Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barátság 6

2010.09.19

   Teltek múltak a hetek, leesett az első hó, eljött a karácsony ideje is, aztán beköszöntött az újév, de Lucnek se híre se hamva nem volt. Zek igyekezett kiverni a fejéből, de teljesen sosem sikerült, nem volt olyan nap, mikor ne gondolt volna rá. Bármennyire is felejteni akart a dolgok után. Biztos volt benne, hogy a születésnapján majd kap egy levelet, akkor legalább hallani fog róla. De nem történt semmi sem, az a nap is egy közönséges napként telt el. Mígnem eljött a tavasz, a természet felébredt, megkezdődtek a tavaszi munkák a földeken. A vetéssel is végeztek, mire Loki látogatóba jött Jean-Pierrehez. Sokat beszélgetett Zekkel és lassan barátság bontakozott ki közöttük. Megosztották egymással, hogy ki mi is valójában. Loki nagyon feltüzelt lett a dologra, de igazán csak akkor értette meg a sok fizikai változást is, amiről Zek beszélt. Mikor a gyakorlatban is láthatta működni a farkas érzékszerveit.

A városban jártak, mikor egy hintót hallottak közeledni a hátuk mögül. Arra sem tartották érdemesnek, hogy megforduljanak. Loki nem rajongott a városért, Zek sem, de ő már megszokta, hogy az utóbbi időben egyre nagyobb számban járnak kelnek gazdag idegenek errefelé. Azonban ez a hintó más volt, ablakit függöny borította, se be se ki nem engedett semmit sem. Amint pár méterre megközelítették a két fiút, Zek hirtelen megpördült és mereven bámulni kezdte a fogatot. Az lassítás nélkül hajtott el mellettük, szokás szerint egyenesen a várba.

-          Mi volt ez? – kérdezte Loki.

-          Nem tudom, azt hiszem, egy megérzés.

-          Mit éreztél meg?

-          Nem tudom, nem láttam őket, de ebben a hintóban sem emberek ültek.

-          Ejjj, ez felettébb érdekes lehet.

-          Hozzá lehet szokni, de tényleg hasznos.

Ezekkel a megállapításokkal végezve mentek tovább. Majd Zek hirtelen a fejéhez kapott, eszébe jutott, hogy talán Lucot és Lilithet érezte meg. Ezzel meg is találták Lokival az újabb közös témát az elkövetkezendő órákra.

   Még aznap este Luc személyesen kereste fel Zeket, hogy meghívja a várba. Közölte, hogy Lilith és ő egy nagyszerű ajánlatot akarnak felkínálni neki. Másnapig adtak időt, hogy meggondolja, akar-e csatlakozni hozzájuk. A fiú nem hitt a fülének, ezért inkább tanácsot kért Christől.

A férfiban eddig soha sem érzett érzelmek ütötték fel a fejüket, de szemmel is láthatóan megmakacsolta magát és annyit mondott, hogy ezt Zeknek kell eldöntenie. Viszont akkor a barátságuk véget ér. Többé nem találkoznak. Zeket mérhetetlen szomorúság kerítette hatalmába. Ekkor jött rá, hogy miért kedvelte annyira Christ, amióta csak ismeri. Végre tudatosan is tudta, hogy vonzódása oka, nem csak abban rejlik, hogy ugyan olyan lények, hanem Chris őszinteségében is. Mindig őszinte volt vele, kemény pillanatokban is és kevésbé keményekben is. Nem zárta el Zek elől az érzéseit sosem, akkor sem, mikor olyasmit érezhetett tanítványa, amit esetleg felhasználhatott volna ellene később. Valószínűleg meg sem fordult ez a fejében. Annak ellenére, hogy könnyű szerrel álcázhatta volna magát tanítója, sosem tette meg. Így Zek érezhette, hogy néha igenis, Christiannak is szüksége van egy kedves szóra, egy mosolyra, bíztatásra. Az őszinteség gyógyírként hatott Zek lelkére, mert érzete, valóban fontos és megbíznak benne. Ezzel szemben Lucon sokszor érezte, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem mondd el, nem mer még Zekre sem bízni, annak ellenére, hogy szeretetéről és barátságáról igyekezte biztosítani, szinte mindig. Sokat agyalt a dolgon, az éjszaka alatt, mígnem megvirradt és eldöntötte, hogy neki megér egy próbát, hátha tényleg visszanyerheti a régen elveszettnek látszó barátságot.

   Reggel aztán napfelkelte után el is ment a várba, miután a kapujukban álló Chrissel megbeszélte, a találkozó után, mindenképpen felkeresi őt és beszámol a dologról. Amint Zek belépett a főkapun, Luc üdvözölte és őszinte mosollyal az arcán kísérte Zeket Lilithhez.

-          Nem írtál nekem egy levelet se, azóta, hogy hiába vártam rád a tisztáson.

-          Hidd el, el akartam menni, de akkor olyasmik történtek, amik nagyon lefoglaltak, aztán szerencsésen ide vezettek, hogy eljöttél és hamarosan örökre együtt leszünk. – áradozott Luc.

-          Hohó, azért az még közel sem biztos, egyelőre beszélgetni jöttem csak.

-          Értem, nem gond. Lilith majd úgyis megmutatja, milyen előnyökkel jár, ha csatlakozol hozzánk. Biztos vagyok benne, hogy így fogsz dönteni.

-          Vártam ám, hogy legalább a születésnapomon írsz pár sort. Hogy sajnálod, a megváratást. Gondolsz rám, csak ennyinek is örültem volna.

-          Jaj Zek, tudod, hogy nem adok én az ilyesmire. Az ilyen ünnepek nem jelentenek nekem semmit sem.

-          Áhát. Ahogy az egyik barátom mondaná. – válaszolta Zek.

-          Az a kicsi, akivel együtt jártad a várost, mikor megérkeztünk? – vigyorgott.

-          Igen, ő. – biccentett Zek.

-          Na, meg is érkeztünk. – lökte be Luc az ajtót és tessékelte be barátját.

A szobának nem voltak ablakai, azonban több tucatnyi gyertya fénye varázsolt, szinte nappali fényességet. Arany és vörös bársony szín dominált mindenhol a helyiségben. Lilith egy fotelban ülve várta a két fiút, mikor megérkeztek széles mosollyal fogadta őket. Gesztusai lassúak és kecsesek voltak, mint akinek mása sincs csak ideje. A farkas érezte, hogy ez a beszélgetés hosszú órákig fog tartani

-          Zek! Örülök, hogy eljöttél. – fogadta a vámpírnő.

-          Hát, én azért annyira nem repdesek az emlékeim nyomán.

-          Jaj, kérlek, fel se vedd. Dühös voltam és olyankor hamar cselekszem. De valljuk be, azért ebben hasonlítunk, kis bundásom.

Zek agyában majdnem megpattantak az erek az utolsó szó hallatán. Feje céklavörösbe színeződött és komoly erőfeszítésébe került, hogy ne dührohamba törjön ki.

-          Nem vagyok a magáé. Ezt kikérem magamnak.

-          Jaj, jaj, megint ezek a semmiségek. Majd hamarosan meglátod, hogy semmi jelentőségük sincsen.

-          De még mindig nem vagyok nemesi származású. – dobta oda csípős éllel a fiú.

-          Tudom, de nem feltétlenül elő követelmény ez. Korábban nagyon jól játszottad, hogy mégis az vagy. Hamar bele fogsz tanulni, csak egy kis idő kell hozzá. Az meg lesz neked is bőven.

-          Mi van, ha nem akarom? Mi van, ha csak a barátomat akarom visszakapni.

-          De nekem ez jó így. – csatlakozott Luc is.

A farkas ránézett, majd megpróbálta kifürkészni a fiú érzéseit, de nem ment neki.

-          Akarni fogod, hidd el. – csattant fel Lilith.

-          Vagy nem. – kötözködött tovább Zek.

A nő felkelt a fotelből és Zeket kezdte szuggerálni. Érezte, hogy valamit manipulálni akarnak rajta, mert a pajzsára erős nyomás nehezedett, de hála a szorgalmas fejlesztésnek, kitartott.

-          Erős pajzsod van, meg kell hagyni. De azt tudod-e, hogy leginkább a barátod unszolásának engedek, mikor felajánlom neked? Ugye, nem akarod, hogy elvesszen ez a barátság? – mosolygott a vámpír.

-          Nem, nekem valóban fontos a barátság.

-          Na, látod, máris van oka, hogy akarj közénk tartozni.

Luc egyre vidámabb lett, ahogy látta Zek arcán a gondolatok tusáját. Úgy érezte, igen, mindene meglesz hamarosan, amit csak akar.

-          Gondolj bele, – folytatta Lilith – mindened meglesz, amit csak akarsz. Olyan képességeid lesznek, amikről mások csak álmodozhatnak.

Zek őszinte kíváncsisággal figyelte e szavakat, de belül egy hang, folyton azt mondogatta, hogy ez az egész nem ér semmit, ha nincs mögötte igazi szeretet. Szép és jó dolog, ha vannak olyanok, akikkel ezt őszintén megoszthatja. Ugyan akkor ez a hang mondta azt is, hogy valami nincs rendben ezzel a dologgal, valamit titkolnak. Aztán hirtelen Zek tekintete Lilith nyakában logó ékszerre tévedt, amin annyira megakadt, hogy az már a nőnek is feltűnt.

-          Látom te is szereted a szép és értékes dolgokat, ráadásul szemed is van hozzá. Tényleg nagyon jól fogunk szórakozni együtt. – kacagott.

-          Nagyon szép, sőt gyönyörű. – mondta Zek, szinte megbabonázva – Honnan van?

-          Óóó, Luctól kaptam. Amolyan születésnapi ajándék, nagyon izgatott volt tőle, hogy megajándékozhatott vele.

Csak ennyi kellett Zeknek, hogy hirtelen barátja felé forduljon.

-          Szóval nem tartod fontosnak az ilyen ünnepeket, mi? – sütött Zekből a harag és csalódás.

-          Hát… izé, azt nem mondtam, hogy milyen ünnepek, ugye, ha jól emlékszem. – zavartan babrált ujjaival a fiatal vámpír.

-          Ennyit erről, meg az őszinte barátságról és fontossági sorrendről is, ugye? – dobta oda Zek, miközben a szoba lassan megtelt az energiájával, ami forró lávaként zúdult, mindkét vámpírra.

-          Micsoda erő és hév! Olyan erős vámpír lesz belőled, öröm lesz nézni. – szinte ujjongott Lilith.

-          Nem hiszem. – vetette oda Zek.

-          Na, most miért? – lepődött meg a két vámpír.

-          Mert nem akarok magányban élni, nekem fontos, hogy szerethessek, és viszont szeressenek. Márpedig ez itt, így nem fog összejönni.

-          Ugyan már Zek! – csattant fel Luc – Majd megszokod, hidd el, nem nehéz.

Ez volt az utolsó mondat, ami Zeknek kellett ahhoz, hogy teljesen megértse. Miért ne higgyen soha egy vámpírnak. Fékevesztett dühében elindult kifelé, hogy örökre hátra hagyja ezt az egész társaságot.

-          Ugye tudod Zek, hogyha kilépsz azon az ajtón, akkor nemet mondasz, és többé nem ajánljuk fel neked. A barátod nagyon szeretné. – próbálkozott még egy utolsót a nő.

Zek az ajtóban hátra fordult és megszólalt.

-          Christiannak igaza van. A barátom már halott. Ez a Luc már nem az a Luc, aki a legjobb barátom volt.

E szavak kíséretében kilépett az ajtón és amilyen erősen csak tudta, becsapta maga mögött. Az egész várban lehetett hallani a visszhangját. Luc és Lilith egymásra néztek, majd a nő arcáról düh, végül gonosz vicsor sütött le.

   Zek egyenesen Jean-Pierre műhelyébe ment, hogy Chrissel beszélhessen és elmondja, most már érti minden szavát. A kovács éppen egy kardon dolgozott, mikor Zek beállított.

-          Zek! – üdvözölte.

-          Szia! Christ keresem.

-          Attól tartok elkerülted őt. Egy órája mehetett el.

-          Oh, mikor jön vissza? Vagyis, inkább hova ment? Azonnal beszélnem kell vele.

-          Azt nem tudom, hogy hova ment, csak azt, hogy nem jön vissza többé. – szólalt meg Jean-Pierre.

Zek úgy érezte, mint akinek egyszerre döfték át a szívét egy lándzsával és verték fejbe egy üllővel. Megtántorodott, alig bírta elkapni az ajtófélfát, hogy el ne essen.

-          Nem mehetett el, szükségem van rá, a barátságára is. – motyogta Zek.

-          Azt mondta, hogy a várba mentél a két vámpírhoz és maguk közé akarnak fogadni. Nagyon letört volt. Aztán a háború elől menekülők áradata érte el a várost, amíg pakolt. A menekültek között volt egy nő is, aki régi szerelme. Annenek hívták, ha jól jegyeztem meg. Vele ment el, de látszott rajta, hogy lesújtotta az elvesztésed.

-          De… hát… én nem mentem el, csak meghallgattam, hogy mit akarnak. Amúgyis, csak át akartak verni még jobban. Szerencsére rájöttem és most már értek mindnet, amit mondott. Az a Luc halott, aki a barátom volt. Chrissel akarok tartani, most már biztosan tudom.

-          Tudtam én, hogy helyén van az eszed és a szíved is ifjú farkas. Siess, talán még utoléred őket valahol.

Zeknek sem kellett több lélekszakadva rohant végig az úton, futott, amilyen gyorsan csak tudott, ameddig a lába bírta, de nem érte utol barátját. A fáradtságtól összecsuklott és a lelki fájdalomtól meggyötörten gubbasztott az út közepén. Már besötétedett, mikor Loki rátalált. Felszedte a földről a némaságba burkolózott fiút és elindultak hazafelé. Az út folyamán Zek szinte szótlanul csüngött barátján egészen addig, míg el nem érték az erdő szélét. Ott végre a saját lábára állt és úgy folytatták az utat. Zek nyelve megeredt és egyfolytában arról beszélt, hogy milyen fontos neki Chris, Loki, Jean-Pierre. Aztán egy váratlan pillanatban Loki felkiáltott.

-          Hasra Suvi! – miközben akkorát csapott Zek hátára, hogy az, ha akarta volna, sem maradt volna talpon.

Másodpercekkel később landolt ő is Zek mellett. Pont időben ahhoz, hogy a felettük elszáguldó nyílvesszők, ne árthassanak nekik.

-          Ott van a fenevad! Majdnem elkaptuk! – kiabálták idegenek.

A két fiú futásnak eredt, de ekkora már be voltak kerítve, így könnyűszerrel elkapták őket. Lokit nem ismerték, nem is hallottak róla, de alacsony termete miatt nagyobbacska gyereknek nézték. El is engedték, mondván az ilyeneknek már otthon a helyük, nem egy szörnyeteg mellett. Zeket viszont vasra verték és a várbörtönbe vitték. Hiába tiltakozott, hogy ez valami félre értés lesz, ő Zek, ismerik őt. A katonák csak leköpték és közölték vele, hogy tudják, az az idegen, aki meglépett már, ő tette farkassá Zeket is. Ő jutatta az ördög kezére a kedves fiút. Mikor a fiú elmondta, hogy ez egy hülyeség, ilyen nincs is, akkor a katonák csak annyit mondtak, hogy Lilith minden kétséget kizáróan felvilágosította őket és a földesúr családját is.

   Eközben Loki sem tétlenkedett, Jean-Pierrehez sietett, hogy támogatást szerezve, valahogyan kiszabadítsák Zeket. Nem számítottak rá, hogy azonnali máglyahalált szabtak ki a fiúra. Nem is vitték mélyre a börtönben, azonban, amíg minden előkészületet megtettek, egyetlen őrre bízták a felvigyázást.

-          Hé, te! – szólt az őr.

-          Mi van? – nézett rá érdektelenül Zek.

-          Tényleg farkas vagy?

-          Gondolod, ha az lennék, itt ülnék még? Nem változtam volna át és lógtam volna meg?

-          Okos vagy fiú, ez tetszik, de a szemed elárul. Úgy fénylik, mint a vadállatoké.

-          Na, szuper, ez is jókor jött elő. – dünnyögte.

-          Szóval, nézd csak… – babrált kicsit a rácsokkal az őr.

-          Nyögje már ki. Vagy ez is a kínzás része, a kivégzés előtt?

-          Dehogyis, nem akarom, hogy megöljenek téged.

-          Miért nem? – ébredt fel a kíváncsiság Zekben.

-          Szóval, elintézem neked, hogy kijuthass innen, ha cserébe, megharapsz.

Zek kifújta a levegőt, majd hátradőlt a hideg falnak.

-          Ez nem így működik, nem lesz attól farkas magából, ha megharapom.

-          Ugyan már fiú. Tudom, hogy nem szabad csak úgy újabb farkasokat teremteni, én nem is fogok, de fenevad akarok lenni. Ne utasíts vissza. Még ki is engedlek.

Ezzel a mozdulattal kinyitotta az ajtót és kiengedte Zeket. A fiú óvatosan kilépett, alig hitte el, hogy ilyen szerencséje van. Az őr levette ingjét és a vállát előre nyújtotta.

-          Végül is, mi baj lehetne belőle, legalább életben maradok. – gondolkozott hangosan.

-          Így is van, jól látod, csináld! – sürgette az őr.

A fiú egy hirtelen mozdulattal elkapta és olyan erősen a vállába harapott, ahogy csak bírt. Furcsa módon élvezettel töltötte el a vér íze és a fogai között vergődő ember kiáltása. A következő pillanatban, mintha tudatos énje nem működne többet, ösztönösen futni kezdett a kijárat felé. Gyermekkorának köszönhetően minden folyosót ismert már, hamar kijutott és elvegyült a kivégzésre összegyűlt tömegben. Nehezen szerezte vissza a tudatos irányítást, amint ez megvolt Jean-Pierrehez rohant. A kovács és Loki éppen tervet dolgoztak ki, a farkas megszöktetésére, mikor az hirtelen betoppant. Villámgyorsan elmagyarázta, hogyan szökött meg és tanácsokat kért, hova rejtőzhetne el.

-          Hát, a környéken egészen biztosan nem leszel biztonságban Zek, soha többé. – mondta a kovács.

-          Gyere velem Suvi! Nálam elrejtőzhetsz, egy ideig biztos.

-          Ez most az egyetlen járható út. – helyeselt Jean-Pierre.

Zek csak bólintott és azonnal összepakolták az útra szükséges dolgokat.

-          Mi lesz a családommal? – jutott eszébe szülei és a testvére.

-          Most nincs idő rájuk, csak bajba sodornád őket. Különben is, ott fognak keresni elsőként. Majd én elmondom nekik, hogy menekülnöd kellett és jól vagy. – sürgette a kovács.

-          Köszönöm! Mindent! – hatódott meg Zek és örömmel vegyes bánat öntötte el a szívét.

-          Gyerünk, gyerünk. – szökdécselt Loki az ajtóban izgatottan.

Zek éppen kilépett volna az ajtón, mikor Jean utána kiabált.

-          Várj! Ez itt a tied. Neked készítettem.

Ezzel átnyújtott a fiúnak egy mesterien megmunkált kardot. Nem közönséges kard, vannak különös tulajdonságai, amit csak te tudsz majd használni. De ezekre rá kell jönnöd, magadtól, és megtanulni használni.

-          Ez… gyönyörű… nem is tudom, hogyan köszönjem meg. – akadt el Zek lélegzete is.

-          Elég a tekinteted is, abból is látom, hogy mennyire megérintett téged. Örömömre szolgált, hogy elkészíthettem neked. Most menjetek, gyorsan, nincs már sok időnk. – tessékelte ki őket az ajtón.

A két fiú órákon át szaladt, néha, pár perces pihenőre álltak csak meg. Bár Loki jobban bírta, azért Zeknek sem volt oka szégyellnie magát. Az erdő végénél futottak bele néhány katonába, akik fel akarták tartóztatni őket, de Lokit sem abból a fából faragták, aki elfutna a harc elől. Zek arcán is düh és vérszomj ült. Bár mindkettejüket megizzasztották a végén a két lény körül emberi holtestek hevertek. Volt, amelyiknek csak a szíve volt átszúrva, de akadt olyan test is, amelyiknek a feje félbe volt vágva. Vagy éppen néhány végtagja külön utakon járt, nem sokkal halála előtt. Borzalmas vérfürdőt rendeztek, de a fiatal farkast sem rendítette meg a dolog. Sőt elégedetten nézte végig, ahogy az ellene törő emberek holtan fekszenek.

Sebesen folytatták útjukat tovább, mikor egy igen sűrű részhez értek, Loki megtorpant és megszólalt.

-          Megérkeztünk.

-          Hova? – fuldoklott Zek, mert alig kapott levegőt.

-          Haza, hozzám. – vidult fel Loki – Ne feledd, amit most mutatok, soha senkinek se mondd el.

-          Ígérem. – lihegte, de komolyan gondolta az ígéretét.

Zek szülővárosában, a várban Luc és Lilith éppen megtudták, hogy a fogoly elszökött.

-          A bolhák rágják azt a bundást. Fene a piszok szerencséjét. – üvöltött a nő.

-          Most mi lesz? – kérdezte Luc.

-          Nincs mit tenni, elszökött, el kell fogadnunk ezt a tényt.

-          Nem megyünk utána?

-          Nem, mert az az elf biztosan tett róla, hogy ne találjuk meg. Erős a fajtája és sajnos nem kedvelnek minket túlságosan. Sokkal jobban szeretik a vadakat és egyéb alantos lényeket. Pedig milyen lehetőségek vannak nemes fajtájukban, pazarlás.

-          Akkor most hogyan tovább? – tűnődött el Luc.

-          Most az lesz, hogy keresünk magunknak másik személyt, akivel játszhatunk. Zekkel nem sikerült. Néha még velünk is megesik, hogy nem tudunk jót szórakozni. Majd megtanulod szerelmem, előttünk az örökkévalóság. – kacagott a nő.

Ez alatt Zek és Loki elmerültek a kicsik világában, napokat töltöttek együtt, miközben a farkas megtanult néhány szót Loki nyelvéből. De a többiek nem nagyon kedvelték az idegeneket, így hamarosan távoznia kellett. Lokit, amúgyis szólították kötelességei.

   Zekre éveken át tartó magányos vándorlás várt, minden egyes nap, azt remélte, hogy hamarosan össze fog futni Chrissel, de sosem történt meg. Arra jól figyelt, hogy korábbi lakhelyének közelébe se menjen.

Az egyik távoli kis faluban rábukkant egy éppen ébredező farkasra. Ekkor értette meg, hogy milyen vonzó is egy kölyköt tanítani és védelmezni, barátként segíteni a fejlődését. De néhány hét alatt kiderült, hogy a kölyök inkább abban a hitben akar maradni, hogy ő ember. Hamarosan újabb menekülés lett Zek sorsa. Bármerre is járt, emlékei, elmúlt barátságának szelleme egy percre sem tágítottak mellőle. Sokat gondolt a családjára is, az emlékek súlya lassan felemésztette élni akarását. Ettől kezdve minden egyes nap kínszenvedés volt neki. Igyekezett minél veszélyesebb helyzetekbe keveredni, hátha utoléri a halál.

   Huszonhat éves volt már, mikor egyik éjjel az erdőből kilépve egy aprócska faluba érkezett meg. Mielőtt bárki is észrevehette volna, visszaugrott a bokrok mögé. Figyelte a járókelőket, akik boldogan jártak keltek fáklyákkal a kezükben. Csodálta őket, ahogy békésen élik életüket, boldogok, szeretnek és nem törődnek az élet árnyas oldalával. Irigyelte őket, a viszonylagos gondtalanság miatt, hogy nem tudnak a sok rosszról, ami a világban létezik. Éppen beljebb akart húzódni az erdőbe, mikor az egyik ház mögül egy férfi és egy nő lépett elő. Zekben meghűlt a vér is, majd az izgalom hatására forróság öntötte el, amint felismerte a férfiban Christiant. Tekintetével követte őt, a falu legszélső házáig, ahova bementek. A nő ment előre, már Chris is éppen belépett volna a küszöbön, mikor ösztönösen megfordult és arra a helyre szegeződött a tekintete, ahol Zek lapult.

-          Anne, hozd ide a kardom, gyorsan. – kiáltotta, amint észrevette a világító szempárt.

-          Tessék, életem. – nyújtotta át a felesége.

A férfi nem tétovázott, kilépett a kertkapun és a bokrok felé indult. Zek úgy döntött, hogy itt az ideje kilépnie a fényre. Chris már emelte a kardot, mikor Zek teljes alakjában megjelent, a férfi belefagyott a mozdulatába és nem hitt a szemének. Távolról megszagolta egykori tanítványát, érzéseit és lényét fürkészte, hogy valóban jól érzékeli-e őt. Miután bizonyosságot nyert Zek farkas léte, behívta magukhoz, bemutatta feleségének is. Egész éjjel és egész nap beszélgettek, Zek mindent elmesélt barátjának, kezdve a várban zajlott beszélgetéssel, egészen addig, míg meg nem érkezett a falu határába. Kicsit aggódott Anne reakciói miatt, de mint utólag kiderült, bár civil volt a nő, tisztában volt más lények létezésével. Az ifjú farkas szállásként a helyi fogadóban vett ki szobát, besegített a földeken a munkába is. Dicsérték kitartása és hozzáértése miatt. Aztán hetekkel később, az aratás vége után egyik késő délután Zek kirándult egyet a szomszédos hegyekben. Egy sziklapárkányon múlatta az időt és lélegezte be a frissítő levegőt, mikor hangos kiabálásra lett figyelmes.

-          Zek! Zek!

Lenézett az alatta elterülő völgybe és Christ pillantotta meg.

-          Itt fent!—kiabálta vissza.

-          Gyere le! Mutatni akarok neked valamit.

Nem kellett többször szólni, levetette magát a meredek hegyoldalba. Kövek és por szállt, amerre csak szánkázott lefelé, de két lábon érkezett meg a völgy aljába.

-          Na, azért össze ne törd magad, szükségünk van rád!

-          Szükségünk? – emelte ki a végét Zek.

-          Igen, igen. Erre gyere.

   Amint kiléptek a fák közül egy tisztásra, Zekben meghűlt a vér. A rét közepén hatalmas, fából faragott asztalok sorakoztak, fából ácsolt padok álltak mellettük, melyeken több tucatnyi farkas ült és várta vezérüket, valamint egykori tanítványát, a legújabb testvérüket. Mindannyian illendően köszöntötték az új tagot, aki szóhoz sem bírt jutni. Tökéletesen tisztában voltak vele, hogy az évek alatt lelkére rakódott terhek, egytől egyig lepattannak és semmivé lesznek. Zek önfeledten vetette magát testvérei közé és élvezte azt a társaságot, amire olyan nagyon hosszú ideje várt. Chris pohárköszöntője után mindenki Zekre pillantott, aki nagyot húzott a korsó sörébe, mire a többiek is így tettek. A két hiányzó vendég is megérkezett, akikben Lokit és Jean-Pierret ismerte fel. Rettentően boldog volt a nem várt, ám annál örömtelibb találkozástól.

A nap ismét narancsra festette a tájat, pont olyanra, mint mikor Zek szívét a bánat facsarta ki mindig. Azonban ezen az estén a farkas belenézett a lemenő Napba, majd visszafordult, a többiekre tekintett és elmosolyodott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.