Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Betépve

2011.01.16

   A magas szikla peremén egy árnyalak rajzolódott ki az éjszakában. Mögötte a félig telt Hold ezüstösen fénylett. Az alak mozdulatlanul állt és bámult bele a világba. A szél tépte hosszú haját, mely palástként lebegett mögötte. Csak közvetlen közelről lehetett megmondani, hogy nem egy eleven árnyék az, hanem Onyx. A mindent beborító hó varázslatosan csillogott az éjszakában. A férfi pedig továbbra is mozdulatlanul állt a jeges szél ellenére. Belefeledkezett a látványba, szemei nem sokszor láttak ennél gyönyörűbbet. Ahogyan a hópelyhek itt-ott fényesen csillantak meg és a fehér táj is visszaverte a Hold fényét, úgy kúszott az enyhet adó nyugalom és öntudatlanság is Onyx fejébe és szívébe. Kívülről majdnem egy jégszobornak tűnt, bármely szemlélő számára, ám odabent a fejében hevesen zakatoltak a tények, gondolatok és felismerések. Legszívesebben mindet száműzte volna örökre, hogy ne marcangolják szét se a lelkét se a szívét. Belső szörnyetegét megpróbálta előhívni, hátha majd vele jön a boldog eszméletlenség is. Azonban ezen az éjszakán a farkas nem mozdult, nem jött elő. Ahogy az áldott béke sem akart megérkezni.

Megunva a sikertelen hívást, más módszerhez folyamodott, egy kedvelt dal szövegét kezdte énekelni magában:

 

„Nem múlhat nap,

Szükséges bizonyíték nélkül.

És még elfelejtve semmi nincsen

Nyoma van a listák legvégén.

A sorok között is olvashatnék

A lényeg mégsem látható.

Majdnem minden mindegy, mint egy

Holt ajkán a csók!

 

Hiába vinném el,

Ha nem látszik mégsem,

Kiürül minden oldal

Fényérzékeny…

 

Kéz a hajban,

Mint kés a vajban,

Görcsbe rándul

A karma akaratlan

Elcsitít,

Mint a víz, ha lázat olt…

Mielőtt magába fojt…”

 

 

Csak a szövegnek élt ezekben a percekben, de nem a békét hozta el neki, hanem a poklot. Mely tépi, marcangolja és megfojtja egyszerre. Most már tisztában volt vele, nincs menekvés előle. A remény fénye, egy hazugság, csak illúzió. Vagy éppen a kegyelemdöfés fénye, amely azonban még túl messze jár, hogy bevégezze az utolsó csapást.

Szeme csillogni kezdett, ahogyan egyre jobban megtelt könnyel, majd a kövérre hízott cseppek végig gurultak arcán. Az apró forró csillámok gyorsan kihűltek a jeges szélben, ahogyan némán, egy hang nélkül igyekeztek fehér társaik körébe. Azonban soha sem érték el céljukat, amolyan emlékeként az odabent dúló pokolnak. Minden egyes könnycsepp Onyx arcára fagyott, hamar felvették a jég kékes csillogását. Eleinte égette a hideg a farkas arcát, de ez a fizikai fájdalom csak enyhet hozott. Így állt ott a szikla peremén, belebámulva a világba.

Az időjárás zordságát áldotta, hívta magához, hogy bántsa, még… még… ez nem elég. Gondolta magában.

   Aztán ahogy erősödött a szél és a jég csípése, valami enyhet adó érzés költözött belé. Nem értette mi ez az érzés, és hogy honnan jön. Majd egy meleg kéz telepedett a vállára, megfordult.

-          Xerox! – kiáltotta meglepetten.

-          Suvi! Jó egyedül? – nézett a kobold nagyon komolyan.

-          Nem, egyáltalán nem jó egyedül.

Xerox szótlanul bólintott, majd száját apró mosolyra húzta.

-          Mi a baj? – kérdezte.

-          A tudás!

-          Miféle tudás?

-          Az, hogy a reményem, a fájdalom végéről, hamis remény. Örök büntetésem ez, melyet sosem fogok tudni letenni. Minden egyes cselekvésem, ami erre irányult, hasztalan volt, kezdettől fogva.

-          Mert hazudtak neked?

-          Nem biztos.

Xerox meglepődve hallgatta ezt az érvelést.

-          Elhiszed nekik, hogy igazat mondtak és nem kijátszottak téged? – érdeklődött, kifejezéstelen arccal.

-          Hajlok rá… úgy, mint egykor.

-          Miért hittél akkor nekik?

-          Mert szeretem őket és fontosak nekem. Azon kívül azt gondoltam, hogy ők is véget akarnak vetni saját szenvedésüknek is. A lelkemet akartam nekik adni, de ők visszautasították. Most meg én vagyok a hibás és a gonosz hitetlen, aki csak rosszat adott nekik. Most, hogy már nem engedem meg, érezzék a lelkem minden rezdülését. Hiszen, mikor lehetett volna nekik, nem kellett. Akkor hülyére vettek, egyfolytában. Ahogyan teszik ezt most is, mikor újra megnyílok nekik. Tiszta hülyének néznek, így érzem és mégsem haragszom rájuk.

-          Megindokolták a visszautasítást?

-          Azt mondták, nem bírná el a lelkem a valójukat. Megbántottam őket azzal, mikor olyanra csodálkoztam, amit még előtte nem ismertem. Azt gondolják talán, hogy ők maguk szörnyek és én meg holmi ártatlan gyermek. Nem érzik a szörny valómat, azt, hogy sokkal hasonlatosabb vagyok hozzájuk, mint képzelik. Mindezt azért, mert Isten érintése érződik rajtam. Vagy tán pont azért utálnak, mert én elfogadtam magamat olyannak, amilyen vagyok. Ösztönös ragadozónak, ők pedig nem képesek ugyan erre, saját magukkal sem.

-          Hmmmm… -- hümmögött Xerox.

-          De hagyjuk, lepattanok erről a témáról. Miért vagy itt? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

-          Első válasz: miattad, ismerlek. Második válasz: nyomok a hóban.

-          Pozitív! – erősítette meg Onyx vigyorogva, miközben a fagyott könnyet tördelte arcáról.

-          Suvi! Utazzunk el valami meleg helyre, és basszunk be alaposan! – nyújtotta a kezét Xerox.

-          Legyen úgy! – kiáltott fel Onyx és belecsapott barátja tenyerébe.

 

 

   A kobold lenézett kezére, majd összezárta és suhintott egyet a levegőben. A tér szövetén fénylő rés támadt, amely hamar felvette ilyenkor szokásos alakját. Mindketten átléptek a kapun és egy nyári erdőben találták magukat. A fák koronája felett fényesen tűzött a nap, meleg volt és száraz az idő. Xerox lerakta málháját a hátáról és kinyitotta a zsákot. Egy átlátszó folyadékkal teli üveget vett elő és Onyxnak nyújtotta.

-          Mi van benne? – érdeklődött a farkas.

-          Otthoni főzet. Ütős, vigyázz vele!

-          Ugyan már, egyszer már totálisan kiütöttem magam, annál rosszabb nem lehet. – vigyorgott Onyx.

-          Milyen totálisan? – nézett hitetlenkedve suvija.

-          Annyira, hogy még négykézláb sem bírtam járni, csak feküdni a földön.

Mondatát befejezve alaposan meghúzta az üveget. A folyadék marta a torkát és nyelőcsövét, de ez a fájdalom is jól esett neki. Amilyen gyorsan jött, úgy múlt is. Mire Xerox is meghúzta, már nyoma sem volt az égető fájdalomnak.

-          Megy ez. – vigyorgott a kobold, miközben jólesően megrázta a fejét.

-          Nincs ezzel semmi gond sem. Sőt… – csatlakozott Onyx is.

-          Tudod Onyx… azért megnéztelek volna olyan részegen.

-          Hát, nem láttam magam kívülről, de van egy olyan sejtésem, jobb, hogy nem láttál.

A két barát még néhányszor meghúzta az üveget. A felénél jártak, mikor elrakták későbbre.

-          Ejh, egyetlen baja a piának, hogy nagyon melegem lesz tőle. Amúgy sem szeretem a túlzott meleget… – nyavalygott kicsit Onyx.

-          Nézd az előnyeit és máris jó a helyzet.

-          Igaz. – mondta Onyx miközben felpattant a farönkről, ahova helyet foglalt.

Abban a pillanatban megtántorodott és látványos huppanással, újra helyet foglalt. Xerox csak vigyorgott rajta.

-          Csak nem részeg vagy?

-          Hát, úgy tűnik… jóféle anyagod van. – vigyorgott bambán a farkas.

-          És ez még semmi, hoztam némi „gyógynövényt”.

-          Azt minek?

-          Elfüstölni.

Onyx felnézett barátjára és egy széles mosollyal díjazta az ötletet. Nem kellett kétszer mondani, mindenben benne volt, ami kitörli a fájdalmat belőle, ha csak ideiglenesen is. Előkerült a kicsi fém dobozka is, kinyitották és négy darab gondosan elkészített, kézzel sodort rudacska köszönt vissza.

-          Milyen növényekből készült? – érdeklődött Onyx.

-          Nem tudom, egy papot kértem meg az összeállításával. Nagyon vágja a növények hatásait. Azt kértem tőle, hogy valami jó ütős dolog legyen, ami elűz minden gondot.

-          Na, akkor próbáljuk ki őket. Jöjjön az a tudatlanság.

   Míg ezeket a szavakat mondta Onyx, alig bírt magával. Kíváncsian várta, hogy mennyire válik be nála a hatás. Emlékezett minden pillanatra, akkorra amikor teljesen részeg volt. Valamivel többet várt attól az állapottól is. Észlelése és felfogása normális volt, egyedül a teste nem akarta azt tenni, amit ő akart. Bár kétségtelenül, akkor nem fájt semmije sem, az emlékeihez sem fért hozzá, csak volt önmagában. Kétségtelenül pozitív tapasztalatai voltak akkor.

-          Xerox, várj még, ne gyújtsd meg. – szólt barátjának – Elmegyek és könnyítek magamon, rögtön jövök, maximum egy-két perc.

-          Csak rajta.

Onyx gondolta, hogy gyorsan feláll, de az a gyorsan lassan ment. Többszöri próbálkozás után sikerült csak két lábra állnia és úgy is maradnia. Megindult a kis csapás felé, ami a bokrok közé vezet, de a lábai nem úgy működtek, ahogy eddig megszokta. Hiába próbált egyenesen menni, az az egy dolog nem jött össze. Ide-oda támolygott, meg megállt, kicsit visszanyerte az egyensúlyát, hogy ismét tegyen pár lépést és előröl kezdhesse a mozdulat sorokat. Két perc alatt sikerült is eljutnia a tízlépésnyire lévő első fáig. Ott megkapaszkodott a fában és barátja felé fordult.

-          Haladok… – furcsa vigyor az arcán –, bár kicsit lassabban, mint gondoltam. Azért igyekszem…

-          Milyen érzés? – vigyorgott Xerox.

-          Tök jó! Nem is értem, hogy mi fáj abban, ami velem történt. Boldog vagyok és egyáltalán… ez teljesen jó!

-          He he… Tehát bejön.

-          Mi az, hogy… Rendezzünk máskor is ilyet, nem is akarom, hogy vége legyen. Így most nagyon jó… – lelkendezett a farkas.

-          Meglesz suvi! Meglesz!

A farkas tovább tántorgott, bár a fa segítséget nyújtott a közlekedésben, így inkább fától fáig haladt. Nem ment messzire, végül egy fának dőlve végezte el a dolgát, aztán visszaindult.

-          Nem tudom mennyi idő volt, de nem két perc. – heccelte Xerox.

-          Oh, hát, sebaj… De most folytathatjuk… Mi is jön? – nézett kérdőn.

-          A „gyógyfüvek”.

-          A „gyógyfüvek”! Tényleg, ide vele. – ezzel lehuppant ismét a farönkre.

-          Finom illata van. – húzta végig az orra alatt az egyik rudacskát a kobold.

Onyx is ugyanígy tett és csak helyeselni tudott a megállapításra. Friss, zamatos illata volt a rudacskának, biztosra vette, hogy igen erős hatása lesz. Egyre csak vigyorgott azon a tényen, hogy örömét és bódult állapotát még tovább fogja fokozni hamarosan. Szinte tűkön ült, hogy megtörténjen már.

   Végül apró tűzkő segítségével mindketten meggyújtották az első rudakat. Szótlanul élvezték a kellemes állapotot, mire végeztek az első rudakkal, jelentősen oldódott a hangulatuk. Ha lehetett még oldottabb egyáltalán.

-          Xerox! Ez nagyon jól esett, tuti van benne menta is. Jól lehűtött engem.

-          Tuti, én majdnem fázom tőle. – vacogott kicsit.

-          Akkor ezen, csak egy dolog segíthet…

-          Micsoda, nézett értetlenül a kobold?

-          Egy kis otthoni főzet! – kiáltott fel a farkas, hogy a környéken lévő madarak mind szétrebbentek.

-          Az ám!

Az üveg ismét előkerült és két-két húzás után, nyoma sem volt a menta hidegségének. Onyx a levegőbe szagolt és igazat adott Xeroxnak, hogy az alkohol felerősíti az érzékelést is. Kiszúrta a tőlük messze legelésző őzeket is. Aztán megfordult a szél és szinte cirógatta az arcukat az enyheségével. Tölgyfák illatát hozta a szellő, közvetlen utána pedig vaddisznók szaga zúdult rájuk. A madarak éneke is egyszerű örömmel töltötte el szívüket. Ritmusa egyből kézzel foghatóbb lett, szinte érezték azt, amit a madarak közölni akartak. Bambán egymásra vigyorogtak, majd egyszerre néztek fel a lombokra. A levelek között átszűrődő fénysugarak csalfa játékot űztek a bódult tudatukkal. Megbabonázva nézték a sötétség és fény táncát, majd az élénkzöldből sötét, haragos zöldre váltó leveleket.

-          Ezek a füvek… iszonyatosan jók… – mondta Onyx, miközben úgy gesztikulált, mintha erőlködnie kellene, hogy ezek a szavak elhagyják a száját vagy akár csak elméjébe kússzanak.

-          Jöhet a másik kettő? – talált magára Xerox.

-          Kérdezni sem kell, ide velük.

Elszívták a másik két szálat is, tudatukban eddigre minden gátlás feloldódott. Felhőtlenül élvezték egymás társaságát és egy-egy félresikerült mozdulaton is hosszú percekig röhögtek. Soha olyan felszabadultak nem voltak, mint ekkor.

   Aztán egyszer csak Onyx nem bírta tovább és négykézlábra rogyott. Xerox hihetetlenül erős röhögő görcsöt kapott, ami átterjedt barátjára is. Kézzel csapkodta a földet, hogy végre levegőhöz jusson, ami csak nagy nehezen ment.

-          Onyx… – próbálkozott megszólalni Xerox – … kelj fel, még a végén koszos leszel.

-          Koszos? – kérdezte nehézkesen – Az nem baj, koszos is leszek szívesen, nem csak hülye és gonosz! – kiáltotta.

Harsány kacagás tört rájuk ismét. Erre már a kobold is a földön kötött ki, öklével csapkodva. Percek múlva hagyott csak alább a nagy jókedvük. Furcsán néztek maguk elé, nem tudták, hogy most mit is akarnak tenni vagy mit kéne tenniük. Végül megpróbáltak felülni a rönkökre, de ez nem sikerült egyiküknek sem.

-          Azt hiszem… én most elfekszem a földön… mert még így is szédülök és kúszni sem tudok. – szólalt meg Onyx.

Xerox némán követte a példáját. Jól hallhatóan lélegeztek, bár lehet ezt is csak az alkohol jótékony hatásának köszönhették vagy éppen a „gyógyfüveknek”. A föld kellemes illata még bódítóbb volt, mint eddig. Ez a bódultság azonban csak pozitív hatású volt. Szinte csitította az elmét. Régen elmúlt nyarak zsongását és illatait idézte a farkas agyába. A nosztalgia érzése elfogta és boldogan merengett a semmibe, miközben a szagok által keltett képeket ízlelgette. Még egy-két percig szótlanul bámulták mindketten a fény és árnyék játékát a talajon, majd elnyelte tudatukat a sötétség.

 

 

   Mikor Onyx észbekapott, hogy ismét képeket lát, egy temetőben állt. Körül nézett és furcsa látvány fogadta. A fákon zöldelltek a levelek, a levegő azonban olyan párás volt, mint késő ősszel szokott egy napsütéses napon. Hideg is volt, arcát csípte a téli levegő. Végig nézett a testén és meglepően tapasztalata, hogy fekete bőrnadrágban áll a temető közepén, melyet a földig érő, ugyan olyan fekete bőrkabátja takar, részben.

Nagyon tetszett neki ez az öltözék, de mivel senkit sem látott sehol sem, elindult az úton a sírok között. Néhány lépés után észrevette, hogy egy másik férfi lépked mellette, akiről ott, akkor tudta, hogy a bátyja. Nem is volt furcsa számára ez a tudás.

Egymás mellett bandukoltak, némán. Mígnem elértek egy nagyobb térre, ahol náluk magasabb urnatartó építmények sorakoztak, egy hatalmas épület előtt. Az egyik urnatartó sor mellett megálltak és egymás felé fordultak.

Onyx balján az urnatartók, jobbján pedig szálas virágok tartására épített magas és hosszú szerkezet. Ezen a szerkezeten régen elfonnyadt virágok hevertek szerte széjjel. Arra gondolt, hogy az egykor fehér és aranyszínű virágokat ő képes lenne ismét feléleszteni, hogy olyanok legyenek, mint frissen voltak. Alaposan megnézte őket, vizsgálgatta, amikor a bátyja erélyesen rászólt.

-          Hagyd azokat békén!

Onyx csak azért is, dacból még meg is érintette őket és csak arra gondolt, hogy újra életre kelti őket. A bátyja ekkor már ordított vele.

-          Megmondtam, hogy hagyd őket úgy, ahogy vannak!

Több sem kellett a farkasnak, visszaordított testvére arcába.

-          Hagyjál békén! Ismerem ezeket a virágokat, hiszen tanultam róluk és vizsgáztam is belőlük.

Az ordibálás ellenére, mégsem élesztette fel a virágokat. Elengedte őket és olyan fonnyadtan maradtak ott, ahogy voltak. Talán már nem volt kedve hozzá, talán csak valahol mélyen megbízott testvérében. De mivel ordibált vele és megsértette, ezt nem vallotta volna be neki, akkor sem, ha szöges ostorral kényszerítették volna rá.

   A következő pillanatban az egyik közeli sír körül megrepedt a föld és kissé megsüllyedt. Néhány pillanat múlva az egész sírhely eltűnt a földben és egy gödör maradt csak utána.

-          Ki volt az az idióta, aki ide rakott egy sírt! – hallatszott a gödör mélyéről az ordítás.

Onyxnak ismerős volt ez a hang, odalépett a gödörhöz és lenézett.

-          Xerox! – kiáltott fel.

-          Onyx! – jött a válasz.

-          Hogy kerülsz oda le?

-          Járatot hosszabbítunk itt a fiúkkal. De valami idióta ide rakott egy sírt.

A farkas szélesen mosolygott, már-már hangosan is kuncogott.

-          Mi az? – nézett értetlenül a kobold.

-          Gyere fel és nézd meg.

A koboldok egy létrát hoztak elő a járat éppen maradt részéből és neki támasztották a gödör falának. Mindannyian elindultak felfelé parancsnokuk vezetésével, majd mikor felértek és körül néztek, elhűlve látták, hogy egy hatalmas és zsúfolt temető közepén állnak.

-          Ez egy temető. – jelentette ki Xerox, olyan hangon, mint aki azt mondja, hogy ez lehetetlen.

   A következő pillanatban Onyx és Xerox is magához tért az erdőben. Ott feküdtek, ahol nemrég álomba merültek.

-          Ez egy temető. – ismételte Xerox, ugyanazon a hangon.

-          Ez egy temető. – erősítette meg Onyx is, olyan hangon, mintha ez teljesen természetes dolog lenne.

Megpróbáltak felállni, nehezen sikerült is nekik. Kissé még támolyogtak, de már nem volt vészes.

-          Van még az otthoni főzetből suvi? – érdeklődött a farkas.

-          Van hát.

Hamar előkerült az üveg, ami majdnem olyan gyorsan ki is ürült. A részegség hamarosan ismét erősödött bennük, járásuk is inkább támolygás volt megint csak. Jó pár hosszú órát eltöltöttek még így az erdőben, önfeledten és gondtalanul. A nap végén aztán úgy döntöttek, hogy hazamennek, ha a kulcs is úgy akarja.

   Néhány perc múlva mindketten Onyx házától nem messze kötöttek ki. Sokkal több idejükbe került eljutniuk a házig, mint józanul, de cseppet sem bánták. Odabent a házigazda még megvendégelte barátját egy finom vacsorával és némi alkohollal, az éjszaka folyamán is ugyan olyan jól érezték magukat, mint előtte egész nap. Hajnalhasadtával aztán ágyba kerültek mindketten. Onyx a föld felett, szobájában, Xerox pedig a pincében, a csak neki kialakított helyiségben és ágyban tért nyugovóra. Egész nap aludtak és józanodtak, hogy aztán a nap végén iszonyatos fejfájással ébredjenek fel. Borzalmasan másnaposak voltak, de ezt igyekeztek nem mutatni.

-          Istenemre mondom… ez nagyon jól esett nekem Xerox, egyszer majd még mindenképpen ismételjük meg.

-          Én benne vagyok. – próbált meg mosolyogni a kobold, de a fejfájás erősen hátráltatta ebben.

-          Azt hiszem, az éjszaka is jót fog tenni, ha sikerül végig aludnom. – motyogott még Onyx.

-          Az biztos, de Szyrosz leszedi a fejem, ha most nem megyek haza. Mennem kell.

Onyx elkísérte a csapóajtóig, majd elköszöntek és bezárta a zárat a kulcsával. Lassan közlekedett otthonában. Megivott néhány korsó vizet, majd beledőlt az ágyába és az erős fejfájás ellenére megpróbált elaludni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.