Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy furcsa elme örök ragyogása

2010.10.27

   Onyx régóta kereste már azt a helyet, ahol megpihenhet éjszakára, de hiába bukkant újabb és újabb remek helyekre, egyik sem tetszett neki igazán. Az egyik túlságosan törmelékes volt a fák ágaitól, a másikban nem járt eléggé a levegő, de volt olyan is, hogy a hely hangulata nem tetszett neki. Valójában egyikkel sem lett volna igazán baja, ha a napok óta őt kínzó láz és a vele járó fájdalom nem lett volna. Azonban léteztek, szüntelenül űzték tovább és tovább, míg már annyira fáradt volt, hogy nem érdekelte semmi sem és ledobta magát az egyik fa tövébe. Lüktetett a feje, nehezen vette a levegőt is, egyet akart csak, aludni, amilyen hamar csak lehet. Pár perc múlva, már aludt is, egészen reggelig. Felébredve jól érezte magát, láznak, rosszul létnek nyoma sem volt, így tovább indult útjára. Kora délelőttre járt az idő, mikor az erdő olyan helyére ért, ahol megállni látszott az idő és egyfolytában délután lett volna. Körbejárta a helyet, de ezen kívül semmi érdekeset sem talált, így tovább állt, hamar ráébredt azonban arra, hogy a betegsége, amiről azt hitte túl van rajta, még benne lappang. Izzadni kezdett, majd fázni is. Végül a láz és émelygés újra visszatért, ezúttal erősebb formában. Ilyen állapotban nem tudta folytatni az útját, keresnie kellett egy olyan helyet, ahol huzamosabb ideig meghúzhatja magát.

Fél órájába került, hogy megmássza az előtte tornyosuló dombot, de ami mögötte várta, arra nem számított. Az évtizedes bükkfák levelei alaposan megszínezték a nap fényét, így a domboldal zöldben fürdött, a levegőben érezhető volt a pára, köszönhetően a nagyobb víznek, ami egy mélyedésben gyűlt össze. Vízinövények sokasága árulkodott róla, hogy ez egy állandó vízfelület. Vadállatok nyomai díszítették a kis tavacska környékét. Jó pár méterrel odébb hatalmas kövek hevertek szerte széjjel, tökéletes fekvőhelyet biztosítva az arra járó fáradt lényeknek, már azoknak, akiknek erre volt igényük egy fekhellyel kapcsolatban. Hamar rájött, hogy ennél a helynél keresve sem találhat alkalmasabb helyet a pihenésre. Holmiját maga mellé helyezte és aludni tért, lecsukta szemeit és hallgatta az erdő hangjait.

A feketerigó éneke, szajkó kiáltása, galambok turbékolása és a többi madár dala szívébe megnyugvást hozott. Úgy érezte, itt szükség van rá, elfogadják őt és azt, amit adni képes. Nem úgy, mint a városban, az emberek között, ahol senki sem figyel igazán a másikra, csak rohannak saját vágyaikat és igényeiket hajszolva. Miközben igyekeznek hamis illúziókba ringatni magukat, hogy igen is törődnek a másikkal, csak nem úgy, ahogy azt a másik elvárja, de ettől ők még szeretik őket. Ezektől a téveszméktől megrészegülten gondolják magukat hatalmasnak és okosnak, sőt bölcsnek is. De azt nem veszik észre, hogy az egész világuk ettől a szennytől fuldoklik és rohad, belül mindenképpen. Nem véletlen hát, hogy egész életében sokkal jobban szerette az erdőket a városoknál.

Nem sokáig élvezte az élettel teli erdő zamatát, ugyanis hamar elvesztette eszméletét és aludt órákon keresztül, mígnem beesteledett, majd újra fel nem kelt a nap, hogy varázslatos hangulatot keltsen eme helyen. Dél felé járt az idő, de Onyx még mindig nem tért magához, csak feküdt a kövön, mint egy élettelen test. Csak az láthatta, hogy lélegzik még, aki igazán közel ment volna hozzá. Azonban néhány őzön és vaddisznón kívül senki sem járt arra felé. Eltelt egy újabb nap, besötétedett, majd az éjszaka végeztével ismét felkelt a nap, újabb varázsba borítva a kis tavacska környékét. Ezen a délelőttön történt, hogy egy csapat partizán a kicsik népéből erre járt. Megálltak, hogy vizet vételezzenek és megpihenjenek, mikor is az egyikük észrevette a kövön heverő testet.

-          Idegen! – kiáltott fel és fegyverét magához kapta, majd támadó állást vett fel.

A többi bajtársa is így cselekedett, szinte egyszerre fordultak abba az irányba, amerre társuk nézett.

Vagy öt percig szuggerálták Onyxot, mire rájöttek, az idegen nincs magánál, legalábbis ezt a látszatot kelti. A kis csapat, kapitányuk vezetésével óvatosan a kövön fekvő felé lopakodott, mígnem egészen közel értek hozzá.

Ekkor ismerte fel az idegenben azt a személyt, aki egyszer pár éve egy nő társaságában bemerészkedett a járataikba és foglyul ejtették őket. Majd Xerox parancsnok utasítására engedték el mindkettőt. Tudta jól, hogy a parancsnok és az idegen között erős barátság van, így felmerült benne, hogyha felébreszti, nem lesz vele gondjuk. Kezdetnek, gondolta ő, egy apró bökés is megteszi. De a várt ébredés elmaradt. Egy határozottabb rázással próbálkozott utána, de az idegen semmilyen reakciót sem mutatott, továbbra sem. Ahogy megfogta karját, egy erőteljesebb rázás okán, érezte, hogy az idegen teste tűz forró, légzése pedig gyenge. Cserepes szájából egyértelmű volt, hogy réges régen innia kellett volna valamit, a kiszáradás ellen. Megitattak vele pár korty vizet, majd hordágyat ácsoltak és így indultak haza.

A városukban aztán Onyx a sebesülteknek fenntartott épületbe került, ahol szakszerű ellátást kapott. Az orvosok hamar felfedezték a fertőzést, amely a lázát okozta és a kómát is okozhatta. Az ellenszert hamar összeállították néhány közönséges gyógynövényből, amivel két nap alatt kikezelték a betegségből. Azonban az eszméletét nem nyerte vissza továbbra sem. Mikor a parancsnok és kísérete visszaérkezett, tájékoztatták a fejleményekről. Amilyen hamar ideje engedte, meglátogatta barátját. Némán figyelte a mozdulatlan testet és azon gondolkozott, hogyan ébressze fel.

-          A fertőzés elmúlt teljesen? – fordult az egyik ápolóhoz.

-          Igen uram! – vágta rá egy ápoló – Nem tudjuk miért nem tér magához.

-          Akkor nem lesz baja, ha megpróbálom felébreszteni?

-          Semmi.

Xerox az ágy mellé lépett és Onyx füléhez hajolt.

-          ÉBREDJ SUVI! – üvöltötte, ahogyan a torkán kifért.

De reakciót továbbra sem mutatott.

-          Azért vigyázzon uram, mert ilyen hangerő mellett szenvedhet halláskárosodást. Ha nem is mutat reakciókat.

Xerox ekkor fölé hajolt, kezeit Onyx vállára helyezte és alaposan megrázta, de ez sem bizonyult hatásos dolognak. Szemei hirtelen felcsillantak, haza szaladt és egy hatalmas adag, gőzölgő étellel tért vissza. Leült az ágy mellé és jóízűen falatozni kezdett, ügyelve arra, hogy az illatok biztosan az eszméletlen farkas felé szálljanak.

-          Hmmm, de finom. Mind meg is eszem. – mondogatta.

Reakciót azonban ez sem váltott ki a férfiból. Végül nem tudta mitévő legyen és elhívta szerelmét, Szyroszt is. Hátha ismer valami praktikát vagy módszert, amivel eszméletre lehet téríteni barátját. Bár hatalmas és erős úrnő volt, nem jutott ő sem semmire sem. Nem fért az eszméletlen tudathoz, így nem is olvashatta ki, mi zajlik odabent. Végül tanácstalanul tárta szét karjait, mikor eszébe ötlött az egyetlen lehetséges megoldás.

-          Látnia kell Chalidnak és Luciannak is őt.

-          Itt biztosan nem fogják. – vágta rá Xerox.

-          Ne csináld már, Onyx élete múlhat a dolgon. – fordult társához Szyrosz.

-          Nem hiszem, hogy Onyx örülne neki, ha ilyen kiszolgáltatott állapotban a közelébe engedném őket.

-          Majd megnyugszik, idővel.

-          De itt akkor sem.

-          Jól van, akkor majd nálam. – tett pontot a vita végére Szyrosz.

A nő hamar el is tűnt, elintézte, hogy egy levélben tájékoztassák a vámpír párt és előkészítsenek egy szobát Onyxnak a kastélyában.

Két nap múlva meg is érkezett Chalid és Lucian. Addigra a kicsik átszállították az eszméletlen férfit a kastélyba. Xerox és a három vámpír tanácstalanul álltak a férfi ágyánál. Mindegyikük bevetette az összes képességét, ami csak segíthet, elméjüket megfeszítve igyekeztek az akadályon áthatolni, de egyikük sem járt sikerrel. Értetlenül bámulták a testet és nem tudták mi tévők legyenek. Ekkor Xerox a fejéhez csapott és elszaladt, pár perccel később tért vissza egy hatalmas könyvel a kezében.

-          Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne fejbe vágni azzal a súlyos könyvvel. Csak nagyobb kárt okozhat neki. – szólalt meg Lucian.

-          A könyvet olvasni szokták, nem dobálni. Bár meglep a dolog, hogy ezzel nincsen tisztában. – felelte Xerox, kéjes vigyorral az arcán, ami csak fokozódott, mikor a vámpír arcára kiültek az érzései.

-          Mit akarsz abban a könyvben, életem? – érdeklődött Szyrosz.

-          Láttam benne valami érdekes ábrát, mellette volt valami szöveg agytérképezésről, meg e fajta bohóckodásról.

A vámpírok nem értették, hogy mit is akar pontosan, de nem szakították félbe. Mígnem egy hangos - Áhát! – felkiáltással jelezte, hogy megtalálta, amit keresett, megmutatta a többieknek is.

-          Ez egy igen ősi és bonyolult rituálé, életem. Ezt egyikünk sem tudja kivitelezni. De kétségkívül hatásos lehetne.

-          Melyik rituálé az? – érdeklődött Chalid.

-          Azazel tükre. – felelte Szyrosz.

-          Kizárt, hogy bármelyikünk is képes lenne rá, erősítette meg Lucian.

-          Mert idióták vagytok, bocsáss meg Szyrosz. Mi lenne, ha most az egyszer együtt működnétek és hárman, mint egyek végeznétek el a rítust?

Néma csend telepedett a szobára, még a bogarak zümmögését is hallani lehetett. Majd Chalid arcán jelent meg valami eltökéltség féle.

-          Van abban valami, amit Xerox mond.

-          Ilyen sem nagyon volt még, tudomásom szerint. – jegyezte meg Szyrosz.

-          Egy próbát megérhet, talán. – értett egyet Lucian is.

Órákba telt, mire az összes szükséges előkészületet megtették, ami csak szükséges volt, de estére el is készültek vele. Időközben próbálgatták, hogy mennyire tudnak együtt működni, az eredmény egészen bíztatóra sikerült.

-          Mi fog történni, ha sikerül? – érdeklődött Xerox.

-          Akkor mindannyian bekerülünk Onyx elméjébe és megtudhatjuk, hogy miért nem tér magához, talán. – felelték mindhárman egyszerre.

-          Juhú, kirándulni megyünk. – újongott a férfi – Milyen lesz?

-          Nem tudjuk, sosem hallottunk olyanról, aki megcsinálta volna.

-          Meglepetés, még jobb! – lelkendezett tovább.

Végül mind a négyen elcsendesedtek, az ágy sarkaihoz álltak és belekezdtek a rituáléba. Percekig nem történt semmi sem, majd hirtelen mindannyian távoli zajokat kezdtek hallani, már-már bevillant egy éjszakai erdő képe is az elméjükbe, de aztán az egész távoli és halvány lett, mígnem megszűnt az egész. Egy újabb nekirugaszkodást követően aztán a kastély megszűnt körülöttük létezni és csak a sötétség maradt, majd egy pillanatra elveszítették a koncentrációt.

 

 

   Mikor feleszméltek egy erdő közepén álltak az éjszaka közepén. Körül néztek, de semmi szokatlant sem láttak.

-          Sikerült? – érdeklődött Xerox.

-          Nagyon más magyarázata nincsen annak, hogy hogyan kerültünk egy erdő közepébe a kastélyomból.

-          Azt tudtam, hogy Onyx elméje sötét hely, de hogy ennyire, azt nem gondoltam. – szólalt meg Chalid.

Xerox rosszallóan nézett a nőre, Lucian viszont elégedett mosolygott egészen addig, míg hirtelen a nyári nap fénye nem vágott a szemükbe. A delelő nap annyira erős volt, hogy Chalid és Lucian is elhányta magát, olyan rosszul lét jött rájuk. Szyrosz pont egy fa árnyékában állt, így neki egy apróbb rosszul léttel kellett csak megküzdenie. Xerox elégedetten nézett bele a Napba és szívta magába a melegét.

-          Hogyan lett az éjszakából hirtelen fényes nappal? – érdeklődött meglepett hangon Lucian, miután kissé megszokta a rosszullétet és magára talált.

-          Ez egy jó kérdés. – nyugtázta Szyrosz.

-          Ez ugyan olyan éles váltás volt, mint amiket Onyx a gondolat meneteiben szokott véghezvinni. – állapította meg a csapat egyetlen élő tagja.

-          Valóban. – Chalid is beszállt a társalgásba.

-          Juhééé… Sikerült, Onyx fejében vagyunk tényleg. – újongott Xerox.

Némán álltak ott percekig, miközben hirtelen beborult az ég és havazni kezdett. A fák levelei egyszerre zuhantak alá a földre, mintha csak valami erő lenyomta volna őket az ágakról.

A nyári erdő érzete sehol sem volt, amerre csak néztek csupasz fák és kietlen, egyre havasabb táj volt csak.

-          Gyorsan változik itt bent az időjárás. – jegyezték meg a vámpírok.

-          Mint a hangulata is az életben. – vágta rá elégedetten Xerox.

-          De legalább a nap nem süt már. – lelkendezett Chalid.

-          Legalább… – értetek egyet vele a többiek.

Útnak indultak, hogy minél hamarabb elérjék Onyxot, bárhol is legyen a maga konkrét lényében. Úgy tervezték, hogy nem maradnak sokáig, megtalálják a farkast és már vége is lesz. Reménykedtek ebben legalábbis, hiszen semmit sem tudtak, hogyan fog ez a varázslat végződni.

-          Miért nem suhantok? – érdeklődött Xerox – Sokkal gyorsabban haladnák, ha Szyrosz közben vinne engem.

A vámpírok összenéztek és nem mondták ki, hogy ez az ötlet eszükbe sem jutott eddig.

-          Én addig előre megyek. – jelentette ki Lucian.

Nekiveselkedett, hogy iszonyatos sebességre kapcsoljon, de a terv nem várt fejleménybe ütközött. A suhanás nem jött össze, ami azt eredményezte, hogy Lucian a kezdeti lendülettől elterült a földön. A hólével kevert sár cuppogósan engedte el magától a testet, ahogyan felkelt.

-          Ez nem fog működni itt, ahogy elnézem. – állapította meg Chalid.

-          Hát, nem. – értette vele egyet párja.

Az egyetlen mód a hagyományos gyaloglás maradt mindannyiuk számára.

   Már jó ideje gyalogoltak, mikor egy aljnövényzettel sűrűbben benőtt helyre értek. Xerox arcán gúnyos vigyor jelent meg és gyorsan beszaladt a sűrűbe.

-          Erre gyertek, csinálok nektek utat. – kiáltotta vissza a többieknek.

Kénytelen kelletlen követték őt, jobbnak látták Onyx módszereihez hasonló technikával haladni, míg valami számukra is barátságosabb helyre nem érnek. Szyrosz haladt elől, utána Chalid, majd Lucian zárta a sort. Szyrosz elérte Xeroxot, aki jó pár vékonyabb ágat húzott el az útból. Már el is lépett mellette, mikor a férfi hirtelen felkiáltott.

-          Vigyázat!

Chalid az utolsó pillanatban térdelt le a földre, de Luciannak nem volt elég ideje reagálni, így a szembe süvítő ág akkora csattanással vágta arcon, hogy az erdő másodpercekig visszhangozta. Egy apró vágás díszítette arca bal felét, amiből vér kezdett szivárogni. Kezével óvatosan oda nyúlt, majd elemelte és szemügyre vette. A seb pár pillanat múlva magától összeforrt és nyoma sem maradt. A kevéske vért zsebkendőjével letörölte és megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Folytatták az útjukat a sűrűben, egészen addig, míg Xerox kissé megfeledkezve magáról ismét túlságosan gyorsan haladt. Egy újabb ágas bogas résznél várta be párját és a két másik vámpírt. Ismételten elhúzta az útból az ágakat, de ezúttal látványosan, erősen markolta az ágakat, hogy ne csúszhasson ki a kezéből. Bártan indult tovább a három, erdőhöz nem szokott vándor, mígnem Chalid is ellépett Xerox mellől.

-          Jaj, ne! Hasaljon! – kiáltotta Xerox.

De késő volt, az ágak ismét Lucian arcán csapódtak, de ezek komolyabb sebeket okoztak.

-          Auu. – nyögte a vámpír – Megkérem, máskor lehetőleg időben szóljon, ne csak akkor, mikor az ágak már az arcomat csapkodják.

-          Megígérem, sőt, nem lesz több ilyen. – vágta rá Xerox kedvesen és meghajolt, hogy a vigyort leplezze, ami az arcára ült ki.

A távolban meglátták az erdő végét, a három vámpír fellélegzett, hogy vége szenvedéseiknek és alig várták a tisztást. Főleg annak tudatában, hogy a felhők ellenére, egyértelmű volt, a nap már lenyugodott.

A felállás azért változott, Szyrosz mutatta az utat, mivel a vámpírok közül még ő volt az, aki elég jól viselte az erdei sétát. Őt követte Chalid, aki mögött Xerox ment, biztosítva, hogy több ág nem fog Lucian arcába csapódni. Az utolsó bokrokat kellett már csak elhagyniuk, mikor Xerox kiszúrt egy jó vastag, de mégis rugalmas ágat az út mentén. Mikor Lucian kilépni készült a bokor mögül arra lett figyelmes, hogy ismét célba vette őt az egyik ág. Reflexből guggolt le, de hirtelen fel is pattant, mert rájött, ez az ág túlságosan alacsonyan van ahhoz, hogy felette suhanjon el. Nem volt elég gyors, így az ág egyenesen gyomorszájon vágta és leterítette a lábáról. Mire feltápászkodott, már nem csak a ruhája volt sáros, de a hajából is csöpögött a vízzel kevert föld.

-          Direkt csinálja! Ne is tagadja! – háborodott fel a vámpír és dühösen nézett az élő férfira.

-          Miért tagadnám? – nevetett Xerox.

-          Ezt most megbánja! – szaladni kezdett felé.

Pár lépés választotta csak el őket, mikor Lucian arcába vágott egy láthatatlan erő, ami olyannak hatott, mintha egy hatalmas vasököl csapta volna fejbe. Néhány méterrel odébb ért földet és nagy fájdalmak árán tudott csak feltápászkodni. Az égen ebben a pillanatban viharfelhők jelentek meg és minden megremegett, mikor megdördült az ég. Egyértelművé vált, hogy Xeroxnak itt baja nem eshet, ellentétben azokkal, akik ártani szándékoznak neki.

-          Akkor az erdőn állok bosszút.

Egy gondolatával tüzet gyújtott és bedobta a sűrű bozótosba. Hamar füst kezdett terjengeni, amit lángok követtek. Gyorsan terjedt a tűz, de az eső is elkezdett szakadni, el sem állt egészen addig, míg az utolsó láng és parázs ki nem aludt. Mind a négyen ott álltak bőrig ázva, némán, egymást nézve, mikor hirtelen a villám Lucianba csapott. A vámpír meg sem szólalt, ha akart volna sem tudott volna, de nem állt szándékában. Beletelt pár percbe, mire a megszenesedett bőre ismét felvette a rendes alakját és megszokott hamuszürke színét. Xerox arcán vigyor ült továbbra is, úgy érezte, egy időre eleget szórakozott, egy kis időre.

   Egyre inkább tűnt egy eléggé elbaltázott ötletnek, hogy Onyx elméjébe lépjenek és megpróbálják elérni őt. Mivel azonban ötletük sem volt, hogyan jussanak ki, ezért a legcélravezetőbbnek az tűnt, hogy megteszik, amiért jöttek, lehetőleg minél hamarabb. Szótlanul haladtak órákon keresztül, pontosabban csak Xerox és Lucian nem beszélt egymással. Aztán egy hegyoldalra felkapaszkodva az alattuk elterülő völgyben egy falut vettek észre. A házak kéményéből barátságosan szállt felfelé a füst. A vándorok mindegyike látta maga előtt a pattogó tüzet és a meleg szobát, ahol nincsen sem hó, sem sár. Nem sokat haboztak a dologgal, amennyire tőlük telt igyekeztek minél hamarabb oda érni.

A falu lakói felettébb vendégszeretőek voltak, úgy érezték, mindenük megvan, ami egy szép élethez kell és ezeket a javakat szívesen megosztották a hozzájuk tévedt vándorokkal is. Hamar találtak maguknak szállást, ahol a háziasszony éppen befejezte a süteményét. Chalid és Lucian nagyon kiéheztek már, érdekes módon Szyrosznak nem voltak ilyen igényei, amit felettébb élvezett. Azonban a házban mindenhol émelyítő hagyma szag terjengett, egyszerűen mindenhol ott volt, nem lehetett róla nem tudomást szerezni.

-          Elnézését kérem asszonyom, – kezdte Lucian – de meg kell kérdeznem, hogy ez a hagymaszag miért teríti be az egész házat?

-          Óóó, fiatalember, mert ma hagymatortát sütöttem és hagymalevest készítettem.

-          Hagymatortát? Az milyen? – kérdezték mind a négyen.

-          Nagyon finom. – nevetett kedvesen az öregasszony.

Mire mindenki elé került egy tál leves, az asszony és a férje neki kezdett, hogy elmesélje hogyan találták meg aznap reggel a falu határában azt a rengeteg hagymát egy rakáson. Aztán a falubeliek hogyan osztották el egymás között, hogy mindannyian jól lakhassanak.

-          Köszönjük a kedvességét, de mi nem eszünk, hagymát. – hárította az ételt Chalid.

-          Csak a magad nevében beszélj Chalid. – mondta Xerox miközben jó ízűen falatozni kezdte a levest.

-          Ó, egye csak nyugodtan van még bőven. Kár, hogy ilyen nehéz a vámpírok kedvében járni, de hát elvileg tudják mit akarnak, ugye. – kacsintott Xeroxra az öregasszony.

Mind a négyen egymásra néztek és nem értették, hogy honnan tudják róluk ezt. Az öregasszony vidáman felkacagott látván a csodálkozást.

-          Jaj, kedveseim, ne csodálkozzanak így. Amióta itt vannak, a mi világunkban, tudunk magukról, ahogy azt is, hogy ma este nálunk szállnak meg.

-          Honnan tudják? – érdeklődtek a vendégek.

-          A világunk maga, folyton szemmel tartja magukat. És mindent megoszt velünk, amit tudnunk kell.

Chalid gondolataiba merült, de arcán látszódott, hogy bosszantja, többet tudnak ezek az egyszerű emberek róla, mint szeretné. Mindezek felett még éhes is, de nagyon, viszont ezekből a hagymával telt emberekből nem fog táplálkozni. Mikor arra gondolt, hogy bárcsak ne kínozná az éhség, egy csapásra eltűnt a vér utáni vágya, mintha soha sem lett volna. Meglepődött, hogy ilyen egyszerűen el tudta tüntetni, de felettébb megörült neki. Xerox már a második tányér levesét fejezte be, mikor néhány kíváncsi kisgyerek toppant be az ajtón.

   Még sosem láttak igazi vámpírokat és nagyon meg akarták nézni maguknak őket.

Mindhárman boldogan pózoltak nekik, gondolván, hogy rajongókat szereznek. A gyerekek szinte végeláthatatlan kérdés áradatot zúdítottak rájuk, mígnem az egyikük feltette a kérdést, hogy tényleg örökké élhetnek és nem fog rajtuk a természetes halál. A válasz igen volt, természetesen. Ezzel a gyerekekbe belefagyott a szusz, majd csalódott mondták.

-          De rossz maguknak, folyton élni és sosem tapasztalni az öregedést és a vele járó szépségeket.

Ezzel a mondattal hátat fordítottak és mind haza mentek. A faképnél hagyott vámpírok ott álltak némán, egészen addig, míg Xeroxból fel nem tört a hahotázás. Az este további része eseménytelenül telt, a vándorok beszélgettek, bár vámpírszokáshoz méltóan nem igazán osztották meg egymással gondolataikat, tartottak tőle, hogy a másikuk valamilyen módón felhasználja azt ellenük. Ezt a lagymatag beszélgetést hamar megunta egyetlen élő útitársuk és aludni tért.

 

 

   Következő nap reggel még ugyanúgy tél volt, mint előző nap, bár a hó már nem esett, de éjjel szép vastag hótakaró alakult ki. Ennek ellenére vagy éppen ezért hamar útnak indultak, a háziak útmutatása alapján az óceán felé vették az útjukat. Különösebb esemény nélkül érték el a partot, ahol egy furcsa; zöld kristályból készült kupola mellett egy őr állt.

-          Adjon Isten! – köszöntötte Xerox.

-          Adjon az Isten maguknak is! – köszönt vissza az őr.

-          Mit őriz itt? – érdeklődött Szyrosz.

-          A várba vezető teleportot, természetesen.

-          Milyen várba? – csodálkozott a férfi vámpír.

-          Ott fent van, abba a várba, mutatott az égre a katona.

-          De ott nincs semmilyen vár. – makacskodott a vámpír.

Az őr felnézett az égre, majd le az órájára és megjegyezte.

-          Hmmm, késik.

Ebben a pillanatban egy hatalmas felhőn lebegő vár jelent meg az égen.

-          Ja, mégsem. Szóval abba a várba vezető teleportot őrzöm én.

Xerox magához tért a csodálkozásból és a katona felé fordult.

-          Ki lakik ott?

-          A világunk megtestesülése, természetesen.

Összenézett a négy vándor és felcsillantak a szemeik, hogy végre rátaláltak Onyxra, hamarosan ismét a helyükön lesznek és kijutnak ebből a finoman szólva is furcsa elméből.

-          Beléphetünk a készülékbe? – érdeklődött Lucian.

-          Természetesen, ahányszor csak akarnak. – felelte az őr.

-          Miért mondja mindig, hogy természetesen? Idegesítő. – fakadt ki Chalid.

-          Természetesen azért, hölgyem, mert itt nálunk minden természetesen természetes. – vigyorgott a katona.

-          Ahhhhhh, nem igaz, ebből kezd elegem lenni. – csattant fel Chalid és belépett a kupola alá.

De nem történt semmi sem. Nézett jobbra, balra, felfelé, meg is kocogtatta, majd ütögette a kristályt, de nem történt semmi sem.

-          Nem működik? – érdeklődött Szyrosz.

-          Teljesen működő képes állapotban van.

-          Akkor miért nem visz fel?

-          Mert kell hozzá a kulcs.

-          Milyen kulcs? – nézett össze a három vámpír.

Xerox csak a szemöldökét emelgette, de kezdte ő is furcsának találni az események menetét.

-          Az a kulcs, ami aktiválja a sugarat, természetesen.

-          Olyat hol lehet szerezni? – kérdezte dühösen Lucian.

-          Fent a várban, természetesen.

Mind a négyen úgy érezték ezen a ponton, hogy elméjük beszakad a sok hülyeség láttán, de csak sikerült magukra erőltetni némi önuralmat.

-          Tehát azt mondja, hogy ez a teleport a várba visz fel, de kell hozzá egy kulcs, amit csak fent a várban lehet megszerezni? – összegezte Lucian a hallottakat.

-          Nagyon jól látja a helyzetet. – felelte az őr.

-          NEEE, ELÉG VOLT, NEM BÍROM TOVÁBB, ONYX, NE SZÍVASS MÁR, KÉRLEK. – üvöltötte kikelve magából Chalid.

   Az őr szalutált a négy utazónak és elmosolyodott, majd az egész part homályos lett és mind a négyen a várban találták magukat, mire újra kitisztult a látvány. Amerre csak néztek növények sokaság sorakozott a falak és oszlopok mentén. Kellemes langyos szellő lengedezett és érezni lehetett az alant elterülő óceán illatát is.

-          Gyere elő, kérlek szépen. Nem akarok több szívatást. – kérte Chalid lágy hangon Onyxot.

Az ajtóban egy hatalmas robotszerű szörnyalak jelent meg és mély, gépies hangon fújtatni kezdett, ahogy közeledett feléjük.

-          Fhhhhhhh, khhhhhhh, fhhhhhhh, khhhhhhh…

Minden egyes megtett lépéssel hangosabb és hangosabb lett. Majd megállt az imént megszólaló vámpírnő előtt és lenézett rá.

-          Ki vagy te rém, nem téged hívtalak, Onyx gyönge és szelíd. – hökkent meg Chalid.

-          Mit gyengének láttál a földi karban, az önkörében végtelen, erős. Fhhhhhhh, khhhhhhh… – felelte a gépies hang.

A kis csoport meghökkenve állt a rém előtt, ami csak nézte őket, fekete; gépies szemével. Majd egy hirtelen kattanással a hasi résznél kettévált és lassan láthatóvá volt Onyx teste, ahogyan a gépet belülről irányítja.

-          Meglepetés! – kiáltotta, amint kiszállt a robottestből – Hogy tetszik a legújabb játékszerem? – érdeklődött.

-          Nagyon… érdekes. – jegyezte meg Lucian – Na, most hogy megvagy, mehetünk is kifelé.

-          Ugyan, ugyan Lucian, ugye nem gondolja, hogy csak így csettint egyet és követni fogom, csak mert maga úgy akarja. – felelte Onyx.

-          De Onyx, kérlek, miért magázol? – csodálkozott a vámpír.

-          Mert kiderült, hogy tévedtem. Nem ismertem magát sosem igazán. Balga elmém reményt épített magának, de az igazság pillanata most jött el.

A következő pillanatban futásnak eredt Onyx és kiugrott az ablakon. A többiek sietve oda rohantak és azt látták, hogy egy egyre apróbb test zuhan lefelé, egészen az óceánig, ahol hatalmas csobbanással érkezik a vízbe. Fentről nem láttak semmit sem egy apró; vízen lebegő fekete ponton kívül, majd a vár hirtelen ereszkedni kezdett az óceán felé. Újra kinézve az ablakon, már látták, hogy a pont mozgásban van, ide-oda úszkál, miközben egyre jobban kivehető az alakja. Néhány centiméterre a felszíntől megállt a süllyedésben és a kapu lenyílt, bele az óceán vizébe.

-          Xerox, nem jössz úszni egyet? – kacsintott Onyx, ugyan úgy, ahogy az öregasszony is tette korábban.

-          Suvi, tudod, hogy ez nekem túl vizes.

-          Ahogy gondolod. A többieket nem is kérdezem, ők biztosan nem jönnek.

A kapuhoz úszott majd kimászott a vízből és minden csepp lepergett róla.

-          Menjünk sétálni egy kicsit. – ajánlotta fel.

-          De az óceán közepén vagyunk, hova menjünk itt sétálni? – nézett rá furcsán Chalid.

-          Majd sétálunk a vízen, nem nagy kunszt, gyertek, nektek is menni fog.

A társaság többi tagja nem nagyon akart kötélnek állni, ami felettébb bosszantotta Onyxot, ezért egy karlendítéssel eltüntette a várat és a víz felszínén találták magukat.

-          Kérem Onyx, én inkább a szilárd talajon akarok állni. – fordult felé Lucian.

A farkas haragos arckifejezéssel nézett rá, majd megszólalt.

-          Ám legyen, ahogy akarja.

Ebben a pillanatban a víz eltűnt a férfi lába alól és zuhanni kezdett az óceán aljzata felé, hangos puffanással érte el. Nem szólt semmit, csak nagy nehézségek árán sikerült felkelnie. Cipője a cuppogós iszapba kezdett süllyedni, mire felkiáltott, hogy mégis inkább a víz felszínén szeretne lenni. Az óceán eddig falként álló vize összezáródott és elnyelte a vámpírt.

-          Ne tedd. Meg fog fulladni. – kiáltotta Chalid.

-          Ne aggódj, nem vettem el tőle azt a tulajdonságát, hogy nem kell lélegeznie. Csak fel kell úsznia a felszínre.

Mikor Lucian feje felbukkant a felszínen, teste kiemelkedett a vízből és immár ő is ott állt a víz tetején a többiek mellett.

-          Ez kellemetlen volt, felettébb kellemetlen. És még az éhség is kínoz. – nyöszörgött Lucian.

-          Hát akkor kérje, hogy ne legyen éhes. – válaszolta Onyx.

A vámpír csak pislogott, de kötélnek állt és kimondta a kívánságát. Az éhsége elmúlt, de olyan kínzó szomjúság tört rá, hogy alig tudott észnél maradni.

-          Ne, nem akarok szomjas lenni.

Abban a pillanatban elmúlt a szomjúsága, de a borzasztó éhsége visszatért. Végül harmadik nekifutásra eszébe jutott, hogy Onyx a saját szavait fordítja ellene ilyenkor.

-          Nem akarok se éhes, se szomjas lenni. – mondta ki a helyes szavakat a férfi vámpír.

Onyx elmosolyodott és az éhség eltűnt, a nélkül, hogy szomjúság kezdte volna kínozni.

-          Ennyire megbántotta a dolog? – érdeklődött.

-          Ennél sokkal jobban. De ehhez magának semmi köze, elvileg tudta jól, hogy ez lesz. Kezdettől fogva, hacsak nem hazudott, már akkor is.

-          A vámpírok nem hazudnak. – csattant fel.

-          Dehogynem, szemrebbenés nélkül, mint a vízfolyás, pláne ha érdekük úgy kívánja. – kötötte az ebet a karóhoz Onyx.

-          Mikor hazudtam én magának?

-          Amikor azt mondta, hogy fogalma sincsen, miért ment ennyire félre a dolog, holott tökéletesen tisztában volt azzal, miért történt. Csak nem akarta megmondani, mert abban reménykedett, hogy majd megváltozom, és nem akarok annyira boldog lenni, mint a tudást és hatalmat birtokolni. Akkor is hazudott, mikor azt állította, hogy olyan nagy szüksége van Chalidra és rám. Hogy nélkülünk nincs értelme élnie. Közben meg nagyon is van, sokkal jobban érdekli a saját vágya, hogy hatalmas legyen és tudjon mindent. Hazudott akkor is mikor azt mondta, hogy még nem tudja megbeszélni a múltat, mert még nincs rá készen. Csak az időt húzta vele, hogy esetleg megváltozzak lelkileg és nem érintsen annyira, hogy önmagán kívül képtelen mást is őszintén szeretni. Hazudott, mikor megérkezett ide hozzánk, a rangját és korát illetően, csak azért, hogy szóba álljunk magával. Isten tudja csak magán kívül, hogy miben hazudott még.

-          De én csak azt akartam, hogy erős és hatalmas legyen, magának akartam jót. Mert tényleg fontos nekem a jövője. Szeretem önt is, csak nem úgy, ahogy maga akarja.

-          Mesebeszéd. Attól hogy kényszeresen próbálja igazolni maga előtt, hogy nem önző, még az marad. Apropó a kis jutalmazós játékát is gusztustalannak tartom, hogy aki hajlik a szava felé, azt jutalmazzuk, hátha a másik irigysége elég nagy lesz ahhoz, hogy ő is csatlakozzon. Ezek után ne mondja nekem, hogy maga szeret mást is, önmagán kívül.

-          Márpedig láttam, amit láttam a jövőben és ott maga hatalmas lény volt.

-          Még ha feltételezem, hogy igazat is mondd, az csupán egy hiú ábránd. A világ sorsát és létét sosem a magányos hősök határozzák meg, azt mindig a többiek összefogása menti meg. A hősöknek annyi a szerepe benne, hogy az egyéneket rádöbbentik életükön és halálukon keresztül, hogy az összefogásban mekkora erő van és ők maguk, együttműködve képesek csak megmenteni a világot. De ezt egy vámpírnak hiába is magyarázom, azt hiszem.

-          Nem értem magát. – fakadt ki Lucian.

-          Nem baj, most legalább még időben kapcsoltam és nem börtönöztem be magam a testembe.

-          Gondoljon csak bele, nem lenne fantasztikus olyan képességekkel bírnia, amiről mások csak álmodhatnak? Örök fiatalság és élet? Csak meg kell tanulnia, hogy ne úgy szeressen, ne annyira erősen.

-          Komolyan ilyen hülyének néz? Mondjak le arról a tulajdonságomról, amiért Isten úgy látta, érdemes vagyok, hogy a paradicsomba lépjek? Azt gondolja, hogy maga vagy akár a mestere képes meggyőzni arról, rossz az az út, amin járok, annak ellenére, hogy Isten maga elnézte a hibáimat érte?

-          Nem tudom, mit lehetne tenni most. Megváltozni nem akarok.

-          Tisztában vagyok vele, nem is várom el magától. Most legalább nem azt mondta, hogy nem tud megváltozni. Bár lehet csak eszébe jutottak saját szavai akkorról, amikor azt mondta, hogy a lélek bármire képes. Elfogadom, hogy képtelen odaadóan szeretni másokat, jelenleg.

-          Tehát akkor most gyűlöl, amiért elrontottam az életét.

-          Nem. Csak magamat hibáztathatom, amiért akartam és hittem is, hogy valaha is boldog lehetek magukkal. Amiért megbíztam magukban annyira, hogy a hazug szavaikat is hinni akartam és hittem is. Senki sem kényszerített rá erővel erre, én választottam ezt magamnak, másodszor is rosszul.

-          Még mindig nem értem, miért nem gyűlöl, hiszen így örökké boldogtalan lesz és szenvedni fog. – magyarázta Lucian.

-          Az igazi szeretet lényege nem az, hogy kinek mit enged meg. Hanem az, hogyha a szeretett személyek nem is tudják vagy akarják viszonozni azt, amit kapnak, attól sem fordul át gyűlöletbe. Önmaga marad, akkor is, ha minden más el is veszett.

-          Ezek komoly dolgok. – kapcsolódott be Chalid.

-          Még szép, hogy azok. Mit gondolsz, miért nem térek magamhoz a valóságban. Miért zárkóztam be saját világomba?

   Xerox és Szyrosz pár lépésről figyelték a társalgást, majd Onyxhoz léptek, kezüket a vállaira tették.

-          Onyx. Kérlek, a mi kedvünkért legalább térj magadhoz. – szólaltak meg egyszerre mindketten.

A farkas végtelenül szomorú, csillogó tekintettel fordult feléjük. Mélyen a szemükbe nézett és legszívesebben felüvöltött volna a fájdalomtól. Egy láthatatlan erőhullám söpört végig a környéken Onyxból kiindulva, egyre messzebbre távolodva a horizonton.

A következő pillanatban mind a négyen arra eszméltek, hogy Szyrosz kastélyában állnak az ágy mellett, melyben Onyx feküdt, majd a férfi is kinyitja szemeit.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.