Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy utolsó Viszlát!

2011.05.08

   Nyugodt volt az éjjeli erdő, egyetlen levél sem rezdült. A távoli csillagok fénye hunyorogva törte meg az éjszakai ég mélykék sötétjét. A Hold még nem kelt fel, így a táj igazán békés és nyugodt volt. Egy-egy állat neszelt csak a fák között élelmet keresve, de Onyxot semmi sem tudta kizökkenteni a magába fordult állapotából. Kívülről végtelenül nyugodtnak tűnt, a légzése is alig látszott. Mozdulatlanul ült egy sziklapárkányon, hátát egy bükkfának támasztotta és csak nézett a messzeségbe. Alatta végeláthatatlan erdő húzódott amerre a szem látott. Nem volt mély a szakadék, de ahhoz elég volt, hogy lentről ne lephesse meg semmi sem a farkast. Bent, mélyen a tudatában azonban üvöltések és kérdések sokasága záporozott összevissza. Nem voltak válaszok, egy sem. Fájdalom és kétségbe esés tombolt benne. Nem volt dühös se haragos, csupán elkeseredett és magányos. Átélte élete korábbi csalódásait és már tudta, hogy hamarosan egy újabb elé néz. Ez sok volt neki, ez volt az utolsó, amit még hajlandó volt megélni. A zavarodottság és kétségbe esése enyhülését követően már döntött is, nem lesz több ilyen az életében. Vagy így vagy úgy, de soha többé nem fogja átélni az ilyen fokú veszteség érzését. Eldöntötte, hogy soha többé nem fognak tőle elvenni semmi fontosat sem. Ha kell, ő maga vet véget annak, ami örömöt okoz neki, még mielőtt az megérinthetné a szívét.  Eddig mindig megtalálták a módját, hogy elvegyék tőle, ami a szívének fontos volt. Jól manővereztek, most is olyan módon vették el tőle a boldogságát, ami ellen nem tehetett semmit sem. Persze, ha akarta volna, felléphetett volna, hogy számára kedvezőbb végkimenetel legyen. De mindenkinek egyértelmű volt, hogy nem fog. Sosem engedné meg magának, hogy egy számára fontos személytől elvegye a kiegyensúlyozott és boldogabb élet lehetőségét.

Nem értette, hogy Isten miért bünteti így, nem tudta és nem is sejtette, hogy neki miért csak ez jár. Pedig számtalanszor feltette Neki a kérdést, de választ sosem kapott rá. Ott ült magányosan az erdő közepén, a sziklapárkányon. Egyedül a sorsával, amit valamilyen oknál fogva megérdemelt. Megérdemelte, hiszen máskülönben nem lenne most itt, nem ülne háttal egy fának és nem üvöltene magában válaszok után. Nem érezné úgy, hogy ennyi volt és többet nem bír el. Az egésztől elment a kedve is, semmiben sem talált értelmet és boldogságot, pedig sokszor próbálta. Folyton azt kapta, hogy ő a hibás, biztosan nem akarja eléggé. Egy ideig elhitte. Addig, míg rá nem jött, hogy akarhatja milliószor jobban, mint bárki más, ő csak ezt érdemli. Nem számít, hogy mennyire és mit akar, ez van, ezt kell szeretnie. Ekkor jutott eszébe az a mondás, hogy megszoksz vagy megszöksz. Megszokni nem akart, hiszen akkor mi értelme marad az életnek? Kergesse a tudást és hatalmat? Azt úgyis csak oly áldozatok árán lehet elérni, amik sivárrá és érzéketlenné tesznek bárkit. Ha már nem szeret, és nem lehet boldog, nem lehet önmaga, csak egy hideg, számító, esetleg önző „gép”, akkor miért lenne érdemes folytatni? Mint mindig, most sem volt rá válasz, csak egy sziklaszilárd bizonyosság. Nem fog megszokni.

   Jól hallható neszelés ütötte meg a fülét, oldalra kapta a fejét, majd a szeme megakadt egy egéren. Egy darabig mozdulatlanul nézte az apró rágcsálót, ahogyan szaglászik és valami ehetőt keres. Pillanatokkal később fejét egy bagoly huhogása miatt kapta fel. Az egérnek több sem kellett, bevettet magát a bokrok közé, a magas fűbe. Onyx gondolatait egy kis ideig lekötötte az egér és a bagoly. Elmélázott azon, hogy talán ma jó vacsorája lesz a bagolynak vagy éppen nem. De aztán gondolatit ismét a veszteség töltötte meg. Gondolkozott, hátha valami felett elsiklott korábban, hátha a megoldás kulcsa az orra előtt van, de nem. Nem volt ott. A valóság kegyetlenebb volt bárminél, amit el tudott képzelni.

   Egy apró reccsenés szakította ki gondolati közül, hirtelen hátra fordult és a fa mögött felsejlett egy alak. Az alak tekintete megakadt Onyxon, határozott, de immár nyugodt léptekkel indult el felé. Mire a farkas mellé ért, már egészen nyugodt és a korábbi feszültségtől mentes volt. Onyx felnézett rá, majd újra az erdőre tekintett és tekintete a fák közé veszett. Az alak is elnézett a fák irányába, de semmi érdekeset sem látott. Hirtelen mozdulattal csapta maga alá a lábait és ült le a földre.

-          Egész nap téged kerestelek Suvi!

-          Most megtaláltál. – válaszolta a farkas kissé kesernyés szájízzel.

-          Mi a baj? – kérdezte Xerox.

-          Inkább hagyjuk.

-          Rendben, ha így akarod.

-          Így akarom. – zárta le a még el sem kezdődött beszélgetést Onyx.

Valójában nem így akarta, annyi mindnet akart mondani a barátjának, hogy számba sem tudta venni őket. Nemhogy azt megállapítsa, melyikkel kezdje. Ezért inkább nem mondott semmit sem.

-          Nemsokára indulnom kell. – mondta teljesen érzelemmentesen Xerox.

-          Akkor miért nem készülsz? Miért vagy még itt?

-          Mert még el akarok köszönni tőled indulás előtt.

-          Tudod jól, hogy nem szeretek búcsúzkodni. – morrant rá Onyx.

-          Nem is búcsúzkodni jöttem. Csak köszönni, mielőtt elutazok. Nehogy sértődötten találjalak, mikor haza jövök.

-          Nem fogsz haza jönni.

-          Miről beszélsz, jól tudod, hogy haza fogok jönni.

-          Egyszer vagy kétszer igen. De az már nem haza lesz. Idővel az lesz az otthonod, lassan oda fog kötni minden más is, nem csak a kötelességed. Aztán mikor megszoksz ott, többé már nem fogsz ide visszatérni.

-          Látom, még nem ismersz eléggé, hogy ilyet mondasz rólam. – közölte hideg tárgyilagossággal Xerox.

-          De igen, ismerlek elég jól, de nem csak téged, az életet is. A sajátomat és általánosságban is. Mindig ez történik ilyen esetekben.

-          Nézd, éppen elég nehéz nekem így is a dolog. Nagyon fontos számomra ez a lehetőség, de az életem, a szerelmem is ide köt. Most mondom utoljára, hogy nem végleg megyek el.

-          Már az első pillanatban tudtam és éreztem, hogy micsoda érzések ébredtek benned ezzel a lehetőséggel kapcsolatban. Éreztem a vágyadat és reményeidet, de az aggodalmaidat is. Ez valóban ritka alkalom egy életben, ki is kell használni. De idővel be fogsz rendezkedni ott, aztán ezüst tálcán fog a lehetőség kínálkozni, hogy a szerelmed is veled tartson és egy csodálatos életet éljetek le. Ezt én nem akarom megakadályozni, sőt jól esik majd tudni, hogy esélyetek nyílt a boldog, kiegyensúlyozott életre.

-          Figyelj Suvi! Itt és most megígérem…

-          Nem! – üvöltött Onyx és hirtelen felpattant a földről, hogy dühös testtartással bámuljon barátjára.

-          Mit nem? Azt sem tudod, mit akarok ígérni. – lepődött meg Xerox.

-          Nem is akarom tudni. Ne ígérj meg semmit se. Nem akarom megnehezíteni a dolgodat, sem most, sem később. Azt akarom, hogy mikor döntés elé kerülsz, akkor ne korlátozzon téged egy ígéret, amit az érzéseim csikartak ki belőled. Azt akarom, hogy ne kelljen döntened az ígéreted és a kiegyensúlyozottabb, boldogabb életed között. Nem akarok az életed kerékkötőjévé válni.

-          Akkor most mi legyen Suvi? – nézett értetlen arccal Xerox Onyx szemébe.

-          Csak menj és éld az életed, ahogy a legjobbnak érzed.

 

 

   Újabb alakok érkeztek a távolból. Nem voltak zajosak, bár nem is lopakodtak. A kiabálás óta tisztában voltak vele, hogy jó helyen járnak. Parancsnokukat követték, ideje volt már, hogy induljanak. Percek alatt értek el a sziklapárkányhoz, hogy aztán csendesen megálljanak nem messze Onyxtól és Xeroxtól.

-          Indulnod kell. – mondta Onyx kicsit megenyhülten.

-          Még van egy kis dolgom, amit el kell intéznem indulás előtt. Addig nem mehetek. – makacskodott Xerox.

-          Mi lenne az?

-          Te.

-          De én nem vagyok egy egyszerű eset. – húzta ki magát Onyx.

-          Mintha eddig nem tapasztaltam volna. – mosolyodott el a kobold.

A farkas egy pillanat erejéig szintén vigyorra húzta a száját, hogy aztán észbe kapjon és ismét komorság üljön ki az arcára.

-          Uram, mennünk kell. – szólt közbe az egyik nemrég érkezett kobold.

-          Csönd legyen katona, majd ha azt mondom, akkor megyünk. – vágta hozzá a parancsnok.

Mikor ismét a farkasra nézett, látta az arcán, hogy valami erősen foglalkoztatja.

-          Mi a baj Suvi?

-          Megnehezítem a dolgodat, már azzal is, hogy itt állok. Pedig azt hittem, hogy csak az érzéseimet kell csak visszatartanom. Azt gondoltam, hogy akkor nem fogok a terhedre lenni. Tévedtem.

-          Nem vagy a terhemre. A katona csak tiszteletlen és nem tudja, mikor kell szólnia. Még nem tudja… – olyan tekintettel nézett az imént szólt katonára, hogy attól bárki ereiben megfagyott volna a vér.

-          Szóval Suvi! Mint mondtam, hamarosan HAZA jövök majd.

-          Csak emlékezz rá, hogy nem ígértél meg semmit sem. Ha nem akarsz, nem kell visszajönnöd.

-          HAZA. – erősködött Xerox.

-          Nekem mindegy hogyan hívod. – mondta lassú hidegséggel Onyx.

A téli tundra sem lehet hidegebb és érzéketlenebb annál, ahogyan a farkas kimondta ezeket a szavakat.

-          Nem tudsz átverni, annál jobban ismerlek téged. Ezt a hidegséget csak megjátszod, de valójában majd beleőrülsz ebbe. – vágta hozzá Xerox határozottan.

-          Most te nehezíted meg azén dolgomat Suvi. – enyhült meg a farkas.

-          Miben? – enyhült meg a kobold is, mikor látta, hogy jól gondolja.

-          Az elengedésben. Abban, hogy ne akarjalak itthon tartani. Abban, hogy azt nézzem, ami neked jó, ne csak azt, mi lenne nekem a jó.

-          Uram! Most már tényleg mennünk kéne. – szólalt meg egy másik katona.

-          Csönd legyen! Maga sem bírja ki, amíg rendbe teszem a dolgaim? Majd, ha már kimondtam a barátomnak, hogy Viszlát!, akkor fogunk elindulni. Ne nehezítse meg a dolgomat maga is, mert én is megnehezítem az életét. – mondta, miközben pár fenyegető lépést tett a kis csoport kobold felé.

A katonák pár lépést hátráltak és tekintetüket lesütötték, hogy kifejezzék, alárendeltségükkel tisztában vannak és engedelmeskednek. Xerox végre biztos lehetett benne, hogy nem fogják megzavarni. Még pár pillanatig nézte katonáit, majd visszafordult Onyx felé, hogy végre tisztázzák a helyzetet. A farkasnak azonban hűlt helye volt. Xerox a sziklapárkány széléhez rohant és lenézett, de már semmit sem látott. Tehetetlen dühében a levegőbe ordított:

-          Még nincs vége! Haza jövök és lerendezzük ezt még!

Hangját visszhangozták a sziklák, messzire szálltak az erdő fái között, majd halkulni kezdtek, végül elnémultak.

Onyx hangja szólalt meg a fejében:

-          Csak ne feledd, nem ígértél semmit sem. Búcsúzkodni pedig nem szeretek. Vigyázz magadra és élj boldogul.

Xerox elkapta volna a fejében megszólaló hangot, de az többé nem szólalt meg. Nem maradt más hátra, mint előre.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.