Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barátság 4

2010.09.19

   A következő nap estéjén tartották Lilith tiszteletére rendezett bált. A vámpír nem mutatkozott aznap, hivatkozva arra, hogy a bálra készül fel. Luc és Zek egész nap be voltak zsongva, hogy aznap este a díszvendég kíséretét ők alkotják. Lázasan készültek is a bálra, gyakorolták az illemet és próbálgatták a ruhákat. Hamar el is jött az este, a vendégek sorra érkeztek. Már mindenki megérkezett, csak a díszvendég várakoztatta meg őket. Egy szolga törte meg a csendet és jelentette be Lilithet, mire a két fiú a lépcső aljába álltak és várták, hogy vágyaik tárgya megérkezzen hozzájuk.

Méltóságteljesen vonult le a lépcsőn, hogy mindenkinek legyen ideje megcsodálni őt. A lépcső alján megfogta Luc és Zek kezét és elvegyültek a tömegben. Sokat beszélgettek hármasban a történelemről, régi szokásokról és az aktuális politikáról is, néha megzavarta őket egy-egy vakmerőbb ember, de a többséget távol tartotta Lilith bűbája.

Az első pár órában nem is volt semmi gond, de aztán erős szédülés tört Zekre. Eleinte próbálta észre sem venni, hogy nehogy ott keljen hagynia a remek társaságot, de aztán annyira nem bírt magával, hogy már Lilithnek is feltűnt.

-          Mi a baj kedvesem? – cirógatta meg az arcát.

-          Nem tudom, nagyon szédülök, talán némi levegőre van szükségem.

-          Óóóó, ezek az igények, de majd ezen is változtatunk hamarosan. – kacagott fel a nő.

-          Kimegyek pár percre, sietek vissza. – jelentette ki Zek és óvatosan felállt, majd elindult a kijárat felé.

Kiérve nekitámaszkodott az erkélyszegélynek és csak nézett bele a sötétségbe. Ahogy szedte a friss; éjjeli levegőt egyre kevésbé szédült már. Aztán egy fehéren csillogó szempárra lett figyelmes, ahogyan őt nézi.

-          Vajon milyen állat figyelheti őt most éppen? – tanakodott magában.

Eközben odabent Luc apjának áradozott a vámpír, hogy ilyen csodálatosan még sehol sem érezte magát eddig, a királynak melegen ajánlani fogja ezt a családot, mint megbízható hűbérest. Majd eszébe jutott, hogy Zek még nem tért vissza. Habozás nélkül karon fogta Lucot és kimentek Zek után. Még ki sem értek a teraszra, de a fénylő szempár hirtelen eltűnt.

-          Elment, de jó neki, hogy csak úgy szabadon járhat, kelhet, ahogy akar. – sóhajtozott Zek.

-          Zek! Már vártalak ám nagyon. Úgy hiányoztál nekünk.

Luc helyeselt és annyi bódult volt Lilith bűbájától, hogy arra sem figyelt, miket mond.

-          Vagy talán annyira hozzászoktál már a földeken a friss levegőhöz, hogy meg sem tudsz lenni nélküle? – kérdezte, mintha éppen egy nagyon jó viccet mondott volna.

A vámpír megdöbbent és alig hitt a fülének.

      -     Miről beszélsz Luc, kedvesem? Milyen földekről?

A fiú szinte azonnal észbe kapott és mintha jeges vízzel öntötték volna le, tért észhez. Zek is lebénulva nézett barátjára, mintha az életét akarnák elvenni tőle.

      -     Jaj, hát izé… semmi komoly, csak vicceltem. – próbálkozott elvenni a szavai élét, de elkésett vele.

      -     Mutassátok csak, mi jár a fejetekben, most már tudni akarom. – csattant fel a vámpír.

Néhány perces agyfürkészés után aztán borzalmas fintort vágva, leírhatatlan undorral nézett Zekre. Zek nem kicsit ijedt meg a tekintetétől, érezte, az álcája porba hullt, most már vége az egész színházasdinak. Kicsit belül meg is könnyebbült, hogy végre megszabadult a terhétől.

   A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy Lilith ott termett előtte és egy hatalmasat lökött rajta. Zek tehetetlenül repült át a levegőn, végül a lépcső aljában kötött ki, a sárban.

Végtelenül megalázottnak érzete magát és fájt a lelke, így barátját szólította.

-          Luc!

-          Ne Lucoz itt nekünk, te paraszt. Ott a helyed, ahová löktelek.

-          Luc, kérlek!

-          Bocs Zek, de lehullt az álcád, most már nincs mit tenni. – vetette oda barátjának, miközben a tekintete kérlelhetetlen hidegséget árasztott.

-          De van. – csattant fel Lilith, még el kell beszélgetnünk apáddal erről a színjátékról – Mire végzünk, tűnj el a szeme elől, különben meglátod igazi haragomat.

-          Luc kérlek, hiszen a barátok vagyunk jóban-rosszban. – próbálkozott Zek.

-          Mit vársz, mit tegyek?

-          Állj mellém, kérlek.

-          Ugyan Zek, lássuk be, sosem volt az erősséged ez az úri viselkedés.

Luc szavai jeges tőrként hasítottak Zek szívébe, amitől forró könnyek árasztották el a szemeit. Az egész világ homályos lett, csak két árnyat látott, amint elindulnak befelé a terembe. Aztán egy erős, de gyengéd kéz karolta át az egyik karját és felhúzta a földről. Próbálta letörölni a könnyeit, hogy lássa azt a valakit, de makacsabbak voltak azok annál, hogy ilyen könnyen eltűnjenek. Sírástól elcsukló hangon kérdezte meg.

-          Ki az?

-          Nyugi kölyök, Chris vagyok. Elviszlek innen biztonságba. Rám bízod magad?

-          Aha, felelte. – miközben könnyei záporozni kezdtek az arcáról.

Eddigre a vámpír és kísérete félrevonta Luc szüleit, hogy számon kérje rajtuk ezt a színjátékot.

-          Hölgyem, biztosíthatom, nem ön ellen terveltük ki. – szabadkozott a földesúr.

-          Akkor is kikérem magamnak, hogy ilyen megalázó dologban volt részem.

-          Elnézést kérem, nem így kellett volna történnie.

-          De nem ám, kénytelen leszek a királynak elmondani, hogy milyen ocsmány dolgok történnek itt.

-          Ne tegye, kérem, bármit megteszünk, csak ne árulja el a királynak ezt a sajnálatos eseményt.

-          Bármit? – vágott rá a lehetőségre a vámpír.

-          Úgy van! – válaszolta Luc apja.

-          Hmm, végül is magam is szeretem a színjátékokat. Meg kell hagyni, nagyon jól játszotta a szerepét mindenki. Jobban belegondolva, egészen takaros kis előadás volt. Tartom magam a korábbi megegyezésünkhöz, ha Luc elkísér engem utam további állomásaira.

-          Legyen úgy. – vágta rá az anyja.

A vámpír önelégülten mosolygott és élvezte, hogy ilyen szerencsésen alakul számára az este.

   A bál pedig folytatódott, ahogyan el volt tervezve, bár Luc szülei nagyon kényelmetlenül érezték magukat, Luc lelke mélyén is ébredezni kezdett a bűnbánat és a barátja iránt érzett sajnálat. Ezek az érzések egyre inkább megtörték a vámpír bűbáját, teljesen nem, de annyira igen, hogy már józanésszel fel tudta fogni, mit is cselekedett az előbb. A rossz érzése annyira kínozta, hogy inkább a vámpír kellemes bódító auráját választotta, a cselekvés helyett.

Zek lelke ordított, majd összeroskadt bánatában, ami a testén keserves sírásban mutatkozott meg, Mire Chris hazakísérte, addigra kifáradt annyira, hogy jártányi ereje sem maradt. Mikor benyitottak az ajtón, Zek anyja rémületében felsikított és fiához rohant.

-          Zek! Kisfiam, mi van veled?

De a sírástól válaszolni sem tudott, megtette helyette Chris.

-          A bálon, saját barátja buktatta le, igaz, nem szándékosan. Utána pedig meg sem próbálta megakadályozni, hogy megalázzák.

-          Szegény kisfiam, annyira éreztem, hogy ez lesz belőle. Most már itthon vagy. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj, mi szeretünk téged.

Ebben a pillanatban Zek sírását mintha elvágták volna. Néma csönd telepedett a házra, Chris érezte, most észnél kell lennie.

-          Szerettek? – hörögte Zek félelmetes hangon – Luc is ezt mondta! – szemeiből vadállat dühe sugárzott

A családja annyira megijedt fiúk reakciójától, hogy azt sem tudták, mi történik. Chris maradt csak teljesen józan és egy gyors ugrással Zek és családja között termett.

A fiú hirtelen eszmélt fel, ebből a furcsa állapotból, majd látva anyja arcán a félelmet saját gyermekétől, újból sírásban tört ki.

A padlóra rogyott és úgy tűnt, többé nem is tud onnan felkelni. Christian támogatta be az ágyára.

      -     Melyik növényeket szokta használni, ha valakit meg akar nyugtatni és el akar altatni? – fordult Chris Zek anyjához.

      -     Ott vannak a fiókban, az ágya melletti fiókban. Azok a szürkés zöldek.

Nem habozott a vándor, két pirulát lenyomott Zek torkán és egy nagy adag vizet küldött utánuk. Negyed órába telt, mire Zek teste elernyedt és mély álomba zuhant.

-          Most már nem lesz gond, elaludt. Holnap visszanéznék megnézni, hogy van.

-          Persze, jöjjön csak bátran. Köszönöm, hogy hazahozta hozzánk.

   Másnap reggel Zek még az igazak álmát aludta, mikor kopogtak az ajtón. Anyja nyitotta ki, majd behívta Christ, udvariasan reggelivel kínálta, amit a férfi köszönettel visszautasított. Benyitottak a fiúhoz, de semmi jelét sem adta, hogy ébredezne, mellkasa ütemesen járt fel és le. Leültek az asztalhoz beszélgetni.

-          Nem tudom elmondani önnek, mennyire hálás vagyok azért, hogy tegnap este haza kísérte a fiunkat.

-          Részemről ez természetes, asszonyom.

-          Olyan érzékeny gyerek még, nagy szíve van, de túlságosan is érzékeny. Bárcsak ne venné ennyire szívére a dolgokat.

-          Tegnap este megrendült a bizalma az egyetlen igaz barátjában. Azért ez valahol érthető reakció volt tőle, bár valóban nagyon a szívére vette. – értett egyet Chris.

-          Szegény gyerek, mi lesz így vele? – szörnyülködött Zek anyja.

-          Hadd nyugtassam meg asszonyom, nem lesz mindig ilyen.

-          De hát, mióta megszületett, ilyen.

-          Ezen lehet segíteni, ha ő is akarja, akkor egy érzelmileg is erős, határozott személyiség lehet belőle. Aki az ilyen helyzetekben is megőrzi hidegvérét.

-          Gondolja ez lehetséges? Bárcsak az lenne!

-          Ha elfogadja a barátságomat, akkor segíthetek neki ebben. – jelentette ki nagyon komolyan a férfi.

-          Hát, nagyon változékony a hangulata, főleg mostanában, néha olyan, mintha fel akarna robbanni valamitől.

-          Higgye el asszonyom, tudom milyen rossz most neki, de idővel ez is elmúlik majd.

-          A legjobb lesz, ha ezt megbeszéli Zekkel, remélem nem fordult nagyon magába. Fel is keltem máris.

Halkan reccsent az ajtó, majd kezét óvatosan fia vállára tette és finoman végig simította az oldalát, de a fiú semmilyen reakciót sem mutatott. A következő ötlete az volt, hogy az arcát simogatja meg. Ez már hatásosabb ébresztőnek bizonyult, mint az előző kísérlet.

-          Ne, Luc, hagyjál. Nem akarok most gyakorolni. – nyögte rekedt hangon.

-          Zek, fiam, én vagyok az. Ébredj!

Kinyitotta a szemét, pislogott kettőt, majd lecsukta szemeit.

-          Anya.

-          Tessék?

-          Hogy kerülök az ágyamba?

-          Christian hozott haza az éjjel.

-          Christian?

Zek szemei hirtelen nyíltak fel, addig úgy is maradtak, míg a szobája ajtajában álló férfit be nem fogták és agya fel nem dolgozta, hogy kit is lát. A férfi barátságos arcot vágott és intett egyet Zek felé. A fiútól csak egy félmosolyra futotta, majd eszébe jutott az éjjeli események sorozata. Sokáig csak bámult maga elé, szíve rettentően fájt, de ez úttal nem késztette sírásra. Esze nem tudta feldolgozni azt, amit szíve súgott, hogy legjobb barátja hagyta cserben és fordult ellene, mikor a legnagyobb szüksége volt rá. Ahogy így végig gondolta a történetet, düh kezdett formálódni benne. Úgy érezte, hogy sírás helyett vissza kellett volna támadnia a nőre, aki ártani akart neki. Lucot pedig számon kellett volna kérnie. Egyre haragosabb lett, de leginkább magára, amiért olyan gyerekesen viselkedett éjjel.

-          Zek! Hagyd! Ne gondolj most erre, meg semmi másra sem, most. Inkább kelj fel és öltözz, szeretnék veled beszélgetni egy kicsit az erdőben. – szakította félbe a gondolatmenetet Chris.

-          Miért? – makacskodott Zek, csak azért is.

-          Megtudod, ha velem jössz, ha meg nem, akkor sosem fogsz választ kapni erre. – mosolyodott el a férfi.

Zek kíváncsiságát sikeresen keltették fel ezek a szavak. Olyannyira, hogy más sem járt a fejében, csak az, hogy mit akarhat mondani neki Christian. Az előző gondolatmenet mintha sosem született volna meg, olyan hirtelen és nyomtalanul tűnt el.

-          Egy erdei séta, így reggel jót fog tenni, főleg ilyen remek társaságban. – amint megfogalmazódtak benne ezek a szavak, elnyúlt az arca és a fejéhez kapott – Én hülye vagyok, hogy a fenébe jutnak eszembe ilyen gondolatok? – töprengett tovább magában.

-          Mondtam Zek, hogy ne gondolkozz, csak cselekedj. – váltott kicsit szigorúbb hangnemre a férfi.

-          Ahhoz előbb ki kell menetek a szobámból, hogy fel tudjak öltözni.

Chris száján hatalmas mosoly futott végig, míg anyja is megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Mire egyedül maradt a szobában, addigra valamilyen ismeretlen eredetű jókedv lett úrrá rajta. Érezte, hogy most lenne oka a szomorúságra, de nem akarta átélni. Inkább a boldogságot választotta, még ha ez egy tudatlan boldogság volt is. Egyszerűen csak élvezni akarta azt, amit éppen érez, nem akart gondolni semmire sem. Amint felöltözött, kilépett a szobájából, Chris már az ajtóban várta.

-          Mehetünk?

-          Felőlem. – vigyorgott Zek.

Anyja nem értette ezt a hirtelen hangulatváltozást, de nem akarta elrontani fia jókedvét. Így csak egy szelet kenyeret és rajta két szelet szalonnát nyomott fia kezébe. Felemelte a kenyeret Chris felé mutatva vele, de a férfi csak a fejét rázta.

   Mire bevették magukat az erdőbe, addigra Zek úgy érezte magát, mint aki részeg. Legalábbis így gondolta, mivel nem ismerte azt a tudat állapotot. Mindketten úgy haladtak, mintha az erdő fái és bokrai is segítenék őket a haladásban. Olyan érzetett keltett az egész Zekben, mintha a növények félre hajlanának az útjából. Agyát és egész fejét bizsergés töltötte meg, ez az érzés csöppet sem volt kellemetlen számára, sőt nagyon élvezte. Észre sem vette az idő múlását és máris megérkeztek a tisztásra, ahol sokszor szokott egyedül lenni régebben.

-          Na, hogy érzed magad? – kezdte a beszélgetést Chris.

-          Mint aki részeg, szédülök, zsibbad az agyam és egyfolytában vigyoroghatnékom van. Ami a közelségeddel arányosan nő. Látod, hülye is vagyok, mert ezt soha senkinek sem vallanám be, neked meg egyből elmondtam, csak kérdezned kellett.

-          Ebben nincs semmi rendkívüli sem. – mondta Christian, miközben jól hallhatóan jókedv bujkált a szavaiban.

-          Hogyhogy nincs? – érdeklődött Zek bárgyú mosollyal a száján.

-          Ez így természetes, most még így reagálsz arra, hogy egy fajtársad van a közeledben.

-          Korábban is volt már ember a közelemben, sosem éreztem ilyet velük kapcsolatban. -- mondta Zek, miközben úgy nézett Chrisre, ahogyan a hibbantakra szoktak.

-          De te nem vagy ember! – jelentette ki a férfi erőteljes hangon.

Zek a kezeit kezdte nézegetni, tapogatta az arcát és a haját is, testét is végig tapogatta, majd megszólalt.

-          Hát pedig nekem nagyon is embernek tűnök. Teljesen emberi testem van.

-          De te nem a tested vagy. Te, vagy ha úgy jobban tetszik, a lelked nem ember.

-          Hát mi?

-          Farkas. – vágta rá Chris.

Zek humora egy pillanat alatt elszállt, csak ült némán, mint egy hal és nézett maga elé. Az futott át az agyán, hogy ezen most röhögnie kéne és finoman vállon veregetnie Christiant, amiért ilyen jó poént lőtt el. De ennek ellenére, tejesen komoly maradt és valahogy nem tudott ellenkezni ezzel a kijelentéssel.

-          Mindig is szerettem a farkasokat, annak ellenére, hogy gonosznak mondják őket. Dehogy én is az lennék, ez sosem jutott eszembe.

-          Pedig így igaz.

-          És ezt hogyan kell értenem? Teliholdkor átváltozok? Hegyes fülem nő, a fogaim is megnőnek, meg bundám lesz?

-          Nem, nyugi. Semmi ilyesmi sem lesz. Semmilyen külső változás sem lesz majd látható rajtad. A személyiséged fog majd megváltozni, idővel.

-          Milyen lesz? – kérdezte őszintén Zek.

-          Majd meglátod, ha eljön az ideje. Nem azért vagyok itt veled, hogy megmondjam milyen leszel és hogyan fogsz majd viselkedni. Hanem azért, ha valamit tapasztalsz és nem értesz, megkérdezd tőlem, én meg elmagyarázom neked.

-          De ha nem mondod meg, hogy milyen változások lesznek, akkor honnan tudjam, hogy mikor történik? – faggatta egyre erőszakosabban Christ.

-          Nyughass már kölyök. Amint itt van az ideje, tudni fogod és megtörténik. De ahhoz akarnod kell és elfogadnod, hogy te farkas vagy, nem ember.

-          És azt hogyan kell csinálni?

-          Gyakorolj sokat, híved elő azt, ami benned lakozik.

-          Hogyan?

-          Erre magadtól kell rájönnöd.

-          Ne csináld már, ennyit tudsz csak mondani??? – akaratoskodott Zek.

-          De csinálom! Olyat is tudok rólad, amit te még csak nem is sejtesz magadról. Ennyit mondok most, mert ennyit kell tudnod jelenleg. De ha belevágsz, akkor vedd tudomásul, hogy én vagyok a főnök. Azt csinálod, amit mondok és akkor, mikor mondom, világos? – váltott komoly, baljós hangnemre Chris.

Zek meglepődött ezeken a szavakon és a hirtelen hangulatváltozáson is, de erős késztetést érzett belülről, hogy azonnal igent vágjon rá. Rövid habozás után, rá is vágta.

-          Erről van szó kölyök. Most mennem kell dolgozni, gondolkodj el azon, amit mondtam és vigyázz nagyon magadra. Számítok rád, te pedig számíthatsz rám.

Ezzel el is indult Chris a város felé, már takarták a bokrok, mire Zek utána kiabált és futott.

-          Várj meg, szeretnék kérdezni valamit. Miből veszed, hogy nem állok elő ezzel a mesével a családomnak.

-          Nem fogsz, egyszerűen tudom, hogy nem így lesz. De ha meg is tennéd, bolondnak néznének. Ja, még egy jó tanács, senkinek se áruld el magad soha. – intette meg Zeket.

A városig tartó rövid utat együtt tették meg, majd Zek haza indult, míg Chris a kovácsműhelybe.

 

 

   Napok teltek el, mire újra találkoztak, legalábbis Zek ezt hitte. Nem tudta, hogy Chris folyamatosan vigyázz rá mentálisan és néha titokban meg is lesi, hogy tanítványa mit csinál éppen. Aztán egyik reggel, mikor az éjjeli eső éppen elállt már, tettek egy sétát a városban. A kovácsműhely előtt álltak, amikor a vár felől a vendégségbe érkezett nő hintója haladt el mellettük. Zek elkapta, amint Luc a már jól ismert ábrázatával les kifelé az ablakon. Mikor tekintetük találkozott Luc arcán ijedtség jelent meg, majd gyorsan behúzta a függönyt. Néhány méterrel tőlük a hintó megállt, majd lassan kinyílt az ajtaja és Luc szállt ki.

-          Istenem, ide fog jönni. – döbbent le Zek, de ugyan akkor szíve is hevesen kezdett verni, hogy talán végre megjött barátja esze.

Luc megállt Zek előtt és ujjait tördelve némán figyelte őt. Úgy tűnt, hogy valamit mondani akar, de nehezen találja a szavakat.

-          Igen? Hallgatlak! – mondta Zek, bár hangjában több düh volt, mint amennyit akart, hogy legyen és kevesebb vidámság.

-          Szóval, hát izé… -- kezdte Luc -- …most el fogok utazni, egy időre biztosan.

-          Tessék? – döbbent meg Zek.

-          Tudod, hintó, lovak, utazás. – próbálkozott értelmesen beszélni Luc.

-          Nem vagyok hülye, tudom mit jelent az, hogy elutazol. Ne akarj kioktatni. – majdnem ordított Zek.

-          Ne ordíts, nem kell.

-          Mi az, hogy nem kell?! Az eszem megáll!!! Hátba döfsz és mikor azt várom, hogy bocsánatot kérj, mert már meg akartam mondani neked, hogy igazán olyan nagyon nem is haragszom rád. Akkor te elém állsz és közlöd, hogy lelépsz?

-          Nem végleg, csak egy időre, visszajövök.

-          Mikor? Holnap? Holnap után?

-          Nem, olyan hamar biztosan nem.

-          Hát? – most már valóban üvöltött vele Zek, kikelve magából, az egész utca füle hallatára.

-          Nem tudom.

-          Te…te…

De nem tudta befejezni a mondatot, mert dühében nem jutottak eszébe a megfelelő szavak. Végül csak leköpte Luc cipőit és majdnem meg is rázta a ruhájánál fogva, hogy visszakapja barátját. Hogy azt hallja tőle, mégsem utazik el, inkább itt marad és rendbe hozzák a barátságukat.

Christian elégedett mosoly kíséretében kacsintott Jean-Pierre, aki egy elismerő biccentéssel jelezte, hogy sokkal több van a fiúban, mint amit eddig gondolt róla.

-          Valami gond van? – hajolt ki a hintóból Lilith.

Zek kissé megijedt a nőtől, de szinte abban a pillanatban Chris jobbról átvetette a karját Zek vállain és megszólalt.

-          Semmi olyan, amibe nekünk bele kéne szólnunk.

-          Valóban? – húzta fel a szemöldökét a vámpírnő és kicsit visszavett a határozottságából.

-          Valóban! – csatlakozott Jean-Pierre is a kis csapathoz és Zek baljára állt.

A fiú megnyugodott, sőt erőre kapott, önbizalommal telve barátja szemébe nézett. Nem látott ott mást csak bánatot és ködöt. Nem értette mi ez, de valahogy kedve sem volt megkérdezni.

-          Luc kedvesem! Gyere, menjünk, hagyjuk itt ezeket a parasztokat, hadd élvezzék egymás társaságát. – húzódott vissza a hintóba Lilith.

Luc szótlanul engedelmeskedett Lilithnek, beszállt a hintóba, becsukta az ajtót, majd elindultak. Zek csak nézte, ahogyan barátja egyre távolodik tőle, minden egyes megtett méterrel egyre erősebben szorította valami a szívét. Mire a hintó eltűnt a városfalon kívül, addigra legszívesebben ismét zokogott volna.

-          Na, kölyök, ne csináld már! Gondolj arra, hogy mennyi minden áll előtted. Meg kell ismerned magad és ki is kell teljesítened. Sok munka lesz, de erősebb leszel tőle. Aztán majd helyre teheted ez a Luc gyereket is.

Zek számára balzsamként hatottak Chris szavai, de leginkább az érintése. Hagyta, hogy újdonsült barátja kellemes kisugárzása körbeölelje, mint egy nyugtató szellő, ami nem száll tova, hanem vele marad, talán örökre.

   A következő három hét lassan és szürkén telt el. Semmi rendkívüli esemény sem történt a városban, Zek reményei ellenére, még csak egy levél sem érkezett Luctól. Zek családja a földeken dolgozott, hiszen javában tartott már az aratás, a dolgos kezekre pedig igen nagy szükség volt. Egyik éjjel, mikor a fiú azt próbálgatta, hogyan tudná felhozni lelke mélyéről azt, ami ott van, megtalálta a megoldást. Rájött, ha elméjét elcsendesíti, akkor érzések, hangulatok, cselekvések formájában egy sokkal mélyebb szintre ér. Ez a szint valamilyen oknál fogva erősen vonzotta őt. Az első pár napon keményen meg kellett küzdenie, hogy elérje ezt a szintet, de aztán egyre könnyebb lett ugyan oda visszajutnia. Minden ilyen alkalom után erősebbnek, frissebbnek érezte magát, nagyon tetszett neki ez az állapot. Egyik alaklommal rá is kérdezett erre Chrisnél, aki csak vidáman bólintott egyet és annyit mondott.

       -     Jól van kölyök. Csak így tovább, minden nap.

Miközben egyre jártasabb lett a technikában, a fájdalma is enyhült valamelyest. Ahogyan több figyelmet fordított a saját fejlődésére, úgy lett egyre élhetőbb az élete. Egészen addig, míg egy napsütéses őszi délutánon munkája a várba nem szólította. A földesúrnak adó fejében járó terményt kellett bepakolni a raktárakba. A dolog nem zavartatta Zeket túlságosan, hiszen megtanította magának, hogy csak a munkára és közvetlen környezetére figyeljen. Gondolatait kordában tartotta, nem keresett ismerős arcokat sem és nem engedte, hogy képzeltben a múltba térjen vissza. Éppen végeztek is a termény bepakolásával és indultak volna hazafelé, mikor egy futár érkezett. A földesúr felesége azonnal az ajtóban termett, alig bírta megvárni, hogy a levél a kezébe kerüljön. Férje éppen ebben a pillanatban tért vissza egy vadászatról.

-          Luctól jött! Hallod drágám, a fiunk írt nekünk! – kiabálta olyan erővel, hogy zengett belé a vár.

-          Olvasd fel drágám! – szólt oda a férje.

-          Tisztelt apám és anyám! – kezdte a felolvasást, mikor hirtelen abbahagyta.

Felnézett a levélből és egyenesen Zek kétségbeesett arcát látta meg, amint őt figyeli. Fél percig álltak ott némán, majd a fiú a többi rakodó ember felé fordult.

-          Én gyalog megyek haza. – szólt oda a többieknek és futásnak eredt, egyenesen kifelé a várból.

Rohant, ahogyan csak a lába bírta, hallani sem akarta, hogy mi áll a levélben. Még talán az is megfordult a fejében, hogyha elég gyorsan szalad, akkor elfelejti azt is, ami az imént történt. Elfelejteni ugyan nem sikerült, de kétség kívül kiesett a fejéből, mikor azon kapta magát, hogy a nagy rohanásban, valamiben megakad a lába és elesik a naptól keményre szikkadt földúton. De nem úszta meg egy sima eséssel, több métert is csúszott, míg végül megállapodott a teste. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy eséstől szerzett zúzódásai fájnak vagy a csúszástól szerzett horzsolásai égnek-e jobban. Úgy tűnt számára, hogy már percek óta fekszik az úton. Legszívesebben örökre ott is maradt volna, többé fel sem akart kelni és ekkor elemi erővel tört rá a lelke mélyéből jövő fájdalom is. Nem bírta tovább, felhúzta lábait a törzséhez, majd átkarolta őket és úgy feküdt tovább az úton.

Szerencséjére pont a könyvesbolt előtt esett el, így Vincent szülei végig nézhették, ahogyan odakint elesik egy fiú és majdnem teljesen össze is töri magát. Ezt nem hagyhattak csak úgy, kirohantak az utcára, feltámogatták Zeket, majd bekísérték a boltba. Egy vödör tiszta vizet hoztak, amiben megmosakodhatott, míg kipihente magát. Sántikálva indult hazafelé végül, eleinte nehezére esett a járás, de aztán hozzászokott a fájdalomhoz és már nem is hátráltatta a járásban. Mire hazaért, a kapuban ott állt apja és az egyik barátja. Mikor meglátták Zeket, megkönnyebbültek, egészen addig, míg fel nem fedezték sebeit.

-          Teremtőm, mi történt veled, fiam?

-          Elestem. – válaszolta bosszúsan.

-          Azt látom, de miért és hol?

-          A városban, rohantam és valamiben megbotlottam. De most szeretnék inkább lepihenni.

-          Tudod, merre van az ágyad, bökött apja az ajtó felé.

Némán vonszolta magát végig a kerten, majd a házon is. Anyja hiába faggatta, a részletek iránt, a fiú csak nyugalmat kért. Végül kompromisszumként megállapodtak, hogy ma hagyják pihenni, holnap viszont elmondja az egészet részletesen.

   Másnap reggel, rögtön ébredése után nem mert megmozdulni. Egész éjjel nem voltak nagy fájdalmai, de attól félt, ha megmozdul, oda a nyugalom. A természet hívó szava azonban, mint ilyenkor mindig, most is utolérte. Kénytelen volt megmozdulni, de a várt fájdalom nem jelentkezett. Felkelt az ágyából és végig mérte a sebeit, eleinte nem hitt a szemének. A sebek, ahelyett hogy friss, pirosas színben tarkították volna bőrét, már megbarnultak és elkezdtek varosodni is. Csodálkozott rajta, hogyan lehetséges ez, aztán eszébe jutottak a mondák, amik a farkasemberekről szólnak. Arcára mosolyt csalt a dolog, azonnal el is döntötte, amint Chris visszaérkezik az útjáról, rá is kérdez nála.

Amíg felöltözködött csak az járt a fejében, hogy tanára és barátja merre járhat, mit csinálhat. Miért kellett olyan hirtelen elutaznia vajon. A reggeli után egy részletes beszámolóval indult a napja, majd a földeken dolgoztak tovább.

Néhány nap múlva tért vissza Christian, Zek pedig alig várta, hogy beszéljenek.

-          Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan gyógyulunk. – lelkesedett Zek.

-          Hát, most már tudod. – válaszolta.

-          Lesznek még ilyen testi változások? Mik lesznek azok?

-          Nyugodj meg, lesznek, de nem mondom meg, hogy mik. Majd úgyis megtapasztalod őket.

Zek nem tudott több információt kihúzni belőle. Bár valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy barátja mérges. Maga sem tudta megmondani, hogy ezt honnan veszi, de mégis határozottan érezte. Furcsán nézhetett rá, mert Chris megszólalt.

-          Nem rád vagyok mérges, nyugi.

-          Honnan tudtad, hogy mire gondolok? – csodálkozott a fiú.

-          Mert az arcodra van írva. – csalt mosolyt a férfi arcára – Na, meg már ideje is van, hogy érezd végre mások érzéseit is.

-          De honnan fogom tudni, hogy mik a sajátjaim és mik másoké?

-          Látod, ez is egy olyan dolog, amit magadtól kell megtanulnod, hogyan tudsz különbséget tenni a kettő között.

-          Hmmm… – ennyi futotta Zektől, majd elmerült a saját gondolataiban.

Zek napi gyakorlata újabb lökést kapott, alig bírta kivárni az estéket, hogy ezzel foglalkozhasson. Luc, szüleinek küldött levele tudata legmélyére süllyedt a nélkül, hogy ez feltűnt volna neki.

   Hetek teltek el az aratás vége után, november első napja hűvös; szürke és csapadékos volt. Pont olyan, amilyentől a legtöbb ember lehangolt és magába fordulós lesz. Zek azonban ilyenkor volt elemében, járta az erdőket és mezőket. A nap mikor néha kisütött, kísérteties derengésbe borította a ködfoltok közé szorult tájat. Az első fagyok csak pár napja jöttek meg, ilyenkor volt a legalkalmasabb leszedni a csipkebogyót. Volt egy domboldal a környéken, ahol tömegesen nőtt a vadrózsa. Tavasszal, mikor virágzott, az egész domboldal halvány rózsaszínes fehérbe öltözött. Ilyenkor viszont tűzvörös köntöst viselt az érett bogyóktól. Zeket az sem érdekelte, hogy maga a növény eléggé tövises, csak szedte és szedte, amíg egy zsáknyi össze nem gyűlt neki. Az utolsó begyűjtött bogyót szedte le, mikor komolyabban feltépte a bőrét egy tövis. Vére valamivel sötétebb volt, mint a bogyó, csak nézte, ahogyan csorog végig a karján. A következő pillanatban Luc arca villant be, ahogy mohón tekint Zek karjára. A hirtelen jött villanás meglepte Zeket, de nem tulajdonított neki jelentőséget, lenyalta a vért a karjáról, majd a sebet is és várt. Egy-két perc múlva el is állt a vérzés, nem teketóriázott, indult haza. Az elkövetkezett napokban minden a megszokott rend szerint történt. A városiak készültek a télre, tüzelőst gyűjtöttek, gyümölcsöket raktak el befőttként. A disznóvágások ideje is elérkezett.

Chris és Zek egy borongós estén a várost járták, megálltak azoknál a házaknál, ahol éppen disznóvágás volt, hátha szerencséjükre segíthetnek valahol, cserébe némi húsért, de nem volt szerencséjük. Már lemondtak aznapra a húsról és a nyálukat sem akarták tovább csorgatni, mikor a városkapunál állva egy díszes hintó hajtott be. A bent ülő két utas közül a nő, szemmel láthatóan nyugodt volt, túl nyugodt is. Aki csak látta, meg mert volna esküdni rá, hogy hamarosan kirobban belőle valami mélyre temetett düh. A páros férfi tagja viszont felettébb nyugtalannak látszott, olybá tűnt, mintha nem szívesen jönne ebbe a városba. Zek azonnal felismerte benne korábbi barátját és azt a nőt, aki olyan kegyetlenül megalázta őt. Dühe vad tűzként tombolt körülötte, ami még Christ is meglepte, nem különben az utazókat, egyből a két farkas felé fordították fejüket. Luc arcán meglepetéssel teli aggodalom ült ki, a nő arca viszont nem árulkodott érzelmeiről. Ha csak az aprócska mozdulat, amivel óvatosan megharapta ajkát, nem árulkodott némi váratlan feszültségről benne. Zek körül a dühe táplálta tűz egyre nagyobb mentális forgószelet keltett, ami egyre csak nőtt és nőtt. A hirtelen rohamnak Christian, nyugtató érintése vetett véget. Amilyen hirtelen támadt a mentális vihar, olyan hirtelen tűnt is tova.

-          Nyugi. Nem kell ennyire felhúznod magad, nem ér annyit és az ideje sincs még itt. – ezekkel a szavakkal intette nyugalomra Zeket.

-          Nem tehetek róla, ösztönösen jött. – mentegetőzött a fiú.

-          Tudom, de akkor se. Menjünk inkább haza, most, hogy ismét itt van ez a vámpírnő, veszélyes a város, neked kivált képen, ha a barátod érzelmei még változatlanok irányodba.

-          Vámpírnő??? – csodálkozott Zek.

-          Így van. Ők is léteznek.

-          Farkasok, vámpírok. Te jó ég! Mik vannak még? – csúszott ki hangosan Zek száján.

A tőlük nem messze álló őr feléjük kapta a tekintetét, mint aki nem hisz a fülének.

      -     Csend legyen te szerencsétlen. – fogta be Zek száját Chris.

      -     De…

      -     Semmi de, ránk akarod szabadítani az inkvizíciót?

      -     Eszemben sincsen, sosem tennék ilyet.

      -     Akkor meg figyelj oda, hogy mik hagyják el a szádat.

Sietősen távoztak a kaputól, de az őr, amíg csak tehette követte őket a tekintetével. Szemei nem sok jót sugalltak, bár jelenleg nem hagyhatta el az őrhelyét.

Chris szállására tartottak, ahol a férfi egy tölgyfából készült dobozt húzott elő az ágya alól. Kinyitotta, belülről vaslemez borította a dobozt, magában a dobozban pedig kövek voltak, mindegyiken egy jel.

-          Mik ezek? – érdeklődött Zek.

-          Rúnák.

-          Mire jók?

-          Mindenre.

-          Te csináltad őket?

-          Olyan vagy, mint egy rossz gyerek, aki sosem tudja abbahagyni a kérdezősködést.

-          Bocs, nem szándékos. – vigyorgott Zek.

-          Nem téma.

Ezzel Chris elővett nyolc darab nagyobb követ, melyekre több rúnát is véstek. Négyet Zeknek adott, hogy a kertjük négy sarkába ásson el egyet-egyet. Megmutatta, hogy milyen sorrendben kell, amint kirakta a saját szobájának sarkaiba is a másik négyet.

-          Jól jegyezd meg ezt a sorrendet kölyök, el ne téveszd.

-          Mit fognak csinálni?

-          Nem fogják engedni, hogy a vámpírnő észrevétlenül a közeledbe juthasson. Sőt, le is gyengítik majd kicsit addig, míg a kertetekben vagy a házatokban tartózkodik. Így sokkal kevesebb esélye lesz, ha valami rosszban törné a fejét. Ennek ellenére ne provokáld őt, ha találkozol vele, ügyet se vess rá.

-          Értem. – biccentett a fiú.

Miután hazaért, első dolga volt, hogy elássa a rúnákat, pont úgy, ahogyan Christian meghagyta neki.

   Az éjszaka során nem történt semmi említésre méltó sem. Reggel arra ébredt Zek, hogy apja jóízűen nevet, majd egy kevésbé ismerős hang is nevetésben tör ki. Végül felismerte apja egyik barátját, mint a hang tulajdonosát. Éppen a disznóvágásról beszéltek, közösen akartak levágni négy disznót, amihez viszont kellett a segítő kéz. Zek felpattant az ágyból és kirohant.

-          Hadd segítsek én is és Christian is.

-          Jó reggelt fiatalember. – üdvözölte Zeket a két férfi kórusban.

-          Jó reggelt. – vágta rá kicsit fancsali képpel.

-          Ki az a Christian? – érdeklődött a vendég.

-          Az új barátom, idén érkezett a városba, jelenleg Jean-Pierre mellet dolgozik segédként.

-          No, akkor jó erős karja lehet. Ha jönni akar, jöjjön hát ő is.

A hallottaktól összefutott a nyál Zek szájában, már csak a hús puszta gondolatától is. Gyorsan megreggelizett és sietett is a kovácsműhelybe, hogy elő állhasson a nagy hírrel.

      -     Chris! Chris! – vágta be a műhely ajtaját a fiatal farkas.

Éppen folytatta volna a mondandóját, mikor is megtorpant az elé táruló látványtól. Luc és az apja üzletelni készült a kováccsal. Zek maga sem értette miért, de ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy morogjon és vicsorogjon Lucre. Még csak az ínyét emelgette, mikor Chris lépett be a raktárból.

-          Jean-Pierre, lassan kifogyunk a vasból, kéne venni még a tél beállta előtt… – ám beléfagyott a szó, mikor meglátta fiatal tanítványa arcát.

-          Zek! Most menjél ki! Majd elmegyek hozzátok ma este. – e szavak kíséretében lépett elé és tessékelte ki az ajtón.

Az ajtó becsukódott és Zek hirtelen jött késztetése is drasztikusan hagyott alább. Vissza akart menni, hogy beolvasson volt barátjának, már tette volna a kezét a kilincsre, de aztán meggondolta magát. Hatalmas súlyként nehezedett rá egy késztetés, hogy az erdőbe menjen és csak szaladjon és szaladjon. Minden féle logikus gondolatot kisöpört a fejéből, csak ez a késztetés maradt meg benne illetve Christian egyetlen parancsa.

-          Fuss hát!

Órákig bóklászott az erdőben, mire logikus énje is újra felszínre tudott jönni. Felismerte a helyet, ahol éppen volt. Az a hely volt, ahol néhány évvel korábban kievickéltek a megáradt patakból. Minden egyes pillanata az eszébe jutott, ahogyan kapaszkodnak egymásba és kettejük közös erőfeszítése révén jutnak csak ki a partra.

Szívét ismét a bánat kezdte szorongatni, de ez úttal más volt, mint eddig. A bánat hamar dühbe csapott át, mely csak nőtt egyre nagyobbra. Egy már elpusztult, korhadt fát szemelt ki, amin levezethette dühét. Mire végzett vele, a korhadt törzsön ökölnyi méretű lyukak tucatjai sorakoztak egymás hegyén, hátán. Dolga végeztével aztán hazaindult. A nap további része jóformán azzal telt, hogy Chris érkezését várja, aki nem sokkal sötétedés előtt ért hozzájuk.

-          Zek! Mondanom kell valamit.

-          Nekem is. – vágta rá hirtelen a fiú.

-          Én kezdem. – állította le Chris – Szóval, mindenkinek jobb lenne, ha elfelejtenéd Lucot. Bár tudom ezt egy farkasnak mondani, abszurd. Szóval inkább gondolj rá úgy, mint aki már meghalt és többé nem tudsz vele beszélni. Ha meglátod őt, inkább fordulj el tőle, mintha csak egy csalfa tüneményt láttál volna.

-          Miért? – döbbent le Zek.

-          Mert ő már nem az, aki a barátod volt. Csak magadat sodornád veszélybe, meg engem is.

-          Téged sosem sodornálak bajba.

-          Tudom, ezért is szóltam róla.

-          Jó, hát végül is, jelenleg úgysem tudok mit kezdeni vele. Oda menni hozzá biztos nem fogok jó pofizni. – mondta, miközben felkelt az ágyáról.

-          Na, kölyök, valamit te is akartál mondani nekem. – váltott hirtelen vidám hangnemre Chris.

-          Jaja, igen, disznóvágás lesz nálunk is, beszerveztem magunkat is. Ha akarsz, gyere segíteni majd.

Christian pupillái hatalmasra tágultak, szemei megcsillantak és gonosznak tűnő vigyor ült ki az arcára. Zek számára is egyértelmű volt, hogy ez egy hatalmas nagy igen barátja részéről.

-          Részleteket még nem tudok, de amint van valami, szólok.

-          Helyes, nagyon várom már. – nyugtázta le a férfi – Most nagyon fáradt vagyok, megyek, lefekszem, hajtós két hetem lesz a műhelyben.

-          Hogyhogy? – érdeklődött vidáman Zek.

-          Jean-Pierre elutazik pár napra majd, az addigra felvett rendeléseket pedig meg kell csinálni. Azt mondta, hogy különleges forrásból származó fémre is szüksége van, ezért nem elég a hagyományos úton való anyagbeszerzés.

-          Milyen különleges forrásból?

-          Nem tudom, kiderül, mikor megérkezik, ennyit tudok én is. Most már tényleg megyek.

-          Jó éjt! – búcsúzott Zek, majd kikísérte a házból.

   Ezen az éjjelen Zeknek furcsa álma volt. Ismét átélte a négy évvel korábbi reggelt, mikor Luc és ő a megáradt patakban kötöttek ki és csak nagy nehézségek árán tudtak kikecmeregni. A furcsa az álomban Luc viselkedése volt. Egyfolytában Zeket nézte, csak bámulta és bámulta, szeméből sütött a vágy és a bánat is. Miután partot értek Luc felállt és csak annyit mondott:

-          Sajnálom.

A következő pillanatban pedig köddé vált a fiú, az álom pedig véget ért.

Zek ébredéskor nem tudta mire vélni ezt az álmot, bár eszébe jutottak Chris esti szavai így úgy döntött, hogy nem foglalkozik ezzel az álommal. Felöltözött, majd elkezdte megfelelően elrakni a csipkebogyókat, amiket néhány nappal korábban szedett. Délután a városban járt, gondolta beugrik a kovácsműhelybe, hogy megnézze, nem tud-e segíteni valamiben. Egyrészt nem akart egyedül maradni, másrészt gondolta, hogy talán Chris is hamarabb szabadul a munkából így.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.