én is fontos vagyok, mindennél előbbre tartom és aktívan teszek is értük. De, inkább hanyagoljuk is ezt a témát. Meddő dolog, nem vezet sehova sem. A büszkeség mindenkinél fontosabb, mint az érzések. Ha bevallják, ha nem. Kell a színház, jobban, mint az őszinteség. Amúgy meg. Nem értem igazán, Chalid miért dühös rám. Ugyan azt tettem, mint bárki más tett volna ilyen helyzetben. Azt védtem, aki igazán fontos nekem, akivel nem jelent problémát őszintén beszélgetni, akár az érzéseinkről is. Biztos vagyok benne, hogy ő is azt védte volna, akivel szoros kötelékben van. És ez rendjén van így. Nem értem mi ebben a probléma akkor, ha én teszem ezt. Bár, mondjuk inkább úgy, nem akarom érteni mi ebben a probléma, mert ötleteim azért vannak rá, de azokat nem akarom igaznak elfogadni.

Onyx legyintett a kezével, mintha csak legyet hessegetne el és inkább nem szólt erről egy szót sem. A beszélgetés végére el is érték a patak partját. Mindketten ittak a patak vízéből és éppen elindultak volna vissza, mikor velük szemben, szinte a semmiből előbukkant egy ismeretlen alak. Az idegen kardot rántott és széles vigyorra húzta a száját. Jól látszódott mindkét szemfoga, amikre láthatóan igen büszke volt. Hosszú, vörös haja a késő őszi napfényben csillogott. Meglendítette fejét, hogy a derekáig érő hajzuhataga meglebbenjen és lélegzetelállító aura vegye körbe.

A kobold és a farkas összenézett, felhúzott szemöldökkel, majd hangos röhögésben törtek ki. Néhány pillanat múlva azonban abbahagyták, tisztában voltak a veszély súlyosságával.

      -      Látom, jó kedvetek van. – morcoskodott az idegen.

      -      Már, hogyne lenne, mikor annyira szeretjük, mikor egy magafajta besül. Ritka egy

              felemelő látvány az ilyen. – dobták oda dacból.

      -      Nem lennénk annyira nagyra magammal a helyükben. Elvégre még ahhoz is ostobák,

              hogy felfogják, nem mindig az a barát, aki kedves és azt teszi, ami a kedvünkre való.

      -      Hah! – csattant fel Onyx – Csak egy, a végletekig beképzelt alak gondolja úgy, hogy

             tudja, mi a jó a másiknak.

      -     Suvi! Szerintem meg igaza van. Tényleg meg lehet látni, hogy miből lesz egy jó íj

             vagy nyílvessző.

      -     Igazad van Xerox, Suvim.

A vörös hajú alak most felkacagott és pár pillanat múlva jutott csak szóhoz.

      -     Ezek után senki sem mondhatja, hogy te Onyx, nem vagy ugyanannyira

             köpönyegforgató és hamis, mint azok, akiket annyira megvetsz.

-         Örülne neki mi, ha ennyire nem látnám a saját helyzetem és viselkedésem?

-         Nyugodtan használj kijelentő módot. Amúgy meg, engem nem kell magáznotok. Nem vagyok annyira beképzelt, mint egyesek a „családból”.

-         Akkor hadd világosítsam fel magát. Tisztelt „sötét” alak. – kezdte a gúnyolódást Onyx – Amíg egy olyan személy, mint maga. Mondja azt, hogy ő csak jót akar a másiknak és semmi egyebet sem ad, csak fájdalmat. Amíg egy olyan alak akarja a legjobbat kihozni másokból, aki arra sem hajlandó, hogy az állítólag szeretett személlyel őszinte legyen. Addig ez a dolog nem több mint képmutatás és az önzés leplezése. Ellenben, ha olyan személy mondja, mint amilyen Xerox Suvim. Addig ez nagyon is igaz és helyt álló. A dolog önzésből ott megy át igazságba és valódi törődésbe, hogy képesek vagyunk a másikat megérteni és hagyni, hogy a másik is megértsen minket. Apró dolgok, de nagyon nagy szakadékot ívelnek át. Biztosan ismeri a mondást, miszerint: „Ne azt nézd, mit mondanak, hanem azt, ki mondja!” Ezen kívül, amíg nem tudják megkülönböztetni a megvetést a dactól, addig ne nagyon akarják a saját fegyvereimet ellenem fordítani.

Onyx kacsintott egyet a vörös hajú alakra és gúnyos vigyor ült ki a képére. Az idegen kezdte elveszíteni amúgy sem nagy türelmét. Felmentésként érkezett számára társa, aki a farkas és a kobold mögé termett. A két barát kezdte egyre inkább csapdában érezni magát, tudták, ebből harc lesz. Fegyvert rántottak ők is, majd megdöbbenve látták, hogy támadóik egyre többen lesznek. Végül hat személy állta körbe őket, kardokkal a kezükben.

 

 

   Pár pillanatig farkasszemet néztek mindannyian. Majd az idegenek támadásba lendültek. Onyx és Xerox csak védekezésre játszott, amíg ki nem ismerik a támadóikat és, amíg nem tudják elérni, hogy visszatérjenek a többiekhez. Akkor a mérleg az ő oldalukra billent volna. Azonban ez szemmel láthatóan nem sikerült.

Xerox az első támadóját egy szívszúrással akarta ártalmatlanná tenni, azonban a penge csak milliméterekkel ment odébb. Így a delikvens nem meghalt, csupán egy kis kényszerpihenőre kényszerült. Egy ideig mínusz egy támadó. Onyx szokásához híven a lágy részeket támadta. Bár komoly sérülést okozott ő is az első támadójának, a beleit nem sikerült kivágnia. Szándékával ellentétben. Pro és kontra mentek a támadások, egészen addig, míg a harc hevében úgy nem alakult, hogy Onyx pont szembe fordult barátjával. A látvány, ami az agyába vágott dermesztő volt. Xerox javában kaszabolt az ellenséget, azonban nem vette észre, hogy a háta mögött is érkezik egy támadó. Suvija mozdulatából és tekintetéből ugyan megsejtette, hogy mi történik, de ideje már nem volt reagálni rá. A következő pillanatban egy kard pengéje döfte át a testét hátulról. Az idő megfagyni látszott, a két jó barát belefagyott a pillanatba. Hiába üvöltött Onyx torka szakadtából, Xerox ebből nem hallott semmit sem. Fájdalom hasított testébe, majd hamar elmúlt és nem maradt más, csak az üres érzelem mentesség. A végtelen lassúságnak Onyx berobbanása vetett véget. Nem szó szerint, fizikailag, csupán lélek szintjén. Olyan erővel vágódott a farkas elméje Xeroxéba, hogy a koboldot is kizökkentette a nihili állapotból.

-         Xerox! – üvöltötte a farkas elméje – Éld Túl! Hallod? Éld túl! Mert kellesz nekem, jobban, mint a levegő vagy az étel.

-         Sajnálom Suvi! Azt hiszem, most útjaink elválnak. Öröm volt veled utazni az életben.

-         NEM!!! Üvöltötte újra a farkas, de ezúttal már mély, morgó hangon. Esküszöm a mennyekre, hogy nem hagylak elmenni.

-         Vigyázz Szyroszra! Sötét oltalom!

Onyx érezte, ahogy barátja lelke távolodni kezdett. Olyan hatalmas és leírhatatlan fájdalom lett úrrá rajta, amelyet nem bírt elviselni. Maga sem tudta hogyan, de egyszer csak ott volt az elméjében a tudás, amivel megnyitotta lelkét és láthatatlan karokkal ragadta meg a kobold lelkét. Nem akarta elengedni, sosem akarta, hogy túl távol kerüljön tőle. Ezért szorította, ahogyan csak tőle telt.

A következő pillanatban arra eszmélt a farkas, hogy hátulról a tarkójára egy hatalmas ütést mérnek. A világ vakító fénnyel telt meg, majd hirtelen korom sötét lett. A teste pedig rongybábuként roskadt össze. Felette ott állt egy támadó és éppen átdöfni készült a farkast is.

      -     Ne öld meg! – hangzott az egyértelmű parancs – Sokkal többet árthatunk neki, ha

            életben hagyjuk és szenved egész hátralevő életében.

Most, hogy a dolgukat elvégezték nem volt maradásuk. Ahogyan jöttek, úgy mentek is. Hosszú percek teltek el a támadás óta, mire néhány koboldnak eszébe jutott megnézni, hogy merre jár a parancsnokuk és barátja. Néhány méter után rátaláltak Onyxra, aki még mindig eszméletlenül hevert a földön. Arccal a föld felé, halottnak tűnt, első ránézésre. Csak akkor vették észre, hogy még él, mikor átfordították. Komolyabb sérüléseket sehol sem láttak rajta. A hely tiszta vér volt, ahogy a farkas is. De, mindannyian harcedzettek voltak, ezért nyilvánvaló volt a számukra, hogy nem csak Onyxtól származik. Körbenéztek, de egyetlen másik testet sem találtak, se élőt, se holtat. Az egyetlen reményük az volt, hogy a farkas magához tér és emlékszik arra, ami történt. További támadástól tartva mindenki sietősen elhagyta a terepet és biztonságos helyre húzódtak. Onyxot hordágyon cipelték, egészen Szyrosz kastélyáig. Az összes elérhető biztonságos hely közül ez volt a legközelebbi. Órák teltek el, mire Onyx végre magához kezdett térni. Addigra Szyrosz is tudta, hogy mi történt illetve, hogy mi történhetett. Mindannyian egyszerre ugrottak az ébredező farkashoz és lesték minden mozdulatát. Az ágyon feküdt, látása homályos volt, jó pár pillanatba beletelt, mire kitisztult. Körbenézett és megnyugodva vette tudomásul, hogy ismerős helyen van, biztonságban. Mindenki egyszerre kezdett kérdezősködni tőle, de ebből csak annyit vett észre, hogy ismerősei némán tátognak és ő egy árva hangot sem hall. Pár pillanat múlva aztán berobbantak a hangok is az életébe. A sok különböző és erős hangtól összerezzent.

-         Ne üvöltsetek már a fülembe! Megsüketülök!

-         Csönd legyen! – emelte fel a hangját Szyrosz és nézett a többiekre – Én beszélek most. Emlékszel rá mi történt?

-         Hogyne emlékeznék rá. Megtámadtak minket fél tucatnyian. Vörös hajú vámpírok. Küzdöttünk Onyxxal, aztán engem hátulról leszúrtak. Valami furcsa helyen búcsúzkodtam Suvimtól, aztán fekete lett minden és itt ébredtem fel.

-         Még nincs olyan állapotban, hogy hitelesen elmondhatná, mi történt. Összevissza beszél még. – morgolódott Szyrosz – Xerox nem lehet halott! Nem, amíg én élek.

-         De, kedvesem, miről beszélsz, hiszen itt fekszem az ágyon, te meg mellettem állsz. Nem tűnök halottnak. – csodálkozott el őszintén Onyx.

Szyroszt elfogta a méreg és úgy képen törölte a farkast, hogy azt még ő is erősen megérezte. Feje is elfordult, olyan mértékben, hogy tekintete az ággyal szemközti tükörre esett. De, a látványt, ami fogadta, nem tudta mire vélni. Csak bámulta a tükörképét, ami egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet megszokott. A tükörben Onyx képe volt, ez azonban teljesen váratlanul érte az ágyon fekvő személyt.

-         Az ott. – mutatott a képre – Nem én vagyok.

-         Hát ki, ha nem te Onyx? – kérdezte az egyik kobold.

-         Én Xerox vagyok! Jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Szyrosz itt megint elvesztette az önuralmát, majdnem ismét rácsapott Onyxra, de ő hárított. Pontosabban a tükörben látta a nő mozdulatát és tudta mi következik. Ezért gyorsan inkább odébb ugrott. Azaz, csak ugrott volna, ha test úgy mozgott volna, mint korábban megszokta. Ez a test viszont nagyobb volt és nehezebb, mint a sajátja, ezen kívül nem is érezte magát benne igazán kényelmesen. Néhány pillanatig a nőre figyelt, de mivel nem készült újabb támadásra, lenyugodott. Két lábra állt az ágyon és elkezdte magát nézegetni a tükörben. Kicsit megszédült, ahogy a tükörbe nézett, majd a látása is elsötétült egy kicsit. Jobban szemügyre akarta venni magát és megindult a tükör felé. A lábai azonban összeakadtak és akkorát esett, mint egy zsák. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét beverte az ágy végébe. Amitől azonnal eszméletét vesztette megint. Néhány perccel később tért magához, amikor ismét körülötte sürögtek forogtak. Szyroszt egyből felismerte, a többiekről pedig tudta, hogy egykori barátja barátai, ismerősei. Minden egy pillanat alatt eszébe jutott. Legfőképpen az a kép, mikor átdöfték barátja testét. Ismét iszonyatos fájdalom nyilallt a lelkébe, majd hirtelen több fokozattal enyhült, míg végül teljesen el is tűnt mindenféle érzés belőle. A világot egy nagyon fényes, lassú és teljesen idegen helynek érzékelte. Minden csak tudás volt számára, semmi érzelem. Bármit is tett, bárhova is nézett, csak tudta a dolgokat, de nem érezte.

-         Onyx! Onyx! – Szyrosz hangja vonta magára a figyelmét.

A farkas tudta, hogy kit lát, ki beszél hozzá. Emlékezett mindenre róla, amit csak tudott, de nem érzett semmit sem. Sem tiszteletet, sem boldogságot, sem együttérzést, sem sajnálatot.

-         Mi az? – kérdezte teljesen érzéketlen hangon.

-         Emlékszel, hogy mi történt?

-         Igen. Ránk támadtak. Megölték Xeroxot. Most halott, pedig nem akartam elengedni.

A farkas hangja üres volt és hideg. Sosem láttak tőle hasonlót.

      -    Az előbb azt mondtad nekem, hogy te vagy Xerox. Miért csináltad ezt?

      -    Ilyet én nem mondtam. A támadás óta ez az első emlékem, hogy itt, most felkelek és

            faggatsz.

-         Pedig az előbb összevissza beszéltél.

-         Nem emlékszem rá.

Mindenki úgy gondolta, hogy Onyx teljesen maga alatt van és talán sokkot is kapott. Hagyták pihenni, idővel talán összeszedi magát és mindent el tud majd mondani. A farkas számára üresen telt el minden pillanat, az egész érzékelése csiga lassú volt. Mintha minden egy furcsa, érzéketlen és érzelemmentes világban történt volna. Tudta magáról, hogy általában milyen érzelmek kavarognak benne, hogy az élet szerves része az érzés és érzelmek, azonban ezek közül egyikre sem emlékezett úgy, hogy át tudta volna élni újra. Furcsa volt, hogy tudja a dolgokat, de nem érzi. Azonban annyira mégsem volt furcsa, hogy ki tudott volna törni belőle.

Egyetlen dolog járt a fejében, hogy hol lehet Xerox most. Talán nem szűnt meg létezni. Hogyan is szűnhetett volna meg létezni, hisz ő is emlékszik, hogy mi van a halál után, egy újabb születés előtt.

-         Hol vagy Xerox? – tette fel a kérdést még mindig teljesen üresen, maga sem tudta, hogy miért.

-         Suvi! Hol vagy? – kérdezte Xerox hangja – Nem látlak, de hallak.

Onyx felkapta a fejét a hang hallatára, robbanásszerűen tértek vissza az érzései is. Fájdalom, aggódás és a csalódás előszele. Körbe-körbe forgott olyan tempóban, hogy beleszédült, de nem érdekelte. Hegyezte érzékeit, hátha szellem alakban meglátja barátját. Az érzésiek kezdtek mind visszatérni. Úgy érezte magát velük, hogy visszakapta őket, mintha éppen a fulladás előtti utolsó pillanatban jutott volna levegőhöz. Suviját azonban nem látta sehol sem, nem is érzékelte.

-         Xerox!

-         Onyx!

Párszor még kiabálták egymás nevét, amiből az ajtó előtt álló koboldoknak csak annyi jött le, hogy Onyx kiabálja barátja nevét. Nem szóltak egy szót sem, csupán mutatták egymásnak, hogy a benti személy meghibbant.

-         Suvi! Nem látok semmit sem de, nagyon szédülök.

-         Én is szédülök, de téged kereslek, hol vagy?

-         Nem tudom.

-         Akkor tapogatózz, találd fel magad. És kurva gyorsan adj jelet magadról, mert ne akard, hogy ennél jobban izguljak érted. – fakadt ki Onyx.

-         Megpróbálom megmozdítani a bal karom.

Onyx megállt és várt, pillanatok múlva megmozdult a bal karja és megfogta a jobbat.

-         Suvi! Sikerült! Megfogtam a jobb karomat.

-         Az az én jobb karom és én fogtam meg a bal karommal. Csak nem értem miért. Én nem akartam.

-         Érzek valami fura illatot. Nagyon kellemes. Éhes lettem tőle.

-         Ez sült hús illata. A konyhából jön. De, akkor itt kell lenned neked is.

A következő pillanatban Onyx megszédült és néhány másodperc erejéig elsötétült a kép, majd visszatért. Pont a tükör felé nézett.

      -    Onyx! Látlak téged. Ott a tükörben.

      -     Én is látom magamat.

Ekkor hűlt meg a farkasban a vér. Eszébe jutott egy lehetőség. Megbeszélték, hogy Xerox megpróbálja kinyújtani nyelvét. Aztán grimaszt vágni, majd a kezeit lengetni. Ez mind sikerült is, csak az egyetlen bökkenő az volt, hogy mindezt Onyx teste csinálta meg. Percekbe telt, mire rájöttek, hogy Xerox a farkas testében van.

Bár sosem gondolták, hogy ez lehetséges, azt sem tartották lehetetlennek, hogy megtörténjen. Mindketten megkönnyebbültek, hogy olyan helyzetben vannak, ami fele annyira sem rossz, mint pár perce gondolták volna. Nem törődve semmivel sem kirohantak a szobából és megkeresték a többieket is. Órákba telt, mire mindenkit meg tudtak győzni arról, hogy valóban mindketten egy testben vannak és nem Onyx lett skizofrén. Mindenki találgatott, és gondolkozott, hogy történt-e már ilyesmi korábban, de senki sem emlékezett, még csak hasonlóra sem. Végül, számba vették, hogy mit tudnak tenni, arra jutottak, hogy legelső lépésben elő kell keríteni Xerox testét, már amennyiben még él és létezik. Bizakodásra adott alapot, hogy a patak mellett nem találták meg sem sehol máshol a környéken. Mindenki mozgósította a kémeit és informátorait, hogy hátha valahol nyomra bukkannak, talán valahol tetten lehet érni a támadókat.

Amíg minden előkészület megtörténik, vacsorához hívták a jelenlévőket. Egészen addig nem volt semmi gond, amíg csak húst, köretként néhány zöldséget tálaltak fel. Azonban mikor Xerox a gyümölcsszószért nyúlt volna, Onyx megmakacsolta magát és nem engedte, hogy magához vegyen belőle.

-         De, Suvi! Én szeretem a gyümölcs szószt.

-         Én viszont nem. És mivel ez az én testem, ezért nem fogunk gyümölcsszószt enni.

-         Kössünk alkut, eszünk gyümölcsszószt és cserébe kapsz valamit.

-         Nem eszünk gyümölcsszószt és nekem nem kell semmi sem. – kötötte az ebet a karóhoz Onyx.

Még néhányszor Xerox megpróbálta megetetni magukkal a gyümölcsszószt, de a farkas sosem hagyta. Végül duzzogva feküdtek le. Legalábbis félig duzzogva. Másnap reggelre már minden hírszerző elindult útjára. Az egy testbe szorult léleknek nem volt mit tennie, csupán várakozni. Ezt Xerox nem viselte túl jól, Onyx meg azt nem, hogy Xerox „szenved” a semmittevéstől. Végül a farkas kitalálta, hogy felkeresnek egy vént, aki hajlandó fogadni a falkájabélieket. Úgy gondolták, mire visszaérnek, már biztosan lesznek hírek is az esetleges nyomokról.

 

 

   A vén nem tudott hasznos tanáccsal szolgálni, annyit elmondott, hogy ilyet még ő sem hallott korábban. De, mindenképpen figyelemre méltó dolog ez az eset. Biztosította a farkast és a koboldot, hogy történetük és a nevük is még hosszú időszakon keresztül fent fog maradni. A farkasok között biztosan. Az érdekes és eddig ismeretlen történetért cserébe kérhettek egy szívességet. Az öregnek megvolt a képessége rá, hogy a jelenben bármit meglásson, amire csak ráfókuszált. Xerox az izgatottságtól nem bírt magával és a testéről kért információkat. Néhány órás szertartást követően megtudták, hogy a teste még él, de sietniük kell, különben nem sokáig marad már épségben. Az öreg nem adott információt a helyével kapcsolatban, csupán annyit, hogy mire visszaérnek a kastélyba, tudni fogják, hol kell keresni. Arról sem kaptak semmiféle felvilágosítást, hogyha megvan a test, hogyan költözhet vissza belé a tulajdonosa. Csak sok sikert tudott kívánni hozzá az ifjú farkasnak és a koboldnak.

Lélekszakadva tették meg a visszautat. Minden úgy volt, ahogyan az öreg mondta. Sikerült információt szerezni a vámpírok egy különálló csoportjáról, akik a bizarr és minden szabályt felrúgó kísérleteikről voltak híresek. A rejtekhelyük sem volt nagy titok többé. Logikus volt, hogy nincs messze a támadás helyétől, hiszen a „zsákmányukat” nekik is el kellett cipelniük oda. Alaposan megtervezték a rajtaütésük minden pontját, fel is fegyverkeztek Onyx és Xerox még napokig gyakorolták a közös testmozgatást, hogy nehogy harc közben jöjjön közbe valami. Végül elérkezett a támadás pillanata is. Éjjel haladtak erdőkön, hegyeken keresztül, mígnem eléggé megközelítették a vámpírok táborhelyét. Egy barlang volt a bejárat, ami egy hatalmas hegy belsejébe vezetett. Megvárták még a hajnalt, hogy világosban támadhassanak. Vámpírokkal szemben ez a lehető legjobb időpont. Bár nem jelentett nagy előnyt, azért mégis balgaság lett volna éjjel támadni. Mindenki feszülten várakozott, figyelték az őröket is és várták a megfelelő időpontot. Nem sokkal az előtt, hogy támadásba lendültek, apró neszekre lettek figyelmesek a bejárat felől. Odakapták a tekintetüket és csak azt látták, hogy az őröket egymás után egy villámgyors alak teríti le, egyiket a másik után. Majd dolga végeztével feléjük indul. Mindenki fegyvert rántott, Onyx jobb karjában saját kardja, bal karjában Xeroxé. Most, hogy ketten voltak egy testben, évekig tartó gyakorlás helyett csupán néhány nap alatt tökéletesen elsajátították a Berserkerek sajátos harci stílusát.

Az idegen alak megállt előttük és ekkor derült ki, hogy nem más ő, mint Chalid.

-         Chalid! – lepődött meg Onyx.

-         Onyx! – biccentett a vámpírnő.

-         Nem, Xerox vagyok. – vigyorgott a farkas.

-         Nem is igaz, Onyx volt. – feleselt önmagával.

-         Mindegy ki volt, nem fontos. – szakította meg Chalid a vitát.

-         Hogy kerültél ide?

Chalid elmosolyodott és csak annyit jelentett ki sejtelmesen, hogy neki is vannak informátorai és nem szokása bajban hagyni a barátait. Meg, különben is, vissza akarja kapni Onyxot, de úgy, amilyen korábban volt. Egy test egy lélek és nem több.

Látszólag véget is ért a furcsa beszélgetés és hülyülés, azonban a testben Onyx és Xerox javában hülyítették egymást, hogy most mi is van. Végül észbe kaptak és felfedezték, hogy mindenki őket nézni.

-         Mehetünk. – jelentette ki óvatosan és zavartan a férfi.

Reménykedett benne, hogy kintről nem látszott más csak az, hogy egyhelyben áll és nem csinál semmit sem. Végül is mindketten megkomolyodtak és beléptek a barlangba. Ez úttal nem voltak hátrányban, mivel a meglepetés ereje az ő oldalukon volt. Amerre csak mentek véres cafatokban leledző hullák tarkították az útjukat. Míg Onyx az ellenségét feltartotta és hárította a csapásait, addig Xerox ledöfte, lecsapta vagy éppen felvágta a hasát, hogy a belei kiömlöttek a földre.

Jó néhány vámpíron volt már túl a csapat, mikor a két férfi kitalálta, hogy mint egy pörgő penge fognak végig száguldani a folyosón, lekaszabolva az összes rájuk támadó ellenséget. Így is tettek, meglehetősen sikeresnek bizonyultak ezzel a technikával is. Mire elértek a labor elé, ahol Xerox teste feküdt, alig maradt talpon védő. Onyx nem tudta és nem is akarta megfékezni azt a mohó vágyát, hogy egy vámpírnak hasát felmetszve lássa annak kiboruló beleit. Ehhez rögtön akadt egy önként jelentkező alany is. Mikor végeztek vele, Xeroxot is elfogta egy érdekesen bódító vágy és örömérzet a látványtól. Ekkor döbbent rá, hogy minél hamarabb vissza kell kerülnie a testébe, mert különben egyre több dolgát veszi át akaratlanul Suvijának. Végül nagy nehezen átküzdötték magukat a laborba és megtalálták Xerox testét is. Az az egy vámpír volt ott, aki elsőként támadt rájuk.

-         Figyelemre méltó személyiség vagy bundás, hogy a barátod halálával nem törtél meg végleg.

-         Xerox nem halt meg. Mint maga is láthatja, ott fekszik az élő teste az asztalon.

-         Ez csak a teste, a lelke már nincs benne és azt bajosan tudná visszaszerezni odaátról.

-         Nincs mit visszaszereznem, itt van bennem a Suvim és most végzünk magával. Ő azért, mert elvették tőle a testét, én meg azért, mert ránk támadtak és azt próbálták elvenni tőlem, ami az egyik legfontosabb az életemben.

A hosszú, vörös hajú vámpír csak pislogott néhányszor, nem értette, hogy mi van. Majd elintézte azzal, hogy egy őrülttel áll szemben, biztosan akkor vesztette el az eszét, mikor megölték a koboldot. Nem váltottak több szót, csak egymásnak estek. Hiába volt gyors a vámpír, két személlyel és két karddal szemben nem sok esélye maradt. Az első vért, mégis a vámpírt szerzete meg, sikeresen megvágta Onyx vállát. Ezzel csak fokozta a dühét. Ekkor Xerox is megtapasztalhatta, hogy mit jelent az, mikor a düh erőt ad egy farkasnak. Majdnem annyira szokatlan érzés volt ez Xeroxnak, mint korábban Onyxnak a teljes érzelemnélküliség. Végezetül, Xerox kardja mélyen fúródott a vámpír gerincébe, szilánkosra roncsolva azt, kihúzáskor pedig el is törve a meggyengült csontokat. A vörös hajú vámpírok közül meghalt az utolsó is. Chalid, Szyrosz és két férfi odaléptek az asztalon fekvő testhez. Onyx végighúzta rajta a kezét és örömmel állapította meg, hogy életképes a test. Bár nem érti, mitől van még életben és mi az a furcsa, amit érez benne, de nem része az életnek.

      -    Vámpírvér! – szólalt meg egyszerre a két nő.

      -     Biztos? Kérdezte Xerox. És akkor most vámpír lesz a testem?

      -     Nem, mert a tested életképes magától is, így a vér nem alakítja át. Valami bizarr

             kísérlet keretében adhatták be a testednek.

-         Fúj! – csattant fel Xerox.

-         Nyugi már! – állította le Szyrosz – Találtam feljegyzéseket a kísérletről. Azt vizsgálták, hogy a koboldtestre milyen hatással van a vámpírvér.

-         Nagyon remélem, hogy semmilyennel sem. – immár teljes felháborodásának adott hangot Onyx segítségével.

-         Ez most nem lényeges! – vágott közbe Chalid – Vissza kell csinálnunk, méghozzá a lehető leghamarabb.

Onyx a test fölé állt rátette mindkét kezét. Egyiket a fejére, másikat a szívéhez és megpróbálta kilökni magából barátja lelkét a másik testbe. Próbálta egyszer, kétszer, háromszor, de semmi.

-         Hé, Suvi! Erőlködj már te is visszafelé a testedbe, ne csak én koncentráljak.

Így is megpróbálták vagy háromszor, de eredménytelenül. Végül a nőknek támadt az az ötletük, hogy alakítsanak egy kört, ahol mind a négyen egyesítik energiáikat aztán, mikor szétválnak, akkor talán minden helyre áll. Bele is vágtak. A kör létrejött, majd szétváltak. A szétválás pillanatában Onyx összeesett és elterült a földön. A következő kép, amire emlékezett az volt, hogy kinyitja a szemét és fölötte ott áll Chalid, Szyrosz és Xerox is a saját testében.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.