Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Barátság 1

2010.09.19

   Egy hintó hajtott a poros földúton, egyenesen a város felé. Egészen pontosan a város közepén található vár felé. A Nap fényét vakítóan szórta szét az arannyal borított díszítése, ablakait selyemfüggönyök fedték be, kirekesztve a külvilág nyomorúságát. A benne utazók ügyet sem vetettek az aranyló földek szépségére, a messze mögöttük zöldellő erdőket sem méltatták figyelemre. Sokkal fontosabbnak tartották, a társadalomban elfoglalt helyüket hirdetni és tudatni ezt a mezőn dolgozó parasztokkal is, vagy az útközben szembe jövő utazókkal. Kíséretüket egy tucat zsoldos katona alkotta, marcona; harcedzett férfi volt mindegyikük.

 A földeken dolgozó emberek sem törődtek sokat a hivalkodó társasággal volt, aki rájuk sem nézett, de voltak olyanok is, akik csak köptek egyet és folytatták a munkát.

 Javában tartott már az aratás, ilyenkor a jobbágyok szinte kivétel nélkül a terményt takarították be, kicsiktől a nagyokig, asszonyoktól kezdve a férfiakig. Csak az egészen kisgyerekek játszottak a szántó melletti patakban, egy öregasszony figyelt rájuk, aki már túl öreg volt a fizikai munkához, de bölcsességét és éleslátását mindenki tisztelte. Szerette figyelni a gyerekeket, eszébe jutatta saját gyerekkorát és a fiát is, akit a földesúr öletett meg sok-sok évvel ez előtt, mert élelmet lopott a családjának. Szerette mindegyiket, akár a sajátjait, órákig szótlanul nézte, ahogyan egymástól tanulva játszanak és építgetik a társas kapcsolataikat. Azonban mégis volt egy, a szívének legkedvesebb „fogadott gyermeke”, Zek. A rendes neve Zakariás volt, de a családja és mindenki más is csak Zeknek becézte a kissrácot. Még csak öt éves volt, kortársaihoz képest azonban kíváncsibb, szótlanabb, zárkózottabb és önállóbb volt. Ritkán lehetett őt a többi gyerekkel együtt látni, mindig inkább kicsit távolabb játszott vagy éppen foglalta el magát valami mással. A kézügyessége sok kívánni valót hagyott maga után, de ezt még mindenki fiatal korának tudta be. Bármit tett, azt neki ezerszer jobban kellett akarnia, hogy ugyanúgy sikerüljön, mint korabeli társainak. Elenor, az öregasszony, ezen a kora délutánon is Zeket figyelte, ahogyan a patakból próbál halat fogni. Ügyesen, a többiektől távol próbálkozott, ahol már nem zavarták a halakat a fürdőző gyerekek. Rendre mellé nyúlt és a patak vizében kötött ki, de nem adta fel. Néha-néha annyira mérges lett, hogy követ dobott a halak után, de aztán megvárta, amíg a halak visszatérnek, és újra lecsaphat rájuk.

 Aznapra már éppen fel akarta adni, amikor egy hatalmas halra lett figyelmes. Még sosem látott ekkora halat, a látvány valósággal megbabonázta. Tudta, ha törik, ha szakad, ezt a halat el fogja kapni. Szinte az egész világ megszűnt létezni számára, csak ő és a hal léteztek. Minden idegszála a halra koncentrált, észre sem vette, ahogyan kicsi lábai araszról araszra kúsznak előre és jutatják egyre közelebb a kiszemelt zsákmányhoz. Amikor elérkezettnek érezte az időt, egy hatalmas vetődéssel ráugrott. Nagyot csobbant Zek a patakban, felfigyelt rá Elenor és a többi gyerek is, de még a közelben dolgozó emberek is. A meglepetéstől hirtelen pattant fel és állt két lábra, majd a kezeire pillantott. Két tenyere összekulcsolva, közöttük, pedig az óriási hal vergődött. Amint felfogta, hogy mi történt, kipattant a patakból és apja felé kezdett szaladni.

-          Apa, apa! Nézd apa! Fogtam egy halat! – szaladt végig a szántón, lábait szinte a nyakába kapva.

Amerre csak végigszaladt mindenki mosolyogva nézett végig a fiún. Együtt örültek a boldogságának, sokra tartották a kedves eseményeket és érzéseket, hiszen nagyon másuk nem is akadt.

Zek apja egy megtermett ember volt, magasságával kitűnt a többiek közül, de vállai is becsületére váltak volna bármelyik férfinak. A favágáson edződött izmai pedig, tekintélyt parancsoló megjelenést adtak neki. Messziről meghallotta legkisebb fiának hangját, feléje fordult, majd felkapta Zeket.

-          Apa nézd, mit fogtam! Egy óriáshal! Látod mekkora! Hatalmas, nekünk fogtam, ebből mindannyian jól lakunk ma este, ma nem fogunk éhezni. – arcáról csak úgy sütött a boldog vigyorgás, pontosan úgy, ahogyan csak egy ártatlan kisgyermek arcáról süthet.

-          Nocsak Zek, te egyre ügyesebb vagy! – dicsérte meg az apja – Mutasd csak, hadd lássam azt az óriáshalat.

A férfi óvatosan elvette fia kezéből a halat, hogy jobban szemügyre vegye. Farkával együtt a hal éppen csak nagyobb volt, mint a tenyere, ujjak nélkül. „Ebből bizony még Zek sem lakna jól” – gondolta magában. De nem akarta elrontani a fiú örömét, ezért inkább szólt a másik fiának.

      -    Marcus! Itt ez a vödör, hozz benne vizet a halnak!

      -    De apám, az a magoknak van. Ha vizet rakok bele, akkor többször kell fordulnom.

      -    Akkor fordulsz többször, eredj, hozz vizet az óriáshalnak. – mondta a férfi, miközben legkisebb fiának sugárzó arcát fürkészte.

Zek pedig örömmámorban úszott, hogy végre ő is ételt tudott szerezni otthonra. Marcus dühösen nézett öccsére, de valójában nem rá volt dühös, hanem arra, hogy mostantól kezdve neki is segíteni kell az aratásban és nem játszhat többé a patakban. A maga tíz évével elég érett volt ahhoz, hogy egyre inkább kivegye a részét a falu életéből. Szinte pár pillanat volt Zeknek az-az idő, amíg bátyja vizet hozott a vödörben. Nagy nehezen tudta csak rávenni magát, hogy a halat berakja a vízbe.

-          Vidd a vödröt oda Elenor nénihez, ülj le szépen mellé és vigyázz a haladra, nehogy elvigye egy cica. – mosolygott a férfi.

-          Majd jól megkergetem azt a csúnya macskát, ha el akarná venni tőlem a halat. – válaszolta Zek és körülnézett, hogy nincs-e a közelben máris egy macska, aki az ő zsákmányára feni a fogát.

De sehol sem látott egyetlen macskát sem, így megnyugodva emelte fel a súlyos vödröt és vitte oda „pótnagymamájához”. Elenornak és a többi gyereknek is büszkén mutatta meg a szerzeményét, majd leült az árnyékba és figyelte, ahogyan a hal körbe-körbe úszkál. Az öregasszony pedig őt nézte, hosszasan és hol mosolyogva, hol nagyokat lélegezve. Tudta jól, hogy ennek a gyereknek aranyból van a szíve, de ez a szív a felnőtté válás során sem fog kemény és zárkózott szívvé válni. Éppen ezért volt olyan boldog, mikor őt nézte és pontosan azért aggódott, mert tudta, hogy erre a fiúra mérhetetlen sok fájdalom és csalódás vár még az életben. Legszívesebben csak ölelte és ölelte volna, soha ki nem engedve öleléséből a fiút, hogy örökké megóvhassa őt, minden bajtól.

A délután hamar elszállt és az alkonyat már mindenkit otthon talált, javában készülődtek a vacsorához. Zekéknél is főtt már a szerény vacsora, többek között a hal is ott pirult a tűzön. Amint elkészült, Zek megkapta a halat, hogy őt illeti, mivel ő fogta. De a fiú ragaszkodott hozzá, hogy mindenkinek egyformán jusson belőle. Csak mikor anyja négy egyenlő részre szedte szét, nyugodott meg és ült ki arcára a gyermeki mosoly. A vacsorát békésen és hamar elköltötték, majd aludni tértek, erőt gyűjtve a következő napra.

 

 

   Eközben a várban javában zajlott az élet. A délutáni hintóval érkezett meg az új földesúr és családja, akinek személyesen a király adta oda ezt a birtokot. Az előző földesurat kegyetlensége miatt fosztották meg a javaitól, mert félő volt, hogy a jobbágyai fellázadnak ellene. A katonákra pedig szükség volt a szomszédos országgal vívott háborúban. A földesúrnak és feleségének egy fiuk és két lányuk volt. A fiú Zekkel egyidős, szintén egy jószívű gyerek. A régi földesúr és családja már mindent összepakoltak, csak a hajnali napfelkeltét várták, hogy biztonságban útnak indulhassanak. Addig azonban volt mit megbeszélnie a két családnak. A fiút a nevelőnőre bízták, hogy játsszon vele az egyik szobában, amit már a rendelkezésükre bocsátottak.

-          Luc úrfi, kérem jöjjön velem, amíg a szülei elfoglaltak. – kérte a nevelőnő, de nem várta meg amíg a fiú magától engedelmeskedik és már húzta is fel a lépcsőn, a kezénél foga.

A fiú egy szót sem szólt, csak követte a nagydarab asszonyt, akit sosem kedvelt. Kényelmetlenül érezte magát a nő jelenlétében és soha sem volt hozzá egy kedves szava sem. A hatalmas vár szivacsként szívta magába a hangokat, a hangulata kísérteties volt, falai között nyoma sem volt sem szeretetnek, sem kedvességnek. A korábbi tulajdonosok ízlésvilága is jócskán hagyott kívánni valót maga után. Luc nagyon nem akart ide költözni, mivel ez a hely sokkal zordabb klímával bírt, mint ahol eddig élt. Barátja a korábbi otthonában sem volt sok, bár sokszor figyelte az ablakból a falusi gyerekeket játszani és ő is nagyon vágyott rá, mégsem volt egyetlen egy igaz barátja sem. Lefekvéskor a szokásos történet zajlott, Luc feküdt az ágyában és nézte a plafont, várta, hogy legalább édesanyja belépjen az ajtón és jó éjt kívánjon neki, de ismét csak csalódott, könnyes szemmel aludt el. Másnap reggel hatalmas robajra ébredt fel, egyből kipattant az ágyból és kiszaladt a szobából, azonban nem ismerte még a helyet és meglepetésében, hogy nem a megszokott folyosón áll, összezavarodott. Fel és alá futkosott a hatalmas, szürke és hidegséget árasztó falak között, de nem talált senkit sem, akit ismerne. Szemei megteltek könnyel és majdnem sírni kezdett, mikor meghallotta édesanyja hangját a háta mögül.

    -      Luc, kicsi fiam, hát te hogy kerülsz ide?

Luc, egy szót sem szólt, könnyeivel küszködve édesanyja karjaiba vetette magát. Ott csüngött amíg nem érezte magát eléggé biztonságban, majd megszólalt:

-          Édesanyám, én nem akarok itt lakni! Menjünk haza, kérlek!

-          Ezt már korábban megbeszéltük, itt fogunk lakni és nem nyitunk vitát róla ismét. – mondta komoly hangon, miközben keményen nézett a fiára.

A várban nagy volt a sürgésforgás, a korábbi otthonukból elhozott bútorokat és használati tárgyakat vitték ide-oda a szolgák, hogy minden a megadott helyére kerüljön még aznap. A lépcsőnél ekkor jelent meg két izmos férfi, egy hatalmas tölgyfa szekrényt cipelve.

      -     Ha megint leejted, én foglak megruházni. – bosszankodott az idősebb.

A fiatalabb szemlesütve vette tudomásul, hogy ismét hibázott.

A délelőtt folyamán Luc el sem eresztette édesanyja kezét, árnyékként követte őt, bárhová is ment. Végül az asszony megelégelte és a nevelőnőért küldetett.

A délután is magányosan telt el, estére már alább hagyott a nyüzsgés és a megszokott bútorok is némi otthonosságot kölcsönöztek a folyosóknak.

Mielőtt Luc elaludt volna, az apja lépett be a szobájába.

-          Luc, kisfiam. Holnap édesanyáddal elviszünk kirándulni, megnézzük a birtokunkat. Tetszik az ötletem? – vágott mosolygós arcot a férfi.

Luc minden lehetőséget megragadott, hogy szüleivel és nővéreivel legyen, így nagy gesztusokkal bólogatott és megszólalt:

-          De ugye Anne nem jön velünk?

-          Velünk jön, ő a nevelőnőd, ő fog rád vigyázni. – jelentette ki a férfi, ellentmondást nem tűrő hangon.

-          De én nem szeretem őt, nem akarom, hogy velünk jöjjön.

-          Elég legyen, majd megtanulod, hogy mi nemesek sem azt tesszük mindig, amihez kedvünk van.

Ezzel a mondattal búcsúzott el éjjelre a fiától és erőteljes léptekkel kiment a szobából. Lucon ismét erőt vettek a könnyek és álomba sírta magát, titkon remélte, hogy holnap Anne mégsem tart majd velük.

Másnap reggel azonban Anne ébresztette fel a maga sajátos, nem túl kedves módján.

-          Luc úrfi! Luc úrfi! Ébredjen! A szülei és nővérei már csak önre várnak. – rázogatta meg a fiút.

Luc nyöszörgött valamit, de semmi értelmeset sem tudott kivenni belőle a dada, mire még erősebben megrázta. Erre már teljesen felébredt, de legszívesebben ma reggel nem kelt volna fel. Csak némán bámult maga elé, amíg a nagydarab nő az ágyára rakta a ruháit, végül belátta, hogy nincs más választása. Felöltözött és elindult a nőt követve, lefelé a komor; rideg folyosókon és lépcsőkön.

A vár udvarán várta Lucot egy hintó, amiben édesanyja és nővérei ültek. Apja a hintó mellett lóháton várakozott.

     -     Gyerünk fiam, nem érünk rá egész nap, még a végén lemaradsz a kirándulásról. – noszogatta az apja.

Amint a fiú is beszállt, a kocsis is kihajtott az udvarból és az erdő felé vette az irányt.

Az erdőbe vezető út mentén terültek el a szántók, ahol a jobbágyok, már kora reggel dolgozni kezdtek. Bár tiltva volt neki, Luc mégis résnyire elhúzta a függönyt, hogy kilásson az ablakon. Az apró résen keményen dolgozó emberek tucatjait látta, nem értette, hogy miért görnyednek a napon és dolgoznak a földeken. Miért nem otthon vannak az árnyékban.

Tekintete hirtelen a földek aljában csordogáló patakban játszó gyerekekre tévedt és ismét elfogta az az érzés, mikor túlságosan magányosnak érzi magát, a családja körében is.

Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállát és rántotta el az ablaktól.

-          Nem megmondtam egy párszor, hogy ne húzd el a függönyt, hacsak nem engedem meg neked ezt. – szólt rá erélyesen az anyja.

-          De unatkozom és olyan érdekes a kinti világ. – mondta Luc, miközben megpróbált ismét az ablakhoz férkőzni.

De Anne gyorsabb volt és átült az ablak mellé, hogy a fiúnak esélye se legyen újból megpróbálni. A fogat lassan el is érte az erdőt és beleveszett a fák sűrűjébe.

 

 

   Zek apja éppen csak felpillantott, mikor a földesúr családja eltűnt a fák között. Azzal a lendülettel folytatta is a munkáját. Zek pedig, ismét a patakot fürkészte, hátha ma is talál egy óriási halat, amit elkaphat. Telet múlt az idő, de ő türelmes maradt, fűtötte az izgalom, hogy ma talán még a tegnapinál is nagyobbat foghat. Azonban ezen a napon sem nagyobb, sem kisebb hal nem került a szeme elé. A patakban, csak apró rákok és vízibolhák kergették egymást. Végül is elunta magát a fiú és másik elfoglaltságot keresett. Rájött, hogyha nagyobbacska köveket egymásra rak a patak medrében, akkor vissza tudja tartani a víz nagy részét. Ami aztán mégis utat tör magának és elsodorja az útjába kerülő dolgokat. Egész nap azon fáradozott, hogy megfelelő köveket találjon és rakjon egymásra, míg elég nagy falat nem hoz létre. Délutánra járt az idő, mire sikerült a megfelelő magasságú falat felépítenie. Sok kísérletébe telt, mire felismerte, a helyes építési módot. Büszkén nézte, ahogyan a többi gyereknek egyre kevesebb víz jut, neki pedig egyre csak gyűlik. A többiek irigykedve néztek Zekre és maguknak akarták a sok vizet, azonban nem tudták, hogyan kell olyan falat építeni, ami ellenáll a víznek.

Végül is az egyikük oda ment a kövekhez és belerúgott egyet. A fal leomlott és a felduzzasztott víz elindult lefelé, ledöntve lábáról a kissrácot és iszapot sodorva a többi gyerek közé. Zek szomorúan nézte művének pusztulását, de nem szólt semmit sem, csak nem értette, hogy miért tették tönkre, amit alkotott.

-          Zek! – hallotta meg az apja hangját – Gyere velem az erdőbe, kell néhány bot és nem bírom el egyedül őket.

A fiúcska kipattant a vízből és boldogan kapkodta apró lábait, nehogy kimaradjon egy erdei sétából. Szeretett az erdőben csatangolni, valamiért nagyon jól érezte magát ott, de néha-néha kellemetlen érzés is elfogta. Olyankor legszívesebben a lehető legmesszebb futott volna a fák közül.

Nem most járt először ezek között a fák között, oly annyira nem, hogy figyelnie sem kellett hova lép. Lábai maguktól is ismerték az utat, a gödrökkel tarkított erdei ösvény mellett eleinte csak tölgyfák burjánzottak, néhol egy-egy kőris is szárba szökkent, vadrózsa bokrok tették áthatolhatatlanabbá az aljnövényzetet. Útjuk során sok letört ágra akadtak, de mind túlságosan korhadtak voltak ahhoz, hogy hasznosítani lehessen őket.

-          Apa, itt van sok ág. Miért nem fogjuk ezeket és visszük haza? – csodálkozott Zek.

-          Tudod fiam, ezeket már az erdő elkezdte megenni. Így nem elég tartósak nekünk, olyan botokat keresünk, amik még kemények.

-          Megette? Az erdő eszik? – meresztette nagyra a szemeit Zek és a szája is tátva maradt a csodálkozástól.

-          Bizony eszik, de nem úgy kicsi fiam, mint gondolod.

-          Hát hogyan? – nézett furcsállóan apjára Zek.

-          Apró állatok és gombák eszik meg az elpusztult növényeket és állatokat, ami pedig marad belőlük, azt a fák szívják fel a gyökerükkel.

-          És ezek a botok is azért puhák?

-          Azért. Mert már a belsejüket kiették a bogarak. – mosolyodott el a férfi.

Haladtak tovább az úton, miközben Zek azon gondolkodott, hogy miféle bogarak esznek fát. Hogyan lehetnek ilyen buták, hogy nem tudják, a fa nem finom, ennének helyette disznóhúst vagy zöldségeket, azok sokkal finomabbak. Amint elérték a bükkösök szintjét, rengeteg jó állapotú faág került az útjukba. Voltak közöttük egészen vékonyak is, de cséplésre alkalmas vastagok is. Az első faág alatt, amit Zek felemelt, egy hatalmas; fekete színű pók lakott. A pók rémületében rohanni kezdett, amerre csak látott és ez az irány pont Zek keze volt. A fiú sosem szerette a pókokat, mindig furcsának tartotta őket, annak ellenére, hogy szerette a természetet, de a pókokkal mindig távolságtartóan viselkedett. Ijedtében felkiáltott és megrázta a karját, majd nagyot lépett hátra. Nem vette észre, hogy egy nagy gödörbe lép így. Pillanatok alatt a földön ülve találta magát, de a póktól tartott annyira, hogy sírás helyett inkább felpattanjon.

-          Mi történt? – kérdezte az apja.

-          Egy pók, egy hatalmas pók akart megharapni. – lihegte Zek a nagy ijedtség miatt.

-          Ugyan már, nem akart az téged bántani, csak megijedt tőled.

-          De hát, rászaladt a kezemre.

-          Nem direkt a te kezedre szaladt rá, csak arra akart elmenekülni.

-          Pedig nagyon gonoszan nézett ki, nagy volt és fekete. Szerintem gonoszságból akart megharapni. – erősködött a fiú.

-          Ugyan már. A természet se nem gonosz, se nem jó. A természetben az ember kivételével minden csak a túlélésért küzd, és nem gondolkozik el se gonoszságon se jóságon.

-          De hát mégis olyan félelmetes volt.

-          Ez a természet álcája fiam. Minél félelmetesebbnek tűnik valami, annál valószínűbb, hogy nem támadnak rá a nagyobb állatok. Nem szabad látszat alapján ítélkezni, ezt jegyezd meg jól. Sose ítélj csak az alapján, amit a szemeiddel látsz.

-          Biztos, hogy az a pók nem volt gonosz és nem les rám valahol?

-          Biztos. Gyere, összeszedünk még pár ágat és mehetünk is hazafelé. Te is hozz néhányat, attól leszel erős.

-          De a pók…

-          A pók már régen elszaladt, nem lesz semmi bajod.

Ezzel Zek kezébe nyomott néhány vékonyabb ágat és elindultak visszafelé. Útközben persze Zek sokszor a karjára pillantott, hogy nem mászott-e rá egy pók. Az apjának végül támadt egy ötlete, hogyan terelje el fia gondolatait a pókokról.

-          Láttam milyen szép gátat építettél a patakba.

-          Teljesen egyedül építettem! – húzta ki magát Zek és vigyorogva nézett az apjára.

-          Ügyes vagy! Sokáig tartott?

-          Igen, de csak sikerült megcsinálnom. De Loui lerombolta, pedig nem bántottam őt. Miért tette?

-          Nem tudom, fiam. Talán csak irigy volt rád és arra, hogy milyen ügyes vagy. Ne is törődjél vele, ha nem Loui akkor a természet rombolja le.

-          De apa! Azt mondtad, hogy a természet nem gonosz, akkor miért rombolta volna le?

-          Azért fiam, mert az útjába építetted azt a gátat, és ami az útjában áll azt vagy lerombolja, vagy megkerüli. A természet mindig megtalálja az útját, bármennyire is ellenkezel vele. Ez is fontos szabálya az életnek, tartsd észben, mert egyszer fontos lehet.

Csend telepedett kettejükre, Zeket apja szavai kötötték le, apja gondolatai pedig az aratás körül jártak. Ahogy így haladtak hazafelé elérték a patakot, amely békésen csordogált a fák között.

 

 

   Tőlük nem messze, de a dombok takarásában, a földesúr és családja kereste a hazavezető utat. Nem ismerték még a helyet és a kíséretükben sem volt egyetlen helyi ember sem, mindenkit a korábbi várból hoztak magukkal. Csak remélhették, hogy az út, amin éppen haladnak, a városba vezet. Ez az út is a patakot követte, így pár perc múlva meg is láttak egy jobbágyot, amint a fiával ágakat cipel. A földesúr meg is állította őket, hogy útbaigazítást kérjen tőlük.

-          Adjon Isten jó ember! – köszönt oda.

-          Magának is uram! – válaszolt Zek apja.

-          Ez az út a városba vezet?

-          Ami azon az oldalon van az nem egészen. De lejjebb lesz egy híd, amin a hintó is át tud jönni erre a felére a pataknak. Akkor már csak követniük kell az utat és haza is érnek.

-          Köszönöm a segítségét, Isten áldja! – búcsúzott el.

Miközben tovább indultak, Lucnak sikerült ismét az ablakhoz férkőznie és kilesnie a függöny mögül. Sosem látott még ilyen közelről korban hozzá hasonló gyereket, ezért csak bámulta mereven, egészen addig, míg az a srác is felé nem nézett. Csak nézték egymást és nem tudták, hogy a másik miért is nézi őt ennyire. A hintó végül elkanyarodott és eltűnt a fák mögött. Zek és apja is folytatták útjukat, amíg meg nem érkeztek a földekhez, ahol mindenki készen állt az esti indulásra a városba.

 A szokásos készülődés után megindultak hazafelé. Zek, anyja kezét fogva sétált és cipelt egy vödröt, amiben semmi sem volt, a fiúnak azonban így is fárasztó volt, így hamar ráunt a gyaloglásra. A Nap már erősen lenyugvóban volt, narancsszínbe borította a tájat és az emberek menetét is. Zek önkéntelenül is a lenyugvó napra nézett, maga sem tudta miért, de ez gyakran megesett, ha a figyelmét nem kötötte le ilyenkor valami más.

 Mint ilyenkor mindig, most is az a furcsa érzés ragadta magával, mintha a lelke üvöltött; sikított volna. Érezte, ahogyan a kétségbeesés szétáramlik benne és az egész világon a számára legeslegfontosabb dolog megszűnik létezni. Bár nem tudta, hogy mi ez a dolog és miért érzi azt, amit érez, mégis a bánat és fájdalom sírva fakasztotta. Könnyei némán peregtek végig az arcán, de lelke mégis folyton; megállás nélkül az üvöltötte kétségbeesetten, hogy Neee!

A körülötte lévők semmit sem vettek észre szenvedéséből, csak ballagtak tovább hazafelé, mintha semmi rendkívüli sem zajlana a fiúban.

Végül is megérkeztek a város szélére, addigra a Nap is lenyugodott már és a kétségbeesés engedett szorításából. Eddigre már a földesúr és családja is hazaértek, ahogyan mindenki más is.

Másnap reggel heves esőzésre ébredtek az emberek, tudták jól, hogy ilyen időben nem tudnak dolgozni a földeken, kár is kimenniük. A kisebb gyerekek, mint Zek is, az anyjukkal maradtak, míg a nagyobb fiúk apjuknak segítettek vagy együtt lófráltak az utcákon. Marcus is szabadnapot kapott apjától, anyja közbenjárásra természetesen. Édesanyja úgy gondolta, hogy idősebb fia is elég gyerek még a folyamatos munkához, legalább ilyenkor had legyen jó napja, nem is kellett sokat győzködnie a férjét. Három, vele majdnem egykorú társával járták az utcákat és az elmúlt pár nap eseményeit beszélték meg, ki mit tanult az elmúlt napokban, amíg apjuknak segédkeztek.

 Theodosius, akit csak Theonak becéztek, apja kovács volt, méghozzá remek kovács. Nem egyszer maga a király is rendelt tőle fegyvereket nemesebb lovagok ajándékaként vagy akár saját magának is. Kardjai nem csak mesterien megmunkáltak voltak, de tartósak és könnyen használhatóak is. Fiából is kovácsot akart faragni, ezért egyre többször tartotta maga mellett. Azonban tudta jól, hogy a mai napon valószínűleg Theo minden barátja csavarogni fog, így ő sem tartott igényt fia segítségére.

 Vincent apja nyomdász volt, nem csak írni, olvasni tudott, de meseszép; tartós könyveket is készített. Annak ellenére, hogy tehetős családnak számítottak a városban, sem a szülők, sem egyetlen gyermekük nem volt gőgős és beképzelt. Sokkal jobban szerették Vincent szülei, ha fiúk a szegényebb sorból való gyerekekkel játszik, mint a gazdag; nemesi családból valókkal. Tudták jól, hogy fiúk így nem csak tiszteletet tanul a szegényebbek iránt is, de az élet dolgairól is hasznosabb ismereteket szerez. Vincent apjának köszönhető, hogy Marcus egy kézzel festett képeskönyvvel lephette meg öccsét az ötödik születésnapján. Zek nagyon örült az ajándéknak és nagy becsben tartotta, sosem merte kivinni a házból, nehogy baja essék. Apjuk direkt a könyvnek készített egy fa ládikót is, hogy minél nagyobb biztonságban legyen. Ez a könyv egész nap abban a ládikóban pihent, egészen estig, amíg Zek le nem feküdt és elő nem vette, hogy a képeket nézegesse. Bátyjával sokszor játszották azt, hogy találomra felnyitják a könyvet és az ott található képről mesélnek testvérüknek egy történetet.

 A negyedik fiú Marcuson, Theon és Vincenten kívül Adrian volt. Az ő apja ugyancsak jobbágy volt, mint Marcusé, így ők ketten a földeken is együtt tudtak dolgozni, beszélgetni nem nagyon volt idejük, mert a két család nem egy részen dolgozott, csak látótávolságban voltak. Neki és Marcusnak sok közös témát adott a hasonló tapasztalat, ugyan akkor sokszor ők tartották szóval a társaságot, ha éppen nem értettek egyet a másikkal egy történéssel kapcsolatban.

 Ismét együtt voltak mind a négyen, készen álltak egy közösen eltöltött napra. A délelőtt eltelt az új élmények megbeszélésével, bár nem voltak olyan nagy dolgok, hiszen mindannyian kicsik voltak még a komoly munkához, így többnyire a műhelyben és a földeken is, takarító és szállító munkákat kaptak még csak. Kora délutánra, az eső már elállt így a négy fiú a piac felé vehette az útját, nézelődtek jobbra balra, mindenfelé ismerős arcokat láttak. Benéztek Theo apjának műhelyébe és Vincenték nyomdájába is, majd hamarosan tovább álltak, hogy kiélvezzék a még hátralévő szabad idejüket. A piac végében azonban egy eddig sosem látott fekete bőrű ember állt és a mellette lévő asztalon kihelyezett gyümölcsöket árulta. Az árus csak átutazóban volt a városban. Döntését azonban nem bánta meg, mert a tehetősebb emberek szívesen vásároltak az eddig még sosem látott gyümölcsök közül. Datolyát, banánt, fügét, narancsot és szerecsendiót is árult többek között. Marcus megéhezett már, mire elértek ide és úgy gondolta, hogy az árusnak nem lesz kára, ha egy darab narancsot elcsen tőle. Az ismeretlen gyümölcs illata és látványa annyira magával ragadta, hogy óvatlan volt és az árus kiszúrta, amint éppen zsebre rakja az értékes gyümölcsöt.

-          Fogják meg! Tolvaj! – kiáltotta.

 Az őrök éppen csak megfordultak, mikor a négy fiú beléjük rohant és elterültek a földön, a narancs pedig egyenesen a kapitány lába előtt állapodott meg. Nem volt értelme tagadni a bűntett tényét.

-          Melyikűtök lopta el ezt a gyümölcsöt? – dörgött a férfi hangja.

Egyik fiú sem akarta bemártani a másikat, de az árus a nyomukban volt és a kérdést meghallva Marcusra mutatott.

-          Na, fiam, te most nagy bajba kerültél, hacsak az apád nem fizeti meg az árát.

-          A tolvaj kezét nálunk levágják, nem számít az életkora. – erősködött a fekete bőrű férfi – követelem a törvényes eljárást lefolytatni.

-          Álljon meg a menet jóember, egyrészt nem otthon van. Itt mások a törvények. Másrészt ő még gyerek, nem érdemelne ilyen büntetést, ha lenne sem.

-          Követelem, hogy vigyék az ügyet a földesúr elé, most rögtön! – makacskodott a férfi.

-          Előbb várjuk meg, hogy a fiú apja, megtéríti-e a kárát, aztán zargassuk őt, ha muszáj. – próbálta békésebb mederbe terelni a szót a kapitány.

-          Uram, az apám megtérítené, de nem tudja. Szegények vagyunk és nem telik nekünk ilyenre. Enni is alig tudunk venni, nem még ilyen különleges gyümölcsöt. – szólt közbe Marcus.

-          Na, látja! – csattant fel az árus – Mehetünk is a földesúrhoz.

-          Hát fiam, imádkozz, hogy az új úr kegyesebb legyen, mint a régi.

-          Ti ott ketten! – szólt két katonának – Ez a három jómadár elkísér titeket a fiú családjához, hozzátok az apját a várba.

Senki sem mert ellenkezni a katonákkal, tudták jól, hogy ők is csak a dolgukat végzik. Elenor is tanúja volt az eseményeknek és szemeibe könny szökött, majd hamar reszketni kezdett a sírástól. Régi emlékek törtek rá, ahogyan a fia is ugyan így járt, de az ő sorsa halál lett. Nem is mert belegondolni, hogy Marcus is így fog járni, megint egy olyan gyermek, akit ő is jól ismer.

A hír hamar terjedt a városban. Néhány perccel később a katonák már kopogtattak is Zekék ajtaján. Az apja nyitott ajtót, Zek és az anyja semmiről sem tudtak, mivel a ház hátsó része mögötti kertben gyomlálták a zöldséget. A férfi nagy sietséggel ment a kertbe, mivel feleségét nem akarta felzaklatni, ezért csak búcsút vett tőle és indult is a várba a katonákkal.

A földesúr, az árus és velük szemben állva Marcus már várták őket az étkezőben. Mind Marcus apja, mind a földesúr megismerték egymást az erdőből. Egyből a lényegre tértek, tisztázták mi is történt pontosan, majd megbeszélték, hogy Marcusék nem tudják kompenzálni a kereskedőt. Azonban a földesúrnak támadt egy gondolata.

      -    Jól emlékszem ugye, hogy magának van még egy fia, úgy ötéves forma gyerek?

      -    Igen uram, Zeknek hívják. De engedje meg, hogy megkérdezzem, hogyan jön ez ide?

      -    Nekem is van egy ugyan ilyen idős fiam, de nincsenek barátai. Azt fogjuk tenni, hogy

           én megtérítem a kereskedő kárát, a maga nagyobbik fia szabadon elmehet, de

           cserébe a kisebbik fia, minden héten öt napon keresztül legalább öt órát játszik itt a várban Luccal, a fiammal egy éven keresztül.

Marcus és apja egymásra néztek, majd megörülve az új földesúr kegyes természetének, elfogadták az ajánlatot. Így mindenki jól járt és hamar haza is indulhattak. A vár kapujában Elenor várakozott kisírt szemmel és imádkozva. Mikor meglátta, hogy Marcus és apja szabadon jönnek ki a várból, alig hitt a szemének. Elmondták neki is a történetet és keserédes boldogság töltötte el az öregasszonyt. Hálát adott Istennek, hogy ilyen kegyes embert hozott hozzájuk, de sajnálta, hogy nem sok-sok évvel ez előtt történt ez meg.

Hazaérve mindent elmesélve, Marcus anyja majdnem rosszul lett eleinte, de aztán belátta, hogy ez egy felettébb kegyes ajánlat volt, sőt reménykedett benne, hogy talán Zek jól ki fog jönni a földesúr fiával és szert tesz élete első igazi barátjára.

Zeknek is elmondták szülei, hogy holnaptól egy másik fiúnál fog játszani napközben, nem kell majd a szántóföldön a többi gyerekkel játszania, amíg szülei dolgoznak.

-          Emlékszel az erdőre tegnap előtt, mikor az a bácsi útbaigazítást kért? – kérdezte az apja.

-          Aha. – felelte kurtán, kicsit félve Zek.

-          Az ő fiával fogsz játszani most egy darabig. Mit szólsz hozzá?

-          Azzal a leskelődős fiúval, aki olyan furcsán nézett rám? – érdeklődött a fiú.

-          Vele bizony. – mosolyodott el az apja és beletúrt fia hajába.

Zek nem szólt semmit, inkább aludni ment, de nem tudta kiverni a fejéből a fiú arcát, aki a kocsiból annyira figyelte őt, olyan nagyon furcsán. Ezen az estén még a képeskönyvét is elfelejtette megnézegetni.

 

 

   Reggel aztán szokás szerint korán kelt mindenki, kivéve Zeket. Anyja nem akarta, hogy fia láb alatt legyen és feleslegesen izguljon azon, hogy hová kerül majd és ott milyen lesz neki. Indulás előtt aztán őt is felkeltették, apja kezébe nyomott egy almát és kikísérte a kertbe. A szomszédok is kíváncsian nézegették őket, mivel közülük még senki sem járt a várban vendégként. Anyja kézen fogta, de nem a megszokott úton indultak el a földek felé, hanem a város központjába vezető irányba fordultak. Hamar elérték a kapukat, ahol aztán az egyik őrtől kértek útbaigazítást, majd a földesúr magánszállásának ajtajánál Luc dadája várt rájuk.

-          Üdvözlöm! – köszönt előre Zek anyja.

-          Üdvözlöm! – köszönt vissza a dada.

-          Kérem, sose hagyják felügyelet nélkül Zeket, hajlamos elfoglalni önmagát, csak még nem tudja, hogy mi veszélyes és mi nem.

-          Ezzel nem lesz gond, Luccel együtt lesz végig. Ha nem én, akkor valaki más úgyis figyelni fog rájuk folyamatosan.

-          Vigyázz magadra kisfiam és ne félj, este jövök érted, amint hazaértünk a földekről. – fordult Zek felé az anyja.

Azzal el is engedte a fia kezét és hátrébb lépett két lépést.

-          Gyere Zek, bemutatlak Luc úrfinak, szerintem jól ki fogtok jönni egymással. – mondta a nevelőnő mosolyt erőltetve az arcára és megfogta a fiú kezét, hogy óvatosan behúzza a folyósóra.

  Az ajtó egy hangos kattanással csukódott be, kirekesztve a napfényt. Zek szótlanul követte a nőt, bár mást úgysem tehetett volna, ha azt akarta, hogy ne fájjon a karja. Jó pár lépcsőn felmentek, mire egy újabb ajtó elé értek. A nagydarab nő lendületből lökte be és húzta Zeket maga után, ami kezdett egyre kevésbé tetszeni a fiúnak.

A szoba egyik sarkában volt egy asztal mellette három székkel, az egyiken Luc ült. Előtte egy papírlap, kezében pedig egy darab szén. A nevelőnő leültette Zeket a fiúval szemközti székre, majd ő is helyet foglalt.

      -     Foglaljátok el magatokat, de csendben, ne lármázzatok.

Ezek után elővette a hímzését és folytatta a már korábban megkezdett mintát. Zek és Luc ültek egymással szemben és csak nézték a másikat. Percekig nem szólaltak meg és nem is csináltak semmi mást, csak hol egymást, hol a szoba bútorzatát vették alaposan szemügyre. Még a kint repdeső madarak is érdekesebbek voltak, mint az új társaságuk. Végül aztán a dadának is feltűnt a nagy csend és megszólalt.

-          Rajzoljatok egymásnak valami szépet. Hátha akkor jobban megismeritek egymást. Ne csak üljetek némán, mint a halak.

Zek elé is tolt egy üres lapot és kezébe nyomott egy darab szenet. A fiú nem értette, hogy mit kell ezekkel a dolgokkal csinálnia, hiszen sosem látott még papírlapot így önmagában illetve szenet sem.

Luc aztán valamit firkálgatott a lapra és oda csúsztatta Zek elé, aki végig figyelte mit csinál a másik. Hamar rájött, hogy ő is utánozni tudja és ki is próbálta a dolgot. A szenet rátette a papírlapra és húzogatni kezdte, fekete vonalak jelentek meg a lapon, ami felettébb tetszett a fiúnak. Egyre inkább csak próbálgatta az új ismeretét, de néhány kusza vonalnál sosem lett több a rajz. Több lapot is kusza vonalakkal töltött meg, mire megunta a rajzolást és észrevette, hogy kezei tiszta maszatosak lettek. Mire aztán kipróbálta, hogy vajon a kezével is képes-e rajzolni. Nagyon megtetszett neki a papíron megmaradt kéznyoma, azonnal sokszorosításba is kezdett.

Mire a nevelőnő felnézett a két gyerekre, már nem csak a papírlapok voltak koszosak, de az egész asztal és mindkét gyerek ruhája is. Több sem kellett neki ahhoz, hogy leállítsa a két gyereket. Éppen leszidta őket, mikor Luc apja benézett, hogy a fejleményekről tájékozódjon. A koszt és a két gyerek vigyorgó arcát látván megenyhült a szinte mindig komor arc és még egy fél mosolyt is megengedett magának. Több szabadságot adott hát a két gyereknek, Anne legnagyobb sajnálatára. Az elkövetkezendő hetekben Zek és Luc között barátság kezdett szövődni, a másik társaságában mindketten szabadnak érezték magukat. A napok szinte repülni látszottak, mikor együtt voltak, máskor pedig ólomlábakon járt az idő mindkettejük számára. Zek Lucnek megtanította hogyan kell bújócskát játszani és hogyan tud saját maga magot ültetni.

   Hamar véget ért az egy év, de a két fiú közötti barátság nem. Luc szülei pont ebben reménykedtek, így nem tiltották el a két fiút egymástól. Zek időközben már egyedül indult a várba, ismerve annak nagy részét. A szolgálók is tudták már, mi járatban van arra felé, így gond nélkül jutott el Luc szobájáig. A fiúkat már nem a szülők által kötött egyezség kötötte egymáshoz, hanem a barátság.

Húsvét ideje felé járt az idő, mikor is Zek anyja úgy döntött, hogy levág néhány kacsát az ünnepségre. A házuk melletti kunyhóban állt neki vizet forralni, előkészíteni a dézsákat és a szükséges eszközöket. A kunyhó ideiglenes nyári konyhaféleségnek készült, így a talaj fedetlen volt, csak a simára egyengetett föld látszott. Készülődés közben óhatatlanul is az edények mellé folyt némi víz, amit a tömörített talaj nem nyelt el olyan hamar. Így alakult ki némi sár és kis tócsa, ez a kis víz óhatatlanul is vonzotta a kicsi, sárga kacsákat. Zek kíváncsiságát pedig az keltette fel, hogy miért mennek a kacsák a kis kunyhóba. Utánuk ment és figyelte őket, ahogyan a tócsában fürdenek egy vízzel teli edény körül. Több sem kellett neki, odament az edényhez, hogy jobban megnézhesse, mit csipegetnek olyan nagyon a kacsák. Nem talált semmi érdekeset sem, ezért megdöntötte az edényt, hátha alatta van valami. Az egyik kiskacsa is így gondolhatta, mert a lehetőségnek nem bírt ellen állni, bedugja a fejét az edény alá. Zek mivel nem talált semmi érdekeset sem, visszaengedte a földre. A többi kiskacsa aztán odébb ment, Zek pedig ismét megdöntötte az edényt. A kíváncsi fiókák közül egy ismét aládugta a fejét, miután Zek ismét visszaengedte a földre az edényt. Tíz perces emelgetés után a halott kiskacsák körbe rendezve feküdtek az edény körül, fejük pedig az edény alatt. Zek, miután már nem mozogtak a kacsák, megunta a dolgot és kiment másik játékot keresni magának. A büntetése nem maradt el, az elkövetkező két hétben nem mehetett sehova sem, különösen Luchoz nem. E mellett pedig be kellett segítenie bátyjának a munkákban.

   A következő látogatás során aztán szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy Luc mellé magántanárt fogadtak, aki írni, olvasni tanította, a számokat is megismerte és lassan a számolást is elsajátította. Az oktatás sok időt vett el Luctől, de a szabadnapokon mégis találkoztak és játszottak, beszélgettek. Eközben nem csak Luc, de Zek számára is megkezdődött a tanulás ideje. Apja elkezdte megismertetni a szerszámokkal, a különböző hasznos terménynövények magjaival is. Ezen kívül testvére is megmutatta neki, hogyan kell rendesen eltakarítani és rendet tenni a munka után. Ezek mellett Elenor is meg akarta neki tanítani az erdei növények titkait, szülei engedélyével sok időt töltött az erdőben és egyre gyakorlottabban ismerte fel, hogy mi ehető és mi veszélyes. Melyek azok a növények, amik gyógyítanak, és milyen módszerrel kell elkészíteni belőlük a gyógyszert. Az új ismeretek birtokában megpróbált barátkozni más, vele egykorú gyerekekkel is, de valamiért nem nagyon fogadták el őt társuknak. Az egyetlen komoly és igaz barátja Luc maradt, akivel egymást is tanították, Luc írni és olvasni, számolni tanította Zeket, Zek pedig a növények ismeretét mutatta meg neki. Évek szaladtak el mellettük, miközben tanították egymást és barátságuk egyre csak mélyült.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.