Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barátság 3

2010.09.19

   A következő három nap azzal telt, hogy Zek és Luc a legapróbb mozdulatot is unalomig gyakorolták, az etikai szabályok pontos betartásával. Sokszor akarták feladni, hogy értelmetlen ez az egész, de Luc nem tehette meg, hogy szégyent hoz családjára. Ez az eltökéltség adott neki erőt, míg Zeknek Luc kitartása jelentett segítséget. Mire elérkezett az indulás napja, senki sem tudta megmondani Zekről, hogy nem nemesi származású. Legalábbis akkor, mikor ügyelt a mozdulataira és a beszédére.

   Az indulás napján Luctől kapott ruháit gondosan összetűrte és egy szövetruhába csomagolva összekészítette.

-          Zek! – szólalt meg mögötte az anyja.

Zek hirtelen megfordult, nem hallotta anyját, így kissé megijedt a hirtelen hangtól.

-          Biztos, hogy el akarsz utazni?

-          Biztos! De, ezt már megbeszéltük.

-          Emlékszem rá kicsi fiam, de gondolj bele. Ott gazdag, nemes emberek lesznek, nem magunkfajták. Hamar kinéznek majd maguk közül.

-          Anya, kérlek! Luc megtanította, hogyan kell viselkedni és beszélni köztük. Kíváncsi vagyok, hogy milyen egy ilyen alkalom. Nem lesz baj.

-          Jaj, fiam, de makacs vagy. Olyan távolra mész el, nem fogsz ott ismerni senkit sem. Nagyon vigyázz magadra és ne felejtsd el, ha megbántanak se, mi itt vagyunk neked és hazavárunk.

Zek kihúzta magát, komoly arcot vágott és tekintélyt parancsolóan nézett anyjára.

-          Hölgyem! Ez a dolog teljesen világos előttem is. Bár őszinte szavai frissítőleg hatnak rám. – a mondat végét már alig bírta nevetés nélkül megállni.

Anyja hangos nevetésben tört ki, Zek sem bírta tovább és percekig kacagtak együtt, mire végül abba bírták hagyni.

-          Jaj, te bohóc. Ha nem lennél ki kéne találni. Nagyon vigyázz magadra. De most menj, ha jól hallom megérkezett a barátod.

Több sem kellett Zeknek rohant is kifelé, majd hirtelen megtorpant és visszafutott a szobájába, hogy az ágyon felejtett báli ruháit magához vegye. Nagy lendülettel érkezett meg a házuk elé, alig bírt megállni, mielőtt fellökte volna apját.

Apja és Luc apja pont kezet fogtak és elégedetten mosolyogtak. Zek éppen csak meglátta, hogy apja szíján egy bőrerszény lóg, de ideje nem volt rá, hogy végig gondolja a dolgot, mert Luc a második hintóból már intett is neki, hogy oda szálljon be.

-          Viszlát, apa! – köszönt el.

-          Minden jót fiam, aztán csak okosan. Büszke vagyok rád.

Erre a mondatra megtorpant és hátra fordult, elmosolyodott, majd boldogan szállt be a hintóba.

-          Csakhogy megvagy te is. – köszöntötte Luc.

-          Kicsit izgulok. – köszönt Zek is.

-          Kicsit?

-          Kicsit nagyon.

Mindketten jót nevettek ezen, aztán kinéztek az ablakon, hogy indulnak-e már. Az első fogat kocsisa éppen ekkor csapott a lovak közé. Így pár pillanat múlva, az ő kocsijuk is útnak indult. Zek integetett a családjának, amíg látta őket, majd hátradőlt és kifújta a levegőt.

-          Észrevettem, hogy apa szíján van egy bőrerszény. Kíváncsi vagyok, hogy honnan szerezte. – gondolkozott hangosan Zek.

-          Apámtól kapta az imént. – vágta rá Luc.

-          Mi?! – csattant fel Zek.

-          Nyugi, megbeszélték. Így nem fog hiányozni a segítséged, amíg távol leszel.

-          És mennyibe kerültem? – kérdezte gúnyosan.

-          Ötven arany volt az erszényben, de nem te lettél kifizetve, hanem a munkád, amit addig végeznél, amíg távol leszünk. Most, pedig csitt. Ne beszéljünk többet róla.

-          Ötven arany… hmmm. Az már szép ár, szóval értékes vagyok. – gondolkozott el Zek, de a végét már teli szájjal vigyorogva mondta.

-          Pfff… -- fújta ki a levegőt barátja.

Zek nem tudta eldönteni, hogy a párás melegnek vagy a megjegyzésének szólt ez a hang, éppen ezért gyanakvóan fürkészte Luc arcát, de az mozdulatlan maradt. Egy fejrázás kíséretében kergette el a bosszantó gondolatokat, melyek a kellemes hangulatát készültek tönkre tenni. Az utazás során semmi rendkívüli sem történt, bár Zeknek furcsa volt, hogy a szálláshelyeken, ahol éjjel megszálltak őt is nemesnek kijáró tisztelettel és pompával fogadták.

   Az utazás utolsó napjának délutánján fordultak be a bálnak helyet adó kastélyhoz vezető földútra. A kíséretükből egy zászlót vivő katona kivált és felgyorsítva előre sietett az úton. Még jó tíz perc telt el mire a kastély közelébe értek a hintók, a híd már le volt eresztve és zászlók jelezték, hogy az érkező vendégeket szívesen látják.

-          Luc! – szólalt meg Zek – Azt hiszem, le fogok bukni, nem hiszem, hogy menni fog.

-          Ugyan már! – lepődött meg a barátja – Igen is menni fog neked! Rengeteget gyakoroltunk, ne gondolja arra, hogy hibázni fogsz. Mert különben tényleg elrontod. Szóval nyugi és csak bátran, legfeljebb nem beszélsz eleinte annyit, míg meg nem szokod az új helyet.

Mire Lucnek sikerült újból lelket önteni barátjába, már meg is állt a hintójuk. A kastély ura és úrnője fogadta őket, valamint rengeteg szolgáló. Egyszerre nyitottak ajtót mindkét hintónál, Luc szállt ki elsőnek, majd miután Zek elővette az elmúlt pár hét során megtanult mozdulatokat, és követte barátját.

   A délután további része azzal telt, hogy elfoglalják a szálláshelyeiket és felkészüljenek a vacsorához. Luc és Zek szobái egy emelettel Luc szüleinek szállása felett lett kialakítva, közvetlenül egy másik vendég szállása mellett. Miután Luc apja végignézte és nyugtázta a szálláshelyeket, a házigazdák távozása után, mindkét fiúnak egy-egy rövid tört nyújtott át, arra az esetre, ha meg kéne védeniük magukat. A vacsora előtt még egyszer átvették az ilyenkor szokásos szabályokat, de Zek minden gond nélkül csinálta végig a gyakorlatot. Mindkét fiú önbizalommal telve indult neki az esti eseménynek. Az étkező terem felé menet csatlakoztak a szülőkhöz és együtt mentek tovább.

A fogadó teremben aztán találkoztak a házigazdákkal és a többi vendéggel is. Nagy volt a készülődés és a nyüzsgés is, szemel láthatóan elkülönültek a csoportok egymástól, melyeket azok a családok alkottak, akik már korábbról ismerték egymást közelebbről is. Csupán egyetlen vendég hiányzott már, őt várták éppen.

Luc szüleit engedelmesen követte a két fiú, így kerültek be egy nagyobb csoport tagjai közé. A szokásos üdvözlések után Zek bemutatása került sorra, mivel őt eddig más családok tagjai még nem látták. A viselkedése tökéletes volt, így senki, még egy pillanat erejéig sem sejtette valódi származását.

   Folytatódott volna a kötetlen társalgás, de egy követ lépett be az ajtón és bejelentette úrnője érkezését. Mindenki elhallgatott a teremben és az érkező hölgyre tekintett. Azt hallották róla, hogy fiatalsága ellenére lenyűgözően szép és intelligens is. Hamarosan mindenki megtapasztalhatta, hogy a hírek igaznak bizonyultak, sőt…

Vonzereje mindenkit behálózott, szinte rajongásig fűtött. Az érkező vendég számára nyilvánvaló volt hatása az emberekre, mivel méltóságteljesen vonult a házigazdák elé, hogy az illemnek megfelelően köszöntse vendéglátóit. Miután minden formai dolgot megejtettek, vacsorához szólították a vendégeket. Az esti esemény fénypontja kétségtelenül az utoljára érkezett hölgy volt, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy rá tapad minden tekintet. Majdnem szó szerint fürdött a rá összpontosuló tekintetek árjában. Az első közös esemény után a két fiú azonnal a szobájukba siettek. Ahogy felértek az emeletükre, meglepve vették észre, hogy a mellettük elszállásolt vendég nem más, mint az imént érkezett fiatal nő. A szolgálói egymás után vitték be a csomagokat, míg úrnőjük felügyelte őket. A két fiú érkezésére oldalra fordult és az arcára meglepetés ült ki, majd vidáman, de balsejtelmesen elmosolyodott. Luc és Zek hátán is borzongás futott végig a tekintettől, végül a szobájukba siettek. Lefekvéshez készülődtek, de Zek nem tudott még aludni, így felült az ablakba, hogy a csillagos eget bámulja. Ellenben Lucot szinte azonnal elnyomta a buzgóság, amint fejét letette a párnára.

   Álmában egy hatalmas kastély tróntermében volt, vele szemben pedig a folyosón látott nő állt és balsejtelmesen mosolygott. Oda lépett Luchoz és a fülébe súgta:

-          Pont ilyen társ kell nekem, mint amilyen te és a barátod vagytok. Kár, hogy ő most nem lehet itt.

A fiú szólni akart volna, de a nő csókot nyomott a szájára és véget ért az álom. Meglepve ült fel az ágyán, szájában még érezte a furcsa érzést. Alig hitte el, hogy az álma ébredés után is ilyen elevenen él. Nem értette, hogy mit értett azon a nő, hogy Zek nem lehet ott. Kiugrott az ágyból és barátja szobájába sietett. A folyosón még éppen látta, amint a nő eltűnik szállása bejáratában és bezáródik az ajtó. Csomóval a gyomrában nyitott be barátja ajtaján. Zek az ablakban ült és szemei ide-oda cikáztak a szobában.

      -     Mi a baj? – kérdezte megkönnyebbülten Luc.

      -     Nem tudom. Itt ültem és bámultam a csillagokat, mikor azt éreztem, hogy valaki figyel. Körbe néztem és azt láttam, hogy egy fekete emberi alakú árnyék az ágyon ül, majd hirtelen átsuhan a szobán. Ezután nyitottál be te.

      -     Hát hallod, nekem olyan furcsa álmom volt. – ült le az ágy szélére Luc.

Megbeszélték az egészet és mindketten megállapították, hogy nagyon furcsa az a nő, aki mellettük kapott szállást. Jobban járnak, ha óvatosan bánnak vele és kerülik őt, amennyire csak lehet.

   Másnap, amíg sütött a nap nem is látta senki sem a nőt, szolgálói szerint kicsit gyengélkedik úrnőjük. Az előző nap folyamán valószínűleg napszúrás érhette. Este azonban teljes pompában és egészséggel jelent meg a bálon. A két fiú nem nagyon törődött vele már, jobban izgatta őket, hogy a társaságuknak megfelelően viselkedjenek, ne tűnjenek ki közülük. A nő azonban le sem vette róluk a szemét, akik időközben körülötte legyeskedtek, inkább csak idegesítették, mintsem örömmel töltötték volna el. A megfelelő alkalomra várt, hogy hozzájuk léphessen és szóba állhasson velük. Éjfél körül járt az idő, mikor is adódott egy ilyen alkalom, majdnem mindenki táncolt, kivéve a két fiút és a nőt. Erőteljes léptekkel indult meg feléjük, mikor is egy kissé ittas férfi állt elé, hogy felkérje táncolni. Legszívesebben kivágta volna az ablakon, de az illem miatt, amit vendég helyzete diktált, kénytelen volt eleget tenni neki. Mire a táncparketten voltak, a két jó barátnak nyoma sem volt a teremben. A férfi hirtelen rosszul lett és erős fejfájás gyötörte, abba is hagyta a táncot. A fiatal hölgy megkönnyebbült, de csak pillanatok erejéig, mikor is egy újabb férfi kérte fel táncra. Akárhány partnert rázott is le, mindig akadt egy újabb, aki úgy érezte, ezzel a nővel táncolnia kell minimum. Egészen addig ment ez, míg Zek és Luc meg nem jelent a terasz ajtajában és helyet nem foglaltak az asztaluknál. Roppant dühös lett a nő, hogy egy ilyen esélyt szalasztott el, ami a bál ideje alatt, nem is ismételte meg önmagát.

A hazaindulás napján Zek már nagyon izgatott volt, nem akarta elhibázni az utolsó percekben az álcáját, amit addig olyan jól sikerült fenn tartania. Amint szálltak be a hintóba, arra lettek figyelmesek, hogy a nő egyik szolgálója oda lép Luc apjához és röviden elbeszélgettek valamin, majd elindultak hazafelé. Mire hazaértek, minden apró részletet megbeszéltek egymással. Zeket az otthona előtt rakták ki, a fogatok pedig tovább haladtak a várba.

   A következő hetekben semmi rendkívüli sem történt, bár Zek egyre gyakrabban álmodta azt, hogy a sárga szempár üldözi őt abban a sötét erdőben. Minden egyes álommal közelebb jutott hozzá, mikor is végül Zeknek sikerült teljesen hátra tekintenie, de ekkor beleesett egy gödörbe, a sárga szemű valami nem habozott és a fiúra vetette magát. Azonban a helyett, hogy a fiún landolt volna és széttépte volna, a fiúban kötött ki. Akadálytalanul hatolt át a bőrön, a nélkül, hogy kárt tett volna benne és a testében állapodott meg. Zek zihálva és ijedten ült fel az ágyán, még így ébren is érezte hasában azt a helyet, ahol az a valami beléugrott. Nehezen tudott csak visszaaludni, de ezután már nem álmodott semmit sem. A következő hetek unalmasan teltek le, a furcsa álom, azonban nem jelent meg többé, mintha végleg elvágták volna a fonalát.

 

 

   Egyik reggel aztán furcsa idegen érkezett a városba. Mindenki tartott tőle, pedig nem viselkedett agresszívan, sem fenyegetően. Ennek ellenére félre álltak az útjából és sosem néztek a szemébe, ha egy mód volt rá. Amikor a kovács műhelye előtt haladt el, hirtelen összenézett az idegen és a kovács, majd némi habozás után biccentettek, megeresztettek egy félmosolyt mindketten és foglalkoztak tovább a maguk dolgával. Zek családjának háza közelében haladt el éppen, mikor a városra egy hirtelen nyári vihar csapott le. A vihar erős volt és rendkívül csapadékos, a helyiek tudták, hogy miféle ítéletidő közeleg, így a vándort meglátva Zek anyja gyorsan behívta hozzájuk.

-          Köszönöm asszonyom a menedéket! – szólalt meg az idegen.

-          Nagyon szívesen, uram. – válaszolta kedélyesen – Amióta a fiunk majdnem oda veszett egy ilyen viharban a barátjával, azóta igyekszem menedéket adni ilyenkor, akinek csak szüksége van rá. Hamarosan neki is érkeznie kell, hacsak nem talált az erdőben menedéket.

-          Megengedi, hogy megkérdezzem, miért ment az erdőbe? Nem veszélyes ez egy gyermeknek?

-          Olyan idős lehet, mint maga és tud magára vigyázni már. Gyógynövényeket ment szedni, nagyon ért hozzájuk.

-          Értem. – nyugtázta az idegen komor arccal.

A következő pillanatban kivágódott az ajtó és Zek rontott be a házba esőtől vizes ruhában és csurom vizes hajjal. Gyorsan betette maga mögött az ajtót és megfordult. Családja nem tulajdonított nagy jelentőséget az érkezésének, az idegen viszont, akit eddig sosem látott még annál inkább. Hatalmasra tágult pupillákkal és meglepett arccal bámult Zekre, aki felettébb zavarba ejtőnek találta a helyzetet, mivel még soha senki sem nézett így rá.

      -     Ne állj ott némán, mint egy hal, fiam. – szólt rá az anyja – Menj a szobádba és öltözz át, de előtte köszönj a vendégünknek.

      -     Üdv! – dobta oda futtában Zek, majd a szobájába sietett.

Örült, hogy nem kell az idegennel egy helyiségben lennie, aki olyan furcsán néz rá és akitől nagyon is furcsán, szinte lenyűgözve érzi magát. Nem tudta miért érez légszomjat az idegen láttán és miért érzi úgy, hogy majd kiugrik a bőréből a boldogságtól.

-          Meddig lesz a városunk vendége? – érdeklődött Zek apja.

-          Csak átutazni terveztem ezen a városon, de nemrég meggondoltam magam és még maradok egy ideig.

-          Van a közelben egy olcsó, de rendes fogadó, ott jó szállást találhat.

-          Köszönöm az információt, mindenképpen megnézem, amint vége a viharnak.

Ekkor Zek jött meg ismét, ezúttal száraz ruhában. Leült az asztal mellé, szemben a vándorral, anyja pedig meleg csirkelevest rakott elé.

-          Úgy hallottam, hogy értesz a gyógyfüvekhez. – szólította meg Zeket az idegen.

-          Így van, jó tanárom volt. Szeretek is velük foglalkozni, még a begyűjtésüket is élvezem, amikor az erdőben vagy mezőn járok. Én sem értem, hogy miért, de ott kint nagyon jól érzem magam.

Zek észre sem vette, hogy mennyit beszél és beszél, olyanokat is, amiket még szüleivel sem osztott meg szívesen. Mikor a mondat végére ért és a vándorra nézett, csak annyit látott, hogy az mosolyog rá és valami megmagyarázhatatlan okból ez is örömmel töltötte el Zeket. Kicsit el is szégyellte magát, hogy ilyen gyerekesen viselkedik és egyből kitárulkozik egy idegenek. Ezért inkább csöndben maradt és ette a levesét. Néha felnézett az idegenre, aki levakarhatatlanul is őt fürkészte, sőt mintha olykor beleszimatolna a levegőbe. Furcsán hatott Zekre, de nem vette zokon, érdekesnek találta.

A vihar hamar alább hagyott, az idegen elköszönt és a megadott irányba, a fogadó felé vette az útját.

      -     Kedves idegen, ugye? – kérdezte vidáman az anyja.

      -     Csak kicsit fura, de tényleg jó fej. – válaszolt Zek.

Szemét le sem vette a távolodó idegenről, amíg el nem tűnt a kanyarban. Zek nem láthatta, ahogyan az ismeretlen vándor mosolyog, tudván figyeli őt.

-          Zek, fiam! – szólt rá az apja.

-          Igen apám, mi az? – lépett hátra az ablaktól, kissé zavartan.

-          Megígérted anyádnak, hogy felásod hátul a kis kertjét. Így a zápor után nem olyan kemény, most hamarabb el tudod végezni.

-          De apám, ez nem zápor volt, hanem vihar, annyi eső esett, hogy szinte elfolyik a föld, ahogyan rálépek.

-          Ne vitatkozz velem fiam, menj, ásd fel, nem olyan nagy az a kert.

-          De a föld örökké rá fog tapadni az ásóra. – makacskodott tovább a fiú.

-          Akkor majd lekaparod róla, menjél, ne szóljak többet. – zárta le a vitát az apja.

Duzzogva és kényszeredetten állt neki felásni a kertet. Ha egy-két nappal később csinálta volna meg, akkor másfél óra alatt végzett is volna vele. Azonban a talaj, így vihar után, annyira felázott volt, hogy négy órájába is belekerült, mire a végére ért.

   Lassan sötétedni kezdett, de Zek annyira felhúzta magát ásás közben, hogy egy erdei sétával vezette le a feszültséget, persze csak az után, hogy apja lemosatta vele az ásót, nehogy rászáradjon a sár. Csörtetve indult neki az erdőnek, nem törődött vele, hogy ki hallja meg és ki nem, ha egy ág az útjába került, hát félrelökte vagy letörte, az ágtól tette függővé.

-          Nem olyan nagy az a kert… hamar végzel vele… ja persze, csináld akkor te magad! – duzzogott végig – Merő egy sár a ruhám, a disznók is kevésbé sárosak, mint most én.

Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a fejében, néhány közülük ki is csúszott a száján. Nem vette észre, sőt nem is vehette észre, ahogyan a bokrok közül egy csillogó szempár követi őt figyelemmel. A szempár gazdája pedig, jókat vidult Zek bosszúságán. Szórakoztatta, hogy ez az ifjú ilyen heves és az is, hogy pont most talált rá. Követte őt egészen egy tisztásig, ott aztán a fiú leült egy hatalmas tölgyfa tövébe, azután pedig csak bámult maga elé. Jó fél óra is eltelt, mikor a fán egy Mátyásmadár eresztette ki érdes; reszelős hangját. Zek összerezzent a hirtelen hangtól, majd felnézett a lombkoronára és bosszúsan megszólalt:

-          Mi van? Mit nyekeregsz itt?

A madár válasza egy újabb rekedtes kiáltás volt, de rögtön utána el is repült. Lassan sötétedett, így haza indult. Mikor beért a fák közé, éppen az őt figyelő mellett ment el. Már valamelyest eltávolodott, mire az idegen óvatosan kiengedte a levegőt és egy mélyet szippantott a friss; erdei levegőbe.

      -     Huh, ez közel volt.

Teljesen sötét lett, mire hazaért, de nem bánta, sőt szinte teljesen meg is nyugodott. Ezen az estén nem kívánta a vacsorát, csak egyedül akart lenni a szobájában. Az ágyon feküdt és figyelte a mennyezeten táncoló gyertyafényt. A délelőtt folyamán gyűjtött növényeket előkészítette és fajtánként szétválogatva megkezdte a kiszárításukat. Ekkor jutott eszébe, hogy mohóságában több növényt gyűjtött, mint szükséges. Végül a gyertya láttán eszébe jutott, hogy mi lenne, ha a felesleget viaszba foglalná. Készíthetne így egy illatos gyertyát. A nagy elmélkedés közepette észre sem vette, hogy elaludt.

   Reggeli napfény és madárdal ébresztette fel, na és édesanyja hangja, amint a kiskertbe szabadult tyúkokat próbálta kiterelni. Egy darabig csak hallgatta a zajokat és figyelte a padlóján izgő-mozgó árnyékokat egészen addig, míg nem érezte magát elég erősnek a felkeléshez. Erre a napra nem volt előre eltervezett programja így, amint lehetősége volt rá, elindult csatangolni a városba, nehogy szülei kitaláljanak neki valami izgalmas elfoglaltságot. Luc jelenleg nem volt elérhető, az egyik nemesi család érkezett hozzájuk vendégségbe, neki is ki kellett vennie a részét a vendégek szórakoztatásából. Ezért döntött úgy Zek, hogy csak ide-oda sétálgat és ha valami érdekeset lát, azt alaposan szemügyre veszi majd. A kovácsműhely közelében járt, mikor eszébe jutott, hogy két hete beszélt utoljára Theo apjával, amikor éppen egy új kard kovácsolásába kezdett. Ellépett a ház fala mellől, mikor egy lovas száguldott el mellette, majdnem fellökve őt.

-          Figyeljél már paraszt! – dobta oda neki hirtelen a lovas, gúnyos hangnemben.

Zek nem reagált időben, így nem dobott utána egy frappáns beszólást, bár ez köszönhető volt annak is, hogy sosem jutott eszébe semmi oda illő szöveg, amikor szüksége lett volna rá. Mire átért az úton, addigra a lovas is bevágtázott a várba.

-          Üdvözletem Jean-Pierre uram! – köszöntötte Zek Theo apját a műhelyébe lépvén.

-          Neked is fiam! Örülök, hogy látlak. Jöttél megnézni az elkészült kardot?

-          Úgy van, szabad?

-          Hát hogyne lenne az, neked szinte bármit.

Zek szinte megbabonázva szemlélte a pengét, suhintott vele néhányat a levegőben és elismerése jeleként, füttyentett egyet.

-          Az előbbi futár biztosan nem szólt volna be, ha ez velem lett volna. – vigyorgott a fiú.

-          Ne is törődj vele Zek, beképzelt az összes ilyen fickó. – hűtötte le a kedélyét Jean-Pierre.

-          Ja, idióta mind. – helyeselt.

-          Kíváncsi leszek milyen hír érkezett a várba. – mondta Jean-Pierre, miközben kinézett az ablakon, egyenesen a vár irányába.

-          Ha fontos hír, arról úgyis tudni fogok. – somolygott Zek.

-          Igazi is, – nézett rá a férfi – mi van Luc barátoddal?

-          Vendégség van náluk, valami kiscsajt kell felvigyáznia.

-          Nem félsz, hogy a barátod fejét elcsavarják? – viccelődött a kovács.

-          Hát, Luc nem az a fajta, aki a nyolc évesekre bukik. – mondta Zek, miközben teli szájjal vigyorgott.

-          Oh… -- többre nem futotta a férfitól.

Zek eközben már a lószerszámokat vizsgálta, a kardot már régen visszatette tokjába. Sokszor elmélkedett azon, hogy milyen lehet lovat patkolni, felnyergelni. Egyszer látott ilyet csak életében, akkor is még kisgyermek volt. Nem is nagyon emlékezett a részletekre.

-          Kéne egy kis tűz. – vágott bele Jean-Pierre hangja Zek gondolataiba.

A fiatal férfi egyből a fújtatónál termett és teljes erejéből neki veselkedett. A szunnyadó parázsból vöröses lángok csaptak fel, amik a tűzifán egyből lángra kaptak. Egy-két percen belül volt elég erős tűz, a fém megolvasztásához. Mindketten szerették nézni az izzó fémet, bár a kovácsnak volt annyi tapasztalata már, hogy nem szabad belemerülni a látványba, mert különben soha sem lesz készen a munka.

      -     Mi lesz ebből?

      -     Egy pajzsot készítek éppen. Elég egyszerű darab lesz, de azért mindent megbecsülök, ami a kezemből kerül ki.

   Észre sem vették, hogy elszalad mellettük az idő, mikor Zek arra lett figyelmes, hogy az ajtónak háttal álló kovács hirtelen megfordul. Az ajtóban ott állt az idegen, akit előző nap megvendégeltek szülei.

-          Adjon Isten kovács uram! – köszönt az idegen.

-          Magának is! – köszönt vissza Jean-Pierre.

-          Üdv! – dobta oda Zek kurtán.

Az idegent látva ismét elfogta a légszomj és a remegéssel vegyes boldogság. Bár nem volt olyan erős, mint előző nap, de a fiú így is mélyen elszégyellte magát, az érzései miatt. Az idegen arcán átfutó mosoly láttán egyből el is vörösödött, annak ellenére, hogy tudta, az idegen nem tudhatja, mi játszódik benne. Hacsak nem ült ki az arcára nagyon. De akkor Jean-Pierre is láthatta, akkor viszont a kovács is tud róla, hogy milyen érzések keringenek benne. E gondolatmenet hatására már fülig vörösödött a fiú és azt sem tudta hova forduljon szégyenében. Végül is eszébe jutott, hogy a nemrég elkészült szerszámfejeket még nem is tanulmányozta át alaposabban, egyből oda is lépett hozzájuk.

-          Miben segíthetek? – érdeklődött a kovács.

-          Úgy alakult a dolog, hogy egy darabig itt leszek a városban. Munkát keresek magamnak, gondoltam, hátha hasznát tudja venni egy pár erős kéznek.

-          Magát az Isten küldte, akár most rögtön munkához is láthat.

-          Hát, abban nem vagyok biztos, hogy Isten küldött, de kezdhetjük a munkát felőlem is. – mondta, miközben összekacsintott a kováccsal.

Mire megismerte minden szerszám helyét és az éppen készülő tárgy funkcióját is, addigra Zek végzett a szerszámok alapos vizsgálatával és arca is visszanyerte megszokott fehér színét.

A következő pillanatban egy fogat hajtott el a műhely előtt, a földesúr vendégei távoztak.

      -      Na, végre, egy hete itt rontották a levegőt, azt hittem, hogy sosem mennek el már. – mondta Zek, miközben kérdően Jean-Pierre nézett.

      -      Menj csak Zek, köszönöm a segítséget. – mosolygott a kovács.

Azzal a lendülettel fiú neki is lendült és sietős léptekkel elindult a vár felé. A vándor, értetlenül nézett Zekre, majd a kovácsra.

-          Ön még nem is tudja, most esett csak le, – kapott észbe a kovács – Zek és Luc, a földesúr fia nagyon jó barátok, egészen kicsi gyermekkoruktól kezdve.

-          Ez felettébb érdekes. – tágult még nagyobbra az idegen szeme.

-          Hát még a történet, minek köszönhetően megismerkedtek. – mosolyodott el a kovács.

-          Igen? – tette fel a kérdést egyre izgatottabban az idegen.

-          Zek bátyja ellopott egy déli gyümölcsöt még tizenhárom évvel ez előtt. A földesúr pedig eltekintett a büntetéstől, ha cserébe Zek és Luc összejárnak játszani. Nagy szerencse, hogy nem pár héttel korábban történt ez az eset, mert a régi földesúr biztosan megbüntette volna.

-          Az élet útjai… -- vágott értelmesebb arcot az idegen.

-          Na, igen, most jut eszembe, még be sem mutatkoztunk, Jean-Pierre vagyok. – nyújtotta kezét a kovács.

-          Christian, de inkább csak Chris. – nyújtotta szintén a kezét.

-          Nos, Christian, láttam, hogy mennyire és milyen tekintettel figyeli Zek minden mozdulatát, reakcióját. Ő jó ember, ha egy rossz mozdulatot is tesz felé, arról tudni fogok és előre szólok, még magának sem lesz jó vége.

-          Félre értett, minden téren. – emelte maga elé kezeit Chris – Már csak azért is, mert Zek annyira ember csak, mint maga vagy én.

-          Én nem érzek benne semmi különlegeset sem. – kontrázott rá a kovács.

-          Mert még nem ébredt fel, csak most kezdődik nála.

-          Ezt miből gondolja? – hitetlenkedett a kovács.

-          Megérzem a fajtám bélit, főleg, ha éppen az ébredése közeleg, mint Zeknél.

-          És maga mi is pontosan?

-          Farkas. – jött a rövid határozott válasz.

-          Ejnye, na, Zekből nem nézném ki, hogy farkas lenne.

-          Várja csak ki a végét. – mosolyodott el Chris gonoszan.

-          Elf létemre mondom, ezt jobb, ha mind titokba tartjuk. Lenne felfordulás a városban, ha kiderülne rólunk a dolog. Főleg maguk ketten kerülnének bajba.

-          Egyet értek. Mindenképpen titokban kell tartani. Remélem hamarosan lesz lehetőségem Zekkel beszélni erről, egy csendes; nyugodt helyen.

-          Szóval, akkor ezért marad a városban.

-          Pontosan.

Amíg így elbeszélgettek, Zek be is ért a várba. Éppen csak beért az udvarra, mikor Luc kiabált rá az egyik ablakból.

-          Zek! Zek! Várj meg ott, máris megyek le.

-          Gyere, várlak. – kiabált vissza a fiú.

Két perc sem telt bele és a két fiú együtt lépett ki a várkapun. Egyenest az erdőbe vezetett az útjuk.

-          Azt hittem sosem mennek el. – fújta ki a levegőt Luc.

-          Én is. – kontrázott Zek.

-          Rémálom volt ez a kiscsaj. Nyolc éves kora ellenére, azzal fárasztott, hogy majd a feleségem lesz és hány gyerekünk fog születni, akik a kastélyban fognak rohangálni.

-          Brrrrrrrrr. – rázkódott meg Zek, mint akit jegyes szél ostorozott meg.

-          Azaz. – borzongott meg Luc is – Emlékszel még arra a nőre, aki a bálon mellettünk volt elszállásolva?

-          Lehet őt elfelejteni? – mosolygott Zek.

-          Nem, persze, hogy nem. – vigyorgott Luc.

-          Mi van vele?

-          Nálunk fog megszállni.

-          Tessék??? – cövekelt le Zek a meglepetéstől.

-          Jól hallottad. A király egyik befolyásos tanácsadója. Meg akarja ismerni a nemesi családokat és ezért körbeutazza az országot. Nálunk is el akar tölteni némi időt. Legalábbis apám ennyit mondott el a levélből, amit ma hoztak.

-          Jah, az idióta futár, akinek a lova majdnem agyontaposott.

Luc csak pislogott barátjára, majd folytatták útjukat a sűrűbe.

-          Három hét múlva érkezik is hozzánk, még bált is fogunk tartani a tiszteletére. – ezt add össze.

-          De Luc. Apád sosem volt oda az ilyen eseményekért, főleg idegenek esetében nem.

-          Tudom, mégis, amint elolvasta a levelet így döntött. Engem is ugyan ennyire meglepett a dolog.

-          De ha ide jön, akkor le fogunk bukni, hogy nem is vagyok nemesi származású. – kezdett aggodalmaskodni Zek.

-          Megoldjuk, hozzánk fogsz addig költözni. Úgy teszünk, mintha a vendégünk lennél egy ideig.

Zek szótlanul gondolkodott, de nem talált jobb megoldást a helyzetre, végül is bele egyezett.

 

 

   Gyorsan telt el a hátralevő három hét. A két jó barát ismét átvette az illemet és a mozdulatokat, a várban ez idő alatt kialakítottak egy nemesi származású fiatal férfinak megfelelő szállást. Minden készen állt a színjátékhoz. A vendég érkezésének napján Zek, már a kastélyban ébredt. Élvezte a pompát, de félt is a következő hetektől. A sötétedés beállta után meg is érkezett ő, aki Lilith néven mutatkozott be.

-          Kézcsókom hölgyem! – fogadta a földesúr.

-          Hadd mutassam be ismét a feleségemet valamint a fiamat Lucot és barátját Zeket.

-          Köszönöm uram a vendéglátást és az udvarias fogadtatást.

-          Örülök, hogy Luccel és Zekkel is találkozhatok. – mosolygott sejtelmesen a nő.

Mindkét fiú kicsit lefelé nézett, nem bírták állni Lilith tekintetét. Majd lesütött szemmel egymásra néztek és jelezték, nem értik mi van. Az elkövetkező napokban Lilith feltűnően sokat forgolódott a fiúk körül, nagyon élvezte, hogy lassacskán egyre többet kaphat személyiségükből. Ahogy telt múlt az idő, Zeknek úgy lett egyre nehezebb elviselnie a folytonos bezártságot. Végül megállapodott Luc apjával, hogy néhány órára kimehet az erdőbe, amíg Luc szóval tartja az idegent, hogy ne tűnjön fel neki Zek hiánya. Lilith azonban felettébb élvezte, ha egyszerre játszhatott a két fiatal férfival. Nem telt bele sok idő és rá is kérdezett Zekre.

-          Nem tudom pontosan, valamilyen fontos elfoglaltsága lehet. – igyekezett apróságnak beállítani Luc – Néha vannak ilyen pillanatai, amikor jobb egyedül hagyni.

-          Hmmm, kíváncsi vagyok, hogy merre tekereghet ez a jómadár, hogy képes lemondani a társaságomról érte. – incselkedett tovább a nő.

-          Majd megkérdezzük, ha visszaért. – tördelte ujjait Luc.

-          Miért ne menjünk utána inkább? Sokkal szórakoztatóbb lesz neki, ha felvidítjuk kicsit.

-          De ő biztosan nem akarja, és nekem sincsen kedvem hozzá.

-          De majd akarni fogja és neked is biztosan csak van kedved egy ilyen hölgy társaságában sétálni egyet, ebben a kellemesen borús időben. – e szavak kíséretében megsimogatta Luc arcát és mélyen a szemébe nézett.

-          Most hogy mondja, valóban van kedvem hozzá. – gondolta meg magát Luc, valamilyen furcsa késztetés hatására.

El is indultak hát szép lassan kifelé a várból.

-          Hogyan találjuk meg, hogy merre van? – érdeklődött Luc.

-          Azt én megérzem, csak elindulok, rá gondolok és máris felé visznek majd a lábaim.

Időközben, ahogy Zek beért az erdőbe, az egyik fa mellett elhaladva oldalra fordította a fejét, mert egy alakot látott a fának támaszkodva.

-          Szia! Chris vagyok. – mutatkozott be a vándor.

-          Szia! Zek.

-          Mi járatban vagy erre felé?

-          Elegem lett a várból meg a bezártságból. Úgy éreztem magam ott, mint egy bezárt vadállat, aki ki akar törni.

-          Ezen egy cseppet sem csodálkozom. – mosolyodott el Chris.

-          Miért nem? – csodálkozott Zek.

-          Hát izé, menjünk egy kicsit odébb, mondjuk arra a tisztásra, ahol pár hete jártál, mikor kertásás után ideges voltál.

-          Te arról honnan tudsz? – kérdezte döbbenten.

-          Hát, szóval már akkor is figyeltelek. Csak akkor még nem tudtam, hogy hogyan mondjam el neked, amit most akarok.

-          Mi van? Miért figyelsz te engem? Ki vagy te és mit akarsz tőlem egyáltalán? – váltott keményebb hangnemre Zek.

-          Nyugi, nem kell félned. Nem akarok neked rosszat, hidd el. Csak van pár fontos dolog, amit meg kell beszélnünk egy nyugodt helyen.

-          Figyelmeztetlek, tőr van nálam és nem habozok használni, ha közelebb lépsz. – vágta dühösen oda Zek és előhúzta tokjából a fegyvert.

Chris állatias hangon morgott egyet és furcsa hangképzéssel megszólalt.

-          Jegyezd meg jól kölyök, sose fogj rám fegyvert, hacsak nem akarsz meghalni vagy nem vagy benne biztos, hogy te győzöl.

Aztán egy gyors mozdulattal kiütötte Zek kezéből a kést és a sajátját a fiú torkához illesztette, miközben mélyen a szemébe nézett.

-          Első szabály, amit tanulj meg az életben, sose kekeckedj nálad erősebbel!

-          Megfogadhatnád saját tanácsodat bundás. – csattant fel egy síron túli női hang, nem messze tőlük.

A három férfi meglepetten bámult Lilithre, akinek szemei szénfeketék voltak és sugárzott belőlük valami félelmetes túlvilági erő.

A következő pillanatban Chris bevetette magát a bozótba és pillanatok alatt eltűnt.

      -     Na, most már ő is tudja, hogy ne kössön az én lovagjaimba. – kacagott elégedetten a nő.

   A két fiú csak pislogott és nem tudta felfogni, hogy mi is történt az imént. Bár a nő kacaja bennük is oldotta a feszültséget, így nem érezték azt az iszonyú erőt, ami korábban majdnem bezúzta a tarkójukat.

      -     Gyertek kedveseim, menjünk vissza a várba, a civilizációba. – ezekkel a szavakkal nyújtotta szabadon maradt kezét Zek felé. Aki önkéntelenül is megindult Lilith felé.

      -     Na, most már látjátok, hogy milyen veszélyes is tud lenni a világ. De ne aggódjatok, hamarosan ti is elég erősek lesztek ahhoz, hogy megvédjétek magatokat. Addig is itt leszek veletek én és még utána is jó sokáig. – somolygott Lilith.

   A következő nap is erősen felhős maradt az ég, így Lilith egy városnéző lovaglásra kérte fel a két fiút. Zeknek kissé sok volt a szerinte nyálasan csöpögős udvarlás, azonban Luc teljesen odáig volt a vendégüktől. A kovácsműhely előtt haladtak el, miközben Jean-Pierre és Christian is kint álltak az épület előtt. Lilith kicsit meglepődött a két lény jelenlétén, de egy fintort követően magasra emelte orrát és közelebb irányította a lovát Luchoz.

      -     Gyere Zek, ne maradj le folyton. – noszogatta a másik fiút is.

Zek egy furcsa fintort nyomott le, majd Chrisre és Jean-Pierre nézett. Egy rövid biccentést engedett meg magának. Majd arra lett figyelmes, hogy Lilith is őt nézni.

-          Ne aggódj kedvesem. Többé nem árthat neked és eszébe sem jut a közeledbe mennie. – a mondat végét már gúnyosan mondta, miközben Christ nézte.

A farkas azonban állta a kemény tekintetet és nem nézett el. Zek felgyorsított és beérte barátját. Lassan távolodtak el annyira, hogy a két lény nyugodtan beszélgethessen.

      -     Nem sok jót ígér a jövőre nézve ez a vámpír. – jegyezte meg Jean-Pierre.

      -     Hát tényleg nem, még szerencse, hogy én értem ide előbb, különben Zek lehet elveszett volna.

      -     Ezt hogy érted? Ezek szerint a vámpírnő még nem vetette ki a hálóját rá teljesen?

      -     Megpróbálta már, de a lélekpajzsom megvédi tőle Zeket. Mint az előbb is láthattad, nem volt elragadtatva a társaságától túlságosan. Annyira megvédi, hogy az akaratát ne homályosíthassa el, de valamennyi befolyást enged rá, hogy ne bukjon le a kölyök.

Eközben a három lovas lassan a kirándulásuk végére ért és visszafordultak a várba.

-          Zek! – szólalt meg Lilith.

-          Igen?

-          Nem tetszek neked vagy a társaságom? – érdeklődött tetettet őszinteséggel a nő.

-          De igen, nagyon is, csak néha úgy érzem, hogy valami nyomja a tarkóm, utána meg ismét olyan kellemes minden.

-          Értem, már kedves. Akkor csak egy kicsit több figyelemre van szükséged tőlem, ezen nagyon szívesen változtatok.

Zeknek gombóc ült a torkába, ezektől a szavaktól, de néhány pillanat múlva, egy erős lökést érzett a tarkóján, majd utána kellemes, rózsaszín felhő ereszkedett a világra. Luccel összenéztek és mindketten megállapították, hogy eddig még sosem érezték ennyire boldognak magukat.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.