Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barátság 2

2010.09.19

   Tizennégy évesek voltak, nyárközepén Zek és Luc éppen az erdőt járták, miközben egymást vizsgáztatták a gyógynövények ismeretéből.

-          Ez mi? – fordult hirtelen Zek felé Luc és a kezében egy méregzöld, hosszúkás levelet tartott.

-          Gyöngyvirág levele. – vágta rá Zek – Erősen mérgező növény, minden részében van méreg. Elég elfogyasztanod egy kis részét és hamarosan halott vagy.

-          Úgy van, egy pont neked. Most te mutass valamit nekem.

Zek körül nézett, de semmi érdekeset sem talált, benézett pár fa mögé is, mikor is az egyik mögé behajolt.

-          Na! Kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ehhez és mit tudsz róla. – ezzel a mondattal kilépett a fa mögül és a kezében lévő élőlényt Luc felé nyújtotta, hogy alaposan megvizsgálhassa.

-          Ez nem növény, ez egy gomba. Méghozzá a légyölő galóca! Szintén mérgező fajta, nem tanácsos enni belőle. De ez könnyű volt, valami nehezebbet mutass nekem.

Zek ismét forgolódott egy kis ideig, majd határozott mozdulattal letört egy ágat a közeli bokorról.

-          Akkor erről mit tudsz? – nyújtotta felé az ágat. Halvány mosolyt csalva az arcára, mert tudta, hogy ez a növény könnyen összetéveszthető egyik rokonával.

-          Ez egy som! – felelte Luc, de el is bizonytalanodott, mert nem volt biztos benne, hogy melyik fajtája.

-          Így van, de mi a teljes neve?

Luc egy darabig nézegette az ágat, majd a fejéhez kapott és rávágta:

-          Húsos som! Ehető a termése, nagyon finom, már akinek egy kicsit fura ízlése van, mint nekünk.

-          Helyes, így igaz. – vigyorodott el Zek – Honnan tudod, hogy ez az ehető változat?

-          Egyszerű, ennek a levelei csomókban vannak az ágain, a nem ehető változatnak pedig páros állásban sorakoznak a levelei az ágakon.

-          És kora tavasszal, mikor nincs még levele, akkor hogyan ismered meg, hogy melyikről van szó?

-          Az ehetőnek sárga virágai vannak, a másiknak meg fehér. – húzta ki magát Luc.

   A sűrű erdőben nem vették észre, hogy vihar közeleg, bár nem is nagyon zavartatták volna magukat, ha tudják sem. Ugyanis mindketten imádták a vihart, élvezték a szél tombolását, a villámok cikázását, a dörgés erejét. A vihar ereje megszédítette őket és olyankor nem törődtek semmivel sem, csak a szédítő érzéssel. Azonban ez a vihar sokkal erősebbnek és hevesebbnek ígérkezett, mint a szokványos viharok. A két fiú csak akkor ocsúdott fel, mikor már lecsapott az erdőre és rájuk is. Nem maradt választásuk, egy fedett helyet kellett keresniük, ha nem akarták a fák alatt átvészelni az ítéletidőt.

  Nem messze tőlük volt egy barlang, egyetlen gond volt vele, hogy nehezen lehetett eljutni a bejáratáig. A bejárat egy magasabb szikla teljesen függőleges oldalában volt, keskeny sziklapárkányon lehetett felkapaszkodni oda, de ilyenkor, szakadó esőben és erős szélben csak végső megoldásként jöhetett szóba, amit a barlang szája alatti patak csak még inkább indokolt. A két fiú a helyzetet értékelve úgy döntött, ez a végső megoldás. Neki is indultak, hogy a vihar kiteljesedése előtt elérjék a menedéket adó barlangot. A csúszós meredek párkánnyal megküzdöttek és végül is elrejtőzhettek a szikla belsejében. A vihar órákig tombolt, megtépve a tájat. Éjszakába nyúlt, mire elkezdett alábbhagyni, majd megszűnni. Zek és Luc úgy döntöttek, hogy a reggelt is itt várják meg, mert ha a sziklapárkányon le is sikerül ereszkedniük, attól az erdő még számtalan veszélyt rejt rájuk nézve, ilyenkor éjjel meg még inkább. A hajnali nap első fényei, pont besütöttek a barlangba, felébresztve a fiúkat. A reggeli táj varázslatosan harmatos; friss volt, szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a magasból. Nem kellett sok idő és útnak is indultak hazafelé. Az éjjel megáradt patak félelmetes látványt nyújtott, abban az állapotban, akár egy kisebb, de annál hevesebb sodrású folyónak is lehetett volna nézni. Szerencsére annyira nem duzzadt meg, hogy a sziklaperem alsóbb részeit elérte volna, így az út szabad maradt hazafelé.

Luc haladt elől és már majdnem eljutott az alsó, kevésbé meredek részhez, amikor egy rossz lépését követően megcsúszott és csak az utolsó pillanatban tudta elkapni a párkányt, mielőtt belezuhant volna a patakba. Zek utána kapott, de csak a levegőt markolta meg és szintén megcsúszott a vizes párkányon, szerencséjére azonban keze beleakadt a sziklafalba, így ő nem esett le. Néhány másodperces ijedtség után feleszmélt, hogy barátja igen komoly bajban van. Amilyen gyorsan és óvatosan csak tudott elindult segíteni, időben érte el Lucot. Elkapta a karját és megpróbálta felhúzni, de az lassacskán kicsúszott a kezei közül. Hideg rémületként hasított Zek agyába a felismerés, mikor Luc a patakba zuhant, hogy talán ez volt barátja utolsó napja. Pár pillanatig habozott és kereste, hogy merre lehet Luc, hátha ki tud evickélni a partra, de nyomát sem találta. Aztán váratlanul barátja bukkant fel levegőért kapkodva a felszínen. Zekből minden félelem kiszállt, csak az aggódás maradt, maga sem vette észre, mikor a teste szinte önkéntelenül mozdult és belevetette magát a patakba. A dühöngő folyam morajlása elnyomta a csobbanást, amivel a vízbe érkezett. Egyből a felszín felé kezdett evickélni, hamar el is érte, mély levegőt vett, hogy a tomboló patak vize ne kerülhessen olyan könnyen a szájába, miközben Lucot keresi. Az a két perc, amíg Zek a barátját kutatta a habokban egy örökké valóságnak tűnt, de sikerrel járt, szinte egymás mellett bukkant ki a fejük, így pont egymás szemébe néztek. Luc szeme félelemmel vegyes nyugodtságot árasztott, érezte, számára ennyi volt az élet. Zek szeméből viszont nyugodt vadság sugárzott, biztosan érezte, hogy nem lesz baj, ha meghalnak, akkor legalább együtt halnak majd meg, ha partot érnek, akkor is együtt fognak kiérni oda. Egy dolgot tudtak tenni, egymásba kapaszkodtak és közös erővel igyekeztek a part felé sodortatni magukat. Több száz méteren át vitte őket az ár, mire eljutottak a meder széléig. Közben minden erejüket latba vetették, hogy ne húzza le őket a sodrás. Egy alacsonyabb fa ága volt az, ami segítő kézként nyúlt feléjük. Elkapták mindketten és nagy nehezen, de sikeresen ki tudták húzni magukat a partra. Lihegve, ernyedten feküdtek a parton, mozdulni alig bírtak, bár Zek valamiért mégsem érezte magát túlságosan fáradtnak. Az ijedség azonban őt is megviselte, Luc időt kért, hogy kifújja magát és erőre kapjon. Zihálva feküdt a földön, míg barátja mellette felült, nagyokat lélegezve próbált megpihenni. Zek örömmel figyelte, ahogy Luc légzése egyre nyugodtabb és egyenletesebb lett, érezte, hogy most már nem lesz gond.

-          Hé, te! – bökte meg a földön fekvő társát – Ha megint fürödni támad kedved, inkább egy kevésbé veszélyes patakot keressél magadnak.

Luc köhögéssel vegyes nevetést csikart ki magából és megszólalt:

-          Legközelebb is viszlek majd magammal, akkor nem érhet baj. Különben is, nem esett jól ez a reggeli felfrissülés?

-          Dehogynem, minden vágyam volt, hogy jéghideg patakban fürödjek így hajnaltájt. – vigyorgott Zek.

Még vagy öt percig voltak csöndben egymás mellett, mikor neszezést hallottak mögöttük. Megremegett a bokor és egy katona lépett elő, meglátván őket, kiáltott társainak és elindult a két fiú felé.

-          Titeket keresünk már amióta elmúlt a vihar, merre jártatok jómadarak? – kérdezte a katona, oldván saját feszültségét.

-          Fürödni támadt kedvem, Zek meg nem bírt magával és utánam jött. – felelte alig hallhatóan Luc.

-          Szóval fürödni, azt nem ruhában kell. – nevetett fel a katona.

Megérkeztek a többiek is, még három katona és két férfi a városból. Zek egyből felismerte apja barátait és megkönnyebbült, hogy nem neki kell tovább gondoskodnia a dolgok mederben tartásáról.

  A katonák Lucot kézbe véve elindultak a várba, míg Zeket apja barátai néha-néha támogatva elkísérték a legközelebbi fogadóba, hogy majd ott várják be a családot. A fiú megkönnyebbülten nézett barátja után, akin látszott, hogy nagyon megviselte az árral való küzdelem. Elgondolkozott azon is, hogy neki miért maradt jártányi ereje, de nem jutott sokra, gondolkozni sem volt kedve, csak élvezte a napsütést a bőrén, ahogyan átmelegíti minden porcikáját.

       -    Gyere te nagylegény, – szakította szét a csendet az egyik férfi hangja – a fogadóban megvárjuk míg apád megérkezik, addig meg fizetünk neked egy korsó sört. Az majd helyrehoz meglátod.

       -    Nem kell sör! Nem iszok olyat! – csattant fel Zek.

A két férfi vigyorogva nézett egymásra majd megkérdezték:

       -    Hát mit kérsz akkor? Nemesebb itallal nem tudunk szolgálni.

       -    Csak pihenni akarok, más nem kell.

       -    Jól van, majd ha ott leszünk elválik a dolog. – hagyta rá a két férfi.

   Zek maradék ereje gyorsan fogyott, mire elérték a fogadót, már éppen összeesni készült. Végül az egyik asztal melletti padra zuhant le, mint egy zsák liszt. Fejét az asztalra hajtotta és úgy érezte, hogy a sötétség kirántja a világból, miközben felfalja azt. A hangok távoli morajlásnak tűntek csak, éppen annyira voltak hangosak, hogy a fiú ne zuhanjon azonnal álomba. A beígért sörét elé rakták, gondolván, hogy majd megissza ez a gyerek, mikor rájön, hogy valóban az övé. Zek azonban az egyenletes légzésen kívül semmi jelét sem mutatta a mozgásnak. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és apja rontott be. Körbe nézett és szeme megakadt az asztalnál heverő fián.

-          Zek!!! – kiáltotta halálra válva.

-          Mi az? – riadt fel hirtelen, mint akibe a villám vágott.

Nem volt ideje rendesen észhez térni, mert apja hirtelen öleléssel magához szorította, hogy szinte levegőt is alig kapott.

-          Gyere, hazaviszlek anyádhoz. Ő majd talpra állít.

Nem sok erőt sikerült magába szednie az alatt a röpke pár perc alatt, amíg nem volt teljesen ébren, így nehezen fogta fel, hogy mit is kéne most csinálnia. Tovább hátráltatta, hogy annyi ereje sem maradt, amivel lábon tudna maradni, így hamar összecsuklott. Apja karba vette és úgy indult el vele hazafelé.

-          Várjatok, – kiáltottak utánuk – a fiú nem itta még meg a sörét.

-          Igyátok meg helyette az egészségére, – szólt oda az apja – ha rá vártok, akkor ítéletnapján is ott fog állni az a korsó sör.

 

 

   Zek kint állt az erdő szélén, felfelé nézett, egyenesen a teli arccal világító Holdra. Valamiért furcsa érzés fogta el és balsejtelme támadt. Körül nézett, de megnyugodott, amint felfedezte, hogy pár lépésnyire tőle, ott áll a házuk. Ismét a Holdra tekintett, de ez alkalommal tekintetét rabul ejtette és nem eresztette. A következő pillanatban Földanya kísérője, mintha távolodni látszódott volna, hogy aztán pár pillanattal később kiderüljön, csak lendületet vett és zuhanni kezdett, egyenesen a fiúra. Nesztelenül közeledett az egyre hatalmasabb égitest, de a szél, amelyet keltett, mindent elsöpörni látszott a környéken. Már majdnem rázuhant az egész, mikor hirtelen arra ébredt, hogy az ágyában fekszik és teste görcsbe rándul.

Anyja arcát látta meg elsőként. Gyorsan körbe nézett a szobában. Megnyugodva vette észre, hogy saját szobájában van, a saját ágyában és odakintről a déli nap tündököl befelé.

-          Jól vagy fiam? – szólt aggodalmasan az anyja.

-          Igen, csak rosszat álmodtam, azt hiszem. – felelte – Mióta alszom?

-          Amióta apád a karjában hozott haza, ma reggel.

Csend telepedett a szobára, amíg egymást nézték, anya és fia. Végül Zek ereje ismét erősen megcsappant és hátradőlt az ágyában.

-          Nagyon fáradt vagyok, alszok még egy kicsit.

-          Aludj csak kincsem, aludj, majd én vigyázok rád.

   Nem álmodott többet, tudata is pihenni igyekezett. Így mikor másnap reggel magához tért, nem tudta, mennyi idő is telt el azóta, mióta felfedezte, hogy otthon van. A másik szobából átszűrődő zajokból rájött, reggelihez készülődik a család. Felkelt az ágyból, felkapta a ruháit és kiment az ajtón.

-          Zek! Csakhogy felkeltél. Gyere, reggeliz velünk. – szólt az anyja és a mellette lévő üres székre mutatott.

A fiú szótlanul ült le az asztalhoz és némán ette meg kevéske reggelijét. Farkas éhes volt, leginkább ez a szó illet az étvágyára, az a kevés kenyér és zöldség, ami neki jutott viszont még inkább feltüzelte az éhségét.

      -     Luc hogy van? – próbálta oldani a csendet.

      -     Lázasan fekszik az ágyában. Hívattak hozzá orvost, ma érkezik meg. – válaszolt az apja.

      -     Elmegyek, meglátogatom.

      -     Tedd azt, biztos örülni fog neked. – nyugtázták szülei.

Felpattant és elindult a vár irányába, útközben találkozott Elenorral, az öregasszony nem győzte dicsérni ifjú tanítványát. Büszke volt rá, hogy az ifjú nem csak jószívű, de elég erős is, hogy megvédje a szeretteit. Bár a falubeliek már többször is elmondták neki a történetet, mégis Zektől is hallani akarta. A történet végeztével a fiú indult tovább, korgó gyomra azonban elárulta éhségét ezért, mint már oly sokszor, kapott egy almát az asszonytól. Elenor almái és egyéb terményei mindig sokkal finomabbak voltak, mint a falubeliek terményei. Mindenki sejtette, hogy van valami praktikája, hogyan lehet ízletesebbé tenni a zöldséget és gyümölcsöt, de soha senki nem tudta még kifigyelni, és ha rá is kérdeztek, Elenor csak sokat sejtetően somolygott. Zek boldogan harapott az almába, de most először élete folyamán, az alma nem nagyon ízlett neki. Érezte azt a megszokott kellemes ízt, mint mindig, de valahogy a várt öröm elmaradt. Sőt úgy érezte, hogy amit eszik, az nem is az ő szájába való. Csodálkozott ezen a fura érzésen, de nem törődött vele és csak azért is lenyelte a falatot. Mosolyt csalt az arcára és boldognak látszóan integetett Elenor felé, miközben egyre távolodott tőle. A furcsa érzés nem szűnt meg, sőt ugyan olyan erős maradt, mint az első falatnál. Gondolkozott rajta és végül is arra a következtetésre jutott, hogy biztosan beteg, elkaphatott valamit, amitől nem olyan jó a szájíze, mint egészségesen. Ez a gondolat aztán teljesen elfogadhatónak tűnt és meg is nyugtatta. Mire a várba ért, az almája elfogyott, a csutkát bedobta a várfal mellé, a magas fűbe.

   Gyors léptekkel igyekezett az unalomig ismert folyosókon, néha összetalálkozva egy szolgálóval, akik mindannyian boldogan mosolyogtak rá, mikor meglepettségükből felocsúdva felismerték ki áll előttük. Elérte Luc ajtaját, nagy lendülettel akart benyitni, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy barátja talán alszik. Gyors egymásutánban kopogott hármat és várta, hogy kiderüljön, Luc ébren van-e.

-          Szabad! – hangzott az erőtlen válasz.

Zek folytatva határozott fellépését, hirtelen benyitott és becsukta maga mögött az ajtót. Luc ágyához lépett és megfogta barátja hideg kezét. Luc szemei hirtelen felpattantak és meglepve nézett barátjára.

-          Zek! Te vagy az! De jó látni, hogy nincs semmi bajod. Engem bezzeg ledöntött valami nyavalya. – fogadta kitörő örömmel barátját.

-          Nem egészen, valamit én is elkaptam, mert nem esik olyan jól az étel.

-          Tényleg lázas lehetsz te is, olyan forróak a kezeid, nagyon furcsa.

A fiú elengedte barátja kezét és tenyerét az arca elé rakva vizsgálta őket. Ő is érezte, hogy az érintésével szinte a vasat is meg tudná olvasztani. Ekkor figyelt fel különös határozottságára is. Furcsán hatott neki, hiszen eddigi életében sosem volt az a nagyon határozott és céltudatos ember.

      -     Kérlek, fogd meg a kezem megint, olyan jól esett az érintésed. – kérte Luc.

Zek ismét kezébe vette Luc tenyerét és a fiú arcán látszott a megkönnyebbülés. Úgy érezte, hogy barátja forró érintése kisöpri belőle a fájdalmat, furcsállotta, de nagyon élvezte, ahogyan a forróság szétárad a testében és eltünteti a betegség tüneteit.

   A következő pillanatban nyitottak be Luc szülei az orvossal.

      -    Zek! Jaj, Zek! – ölelte át Luc anyja – Köszönöm! Megmentetted az egy szem fiunkat.

      -    Bátor tett volt, amit a fiunkért tettél Zek! Férfihoz méltó tett. Örülök, hogy a családunk barátja vagy. – e szavak kíséretében rázta meg Zek kezét Luc apja.

A szülőkkel érkezett egy férfi is, furcsa csúcsos kalapban és fekete táskával a kezében. Türelmesen méregette az ágyban fekvő fiút és helyet kért, hogy jobban hozzá férjen.

      -    Gyere Zek, menjünk ki, hagyjuk a doktort dolgozni. – szólt Luc apja.

Mindhárman kimentek a folyosóra, majd Zek elköszönt a szülőktől. Furcsán érezte magát és csak az járt a fejében, hogy minél hamarabb kijusson az erdőbe. Sietett, ahogyan csak a lába bírta, amíg be nem ért az erdő sűrűjébe, nem talált nyugtot. Ott, aztán mintha a lelkét szorongató láncok engedtek volna és mélyen lélegezte be az erdő illatát. Órákig bóklászott fától fáig, maga sem tudta, hogy keres-e valamit vagy csak úgy céltalanul bolyong. Az egyetlen dolog, amit tudott, hogy nagyon jól érzi magát, oly annyira, mint eddig még soha.

   Aztán, naplemente előtt elért egy sziklaperemre, ahonnan az alatta elterülő tájat csodálhatta. A narancsszínbe öltözött fákat, a távolban pedig a város épületeit. Amint a hegyek csúcsain ülő napra tekintett, rátört a már túl jól ismert érzés. Lelke mintha sikított volna, egy tragikus és mérhetetlen veszteség miatt. Zek csak nézte a narancs korongot és érezte, ahogyan a fájdalom egyre feljebb tör szíve rejtett zugaiból és fojtogatja a torkát. Szemei szélén könnycseppek csillogtak, majd mikor elég kövérré híztak, hangtalanul gurultak alá, aztán az állán egyesülve, a mélybe zuhantak. Oly erősen tört rá ez az érzés, hogy a néma könnyek sem pereghettek elég gyorsan, végül az egész világ homályba borult. A nap olybá tűnt, mintha a víz alól szemlélné Zek. Utolsó erejét is összeszedte, hogy ne sírjon hangosan, de a fájdalom mindnet elsöprő rohamának nem tudott ellenállni. Hangos zokogásban tört ki, miközben térdre rogyott. Percekig sírt és kapkodott levegő után, mire az érzés enyhült annyira, hogy valamelyest fölébe kerekedjen. Újabb percek teltek el, mire a fiú végre csendben tudott maga elé bámulni a levegőbe. Langyos, gyenge szellő kerekedett, mely megszárította arcát, a Nap is lenyugodott, így elindult hazafelé. A napközbeni magabiztosság és lendület már sehol sem volt, nyomtalanul tűnt el. Csendben szelte át az erdőt, némán osont be a házba is. Nesz nélkül feküdt le az ágyára. Önkéntelenül nyújt a régi képeskönyvéért, elővette és találomra felütötte. Belenézett és rengeteg régi emlék tört rá, kisgyermek korából. Az esti fojtogató érzés visszatérni látszott, amitől annyira megijedt, hogy a sarokba dobta könyvét és felhúzott térddel vacogni kezdett. Annyira erőlködött, hogy ne kezdjen sírni, észre sem vette, mikor édesanyja benyitott és megijedt fia ábrázatát látvány. Zek szemei alatt fekete táskák voltak, arca fal fehér volt, ajkai lilák és egész testében remegett, miközben izzadtság borította egész testét. Rohant férjéhez, hogy azonnal hozza ide Elenort, aki pár percen belül meg is érkezett. Tanítványa láttán ő is megijedt, de nem esett pánikba, tudta már jól sok éves tapasztalatának köszönhetően, hogy a beteg esélyei annál jobbak, minél hamarabb gyógyfüveket kap. Amennyire tudta, megvizsgálta a fiút, aztán megkönnyebbülve jegyezte meg, hogy csak kimerült, semmi végzetes betegsége sincsen. A biztonság kedvéért hagymalevest főzetett, melybe adott néhány gyógyfüvet, melyektől Zek mély álomba merült.

   Másnap reggel aztán nyugodtan és kipihenten ébredt, mintha az előző nap, egy meg nem történt lidércnyomás lenne csak. Mindenki legnagyobb örömére, úgy zajlott minden, mint korábban. A dolgok úgy haladtak, ahogyan azt mindenki jónak gondolta. Luc lábadozása két hétig tartott, addig Zek az apjának és a többi jobbágynak segített a földeken illetve az erdőkben. Ahogyan teltek a napok, úgy lett Zek számára egyre távolabbi emlék a fojtogató érzés. Bár tudta jól, ez mindig így zajlik, hogy aztán a legváratlanabb időben újra felszínre törjön.

   A következő vasárnapon a város templomában nemcsak a szokásos misét tartották meg, hanem különleges hálaadó ceremóniát is bemutattak az Úrnak, amiért kegyesen meghagyta Luc életét. A misén a szokásos dolgok hangzottak el, dicsérték a Mindenhatót, méltatták a földesúr érdemeit és fia jóságát. Zek barátságát azonban utalás szintjén sem említették. A ceremónia után éppen ezért Zek kicsit félve ment oda a paphoz és kérdezte meg, hogy miért lehetett az, mikor Luc a vízben volt, ő pedig az ijedtség után hatalmas erőt érzett magában.

      -     Gyermekem. Az Úr adott neked erőt bíz, hogy szolgáld őt. – mondta a pap.

      -     De aztán meg hamar eltűnt. – tette még hozzá halkan.

      -     Az Úr adta, az Úr elvette. Az Ő útjai kifürkészhetetlenek. – lökte a szokásos rizsát a

            pap.

Zek egy ideig elgondolkozott e szavakon, de nem tűnt számára elfogadható magyarázatnak, így a legjobb, ami eszébe jutott az volt, hogy megkérdezi Elenort.

-          Ez egy igen érdekes dolog fiam. – kezdte az előadását – Már én is egészen fiatalon tapasztaltam, hogyha veszélybe kerülsz te magad vagy egy hozzád kötődő személy vagy tárgy, akkor sokszorosára nő az erőd és kitartásod is…

-          De ez miért van? – vágott az öregasszony szavába.

-          Nem tudom, talán vannak bennünk rejtett tartalékok, olyan erők, amik csak veszély esetén kerülnek felszínre. De hogy nem közvetlenül Isten avatkozott bele, az olyan biztos, mint hogy itt állok előtted. Ne is törődj azzal a kétszínű pappal, csak a misebort szereti igazán, meg a gyerekeket.

-          Miért tűnt el olyan hamar? És miért voltam utána olyan fáradt?

-          Ez mindig így van. Ezek az erők sem kimeríthetetlenek, sőt ellenkezőleg, amint elmúlik a veszély, szinte azonnal köddé válnak. Olyan fáradtság tör rád utána, hogy állva elalszol, mint tapasztaltad is. Bizonyára ekkor töltődnek fel ezek a tartalékok is.

-          Értem. – felelte kurtán Zek és látszott rajta, hogy mélyen elgondolkozik a szavakon.

Gondolataiba merülve, önként is megindultak a lábai, még el sem köszönt Elenortól, aki tudta jól, a fiú nem udvariatlan, csak mélyen elmerült a dolgok értelmezésében. Lábai a vár felé vitték. Csak akkor eszmélt fel, mikor a kapuba ért. Ha már ott volt, felment Luchoz látogatóba, hiszen olyan régen nem is beszéltek egymással.

   Luc éppen a vívó edzésére készült, apja ragaszkodott hozzá, hogy fia megedződjön és képes legyen a karddal bánni. Zek jobb dolga nem lévén csatlakozott hozzá, mint néző, de nem lelte nagy kedvét a nézelődésben, bármi más jobban izgatta, mint a falak között két embert bámulni, ahogyan karddal küzdenek. Az edzés végeztével megpróbálta elhívni barátját az erdőbe, de anyja tiltása miatt, engedély nélkül nem hagyhatta el a várat. Végül csak megtalálták a módját, hogy mindketten jól járjanak.

A vár pincéjének egyik folyosója zsákutca volt, senki sem értette, hogy miért építették oda azt a rövidke folyosót úgy, hogy nem vezet sehová sem. Jelenleg raktárnak használták, csupa olyan holmit tartottak ott, amit ritkán használtak csak és nem képviselt nagy értéket. Kíváncsiságuktól hajtva elkezdték átkutatni a holmikat, régen elfeledett dolgokat kerestek, amik különösen néznek ki vagy éppen információt hordoznak.

Luc éppen az egyik ládát kutatta át, mikor megtalálta apja és anyja házasság kötésük előtti leveleit. Természetesen az összeset végig olvasták, néhány kifejezésen jót mulatva, de hamar ráuntak, mivel semmi izgalmas sem volt benne. Tovább kutattak, de semmi olyat sem találtak, ami felkeltette volna a kíváncsiságukat.

Aztán Lucnek feltűnt a falon egy kőtömb, mely valamelyest simább felületű és ezért fényesebb volt a többinél. Megtapogatta, majd megpróbálta beljebb nyomni, de a kő alig mozdult, Zeknek sem kellett több, ott termett mellette és közös erővel, ha nehézkesen is, de sikerült benyomniuk a követ. Hangos kattanással állt meg a tömb, majd a következő pillanatban a folyosó végén lévő fal elhúzódott és mögötte egy csigalépcső vezetett le a sötétségbe. Egymásra néztek és hatalmas vigyorral az arcukon, kézbe vettek egy-egy fáklyát. Óvatosan haladtak lefelé, nehogy bármi váratlan megijessze őket. Nem tartott sokáig utazásuk, mert három teljes kör megtétele után a lépcső elfogyott és egy hatalmasnak tűnő teremben találták magukat. Még a fáklyák fénye is elenyészett, mielőtt elérte volna a túlsó oldalt. A két fiú azonban feltalálta magát és az egyikük jobbra, míg másikuk balra indult el, ahogy haladtak a fal mentén, minden egyes rögzített fáklyát meggyújtottak. Mire körbe értek, már világosság derengett a teremben, kivéve egy ajtónak tűnő nyílást az egyik falon, ott továbbra is sötétség honolt.

A fáklyák együttes fénye borzalmas titokra derített fényt, a terem egy jól eldugott kínzókamra volt. Kínpadok álltak egymás mellett sorban, azok mellett egy hatalmas asztalon virágzó körték voltak halomba rakva, fejszorító is volt néhány darab és még egy rézbika is volt a teremben. Az egésznek a hangulatát egy hatalmas kandallóféleség adta meg, mely mellett sorban álltak a hegyes fém rudak. A maradék teret egy hatalmas dézsa töltötte ki, mely felett csigára erősített fából készült szék lógott. Zek és Luc csak bámulták a még sosem látott tárgyakat, mindet alaposan végig nézték, tapogatták, örültek az új felfedezésének.

-          Luc! Luc! Fiam merre vagy? – hallatszott a távolból.

-          Erre anyám, lefelé a lépcsőn.

Kis idő múlva léptek zaja visszhangzott a lépcsőkön, majd mikor Luc anyja leért a lépcsőn és körbenézett, teljesen megmerevedett.

-          Ugye milyen érdekes szobát találtunk Zekkel. Mik ezek a dolgok?

Az asszony alig kapott levegőt a borzalom láttán, kezét szája elé emelte, lassan, mintha a sikoltását akarná elnyomni, de egy hang sem jött ki a torkán. Aztán nagy nehezen szóhoz jutott.

-          Fiúk! Most azonnal irány fel a lépcsőn…

-          De anyám…

-          Nincs semmilyen de Luc! Induljatok felfelé, most azonnal!

A két fiú csalódottan, lassú léptekkel indult a lépcső felé, mikor elértek az asszony mellé, az kezeivel tolta őket, még inkább nyomatékot adva szavainak.

   Amint felértek, az első őrt a lejárathoz állították és senkit sem engedtek le, míg a vár ura személyesen meg nem nézte a kamrát. Zek és Luc a fiú szobájába lett küldve és újra Anne felügyeletére bízták őket. Az idő napnyugtához közeledett, Zek pedig igyekezett minél hamarabb haza érni és elterelni figyelmét, hogy meg ne ismétlődhessen az a pár héttel korábbi esemény. A következő napokban a várban, majdnem minden a megtalált kínzókamráról és a benne talált eszközökről szólt. Leletárba vették mindet, majd elszállítatták, végül csak üres terem maradt, ami kongott az ürességtől. Jelen állapotában már semmi sem utalt arra, hogy valaha itt rengeteg ember lelete kínhalálát. A falban lévő nyílásról kiderült, hogy egy másik titkos ajtóhoz vezető folyosó torkolt a terembe, melynek végén a börtön volt. A falakat áttörték és így egy újabb közvetlen út nyílt meg a pince és a cellák között. A hatalmas termet a biztonság kedvéért megszenteltették egy pappal, majd az őröknek alakították át pihenőhellyé.

   A következő hónapok munkával teltek Zek számára, míg Luc vívóleckéi sok idejét kötötték le, a tanulmányai mellett. Amikor idejük engedte, továbbra is egymás társaságát keresték, Luc vívni tanította Zeket, bár a fiúnak eleinte nem volt ínyére a dolog, de aztán csak ráérzett és egészen megkedvelte.

 

 

   Időközben eltelt négy év, a fiúcskákból fiatal férfi lett. Mindketten jól értettek már ahhoz, amit az élet megtanított nekik. Ebben az évben történt, hogy Elenor az egyik őszi reggelen nem ébredt fel többé. Mosollyal az arcán, álmában érte a halál, láthatóan nem szenvedett. Hamar megrendezték a temetését, amin a város nagy része képviseltette magát. A pap eleinte vonakodott tisztességes temetésben részesíteni, mivel sosem jöttek ki túl jól. Néha még az is kicsúszott a pap száján, hogy Elenor boszorkány lenne, de bizonyíték nem volt és rá utaló magatartást sem tanúsított soha. A szegényebb és néhány tehetős polgár nyomására mégis csak belelegyezett a pap főleg, miután kilátásba helyezték, hogy ellenkező esetben ne számítson miseborra többé.

Zeket mélyen lesújtotta az öregasszony halála, egyrészt nagymamájaként szerette, másrészt sokat köszönhetett neki. Bár Elenor már tavasszal megjegyezte neki, hogy minden tudását átadta a növényekről, többet ő már nem taníthat Zeknek. Azonban a fiú mégis úgy érezte, hogy még nem tud mindnet és van még mit tanulnia az öregasszonytól, a sors azonban közbe szólt. A sok munka és Elenor halála utáni gyógyító feladatok Zekre hárultak azoknál, akik nem engedhették meg maguknak az orvost.

Lucre pedig, apja diplomáciai útjai vártak, sokat utazott, leginkább ünnepségekre és jeles báli eseményekre, ahol a nemesi családok szövetségeket kötöttek egymással. Szörnyen unta ezeket az eseményeket, még ilyenkor sem jött ki túl jól az emberekkel nagy tömegben. Jobban szerette a kis társaságokat. A sokadik ilyen út után mondta meg Zeknek, hogyha ideje engedi, elkísérhetné őt az ilyen eseményekre.

-          Ugyan már Luc. – próbálta leszerelni barátját – Én nem vagyok nemesi születésű, nem csak megfelelő ruhám nincsen hozzá, de viselkedni sem tudok ilyen társaságban illendően.

-          A ruhára ne legyen gondod. Viselkedni meg majd megtanítok neked néhány szabályt, nem nehezek, csak gyakorolni kell, hogy ösztönös legyen.

-          De én nem várok tőled sosem semmit sem, tudod jól.

-          Tudom persze, légy nyugodt, nem is azért fogom neked adni. A barátom vagy, ez sokkal többet jelent nekem, mint holmi ruhadarab. Azért adom neked, mert neked akarom adni, nem pedig mert úgy érzem, elvárod.

Zek nem szólt semmit, egyrészt örült neki, hogy ennyit jelent barátjának, másrészt nem akarta, hogy élősködőnek nézzék.

Beköszöntött a tél, aztán az újév és január hónapban Zek születésnapja is. Ezen a reggelen azonban minden eddiginél nagyobb meglepetés érte Zeket. Már el is felejtette Luc ígéretét, egészen addig, míg egy nagy dobozt nem kapott. Kibontotta és egy vakítóan fehér ing és fekete bőrnadrág mellett, egy éjfekete csizma is volt benne. Még aznap eljött látogatóba Luc is.

-          Hé, te! Mondtam neked, hogy nem kell ilyet venned. – fogadta tetettet szigorral barátját.

-          Mondtad bizony. Én meg azt, hogy akkor is meg fogom venni neked. Nincs harag ugye? – mosolyodott el Luc.

-          Harag? Ugyan már! Nem tudsz olyat tenni, amiért haragudnék rád. Csak zavarban vagyok, nagyon tetszenek a ruhák, imádom őket, már most. Első látásra, csak nem akarom, hogy élősködőnek gondolj.

-          Túltárgyaltuk Zek. Én szívesen adtam, te örülsz neki és elfogadod, ennyi a lényeg, barátok között.

Zek vigyorral az arcán bólintott egyet, nyugtázva, hogy így gondolja ő is.

-          Na, meg aztán miben kísérnél el a következő bálba? – dobta be a témát Luc.

-          Tényleg velem akarsz mutatkozni egy bálban? – csodálkozott őszintén Zek.

-          Mint mondtam, igen. – váltott kicsit komor hangnemre Luc – Nem nézted ki belőlem? Nem te vagy a legjobb barátom?

-          De igen. Csak a származásom…

-          A származásod nincs rád írva, te dinka. De ha mégis rád lenne, akkor is így akarnám. Tudod jól, hogy nem érdekelnek túlzottan ezek a megkötések.

-          Tudom. – mondta Zek lesütött szemmel, hogy aztán kajla vigyorral az arcán felnézzen Lucre.

   Ismét szent volt a béke és barátság kettejük között. A bálig, pontosabban az utazásig már csak két hét volt hátra. Ennyi idő állt rendelkezésükre, hogy Zek felkészüljön etikából. A bált, a szomszédos tartományban rendezték meg, három napos út volt, csak odafelé. Az ország minden fontosabb arisztokrata családjának tagjai hivatalosak voltak erre a bálra. Egészen jól haladtak a felkészüléssel, mígnem egyik este korábban kellett abba hagyniuk. Zek borzalmasan szédült és alig bírt állni a lábán.

-          Ha nem ismernélek, azt gondolnám részeg vagy. – viccelődött Luc.

-          Hagyd már! – nézett rá mérgesen Zek – Nem tudom, hogy mi a baj. Lehet valami nyavalya.

-          Na, akkor irány gyorsan haza. Szedd elő a füveidet, mert minden képpen szeretném, hogy velem gyere.

-          Még van három napunk az indulásig, addigra helyre hozom magam. Menni akarok veled.

-          Helyes. Úgy is lesz. De most gyere, hazakísérlek, aztán irány az ágy.

Luc egészen hazáig kísérte barátját, majd elköszönt és távozott. Zek a füvekkel babrált, de egy hirtelen gondolattól vezérelve mégsem használta egyiket sem. Ahogy volt, ruhástul zuhant az ágyba és egyből elnyomta az álom. Az évek alatt már visszatérő álommá vált, mikor a Hold rázuhan, a kezdeti félelemnek nyoma sem volt az álomban. Inkább valamiféle boldog nyugodtsággal fogadta az újabb érdekes álmot. Szokás szerint az ütközés előtti másodpercben felébredt. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva pontosan tudta, hogy ez volt az utolsó alkalom, mikor ezt az álmot álmodta. Hamar elnyomta a buzgóság és újabb álmot álmodott.

   Éjjeli erdőben rohant valami elől. Nem tudta mi elől, csak tudta, hogy valami üldözi. A környező fákon kívül minden mást elnyelt a sötétség. Maga az erdő nem volt félelmetes, csak az a valami, ami üldözte őt. Lélekszakadva rohant előre a hatalmas bükkfák között, miközben érezte, hogy az a valami egyre közelebb kerül hozzá. Futás közben lassan meg akart fordulni, de nehezen ment neki, csak nagy erőfeszítés árán sikerült hátra pillantania, egy rövid időre. A sötétségből egy sárga szempár tűnt elő, majd a következő pillanatban felriadt az álomból és azzal a lendülettel fel is ült az ágyán. Szíve hevesen vert és csak lassan hagyott alább ijedtsége, izzadtság folyt végig homlokán és egész testén is.

   Másnap reggel aztán frissen ébredt, az előző napi szédülésnek és az éjjeli álomnak nyoma sem volt. Ő is és Luc is örültek, hogy nem lett semmi komolyabb betegség a dologból.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.