Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó Őrzők

2011.10.08

   Még javában tartott a nyár az erdőben. A forró napsugarak elől csak a lombok adtak némi fedezéket, bár a hőség a fák között is fojtogató volt. Éppen csak delelőre hágott a Nap, mikor a sűrűben megrezdült egy bokor. Némi zörgés és botorkálás után egy férfi lépett ki a kicsit tisztásra. Fiatal volt, jelenléte mégis tekintélyt és tiszteletet parancsoló. Most, hogy végre kikászálódott a bokrok közül, megigazíthatta ruházatát és peckesen oda sétálhatott az egyik fa alatt meghúzód asztalhoz. Maga a pad egy egyszerű turista pad volt, két farönk a lába és egy félbe vágott rönk a lapja. Ezt fogta közre két oldalról egy-egy ugyanilyen stílusú pad. A férfi kicsit fintorogva nézett végig az ülőalkalmatosságon. Arckifejezése azt sugallta, hogy titkon abban reménykedik, rossz helyen jár. Körbe nézett és kénytelen volt megállapítani, hogy pont ott van, ahol lennie kell. Elővett egy csomag papír zsebkendőt és áldotta az eszét, hogy gondolt erre a szituációra. Különben most kénytelen lenne leülni a mocsokba. Elegáns és kecses mozdulatokkal elővette az első darabot és törölgetni kezdte vele a padot. Majdnem az egész zacskó elfogyott már, mire úgy érezte, most már rá tud ülni a padra. A maradék arra ment el, hogy a pad felé eső részét is megtisztítsa. Mikor ezzel készen volt, leült és várt. Révedt maga elé a semmibe, szinte nem is lélegzett.

Maga sem tudta már, hogy mennyi idő is telt el pontosan, de nem is számított neki a dolog. A Nap már túljutott a delelőn, de hiába kerülgette fénye a leveleket, a kis padra egyetlen egy sugár sem esett. Végül a bokrok ismétlődő zörgésére lett figyelmes. Nem messze a padtól léptek zaja kezdett formát ölteni, hogy aztán néhány pillanat múlva egy másik férfi bukkanjon ki a kis tisztásra. Körbenézett, majd a tekintete megakadt a másik férfin. Kemény pillantással biccentett neki, de csak mértékkel. Nem volt oka rá, hogy komolyabban kifejezze felé az érzéseit és gondolatait. Könnyed és vidám léptekkel indult meg a találkozóhelyhez. Megérkezvén egy rövid „Üdv!” kíséretében le is dobta magát a másik padra, hogy a vele szemben lévő férfi szemébe nézhessen. Egy darabig szemeztek, aztán a nemrég érkezett férfi elmosolyodott, csóválni kezdte a fejét és a kezében lévő zacskót az asztalra tette.

-         Mi az? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a nemesnek kinéző férfi.

-         Ez az ebédem. – jelentette ki a másik – De, feltételezem, nem erre gondoltál.

-         Nem, nem arra. – bosszankodott a másik.

-         Semmi különös, csak furcsállom, hogy még mindig nem tudsz egy kicsit lazítani. Még mindig ragaszkodsz a fajod által felvett szokásokhoz.

-         Ezt pont te mondod? – lepődött meg a beszélgető társa – Nézd meg magadat, ugyanúgy öltözöl, illetve nem öltözöl, mint eddig. Néhány kivételtől eltekintve persze. Egyetlen szakadt rövidnadrág van csak rajtad, semmi más. Hol a tartás, az illem? Vagy miért kéred számon rajtam, hogy ragaszkodok a szokásainkhoz, ha egyszer te is azt teszed?

-         Először is, én semmit sem kértem rajtad számon, felfigyeltem valamire, te rákérdeztél, én válaszoltam. Ennyi, nem több. Amúgy meg, mit vársz tőlem, hisz farkas vagyok. Nem én vagyok a felsőbbrendű faj tagja. – mondta a barna hajú férfi kissé gúnyosan.

-         Már megmondtam, hogy mi vámpírok sem gondoljuk magunkat felsőbbrendűnek! – csattant fel a fekete hajú férfi.

-         Jaj, jaj, megint jön a szokásos porhintés… – játszotta túl magát a farkas, még a szemeit is felféle fordította – Ugyan, kérlek, egy ember szemét talán kiszúrhatod ilyesmivel, de tudhatnád már, hogy az enyémet nem.

-         Mondj egy okot, amiért ezt hiszed.

-         Mondok inkább kettőt. Elsőként is, nem hiszem, hanem tudom. Másodikként, amikor valakinek tőletek kéne valami, vagy olyan üzletbe kényszerítitek bele, ami nektek sokkal több hasznot hoz, még akkor is, ha a másik azt később nagyon megszenvedi, vagy szóra sem méltatjátok az illetőt. De, amikor nektek kell valami és el tudjátok venni csak úgy, habozás nélkül el is veszitek és röhögtök a markotokba utána. Ennyi biztosan elég is lesz, ha meg nem, így jártál. Gondolkozz el a tetteiden és a szavaidon, talán egy idő múlva majd rá fogsz jönni.

-         Ez akkor sem igaz!

-         Tagadd, ha jól esik. Én elmondtam, ennyi nekem elég. – gonosz vigyor ült ki ezzel a farkas szájára.

-         Beszéljünk másról! – vetette fel a vámpír, ismét jó kedélyűen.

-         Beszéljünk! – értett egyet vele beszélgető társa.

-         Ha jól látom, ma telihold van.

-         Jól látod.

 

   Percekig nézték egymást így, a vámpír vigyorgott, mint egy vadalma, a farkas meg nem értette miért. Végül az ebédes zacskóból előkerült egy hatalmas zsömle, benne pedig akkora párizsi szeletek, hogy kettőbe is elég lett volna. Ahogyan kikerült a zacskóból, már landolt is az asztalon. A fiatalabb férfi megfogta és a szájához emelte, majd jóízűen harapott egyet belőle. Heves szájmozgások közepette rágta az ételt, közben a másik arcára nézett. Az meg egyre kidülledőbb szemekkel nézte, ahogyan a mocsokból felvett zsömlét eszi a farkas.

-         Kérsz belőle? – nyújtotta oda a már használt ebédet.

-         Na, de, kérlek. Én nem eszek, szilárdat…

-         Annál jobb, több marad nekem.

-         Nem félsz, hogy megbetegedsz?

-         Kéne?

-         Hát, elég csúnya betegségeket is láttam én már „életem” folyamán.

-         Nem gond, jó az immunrendszerem. Aztán meg, ha beteg is leszek, ami nem öl meg az erősebbé tesz. Ha ezek még nem győztek volna meg akkor ott a harmadik érvem.

-         Az mi?

-         Úgysem lesz már időm megbetegedni. – mondta a farkas, de ezt már kissé szomorúan.

-         Ezt hogy érted? – értetlenkedett a vámpír.

-         Megmutatom inkább. – ezzel felkelt a félmeztelen férfi a padról és ujjának egyetlen simításával megérintette a vámpír homlokát.

A vámpír szemei előtt iszonyatos gyorsasággal száguldoztak a képek. Először fákat látott elsuhanni maga mellett, mire rájött, hogy a látomásban éppen rohan a fák között, már váltott a kép. Egy fájdalmas nyilallás az oldalában, vér minden felé és gyengeség, majd végtelen sötétség.

-         Ez mi volt? – kérdezte végül magához téve.

-         Egy farkas halála.

-         Fantasztikus… – dohogott a vámpír – és melyiké, ha szabad tudnom?

-         Az enyém. – bökte ki.

-         De, te még élsz.

-         Ugyan már, kérlek. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy néha én is belelátok a jövőbe.

Megint jó ideig hallgattak. A farkas befejezte ebédjét, majd elfeküdt a padon. Nézte az eget és a fény játékát a lombok között. Néha felsandított társára, de az csak meredt maga elé, mint egy szobor. Így visszafeküdt és várt. A percekből órák lettek és csak akkor eszmélt fel a vámpír, mikor megérezte az éjszaka közeledtét. A Nap már narancssárgába kezdett átfordulni és a vámpír aggódva nézett körül, hogy hova tűnt a farkas. Emlékezett a délután mutatott képekre és arra, hogy mélyen magába fordult tőle. Aggodalma tovább nőtt, mikor arra gondolt, hogy talán most szalasztotta el az utolsó lehetőséget a beszélgetésre. Már éppen kezdte volna önmagát ostorozni, mikor halk horkolásra lett figyelmes. Felkelt és megnézte a másik padot. A barna hajú férfi ott feküdt háton. Karjait a feje alá csapta és aludt.

A vámpír nem bírt magával és egyre erősebb lett benne a kényszer, hogy igyon a véréből. Egyre közelebb és közelebb hajolt a nyakához. Már tisztán ki tudta venni az ereket is, amikben ott száguldott az élettől lüktető vér. Nem közönséges vér volt az, az emberekénél sokkal bódítóbb. Abban is mágia lüktetett, de nem olyan, mint a sajátjában. Ez a mágia önmagát újította meg folyton folyvást, sosem öregedett meg és sosem romlott meg. Olyan volt, mint maga az élet.

Szemfogai megnőttek, és egy villámnál is gyorsabb mozdulattal a fő verőérre tapadt. Nem volt hosszú az aktus, maximum fél perc. Mire a vámpír el tudott szakadni a farkas nyakától. Nézte a látszólag alvó férfit és azon morfondírozott, hogy miért nem tudtak sosem zöldágra vergődni. Így emésztette magát, eredmény nélkül, mikor az alvó férfi hangja rántotta vissza a valóságba.

-         Szóval nem gondolod magad felsőbbrendűnek és nem veszed el azt, amit csak el tudsz, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül? – vigyorgott a farkas.

A hangján is tisztán lehetett érezni azt az örömöt, amit akkor érzett.

-         Végig ébren voltál?

-         Igen.

-         Miért nem szóltál?

-         Azért, mert akkor nem csináltad volna meg és nem tudtam volna bebizonyítani neked, hogy igazam van.

A barna hajó férfi szemei felpattantak, majd feltápászkodott a padról, miközben a nyakát dörzsölte.

-         A képeket, a saját halálodról, nem tudom feldolgozni. – rukkolt elő hirtelen a valódi érzéseivel a vámpír.

-         Ugyan, kérlek, ne most kezdd el az őszinteséget gyakorolni. Már elfogadtam a tényt, hogy ma éjjel meghalok.

-         De, én nem akarom és nem is tudom elfogadni. – csattant fel a vámpír.

-         Szerencséd van akkor.

-         Miért?

-         Mert nem rögtön napszállta után fog megtörténni, van időd elsuhanni. Olyan messzire, amennyire csak bírsz.

-         Sokkal jobb ötletem van. Neked adom a Genezist, akkor nem fogsz ma átváltozni és soha többé sem. A halállal sem kell majd foglakoznod.

-         Te sem gondolhatod komolyan, hogy most fogom majd magam meggondolni. Nem akarhatod, hogy örökké együk egymás idegeit.

-         Majd megváltozik a helyzet, idővel minden más lesz. Hidd el kérlek! – a vámpír már majdnem könyörgött.

-         Nem. – a lehető leghatározottabban utasította vissza a farkas – És nem nyitok vitát erről!

Egyikük sem szólalt meg egészen addig, míg teljesen be nem sötétedett.

-         Lassan felkel a Hold. Menned kéne, hogy ne lásd, amit nem akarsz. – szólalt meg csendesen a farkas.

A vámpír felállt, majd visszaült, megint felállt, majd visszaült. Maga sem tudta, hogy mit akar. Sosem gondolta, hogy az élet akár csak egyszer nem fogja megadni neki, amit akar. És most mégis itt volt az a helyzet. Szentül meg volt győződve ő is és faja többi tagja is, hogy mindig minden úgy fog történni, ahogyan ők elképzelik. Semmi egyéb sem mutatta jobban az utolsó idők végét, mint ez az esemény. Végül nem ment sehova sem, valami megmozdult benne, mélyen a szívében. Valami, amit rajta kívül talán senki más sem nevezhetett meg. Ez a fejlemény még a barna hajú férfit is meglepte. Szó szerint érezte, életében először, ahogyan a vámpírban is fellángol a tűz, ami nem önmagáért és a vágyaiért ég, hanem a másikért. Feltétel és félelem nélkül. Oda lépett mellé és kezeivel közrefogta a vámpír arcát.

-         Most már sajnos késő. A világ tisztán mutatja bukásunkat. Nem csak az enyémet, nem csak a tiedet, nem is csak a mi fajainkét. Hanem mindegyik faj bukását. Azért valahol örültem, hogy ismerhettük egymást. Ég veled!

Ezzel a barna hajú férfi a vámpír mögé bámult és meglátta a felkelő Holdat. Sarkon fordult és bevette magát a fák közé. De a másik férfi, nem hagyta annyiban, lélekszakadva sietett utána. Arra gondolt, hogyha már úgyis elbuktak, akkor bukjanak olyan nagyot, amekkorát csak lehet. Fejébe vette, hogy semmibe veszi a szabad akaratot. De, elkésett, pont abban a pillanatban érte utol a farkast, mikor az átváltozott éppen. Nem volt semmi rendkívüli az eseményben, egyik percben még emberi alakban volt, a következőben pedig egy jól megtermett farkas. Néhány pillanatig nézték egymást, majd az állat eltűnt a sűrűben. Ellentétben az eltelt évszázadok során megszokottal, most nem futott egyedül. Vele szaladt egy árnyék is. Versenyt futva egymással szelték a métereket és cikáztak a fák között. Sosem ismert érzés költözött az erdőbe ezen az éjjelen. Egészen addig boldogok voltak, míg egy hangos dörrenés nem hallatszott. Az árnyalak megtorpant és amilyen gyorsan csak tudta tekintetét a farkasra szegezte. Az meg éppen felbukott a nagy lendülettől, ahogyan lábai nem mozdultak többé. Még pár örökké tartő percbe telt, mire végleg kimúlt és a vámpír teljesen egyedül maradt, ez úttal végleg és visszavonhatatlanul.

 

    Egész éjjel önmagába roskadva járta az erdőt és látszólag rezzenéstelen arccal bámulta a földet. Nem sokkal pirkadat előtt egy évszázadok óta jól ismert érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy a Nap hamarosan felkel a horizont fölé. Ismert egy helyet, ahonnan csodás kilátás nyílt a völgyben húzódó falura. Kiállt a szikla peremére és szétnézett az alatta elterülő világon. Végül torz vigyor ült ki az arcára, ahogyan küzdött az ösztöneivel. Azok egyre sürgették, hogy bújjon el, meneküljön a fény elől. De, a fekete hajú férfi erőszakkal megálljt parancsolt nekik és nem mozdult. Nem telt bele sok idő és a hajnal első fényei megsimogatták az oly hosszú ideje fakó bőrt. Egy cseppet sem fájt ez a vámpírnak. Lelek zokogásban tört ki, hogy ismét érezheti a melengető fény erejét. A következő pillanatban azonban egy hirtelen villanással hamuvá omlott az egész teste.

A Nap felkelt, de vörös színét sosem vesztette el többé. Minden nappal olyanná lett, mintha a világ vérben úszna. A nappalok egyre forróbbak lettek, a növények és állatok egyre csak pusztultak. Az emberek nem értették mi történik. Csupán néhányan voltak tisztában vele, hogy az utolsó őrzők is meghaltak, a világ pedig elveszett.

A titkos emberi társaságok, akik úgy érezték, hogy végre célt értek eleinte örömmámorban fürödtek. De, hamar be kellet látniuk, hogy mindvégig maguk ellen dolgoztak. A legendák, amiket figyelmeztetésként kaptak, igaznak bizonyultak. Ha csak az ember marad a Földön, és az utolsó őrzők is meghaltak. Akkor az élet többé nem újítja meg önmagát, a körforgás leáll és borzasztó kínhalál vár minden, még élő lényre.

Így lett vége a világnak, aminek egykor mindenki jobb sorsot szánt, természetesen saját uralma alatt. Akik pedig nem kívántak uralkodni, azokat a többiek irtották ki elsőként.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.