Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barátság 5

2010.09.19

   Éppen befordult az utcába, ahol a műhely is állt, mikor hirtelen megtorpant. Tőle alig pár méterre Luc és az apja jött vele szemben, lóháton. A két fiú csak bámulta a másikat, majd Zek fogta magát és tovább állt, miután Luc jelét sem adta annak, hogy most bármit is tenni szándékozna. Dühösen érkezett meg céljához, bár leplezni próbálta, nem sikerült túlságosan.

-          Szóval összefutottatok. – jegyezte meg a két férfi egyszerre.

-          Szóval össze. – erősítette meg Zek.

-          Ne is törődj vele.

-          De hát mégiscsak a legjobb barátok voltunk, most meg úgy néz rám, mint egy vadidegenre. Hogyan ne törődjek ezzel?

-          Nézd kölyök, csak magadnak ártasz, ha olyanon agyalsz, amin nem tudsz változtatni. Agyalsz, agyalsz és már be is csavarodtál. Jegyezd meg, nem tesz jót neked, ha megmásíthatatlan dolgokon rágódsz. Lépj túl rajtuk és nem lesz gondod velük. – próbálta leállítani Chris.

-          Majd igyekszem elérni ezt az állapotot. – durcált még egy kicsit a fiú.

-          Helyes. Minél előbb, annál jobb, mindegyikünknek. – zárta le a vitát.

Segíteni való akadt bőven a műhelyben, sokkal több is, mint amit Zek gondolt. Bár ott volt Theo is, még négyen is alig győztek elvégezni. Már a takarítás végén jártak, mikor Theodosiusnak halaszthatatlan dolga akadt és apja engedélyével távozott. Ekkor csapott szinte villámként Zekbe a felismerés, hogy Christian milyen nyíltan beszél Jean-Pierre előtt a farkas dolgokról.

-          Mi a baj? – érdeklődött tanítványa növekvő feszültségét érzékelvén.

Zek szótlanul intett a fejével a kovács felé, de Chris nem értette. Már nyögdécselt kínjában, mire leesett a farkasnak.

-          Nyugalom. Jean-Pierre tud mindenről. – nevetett Chris.

-          Hogyan? – csodálkozott Zek.

-          Nem érzed? – folytatta tanára.

-          Nem, mit?

-          Akkor, majd még később.

-          Mit később?

-          Meglátod.

Zek színházi jelentbe illően csapta oldalához két karját és ejtette ki kezei közül a szerszámokat.

-          Ugyan már, nem kell a színház. Úgysem mondom el, amíg nincs itt az ideje.

-          Szerintem mondjuk el neki. – esett meg a kovács szíve a fiún.

-          Ahogy akarod, ez a te döntésed. – hagyta rá az idősebb farkas.

-          Nos, Zek…

-          Igen? – csillantak fel a fiú szemei.

-          Én sem vagyok ember. – mosolyodott el a kovács.

-          Te is farkas vagy? – nézett hihetetlenül kerek szemekkel.

-          Nem.

Zek ráncolni kezdte szemöldökét, hunyorított majd, mint aki veszélyt sejt, rákérdezett.

-          Vámpír?

-          Az aztán meg pláne nem. – mondta, miközben olyan arcot vágott, mint akit vérig sértettek.

Mivel a fiatal farkas egyre inkább otthon volt mások érzelmeinek megérzése terén, így elmosolyodott és rávágta.

-          Ez most kamu. Nem is sértődtél meg.

-          Nagyon jó, fiatal barátom. – hajolt meg a kovács, ahogyan csak igazán nemes személyek képesek – Én elf vagyok.

-          Elf? Te jó ég! – hüledezett – Milyen lények léteznek még?

-          Olyan sokfélék, hogy mindnet észben sem lehet tartani. – felelte Chris.

-          Szóval előttem bármit mondhatsz a mentorodnak Zek. Nem kell titkolózni itt nálam, ha csak hárman vagyunk.

-          A családod?

-          A családom, ők emberek, nem tudnak semmiről sem. Ahogy egy kedves ismerősöm mondaná, civilek.

Aznapra végeztek a munkával, így a két farkas is elindult hazafelé. Zekék házához vezető úton volt egy domb, aminek a tetejéről tökéletes rálátás nyílt a várra. Néhány percig csak állt és nézte magányosan a hatalmas épületet, miközben olyan érzése támadt, hogy volt barátja esetleg még a barátja. Lehet, csak az a nőszemély tartja sakkban vagy az akaratának hálóival bénítja le barátját, főleg mikor vele van. El is döntötte, hogy találkozni fog Luccal, de úgy, hogy a vámpír ne tudjon róla, se Chris.

   A következő napon el is osont a várba, de nem a főbejáratot használta, hanem a szolgák szállásai felé vette az irányt. Volt az udvartartásban egy idős férfi, gyerekkorukban nem szerették Luccal, sőt féltek tőle, mert túlságosan szigorú volt. E miatt gonosznak gondolták őt, akiről az évek folyamán kiderült, hogy egy talpig becsületes és kötelességtudó ember. Ennek lehetett betudni szigorát és ridegnek tűnő jellemét is. Őt kereste fel Zek, mert tudta jól, ha rábízza Lucnak írt levelét, akkor azt csak és kizárólag Luc fogja megkapni.

     -    Kérem, teljes titokban adja oda neki. Az a nőszemély, aki folyton vele van, ő semmiképpen sem tudhat erről a levélről. Menni fog?

     -     Természetesen menni fog. A diszkréció az egyik nagy erényem. Ilyet kérdezni… – tettette a megbántott embert, miközben vidáman kacsintott a fiúra.

Ha nem leplezte volna le magát szándékosan, Zek új ösztönének köszönhetően, így is tudta volna, hogy az öregembernek is nagyon kedvére van, ha borsot törhet a nőszemély orra alá. Az pedig még külön örömére szolgált volna, ha a régi Luc úrfit visszakaphatták volna. Zek csak remélhette, hogy régi barátja valóban egyedül lesz, mikor megkapja a levelet és el is olvassa.

Erre a napra már nem volt mit tennie, így elindult hazafelé. Gondolta, a ház körül biztosan akad munka bőven. Még apja is megenyhül majd, hogy végre neki áll és segít a ház körül is. Sepréssel és favágással telt el a nap hátra levő része, amit a csirkék ólának takarítása zárt le. Bár nem bánta, mert tudta, máskülönben biztosan belebetegedett volna az aggódásba, hogy minden rendben zajlik-e a várban. Másnap délelőttre szervezett meg Luccal egy találkozót, a patak partjára, ott, ahol majdnem vízbe fulladtak.

A találkozó tíz órára volt megbeszélve, de Zek kilencre oda ért. Legszívesebben hajnalban kiment volna már, de azt azért már túlzásnak tartotta. Leült a lyukas fa tövébe és várt, nézte a hangyákat, aztán a különféle rovarokat, utána az égen elúszó felhők kötötték le a figyelmét, ahogy el majd feltűnnek a levelek sűrűjében. Tétlenségében arra vetemedett, hogy a fák leveleit kezdte megszámolni, de nem jutott sokra, mivel folyton eltévesztette és összezavarodott. Mire észbekapott, addigra teljesen áthűlt és a nap is delelőre hágott. Nagyon megdöbbent és szomorú lett, mikor felfogta, hogy régen elmúlt az-az időpont, amire Lucot várta. Pont elindult hazafelé, mikor egy hang szólította meg.

     -     Nem is tudtam, hogy itt van egy ilyen lyukas fa.

Zek megpördült és Lucot pillantotta meg a korhadt fa mellett állva.

-          Mert nem rég óta ilyen csak.

-          Mi történt vele?

-          Ideges lettem és valahol le kellett vezetni a feszültségem.

-          Te csináltad ezt vele? A puszta kezeddel? – csodálkozott őszintén Luc.

-          Így van! – húzta ki magát a fiú.

-          Sosem néztem ki belőled ennyi erőt, meg ilyen heves temperamentumot sem.

-          Megváltoztam mióta elmentél, nagyon sokat változtam. – lett halkabb Zek hangja.

-          Ahogy én is. – sütötte le a fejét Luc.

-          Akkor este, miért nem álltál mellém? – szegezte végül is neki a kérdést.

-          Nem tudom, valamiért leblokkoltam vagy nem tudom.

-          Ez nem válasz Luc. – kezdett dühös lenni Zek.

-          De ez az igazság, utána akartam elmenni hozzád. Szégyelltem magam, de féltem a bűnbánattól és nem mertem utánad menni.

-          A legjobb barátod nem ér ennyit? – kérdezte Zek, miközben egyre bizonytalanabb és dühösebb lett.

-          Olyan furcsa vagy, annyira más Zek. Mi történt veled?

-          Az most nem fontos, beszéljük meg, amiért itt vagyunk.

-          De én nem tudok róla beszélni, túl nehéz.

-          Mi vagy te, egy elkényeztetett kisgyerek? – csúszott ki a farkas száján.

Amint elhagyták a száját, már meg is bánta, hiszen nem azért jött, hogy sértegesse vagy fenyegesse, sokkal inkább, hogy újra barátok legyenek.

-          Sajnálom, nem akartalak megbántani. – kért végül bocsánatot.

-          Semmi baj, megérdemlem.

-          Lehet, hogy megérdemled, de én akkor sem akarlak sértegetni. Csak tudni, hogy mi miért történt.

-          Sajnálom, nem lehet. Még nem. Majd egyszer, talán hamarosan többet mondhatok. – próbálta menteni Luc a menthetőt.

-          Hogy az a… – szakadt ki Zekből – Nem azért csinálom ezt, mert annyira élvezem, hanem azért, hogy bebizonyítsam neked hogy, ha akarod, megoldhatjuk a problémát, de ez egyedül nem megy.

-          Akarom, persze. Csak adj időt kérlek, egy keveset. Szükségem van egy kis időre még.

-          Még? Ennyi nem volt elég, amit kaptál?

-          Most mennem kell, de jelentkezem, ígérem. Keresni foglak.

Amint ezt kimondta elindult vissza a város felé, Zek mire észbekapott, Luc már eltűnt a kanyarban. Hiába rohant utána, nem találta sehol sem.

-          Úgysem rázol le, ilyen könnyen semmiképpen. – üvöltötte Zek a tájba.

Egy gyors mozdulattal beugrott a bozótosba és csörtetni kezdett abba az irányba, amelyikbe Lucot sejtette menni. Csodálkozott rajta, hogy barátja ilyen gyorsan halad, annak ellenére, hogy sosem szerette a nagy bokrokkal és egyéb növényekkel benőtt részeket. Egészen addig szentül hitte, hogy hamarosan a fiú hátába kerül, amíg ki nem bukkant a város határában. Egész úton semmiféle jelét sem látta, hogy bárki is ment volna arra előtte, de ezen már csak utólag gondolkozott el.

-          Egy-null neked. De jössz te ég az én utcámba, barátocskám. – dünnyögte az orra alá, majd hazament.

   A következő napokban hiába várta Zek a levelet vagy esetleg egy személyes találkozót, egyik sem történt meg. Mígnem egyik este Chris ugrott be látogatóba. Jean-Pierre a következő napon utazott el, hogy beszerezhesse a szükséges fémeket, így megkérték Zeket, segítsen be a kovácsműhelyben. Az igazság az volt, hogy Chris, érezte a fiún, titkol valamit, valamiben sántikál, ezért akarta a lehető legtöbb ideig szemmel tartani. Amúgy nélküle is elboldogult volna Theoval. A műhelyben töltött napok tökéletesen kimerítették az unalmas fogalmát. Néhány vevő érkezett csak, általában ásófejet vagy ehhez hasonló szerszámokat kerestek, ezekből volt bőven előre elkészítve. Csak le kellett akasztani, kiadni és a fizetséget a helyére tenni. Zek olykor már látványosan szenvedett a műhelyben, nem győzött normális viselkedést magára erőltetni, mikor vevő érkezett. Az egyetlen dolog, ami ott tartotta az a fizetség volt. Nem volt túl sok, de épen elég ahhoz, hogy ne akarjon lemaradni róla.

Néhány nap múlva megérkezett Jean és Zek szabad lett. Megkapta fizetségét, amit rögtön el is akart költeni új ruhára, de a szabónál lévő ruhák nem tetszettek neki. Megbeszélte, hogy milyet képzel el magának, az viszont bőven meghaladta volna az erszénye lehetőségeit. Nem tehetett mást, le kellett mondani az elképzelt új ruhákról. Azonban más oka is volt, hogy a város összes szabóját végig járta, gondolta, hátha közben összefut Luccal, de nem így történt. Mígnem egyik este, mikor haza ért, egy levél várta. Családja igencsak meglepődött, mikor megtudták, hogy a levél milyen kerülő úton érkezett meg hozzájuk. Zek reményei újra éledtek, szinte újongott, mikor kezébe vette. A szobájában olvasta el, amiben Luc azt ígérte neki, hogy másnap naplemente után várja őt a tisztáson, melyen régebben oly sok időt töltöttek el. A levél hatására a fiú annyira izgatott lett, hogy nehezére esett aludni is. Egészen addig nem nyugodott meg, amíg el nem jött az indulás ideje. Nem akart sietni, de türtőztetni sem bírta magát, így hamar oda ért a tisztásra. A nap narancsszínbe borította a fák tetejét, így volt ideje felvenni a nyugodtság álcáját, mire megérkezik Luc, gondolta ő. Csakhogy nem igazán sikerült neki a dolog, mire elkezdett sötétedni, már nem is foglalkozott vele. Várakozás közben, kitalálta, hogy megmássza a közeli tölgyfát. Kétszer is neki kezdett, de mind a két alkalommal a földön kötött ki. Végül is feladta, leporolta a ruháját és kényelmesen elhelyezkedett a fa tövében. Időközben teljesen besötétedett, de Luc nem jelent meg.

-          Fene, lehet rajta kapták és nem tud eljönni? Vagy ez csak elterelés volt és valójában hajnalban jön majd? – vázolta fel Zek az esetleges lehetőségeket.

A lehetőség, hogy átverték, eszébe sem jutott. Egészen addig, míg az eső el nem kezdett szakadni. A fa alatt, nem érte a víz, innen nézett szét a tisztáson, amit már vagy háromszor körbejárt időközben, de sehol sem mozdult semmi sem. Mígnem a háta mögött egy bokor rezdült, de kiderült, hogy csak egy vaddisznó az. Szívét mind jobban szorongatta a bánat, de a remény még tartotta magát, hogy talán majd napfelkeltekor…

Hiába virrasztotta át az egész éjjelt, napfelkeltekor sem történt semmi sem. Végül kétségbeesetten, hol a dühével, hol a csalódottságával viaskodva, elindult haza. Otthon aztán alapos fejmosást kapott, amiért egész éjjel távol volt. Elmondta, hogy a levél személyesen Luctól jött és találkozni akart vele, felolvasta családjának is, hogy mi áll benne. Majd hirtelen mindenki néma csöndbe burkolózott, Zek pedig ledöbbent családja hangulatán. Tisztán érezte, hogy titkolnak előle valamit, pontosabban van valami, amit ők tudnak, de neki még senki sem mondta.

-          Mi az? – fakadt ki Zek.

-          Hát, fiam, szóval, mondanom kell neked valamit… – kezdte el az apja.

-          Jó, jó, gyorsan, mondd már. Mi az?

-          Szóval, tegnap este, miután besötétedett, éppen a városkapunál jártam és láttam egy díszes hintót távozni, Luc ült benne és az a nő.

-          Micsoda? Jól láttad? Ez biztos?

-          Teljesen, Luc még rám is nézett.

Zek teljesen magába roskadt, szóhoz sem jutott, némán felállt és elindult kifelé.

-          Hová mész kisfiam? – kiabált utána az anyja, egyre kétségbe esetten.

-          Jean-Pierrehez. – kiáltott vissza, mikor már anyja bánata is az ő szívét markolászta.

Lassan haladt az úton, nem nézett fel, oldalra sem, csak a földet bámulta és a levélen gondolkozott.

-          Jól van Zakariás, akkora szamár vagy. Egy hatalmas naiv szamár, nem is farkas. Voltál akkora ostoba, hogy elhidd, kellesz még neki. – dünnyögte az orra alá.

Mikor dühe már féktelenül tombolt és célpontot keresett, amire lecsaphat, a fiú megadta neki. Saját fejét kezdte el ütni, ahol érte, miközben csak szidta a hülyeségét. Mire a műhelyhez ért, néhány zúzódás meg is látszott rajta, csak ekkor hagyta abba saját maga bántalmazását. Egy hirtelen mozdulattal benyitott az ajtón, majd meglepődött, mikor Christian vidám tekintete rá tévedt és átcsapott aggódásba.

-          Mi történt veled? Ki bántott? Miért nem ütöttél vissza? – záporoztak belőle a kérdések.

-          Én. – mondta ki halkan.

-          Mit te?

-          Én bántottam saját magam. – lökte oda, kicsit dühösen.

-          Még egyszer ilyet teszel magaddal, tőlem kapod a következő adagot. – üvöltött vele Chris.

-          Itt vagyok, ne fogd vissza magad. – nézett fel a földről Zek, egyenesen barátja szemébe.

-          Te kis hülye. – mondta, miközben a fiú arca felé emelte kezeit.

Zek összerándult a mozdulatra, de nem lépett odébb. Chris belefagyott pár másodpercre, majd tovább vitte a karjait és óvatosan közre fogta a fiú arcát.

-          Nyugi, nem bántalak. De ne merészeld gyűlölni magad, főként fizikailag ne merd még egyszer megütni magad. Mert, azért harapok legközelebb. Inkább mondd el, mi bánt?

-          Az, hogy egy hülye vagyok. Olyan naiv és hülye, hogy nincs még egy másik a világon olyan, mint én.

-          Nem ezt kérdeztem.

-          Hagytam magam átverni.

-          Fejtsd ki.

-          Rendbe akartam hozni a barátságom Luccal, írtam neki levelet, találkoztunk pár hete. Aztán írt nekem egy levelet, hogy találkozzunk tegnap a tisztáson, naplemente után. De nem jött el. Sőt, apa látta, amint az este elhagyta a várost, azzal a vámpírnővel. Én meg ott vártam kint egész éjjel, hátha csak feltartják valamivel.

-          A szakadó esőben is?

-          Abban is, csak reggel mentem haza, miután már felkelt a nap.

-          Így jár mindenki, aki megbízik egy vámpírban. Ezt mindig meg kell tanítani már a legelején. Ha majd oda jutsz, hogy te is tanára leszel egy kölyöknek, az első dolgok között legyen az, hogy megtanítod neki, sose bízzon meg egy vámpírban. Mert különben így jár, mint most te.

-          De én nem bíztam meg abban a nőben. Nem is tudott róla, titokban jutattam el a levelet Lucnak.

-          Nem számít.

-          Dehogynem számít! Mondom, nem tudott róla.

-          De Luc is vámpír. – bökte ki gyorsan Chris.

Zek szóhoz sem jutott, eleinte nem hitt a fülének, aztán az agyának nem akart hinni. Olyan kétségbeejtően viaskodott magában, hogy teljesen befelé fordult. Jó fél óra is eltelt, mire meg tudott szólalni.

-          Biztos?

-          Biztos.

-          De biztosan nem gonosz, elvégre ő Luc.

-          Nem azt mondtam, hogy gonosz, hanem azt, hogy vámpír. – szögezte le tárgyilagosan Christian.

-          Nem értem. – makacskodott Zek.

-          Majd megérted, de legyél nagyon óvatos velük. Lehetőleg ne is keresd őket.

-          Ezek után nem is fogom, ha akar valamit, majd ő keres meg.

-          Remélem, nem fog. Téma lezárva! – tett pontot a beszélgetés végére az idősebb farkas.

Zek még dohogott magában, mikor egy hirtelen mozdulattal, maga sem tudta, hogy miért, de megpördült és az ajtó felé nézett, így tett Christian és Jean-Pierre is.

-          Üdvözlet az uraknak! – köszönt az idegen.

-          A két farkas csak nézte az idegent, furcsállták, megpróbálták kifürkészni szándékait. Majd nyugalommal fogadták, mikor semmiféle rossz szándékot nem éreztek benne.

-          Üdvözöllek barátom! – köszönt vidáman a kovács.

-          Ők a barátaid Jean-Pierre? Csak mert, olyan furcsán néznek rám.

-          Ó, persze, bocsáss meg. Christian és Zakariás, vagyis Zek. Nyugodtan beszélhetsz előttük, nem civilek.

-          Nahát, rokonság? – érdeklődött a férfi.

-          Nem, ők mások. De mielőtt elfelejtem, Christian, Zek, had mutassam be Lokit. Egy kedves ismerősöm és barátom.

-          Ő sem ember, ugye? – érdeklődött Zek.

-          Nagyon jó megfigyelés, ifjú barátom. – mondta meglepődve a kovács.

Chris vidáman mosolygott Zekre, majd elismerően bólintott.

-          Most már te is megérzed a nem emberi lelkeket. Helyes, most már te is érezni fogod Lucon a változást.

-          Hmmm, lehet nem lesz ez olyan jó dolog. – vette elő a szokásos ellenkezését Zek.

-          Nem azt mondtam, hogy jó lesz. Csak hasznos. – mondta Christian, miközben felemelte az egyik kezét, jelezvén nem akar erről több szót ejteni.

Zek nagy szusszanással fújta ki a levegőt, de nem hozta szóba ezt a témát megint. Loki és Jean-Pierre kimentek a műhely elé, ahol egy nagy kordély állt, megrakva fémmel. A kordély egyik oldalán, elkülönített részen pedig a rendelt, különleges eredetű fém pihent. Nem volt nagy, ránézésre egy kardra volt elég, többre biztosan nem.

-          Loki, ez gyorsan ment. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elhozod.

-          Elvállaltam, megígértem, hát teljesítettem is, ahogy kötelesség szerint kell. – húzta ki magát a férfi.

Ekkor jött ki a két farkas is, a kovács egy pillantással a különleges fémre, majd Zekre pillantott. Egy mosoly villant át az arcán, majd újra komolyságot erőltetett magára.

-          Hol a ló, ami ezt a kordélyt húzta? – érdeklődött Zek.

-          Otthon maradt. – mondta érzelemtől mentesen Loki.

-          Akkor hogy került ide?

-          Én húztam ide.

-          Honnan?

-          Messziről.

-          Pontosabban?

-          Pontosabban, onnan, ahol élek és dolgozok.

-          Pfffffff… -- csapott a fejéhez Zek.

Loki nem szólt semmit sem, ahogy a többiek sem. Lepakolták az árut, Jean-Pierre kifizette, majd elköszöntek egymástól. Loki indult is haza, bár az üres kordély is volt vagy száz kiló, a férfi mégis játszi könnyedséggel húzta maga után. Zek csak ámult és bámult, bár ez nem látszott meg rajta, nem is állt szándékában a többiek tudomására hozni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.