Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy hosszú történet vége

2011.01.27

   Mozdulatlanul ült egy hófehér bőrű férfi a könyvtárszoba foteljében. Maga a könyvtárszoba hatalmas méreteivel lenyűgözött bárkit, aki csak belépett oda. A falakon a padlótól a tetőig végestelen végig polcok voltak. Minden egyes polcon szorosan egymáshoz simuló könyvek ezrei álltak katonás rendben. Ezek a könyvek nem holmi közönséges, bárhol megvásárolható könyvek voltak, hanem csupa válogatott ritkaság. Volt köztük olyan, nem is egy, amiről az emberek azt tartották, hogy évszázadokkal korábban megsemmisültek. Itt ebben a könyvtárszobában azonban, épségben pihentek és várták, hogy tudásukat megoszthassák egy értő olvasóval. Ha esetleg ez még nem lett volna elég, az alsó szint felett következett még egy. Itt is ugyanúgy sorakoztak a régebbnél régebbi könyvek, hogy az évszázadokat is megélő gazdáiknak büszkeségei legyenek.

A férfi olykor mégis megmozdult, nem levegőt vett, csupán lapozta a könyvet, melyet már órák óta olvasott. Megtehette volna, hogy a gondolataival fordítja át a lapot, de néha elfogta egy szentimentális érzés az egyszerű és közönséges dolgok iránt. A könyv, melyet kezében tartott, emberek által sosem ismert könyv volt. Egy vámpír írta, kizárólag társainak. Azt fejtegette benne, hogy az általuk ismert valóságon is túl van egy lény. Egy lény, mely a fényben létezik, sőt ő maga a fény. De a sötétség sem korlátozza semmiben sem. Maga fény, de a sötétség is belőle létezik. Ez a lény pedig senkit sem gyűlöl vagy vet meg. Még a sötétségben lakozó teremtményeket is határtalan módon szereti. Több száz oldalon fejtette ki szerzője, hogy milyen tapasztalatok és rituálék révén jutott ezekre a következtetésekre. Továbbá buzdította társait is, hogy járjanak utána személyesen is. Némileg levont a könyv értékéből, hogy írója évszázadokkal korábban meghalt, egy szerencsétlen incidens során, mikor is bizonyítani akarta igazát és elméletét.

Nesz sem támadt a szobában, mikor egy másik hófehér bőrű férfi jelent meg a semmiből. Lassan és kecsesen közelített a karosszékben ülő vámpír felé, majd mikor oda ért, óvatosan a nyakához hajolt és puha csókot nyomott a márványos bőrre.

-          Mit olvasol kedvesem? – érdeklődött gyöngyöző hangján az imént érkezett vámpír.

-          Mendel könyvét… van benne valami… ami nem hagy nyugodni. – szólt majdnem ugyan olyan gyöngyöző hangon a másik vámpír.

-          Mendel könyvét? – a most érkezett vámpír hallhatóan meglepődött.

-          Pontosan. – mondta a fotelben ülő férfi, miközben társa felé fordult és ajkaira csókot nyomott viszonzásképpen az üdvözlésre.

-          Ugyan, kérlek Johann! – egyenesedett fel a karosszék mellett Claude – Hiszen te magad is láttad, milyen csúfos véget ért az az álmodozó.

-          Nem azt mondtam, hogy igaza volt. Csak azt, hogy van a mondandójában valami, amit érdemes átgondolni.

-          Mondok mást, amit talán érdemesebb átgondolnod. – vigyorodott el Claude – Cherry megint magunkra hagyott minket. Nem hiszem, hogy egyhamar viszont látjuk, újfent. Viszont a hálóteremben rendet kéne rakni valakinek.

-          Oh. – vigyorodott el pajzánul Johann is – Csak nem megint a káosz lett úrrá a termen?

-          De bizony kedvesem. Gondolj bele, egy olyan tökéletes test, mint a tiéd… egy hatalomtól izzó testtől biztosan térdre rogyna a káosz is. Ha meglátná a maga tiszta fedetlen valóságában. – mondta Claude, miközben olyan vágyakozó tekintettel nézett Johannra, hogy a szemeivel is fel tudta volna falni.

-          És talán a gyönyörödtől is, ha érezné, hogy az a test hozzád tartozik. – kontrázott Johann, miközben óvatosan, alig láthatóan megnyalta a szája szélét.

Több szó nem követte egymást. Johann felkelt a fotelból és Claude elé lépett, lassan és mégis sürgetően. A két vámpír forró ölelésben egyesült, ajkaik egymáshoz tapadtak és falták a másikat. Hol Johann ajka, hol Claude ajka akarta elnyelni a másikat, teljes gyönyörbe fulladás közepette. Testben és szellemben is ölelkeztek, mindennél jobban vágytak a másikra, ha lehetett volna, örökre magukba olvasztották volna egymást. Johann elővillantotta hegyes szemfogait, hogy égető sebet csókoljon Claude nyakára, amit aztán lentebb is folytatni akart. Claude sem maradt rest és válaszul ő is ugyan erre készült.

-          Várj! – tépte ki magát a bódulatból Claude egy pillanatra – Ez a szoba alkalmatlan a teljes gyönyörhöz.

-          Akkor menjünk, kényszerítsük térdre együtt a káoszt. – nevetett fel gyönyörű hangján Johann.

A következő szempillantás már a hálóteremben érte utol a két vámpírt. Ruháikat letépték egymásról, ahogyan a vágyak eszüket vették. Majd hófehér, márványhoz hasonló bőrük egymáshoz simult és lassan fel is fénylett. Őrülten kívánták egymást és ahol csak érték a másik testét, ott hagyták égető szerelmük bizonyítékát. Férfiasságuk is csúcspontjára ért, miden adott volt hát a tüzes és vad, ám mégis gyönyörteljes egyesüléshez. Egymáshoz tapadt testüket lágyan befogadta a hatalmas baldachinos ágy, majd a kétszárnyas ajtó becsukódott, hogy szerelmüket csak egymásnak adhassák.

   Eközben Cherry, valódi nevén Lilith, a hintóval hajtatott a másik kastélyba. Nem volt messze, csupán egy éjszakányi távolságra. Mégis a lehető leggyorsabban hajtatott a kocsissal, hogy hamar messze kerüljön a két férfitől. Látszólag nyugodtan ült helyén, azonban belül forrongott a dühtől. Azt rajta kívül senki sem tudta, hogy miért. Sosem árulta el senkinek sem, ám amikor valamiért mérges lett, szó nélkül távozott Johann és Claude köreiből. Hogy aztán napok esetleg hetek múlva visszatérjen köreikbe. Órákon át némán ült és bámult maga elé, hatalmas fekete szemeivel, miközben hol dühös volt Claudera, hol Johannra, hol pedig önmagára. Azonban szívét sosem hagyta teljesen megnyílni.

Mikor elérte a másik kastélyt, beviharzott a saját magánlakosztályába és leült egy székre. Jobb kezét az asztalra tette és a szemközti falon lógó képre tekintett. Őt ábrázolta, amint balján Claude, jobbján Johann állt. Karjaikat egymásba fonták, méltóságteljesen álltak a kastély dísztermében. Szíve ekkor pár perc erejéig meglágyult és hiányozni kezdtek neki. Vágyaitól és kíváncsiságától vezérelve úgy döntött, meglesi társait.

Johann és Claude még egymás heves ölelésében feküdt az ágyon. Éppen a másik tekintetét fürkészték és készültek egy újabb egyesülésre, mikor megérezték Lilith figyelő szemeit. Hívták maguk közé, hogy legalább szellemben tartson velük, ha már testben nem is. De ha úgy akarja, akkor következő éjjel megismételhetik hármasban is. Így bíztatták a nőt, hátha csatlakozik. Egy pillanat erejéig úgy tűnt, kötélnek áll. Aztán hirtelen arca elkomorult és megszűnt a kapcsolat.

A férfiak nem tudván mit kezdeni a helyzettel, egymásba merültek, hogy éhségüket és vágyaikat csillapítsák, míg Lilith tovább zsörtölődött a távoli kastély falai között. Hamarosan felkelt a nap és mindhárman az épületek belsőbb helységeibe húzódtak vissza. Időközben eltelt egy nap. A fényesen ragyogó napkorong a horizont alá bukott és Claude Johannal együtt egy újabb gyönyör teli éjszakát töltött el. Lilith pedig tovább kínozta saját magát önfejűségével.

 

 

 

   Több hét is eltelt, mire a vámpírnő visszatért a két férfi társaságába. Haragja addigra megenyhült annyira, hogy szóba is álljon velük.

-          Oh, Cherry. Hát ismét megtisztelsz minket jelenléteddel? – kérdezte tiszta örömmel Johann.

-          Amint látod. – kapta meg a kissé hűvös választ.

-          Ugyan Cherry, kérlek! – szólalt meg Claude is – Tudod jól, hogy mennyire hiányzol nekünk ilyenkor.

-          Tudom hát! – csattant fel a nő – Láttam is a saját szemmel, hogy mennyire hiányoztam, már az első éjszaka.

-          Ugyan már, Lilith! – állt fel Johann és indult meg a nő felé – Te is jól tudod, hogy veled lett volna tökéletes az az éjszaka és a többi is.

-          És a többi is. – nyomta meg a mondta végét Lilith, mintha döfött volna a szavakkal.

Claude is megindult a nő felé, ugyanolyan mohó tekintettel arcán, mint Johann.

-          Most álljatok meg, ahol vagytok! – kiáltotta.

-          Vagy mi lesz? – kérdezte kacéran Johann, miközben oda suhant a nő elé.

Lilith csak pár másodpercig tétovázott, pont annyi ideig, hogy Claude is hozzájuk érjen. Majd teljesen váratlanul pofon vágta Johannt. A pofon nem volt elementáris erejű, de ahhoz elég erős volt, hogy az egész kastélyban visszhangzó csattanás kövesse. Minek kíséretében a férfi feje kicsit oldalra fordult. Johannt meglepte ez a váratlan reakció, az arcára ki is ült a meglepetés. Claudera nézett, majd miután a másik férfi is meglepett arcot vágott, visszatekintett a másik szerelmére.

A nő felfogván, hogy mit tett, szája elé emelte kézfejét és hatalmasra tágult szemekkel nézte a férfit, akit az imént bántalmazott. Úgy tűnt, hogy esetleg bocsánatot kér és közli, megbánta tettét. De arca ismét elkomorult és azonnal a szobájába suhant. Becsapta az ajtót és hangos zokogásban tört ki. Vérből való könnyei áztatták az ágy szélét és az ágyneműt is. Ezt a zokogást azonban a két férfi nem hallotta. Ők még ott álltak, ahol a jelenet lezajlott és nem hittek a szemüknek. Johann értetlen, majd szomorú arcot vágott, miközben elindult a könyvtárba. Claude pár pillanatnyi töprengés után útját állta és óvatosan vállaira helyezte kezeit.

-          Ne vedd úgy a szívedre kedvesem. – mondta, miközben lágy csókot ültetett szerelme arcára – Te is tudod, hogy milyen morcos még így haza érkezés után közvetlenül. Majd megenyhül és hamarosan nyoma sem lesz ennek a jelenetnek. Csak pár jelentéktelen hónap, hisz ismered.

-          Tudom. De láttad az arcát? Ő is felfogta, hogy nem kellett volna ezt tennie. Mégis úgy tesz, mintha mi bántottuk volna meg őt.

-          Mert ő ilyen.

-          Miért nem enyhül már meg, legalább irányunkba. Évszázadok óta tudja, látja, érzi, hogy rajongunk érte. És tessék… – fújta ki lemondóan a levegőt Johann.

-          Nyugalom Johann. Gyere, add magad nekem, majd én elveszem a bánatodat és örömöt adok helyébe. – szavait pedig tett követte és kezei máris Johann derekát fogták.

-          Most ne. Nem vagyok jó társaság. – jelentette ki a vámpír szomorúan, mégis határozott hangon.

Gondolt egyet és a könyvtárba suhant, ahol helyet foglalt a karosszékben és felemelte az asztalról Mendel könyvét, majd belemerült.

Egy szolga hangos léptei törték meg a csendet és rángatták elő Claudeot a saját gondolataiból.

-          Mi az, mit akar? – kérdezte erélyesen a vámpír.

-          Bocsásson meg nekem Uram! Egy levél érkezett a nap folyamán, Önnek címezték.

A vámpír elvette a levelet és intett a szolgának, hogy most már elmehet. A férfi sebesen el is tűnt abba az irányba, amerről jött. Claude kinyitotta a levelet és azonnal elolvasta. Amint a végére ért, mosoly jelent meg az arcán. A szerencse ismét mellé állt, ugyanis egy báli meghívót tartott a kezében.

Cherry szobájának ajtajához suhant majd határozottan bekopogott és a levelet az ajtó alatt becsúsztatta. Lépteket hallott odabentről és látta, amint egy gyertyaláng vetette árnyék áll meg a túloldalon. Mozdulatlanul várta a reakciót, pontosan tudta mi fog következni. Néhány pillanat múlva a levél kicsúszott az ajtó alatt és Lilith megszólalt.

-          Ugye nem várod, hogy ettől meghatódjak?

-          Eszembe sem jutott, csak tájékoztattalak róla. – próbált visszavágni Claude.

-          Kár volt… -- keményítette meg a hangját a nő.

Választ már nem kapott a férfitól, mert addigra már a könyvtárszobában volt. Johannal szemben állt meg és csendesen várta, hogy szerelme rá nézzen. Johann eleinte nem akart ránézni és erősen koncentrált, hogy csak a könyvet érzékelje. Erőlködése azonban nem járt sok sikerrel. Majdnem elvigyorodott már, de utolsó erejét megfeszítve önuralmat erőltetett arcára és óvatosan lejjebb engedte a kezét, hogy a könyv ne akadályozza a szemkontaktust.

Kemény tekintettel nézett Claudera, aki csak a két hatalmas, fekete, komoly szemet látta szerelméből a hosszú, fekete haján kívül. Mosolygós és sejtelmes arcot vágott Claude, mikor sikerült társa figyelmét felkeltenie. Johann sem bírt uralkodni magán társa arcát látván és kitört belőle a nevetés, melyet aztán prüszkölés közepette sikerült csak elfojtania. A könyvet ismét olyan pozícióba emelte, hogy teljes arcát takarja. A másik vámpír egy lépést tett felé és a levelet finoman becsúsztatta a könyv lapjai elé. Így a karosszékben ülő vámpír tisztán olvashatta annak tartalmát.

 

„Igen tisztelt méltóságos Uram!

 

Ezennel meghívjuk Önt és társait, Őfelsége XIV. Lajos királyunk kastélyavató báljára. Mely az Úr 1645. évének hetedik hónapjának, tizenkilencedik napjának éjjelén tartatik meg Versailles városában.

 

 

                Tisztelettel:

               Őfelsége és régensének Kancellárja”

 

 

 

-          Nahát, egy bál! – csodálkozott el őszinte boldogsággal Johann.

-          Bizony! – csillant fel Claude szeme is – Mit szólsz hozzá?

-          Azt, hogy ott a helyünk!

-          Ez a beszéd. Segítesz Cherryt is rávenni?

Johann lassan kifújta a levegőt, majd Claudera nézett. Szemei reményt sugalltak, de csüggedést is. Végül megrázta a fejét és mosollyal a száján igenlően bólintott.

Kemény menetre számítottak, ezért lélekben felkészítették magukat. Végül Johann szeme csillant fel.

-          Mi jutott eszedbe? – kérdezte érdeklődve társa.

-          Gyere, megmutatom. – ezzel kézen fogta Claudeot és Lilith szobája elé suhantak.

-          Lilith! – kopogott be Johann.

-          Tessék? – szólt ki egy bizonytalan hang.

-          Éhesek vagyunk. Kimegyünk a városba. Te nem jössz velünk?

Az ajtó kinyílt és ott állt ő, akiért annyira rajongott a két férfi. Csak nézte őket, majd kicsit elmosolyodott, hogy aztán arcát komolyra váltva megszólaljon.

-          Elkísérhettek vadászni. De külön területen fogunk prédára lesni. Én balra, ti meg jobbra vagy amerre akartok.

El is indult a lépcső felé, majd a tetejénél megállt és kecses mosollyal az arcán visszanézett.

-          Nem kísértek akkor?

A két férfi összenézett és széles mosollyal az arcukon elindultak vadászni.

   Egész éjjel prédáról prédára jártak, míg hajnaltájt elteltek annyira, hogy ne legyen kínzó az éhség. Mire hazatértek Lilith is megenyhült annyira, hogy Claude és Johann társaságában maradt. Beszélgettek kötetlenül, néha kicsit feszültebben a szokásosnál, de csak megtalálták a közös hangnemet. Sok kérlelés és látszólagos vonakodás után aztán Lilith is beleegyezett, hogy mindhárman megjelenjenek a bálon. Valójában nagyon kérlelni sem kellett volna, de mivel nő volt és vámpír is, ezért játszadozott kicsit a két férfival. Akiket nem kellett félteni, megtalálták saját szórakozásukat ebben a játékban is. Örömteli nevetésben törtek ki mindhárman, mikor végre megegyeztek.

-          Pompás, pompás! – örvendezett Johann.

-          Na! – szólalt meg Cherry vidáman – Ismerem ezt az arcod Johann, készülsz valamire. Gyorsan ki vele! Mi az?

-          Nem, nem. – incselkedett a vámpír társaival – Meglepetés lesz.

Tudta jól, hogy ezzel csak még jobban felcukkolja őket, mert nem szeretik a meglepetéseket. Mindnet tudni akarnak, ami velük kapcsolatos. Főleg, ha azt egy másik vámpír készíti elő nekik. Ösztönös reakció volt ez részükről, nem számított semmit sem, hogy Johann a társuk és szerelmük volt, már nagyon hosszú ideje. Tartottak tőle, hogy mégis kellemetlen lesz számukra egy esetleges meglepetés.

-          Na! Kérlek Johann, mondd meg. – erősködött Claude is.

-          Minél erőszakosabban akarjátok, annál inkább nem fogom elmondani. – kacagott Johann, miközben megindult az ajtó felé.

Néhány határozott lépés után elhagyta a szobát és saját dolgait ment intézni.

-          Mit tervezhet már megint? – tette fel hangosan a kérdést Claude.

-          Nem tudom. De nem szeretem a meglepetéseket. Nagyon nem. Jó lenne kipuhatolni. – tette csípőre a kezét Lilith, miközben szúrósan nézett Claudera.

Claudeot nem hatotta meg ez a nézés, bár ő is tudni akarta, azonban még nem találta ki, hogyan fogja kiszedni Johannból.

-          Azt várhatjátok. Majd a bálon megtudjátok, előbb nem. – szólalt meg a semmiben egy gyöngyöző hang, keményen, ám mégis vidáman.

Johann már nem volt a kastélyban és kicsit szabadabbra ereszthette gondolatait. Mivel biztos lehetett benne, hogy társai már nem semmi képen sem fognak tudni olvasni benne. Egy távoli városba sietett a föld alatt kiépített alagútrendszeren keresztül. A nap kiszívta volna majdnem minden erejét, ezért eszébe sem jutott, hogy a felszínen közlekedjen.

   Már messze járt a kastélytól, mikor megállt egy kicsit, mert valami furcsa érzése támadt. Az alagút falát kezével megkopogtatta és a hangzás üregre utalt a fal túlsó oldalán.

Kezét föld lepte be ott, ahol a falnak ért.

-          Na, tessék, koszos lettem.

Elővett egy zsebkendőt és fintorgások közepette törölte le a sarat a kezéről. Majd a zsebkendőt a földre dobta. Nem kívánta többé használni. Ugyanazt az erőt használta a fal áttörésére, amivel a könyvet is lapozhatta volna, ha akarja. A falazat leomlott és mögötte egy másik sokkal koszosabb, és kisebb járat húzódott. Állapotából jól látható volt, hogy régóta nem használta senki sem, valamint az embernél kisebb méretű lények vájhatták ki. Kíváncsiságtól hajtva bedugta fejét a kicsi járatba, de nem látott semmi érdekességet sem. Csak egy apró járat volt az, melyben talán négykézláb elférhetett volna. Ezen gondolat után még a hideg is kirázta, hogy ő négykézláb egy ilyen koszos alagútban. Sértőnek és nevetségesnek is találta ezt a gondolatot.

Mielőtt azonban kihúzta volna a fejét az apró alagút tetejéről levált egy nagyobb kődarab és az arca mellett zuhant a talajra. Bőrét felhasította az éles kődarab ő pedig szemmel követhetetlen sebességgel, teljes testével visszahúzódott a vámpírok által használt alagútba.

-          Mit nem merészel már valaki. – háborodott fel, miközben a sebhez kapott.

Elemelte arcától a kézfejét és egy vastag vércsík húzódott végig a tenyerén. Néhány másodperc múlva a seb összeforrt és mintha mi sem történt volna, a sebnek nyoma sem volt többé.

-          Nem érek rá ilyen hülyeségekre. – csattant fel és tovább suhant a távoli város felé.

 

 

 

   Eközben Claude vendéget fogadott éppen Lilithhel együtt. Az egyik szolgát várták, aki reményeik szerint egy igen értékes könyvet szerzett be nekik. Már vagy egy évszázada meg akarták szerezni azt a könyvet, de eddig nem tudták hol keressék. Nagy erőket és sok pénzt fektettek a megtalálásába, aztán úgy egy évvel korábban az egyik szolga fülébe jutott a pontos helye. Nem sokat haboztak, szinte azonnal neki láttak, hogy a tulajdonost megpuhítsák.

-          Mi történt? – kelt ki magából Claude, aki szinte tajtékzott a dühtől.

Ezt azonban csak Lilith látta, mert a szolga nem látott az álca mögé. Ő csak annyit láthatott, hogy Claude dühös, de egy úriemberhez méltóan viselkedik. Azonban neki is volt veszély érzete, ami a valóságot súgta meg. Csakhogy ettől és az ennek ellentmondó látványtól zavarba jött. Amit legyűrt inkább magában, hogy ne vesszen el a részletekben.

-          Sajnálom Uram! – kezdett magyarázkodni – A könyv már nincs annak az embernek a tulajdonában. Néhány nappal korábban vette meg tőle egy rejtélyes idegen.

-          Milyen rejtélyes idegen? Hogyan merészelte bárki is elvenni előlem azt a könyvet?

-          Nem tudom Uram. A kereskedő azt mondta, hogy az Ön által kínált összeg kétszeresét fizették érte.

-          Ez a szemtelenség ne továbbja! Leírta hogyan nézett ki ez az ember?

-          Nem Uram. Azt mondta, hogy egy inast küldtek a pénzzel a könyvért. Nem tudja, hogyan néz ki és hogy hol él az új tulajdonos.

-          Hát ez tűrhetetlen! – csattant fel Cherry is.

   A szolgát elküldték a dolgára, ők ketten pedig azonnal a kereskedő házához indultak, amint leszállt az éjszaka. Ott kihallgatták a kereskedőt, akitől megtudták, hogyan nézett ki az inas, aki a könyvért jött. A fejébe tekintve nem is volt nehéz megismerni a valódi arcát. Hamar rátaláltak a közeli fogadóban, amint egy korsó sör mellett ült. Egyből lecsaptak rá, amolyan vámpírosan. Kérdezgették a részeg fickót, de sokra nem jutottak vele, ezért inkább az ő elméjét is átfürkészték. Ott megtalálták az emlékeit, amint pár nappal korábban egy férfi sétált hozzá, hogy igénybe vegye a segítségét. Ugyan annál az asztalnál ültek az emlékben is, mint a valóságban. Az ismeretlen férfi két nagy erszény aranyat adott a férfinak, hogy megvegye azt a bizonyos könyvet a kereskedőtől. Cserébe, amint a könyvet elhozza neki, azonnal kap egy erszény aranyat és élete végéig havonta egy újabbat. Természetesen nem kellett kétszer mondani a részeges alaknak, egyből rácsapott az üzletre.

-          Hol van most az a férfi, aki megbízta magát? – kérdezte kecses hidegséggel Lilith.

-          Éppen az ő egészségére iszok, hogy a mennyországba jusson a szerencsétlen lelke.

-          Miért? – lepődött meg Claude.

-          Nem sokkal a maguk érkezése előtt hozták a hírt, hogy holtan találták a város egyik sikátorában. Állítólag kiszívták a vérét és két sebet is találtak a nyakán.

Lilith és Claude már sejtették, hogy valaki rosszakarójuk nem akarja, hogy a könyv a kezükbe kerüljön és teljesen más körökben kell utána járniuk, hogy a könyv nyomára bukkanjanak.

Visszatértek a kastélyukba, ahol Johann lassan a Mendel féle könyv végére jutott, de még nem teljesen.

-          Na, végre, már azt hittem valami baj történt. – üdvözölte kedvesen társait.

-          Hagyd most ezt Johann! – utasította vissza Claude dühösen.

-          Mi a baj? – érdeklődött őszintén.

-          Hagyjuk! – vágta rá Lilith is.

Ezzel mindketten felviharzottak a magánszállásukra és bezárkóztak. Johann vállat rándított, majd úgy döntött, hogy használja képességét és a testét hátrahagyva körbenéz abban a kicsi járatban odalent. Éppen csak helyet foglalt egy kényelmes fotelban és ellazult, mikor hatalmas csattanás rázta meg a kastélyt. Claude volt az, ahogy dühében az ajtókat csapkodta, amerre csak járt. Férfi szerelme sejtette dühe okát és kegyetlen vigyor telepedett arcára, ahogy ott ült egyhelyben.

Csak néhány hét volt hátra a bálig, így igyekeztek hamar elkészülni mindennel. A nagy igyekezetben háttérbe szorult a könyv és a miatta kipattant düh is. Mire elérkezett a nagy nap és elutaztak Versaillesba, már csak egymásra figyeltek újra.

Főnemeseknek kijáró fogadtatásban részesítették őket már érkezésükkor is. Ami egy cseppet sem lepte meg hármukat, sőt ezt is várták el. A tizenegy éves XIV. Lajos és régensként kormányzó édesanyja is fogadta a nemesebb vendégeket, köztük a három vámpírt is. Természetesen a tömegben senki sem tudta róluk, hogy nem emberek és ezt mindhárman fent is kívánták tartani.

   Az üdvözlések után elkezdődött végre a bál is. Amikor csak hárman figyeltek egymásra Johann megszólalt.

-          Borzalmas emberi elképzelések. Egy gyermek a trónon és helyette egy nő kormányoz, micsoda megcsúfolása ez a hatalomnak.

Claude megértően pillantott Johannra, majd arca keménységet sugallt és ránézett Lilithre, akinek arca dühtől tajtékzott. Johann is Lilith felé fordult, halovány mosoly kíséretében. Majd arcára fagyott a mosoly és rájött, hogy mit is mondott.

-          Jaj, Cherry. Tudod, hogy az emberekre gondoltam csak. Nálunk, vámpíroknál ez teljesen normális dolog… – próbálkozott enyhíteni szerelme dühét.

-          Ajánlom, hogy igazat szólj, mert ha nem. Megmutatom mire is képes egy nő a hatalommal a kezében.

Johann óvatosan maga elé emelte kezeit védekezés képen, de nem volt rájuk szükség. Lilith még morgott egy kicsit, aztán nem akarván tönkre tenni az estélyt, elfelejtette az egészet. Beolvadtak az emberek kavalkádjába, kiélvezték minden egyes pillanatát a hatalmas és nyüzsgő élettel teli tömegnek. Külön váltak, hogy ízlésüknek megfelelő célpontot találjanak, akiben így vagy úgy örömüket és gyönyörüket lelik. Lilith megkörnyékezte a régens királynét. Claude egy gazdag kereskedővel és tudóssal váltott néhány szót. Míg Johann a bíborossal állt szóba. Azt tervezte, hogy szép lassan megingatja hitét a főpapnak és rávezeti gyarlóságára. De a beszélgetés teljesen más irányt vett, mint tervezte. Beszélgettek Istenről, a szeretetéről, a bűnről és a megbocsájtásról is. Johann arca elkomorult, mikor felfedezte a hasonlóságokat Mendel könyvével. Az öreg bíboros látván ezt kedélyes hangnemben szólt hozzá.

-          Ugyan már fiam! Ne csüggedjen ennyire. Ön még nagyon fiatal, Ön előtt az egész élet. Biztosan nem követhetett el még olyan bűnt, ami miatt ezeket Ön majd, a maga idejében ne tapasztalhatná meg személyesen.

-          Bizonyára igaza van atyám. – törődött bele a vámpír – Legyen Önnek igaza!

-          Ámen, fiam. Ha megbocsájt nekem, szólítanak egyéb kötelességeim.

-          Természetesen.

Oldalra fordult a vámpír és azt látta, amint Lilith és Claude kézen fogva kisétálnak az erkélyre. Johann arca felderült és tudta, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy féltve őrzött tervét beteljesítse. Vigyorra húzta száját és gyorsan a hintóhoz sietett. Volt a hintó aljában egy titkos rekesz, melyet ő készítetett bele néhány hónapja, amiről társai még nem tudtak. Nehéz volt elérnie, hogy az a régi tengelytörés balesetnek látszódjon és se Claude, se Lilith ne gyanakodjon egy hangyányit sem. Amint felnyitotta a fedelét, a Hold fénye egy ékköves berakású tőr tokján csillant meg. A vámpír arca furcsa fintorba rándult, majd egy békés mosoly simította ki az idomtalan vonalakat. Óvatosan kiemelte féltve őrzött titkának célpontját és a ruhája alá rejtette. Visszaindult a bálozók közé, ahol sokan akaszkodtak rá, hátráltatva régóta dédelgetett tervének megvalósulását. Nehezen szabadult csak meg az emberek rajongásából, amit jelenleg elég kellemetlennek talált. Amikor az erkélyajtóba ért, megkönnyebbülve látta, hogy társai kettesben vannak csak. Senki más sincs a közelben. A zene és a tömeg ricsaja ellenére tökéletesen hallotta, hogy mit sugdolózik Lilith és Claude. Kíváncsian fülelt, hogy mikor tudna ő is bekapcsolódni a beszélgetésbe, mikor lesz tökéletes az időzítése. De vesztére cselekedett így.

-          Ugye engem szeretsz jobban? Ugye én vagyok az igazi szerelmed tárgya? – suttogva kérdezte Lilith.

-          Cherry, ezt kérdezni kell? – kérdezte viszont Claude.

-          Igen, mert a saját szavaiddal akarom hallani.

Johann nem hitt a fülének és az eszének sem akart. Elméletek sorát gyártotta pillanatok alatt, hogy milyen rossz tréfát űzhet most vele két szerelme. Biztosan tudják, hogy ott áll és őket nézi. Így akarnak visszavágni azért, hogy húzta őket a meglepetéssel. Egy apró mosolyt is megengedett magának, hogy mindjárt felé fordulnak, majd eljátsszák a meglepődöttet. Mintha addig észre sem vették volna őt.

   De a történet egészen másképpen folytatódott.

-          Szóval Claude? Mi a válaszod?

-          Igen szerelmem, égetően szeretlek téged, ahogy csak férfi szerethet nőt. Nincs ennél nagyobb szerelem a világokban.

-          Helyes. – nyugtázta a női vámpír – Ígérd meg, hogy ez így is fog maradni, örökre.

-          Ígérem kedvesem! – suttogta Claude.

Johann nem akart hinni a fülének, ezért úgy gondolta, most, amíg társai nem figyelnek, kifürkészi mi is a valódi gondolatuk. Amint elkapta elméjükben a tényeket, amik megerősítették az iménti szavaikat, iszonyatos fájdalom hasított lelkébe a felismeréssel együtt. Izmai a meglepetéstől elernyedtek kissé, a gondosan rejtegetett könyv pedig aláhullt a földre. Hatalmas csapódással érte el a talajt, amire a másik két vámpír felkapta a fejét. Ekkor érezték meg, hogy Johann még a fejükben van és őket szondázza.

-          Johann… – hűlt meg a még meleg vér Claudeban és Lilithben is egyszerre.

-          Ti… – hebegte a magára maradt vámpír.

Lilith hűen eddigi szokásához kemény tekintetet erőltetett magára és lassan elindult az ajtóban álló vámpír felé. Claude azonban megelőzte és azonnal férfi társa elé suhant. Fürkészte társa szemeit, melyek most sosem látott mértékben ürességet tükröztek. Itt-ott még pislákolt benne a szerelem lángja, de egyre halványabban. Aztán Johann megrázta a fejét és a láng új erőre kapott.

-          Claude és Lilith! – szólította fel őket minden hatalmát összeszedve, hogy dühét érvényre jutassa – Valljátok be, hogy ez egy nagyon tökéletesen kivitelezett színjáték csak. Hogy az elmétekkel is megtévesztettetek csak engem, hogy így akartok felcukkolni a meglepetésem miatt!

Lilith is odaért Johannhoz és kikerült Claude takarásából, de az arckifejezése nem változott, ugyanolyan kemény maradt. Így hát maradt Claude, akitől választ kaphatott.

-          Claude? – faggatta tovább, egyre növekvő aggodalommal.

Lilith finoman átkulcsolta karját Claude karján és óvatosan elhúzta a kézfejét Johann arcától, amit nemrég oly lágyan fogott meg vele. Claude egy árva szót sem szólt, csak nézett hatalmas szemekkel, melyek most tanácstalanságot tükröztek.

Johann szíve ismét pusztító fájdalommal telt meg.

-          Kérlek titeket. Ez rossz játék és én cseppet sem élvezem, legyen vége. Tessék, itt az ajándékom.

Ezzel felvette a könyvet, ami eddig a földön hevert. Az a bizonyos könyv volt az, amit annyira meg akartak szerezni már vagy száz éve.

-          Hogyan került hozzád? – érdeklődött Lilith.

-          Én vetettem meg az orrotok előtt, ajándékba adom nektek. Hogy örömet szerezzek vele.

-          Ezek szerint te ölted meg azt az embert, aki elvezethetett volna hozzád?

-          Természetesen, elronthatta volna a meglepetést. Halnia kellett. – jelentette ki, kicsit megnyugodva Johann.

-          Megöltél egy embert, csakhogy nekünk örömet szerezzél? – lepődött meg Claude.

-          Nem egyet, kettőt. – kontrázott Johann – Akivel beszéltetek, aki közvetlenül megszerezte a könyvet. Őt is elhallgattattam. Szenvedés volt már csak az élete, ezért is választottam őt, meg azt a sok aranyat sem akartam kifizetni neki, ki tudja meddig húzta volna még.

Claude és Lilith örömmel tekintettek a könyvre, hogy végre az övék és még csak fizetniük sem kellett érte. Johann látva az örömüket teljesen megnyugodott.

-          Na, én teljesen őszinte voltam veletek, most ti jöttök. – faggatta tovább társait.

De ismét a kemény és tehetetlen tekinteteket kapta csak válaszul.

   A végső felismerés most döfte szíven Johannt, a fájdalom többé nem távozott lelkéből és ő maga sem tudta kiűzni, bárhogy próbálta. Bármilyen elméletet állított is fel magában, mindegyik megdőlt valamin, ami felmenthette volna a fájdalom alól, ami igazolta volna, hogy társai nem közösítették ki. Azonnal hazasuhant, nem érdekelte, hogy valaki ember észreveszi, hogy eltűnik a semmiben vagy sem. Sokkal gyorsabban suhant, mint amire eddig bármikor képes volt, de nem lepte meg, semmiféle érzelmi reakciót sem váltott ki belőle. A fájdalom elborította és maga alá gyűrte. Heteken át szenvedett magányosan, társai egyszer sem kérdeztek rá, hogyan érzi magát. Úgy érezte végleg elhagyták, most már nyílván valóan is, hogy nem kell többé titkolniuk valódi érzéseiket. Heteken át küszködött a fájdalommal Johann, sokszor némán patakokban folytak a vérkönnyek arcán. A fájdalom egy hangot sem engedett ki torkán, néma szenvedésre ítélte őt, melyet egyre kevésbé tudott elviselni.

Néhány nyugodtabb percében végre befejezhette Mendel könyvét is, melynek utolsó pár sora döbbenttette rá az igazságra, hogy Mendel halála, nem baleset volt.

 

„ És bizony mondom néktek, az a lény oly felsőbbrendű, hogy még mi sem közelíthetünk fenséges lényének megértéshez! Szeretetét pedig elképzelni sem tudjuk, csak megtapasztalni. Aminek én most állok elébe.”

 

 

 

   A könyv hangos csattanással csukódott be Johann kezében. Néhány órás tanakodás után visszahelyezte a helyére és elindult egy éjjeli sétát tenni. A folyosón összefutott Lilithhel és Claudeal, rájuk tekintett, majd szemét lesütve tovább ballagott egy szó nélkül. A két vámpír összenézett, majd támogatták a másikuk azon elképzelését, hogy erős vámpír Johann, majd túlteszi magát azon az eseményen és életkedve újra bejárja a kastélyt, melyet annyira élvezni szoktak.

Johann csak úgy suhant a semmibe, hol ide, hol oda. Ha nem tetszett meg neki, ahol megállt, újra útnak indult. A véletlenre bízta, hogy hova is sodródik. Végül egy erdőben kötött ki, sötét volt, csak a félig telt Hold adott némi fényt. Ami azt illeti ez Johannak tökéletesen elég is volt. Némán figyelte az éjjeli erdőt, ahogyan néhány állat elbóklászik mellette, aztán gyönyörködött a növények alakjaiban is. Felrémlett neki gyermekkora, mikor is élvezte az erdei sétákat, de aztán megtudta, hogy léteznek vámpírok, meg is ismerte őket és figyelme elfordult a természetről. Mindezek már évszázados emlékeke voltak, nagyon megfakultak és mégis nagyon elevenek, sőt egyre elevenebbek. Nem értette, hogy mi az az ismeretlen erő, ami lelkéből tör most elő, egyre hevesebben és dühösebben, de élvezte. Mindig élvezte, ha új erőre tesz szert, de ez most más volt. Maga sem tudta, hogy miért. Aztán egy megérzés hatására hátra fordult és egy farkast pillantott meg a domb tetején, ahogy körülnéz, majd elindul abba az irányba, ahol ő is áll. Megbabonázva nézte a gyönyörű állatott. Eleinte nem értette, miért tekint ilyen szeretettel és pozitívan erre az állatra, mikor az csak egy állat. De ahogy teltek a másodpercek és egyre közelebb ért hozzá, az idegenkedő érzés elmúlt. Csak a csodálat és rajongás maradt iránta. Végül pár centiméterrel ment el mellette a farkas és majdnem megsimogatta, de aztán azt mégsem tette meg. Nézte, ahogyan egyre messzebb kerül tőle és ezzel együtt fájdalma is ismét nő.

Amint eltűnt egy fa mögött a farkas Johann eszébe elementáris erővel csapódtak be fiatalkori emlékei. Egy ismeretlen fiúról, aki váratlanul lépett oda hozzá és azzal győzködte, hogy Johann is farkas, nem ember. Eszébe jutott az a pár év, amíg barátkoztak és megtanította rengeteg dologra az a fiú. Egészen addig jutottak, hogy Johann elhitte, amit mondott, sőt kezdte megtapasztalni, hogy mennyire igazat beszélt. Aztán eszébe jutott az élmény, hogy milyen izgatottan várta a találkozást a többi farkassal, hogy minden mindegy volt neki, csak végre közöttük lehessen.

Aztán egy nap katonák jöttek és elcipelték Johannt meg a vele egykorú fiatal férfiakat is, hogy katonákat neveljenek belőlük. Az egyik éjszaka folyamán aztán fura lények csaptak le a menetre, majdnem mindenkit megöltek. Johann egy díszes szobában tért magához, furcsa fehér bőrű alak ült az ágyon mellette és őt bámulta. Tudást és hatalmat ígért neki cserébe, ha vele marad. A fiatal férfinak nem kellett kétszer mondani az ajánlatot. Az idegen férfi megbűvölte őt, magával ragadta. Innen már csak kis idő kérdése volt, hogy vámpírrá tegyék őt is.

   Egy fa tövében feküdve eszmélt a vámpír és nem győzött csodálkozni régi új emlékeire. Az utolsó arc egy farkasé volt, amint álmában azt mondja, hogy történjen bármi is az életben, a lélek nem változik. Visszatért a kastélyba és újabb heteken át emésztette az emlékeit. Kifelé úgy tűnhetett, hogy lassan megnyugszik, valójában azonban a fájdalom ugyan úgy marta tovább.

Sok gondolat és emlék elemzése során jött rá arra, hogy ő már nem kell sem Claudenak sem Lilithnek, őt már nem szeretik. Az utolsó esélye, akinél vigaszt találhat az a fényben lakó lény. Talán ő képes új életet adni neki, amelyben önmaga lehet és hanem is talál szerető társra, de nem lesz örökre halhatatlan testbe zárva. Akkor csak rövid ideig kell elviselnie a fájdalmakat. Az egyetlen kérdés az volt már csak, hogy hogyan vethet véget életének. Erre is hamar megtalálta a választ, egy ellenséges, de nagyon erős vámpír képében. Nem tett semmiféle előkészületet sem a harcra, nem akarta túlélni. Felkészüléssel sem biztos, hogy túlélte volna, de nem akarta növelni esetleges esélyeit.

Magához vette kardját és elindult utolsó útjára. A kastélyban lassan lépkedett végig, elővette minden oda kapcsolódó emlékét, majd elengedte őket. A főkapu előtt futott össze az egyik szolgával.

-          Bocsásson meg nekem Uram! – szólította meg.

-          Claude Úr nagyon szeretné tudni, hogy merre van, de nem akarja Önt zaklatni. Mit mondhatok neki?

-          Mondja meg neki, hogy elmegyek.

-          Szabad kérdeznem, hogy hová, Uram?

-          Nem! Nem szabad! – üvöltött az inasra, aki majdnem maga alá csinált a félelemtől.

-          Elnézését kérem! Kérem, ne bántson.

-          Nem fogom bántani. De ha már megkérdezte, akkor elmondom. Háborút indítok az ellenségeink ellen.

-          Háborút? Egyedül? – hüledezett a szolga.

-          Tán kifogása van a terveimmel kapcsolatban? – lépett felé fenyegetően a vámpír.

-          Nem, soha. Sosem merném megkérdőjelezni a terveit vagy szándékait sem, Uram.

-          Ajánlom is!

A következő pillanatban már messze járt Johann a saját kastélyuktól. Viszont egyre közelebb az ellenséges vámpír lakhelyéhez. Hamar megérezte az ellensége közeledését és harckészültségbe helyezte az egész házat. Johann iszonyatos erővel és dühvel csapott le elsőként, de az ellensége kivédte a csapást.

   Eközben a szolga jelentett Claude és Lilith számára. Akik elsőre nem hittek a fülüknek. Mindkettejüket elfogta a bűntudat és fájdalom, hogy végül ez sült ki a dolgokból. Lilith amilyen gyorsan csak tudta összeszedte magát és kardját, majd iszonyatos sebességgel Johann segítségére sietett. Claude azonban nem mert szembe szállni az ellenséggel társai oldalán, túl erősnek gondolta őt.

Mire Lilith elérte a csata helyszínét Johann már egy végzetes sebbel feküdt a földön. Látván szerelme haldoklást iszonyatos haragra gerjedt ellensége, de leginkább saját maga ellen. Váratlanul érte a vámpírt Lilith támadása, de nagy nehezen kivédte. Ahogy Johann ott feküdt haldokolva, még látta, amint Lilith minden erejét összeszedve harcol. Órák teltek el harccal és haldoklással, mire Lilith egy csapással fejét vette az ellenségnek. Azonban ő is halálos sebet kapott és földre rogyott az élettelen vámpír feje mellé.

A kastélyban tartózkodó ellenséges vámpírok megérezvén az újabb ellenségek érkezését eliszkoltak, amilyen gyorsan csak tudtak. Claude volt az és néhány hűséges követője. Elborzadtak az elmúlt csata láttán, de már nem tudtak mit tenni. Claude kiadta a parancsot a többieknek, hogy üldözzék jó messzire az ellenséget, nem akar meglepetést. Földre vetette magát Lilith mellett és az ölébe vette kedvese fejét. Szíve iszonytató fájdalommal telt meg, amint haldokolni látta szerelmét. Johann kicsit távolabbról figyelte az eseményeket, miközben az ő ereje is egyre inkább fogyott. Minden erejét összeszedte, hogy kúszni tudjon még egy utolsót. Kezében kardjával egy olyan helyre botorkált, ahonnan nem láthatta szerelmeit és nem is hallotta őket. Magányosan egy rejtett zugban haldokolt tovább, órák teltek el mire annyira elgyengült, hogy megadta magát az örök álomnak.

Egy teljesen sötét helyen eszmélt magára, nem volt szokatlan számára a sötétség, így otthon érezte magát. Nem tudni mennyi ideig volt itt, de egyszer csak egy vakítóan fehér fénypont jelent meg, ami magába szippantotta a vámpír lelkét.

Claude csak azután indult megkeresni Johannt, hogy Lilith az örök álomba merült. Percekig kereste egykori szerelmét, de már csak az élettelen testét találta meg, amint kardját szorongatta és egykoron fojt véres könnyek nyomai kacskaringóztak hófehér bőrén.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.