Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az őrület maga

2010.11.13

   Xerox és Onyx ütemesen lépkedtek egymás mellett, egészen addig, míg az út mellől eltűnt a talaj. Olyan hirtelen érték el a szakadékot, hogy ha nem lettek volna elég figyelmesek, könnyű szerrel lezuhanhattak volna. Az út innen keskeny szalagként futott tovább a hegyoldalon, kénytelenek voltak egymás mögött tovább menni, beszélgetésüket azonban ez sem zavarta meg. Lassan sötétedett már, bár ez mindkettejüknek inkább áldás volt. Az egyetlen ok, amiért igyekeztek hamar kiérni az erdőből, egy kunyhóban üldögélt nem messze tőlük. Nem akarták, hogy Szyrosznak rossz kedve legyen, nem a haragjától féltek, csak a hangulatuk romlott volna el, ha morcosan találják. Nem akarták rosszkedvűen befejezni ezt a remek napot, aminek külön fénypontja volt, hogy minden ellenszenve ellenére Szyrosz is kijött velük abba a kunyhóba. Mire teljesen leszállt a sötétség, mindhárman az asztalnál ületek és a gyertya fénye táncolt arcukon.

-          Lassan menjünk majd pihenni. – szólalt meg Szyrosz.

-          Nocsak, kedvesem. – lepődött meg Xerox – Hogyhogy elfáradtál?

-          Ez a sok fa, bokor meg az állatok sokasága, még egy magamfajtát is lefáraszt. Bár ahogy elnézlek titeket, helyesebb, ha úgy mondom, hogy a magamfajtát lefárasztja.

A két férfi vigyorogva nézett össze, majd egy kurta bólintással jelezték, hogy majd hamarosan nyugovóra térnek mindannyian. Még vagy egy jó órán keresztül beszélgettek, míg a gyertya csonkig égett és el nem aludt. Ekkor hagyták abba a beszélgetést, amit feltett szándékuk volt másnap folytatni. A boldog öntudatlanság mindhármuknak villámgyors szárnyakon érkezett, azonban ez az éjszaka Onyxnak valami mást tartogatott egy egyszerű éjszakánál.

Hajnaltájban Szyrosz nyöszörgésre lett figyelmes, amiről néhány másodperces hallgatózás után megállapította, hogy Onyx felől jön.

-          Ne! Kérlek, ne csináld ezt! Mac! Maradj! – nyöszörögte Onyx álmában.

A vámpírnő hamar felkeltette mellette alvó társát és mikor a férfi ránézett, egy laza mozdulattal Onyx felé mutatott. Az arcáról aggodalommal vegyes értetlenség sütött, miközben a szoba csöndjét hallgatták. Hamarosan újra elhangzott a vendégük szájából az a szívszaggató kérlelés, hogy aztán hirtelen felriadva, Onyx felüljön az ágyon. Testét végig verejtékcseppek borították és hamarosan a szemei sarkában könnycseppek kezdtek csillogni. Némán ült az ágyon és bámult bele a hajnali szoba ürességébe, hogy aztán a kövérre hízott könnycseppek a gravitációnak engedve végig simítsák arcát és a takaróján üljenek meg. Xerox érintése rántotta bele a valóságba, zavartan pislogott barátjára, majd hirtelen eszmélve egy mosolyt erőltetett magára.

-          Jó reggelt! – köszönt rekedtes hangon.

 Megtörölte arcát és kísérletet tett, hogy hangja is a szokásos állapotba kerüljön.

-          Mi történt? – nézett aggodalmasan Xerox.

-          Egy réges régi emlék kelt újra életre bennem. Már volt sejtésem róla, hogy ilyesmi is megtörtént velem, de eddig nem voltam biztos benne. – felelt készségesen Onyx.

-          Előző élet? – faggatta Szyrosz.

-          Igen. – hangzott a kurta válasz.

-          Ki volt Mac?  Ha publikus. – így Xerox.

-          A fiam.

-          És mi lett vele?

-          Másfél évesen meghalt.

-          Ó, sajnálom. – mondta Szyrosz őszintén.

Onyx a messzeségbe révedt és szólásra nyitotta száját.

-          Elkapott valami betegséget. Nagyon beteg volt, orvosra nem volt pénzem, mert éppen csak nem haltunk éhen. Minden képességemet bevetettem, hogy meggyógyítsam és életben tartsam, de nem használt. Az élet ennek ellenére rohamosan fogyott belőle. Aztán az egyik éjjel a kezeim között halt meg. Annyira igyekeztem, hogy velem maradjon, de meghalt. Cserbenhagytak a képességeim, én meg őt hagytam cserben…

Itt csuklott el ismét a férfi hangja és könnyei némán hullottak. Végül erőt vett magán azzal a gondolattal, hogy ez már nagyon régen volt. Ráadásul nem is ebben az életében. Könnyei elapadtak, légzése egyenletes lett és hamis mosollyal az arcán feltekintett.

-          Suvi, ha nem gond, kérdeznék még erről.

-          Kérdezz nyugodtan, most már tudom kezelni a helyzetet.

-          Mit szólt ehhez az anyja?

-          Ő a szülés után nem sokkal halt meg, ezt már nem élte meg.

   A reggeli készülődés némán zajlott, nem akarták nagyon zargatni Onyxot, aki viszont szemmel láthatóan egyre jobban helyén tudta kezelni a dolgot. Később már az zavarta, hogy barátai ennyire kímélni próbálják, végül megszólalt.

-          Na, ne hagyjuk, hogy ez a dolog tönkre tegye a napunkat. Ez egy régi emlék, ami már nem fontos. Felejtsük is el.

Több sem kellett a többieknek, igyekeztek visszakanyarodni az előző napi eseményekhez, ami annyira jól sikerült, hogy pár óra múlva harsányan kacagtak mindhárman. A nap folyamán visszatértek a városba, ahol körbenéztek a piacon is. Szyrosz egy bőrből és madzagból készült karkötőt ajándékozott Onyxnak, a barátságuk jeléül. A férfit mélyen érintette ez a kedves ajándék, egyből fel is rakta. Meglepődve tapasztalta, hogy ez az emléktárgy egyáltalán nem zavarja, sőt kényelmes viseletnek bizonyult. Mikor beszereztek minden szükséges dolgot, Szyrosz kastélyába tértek be éjjelre. Mindhárman elég fáradtak voltak ahhoz, hogy hamar álomra hajtsák fejüket a kényelmesen vetett ágyban. Onyx úgy gondolta gyakorolja ébredező képességét és elalvás előtt megpróbál belépni barátai álmába. Nem járt sikerrel. Hamar elnyomta a buzgóság. Mindhárman egy nyugodt; eseménytelen éjszakában reménykedtek, tévedtek…

 

 

   Hirtelen tűzött a Nap fénye Onyx szemébe, egészen elvakítva őt. Megfordult és becsukta szemeit, hogy azok minél előbb újra elláthassák feladatukat. Mikor körül tudott nézni, egy erdőben volt és arra eszmélt, hogy a testvéreit várja ezen a helyen. A falkája éppen egy megbeszélt találkozóra készült, ahol a közeljövő eseményeit tervezték megbeszélni. Azonban hiába várta őket, már régen besötétedett, mikor még egyetlen farkas sem jelent meg a megbeszélt helyen. Aggodalom költözött szívébe, de tudta jól, ha közbe is jött valami, hamarosan tudni fog róla. Így tudatlanul azonban nem sokat tudott tenni. Az éjszaka végét még megvárta, de mikor a Nap teljesen felkelt a horizont mögül, útnak indult hazafelé. Mentálisan kutakodott utánuk és nem érzett semmi bajt sem. Külön-külön nem tudta őket érzékelni, bár pillanatnyilag nem is akarta egyenként leellenőrizni őket, az egész képre volt kíváncsi. Megérzései semmi rendkívülit sem sugalltak, mintha minden a megszokott rendben zajlana.

Néhány nappal később kapott egy levelet, melyet egykori tanítója írt neki. Gyanútlanul nyitotta fel, alig várta, hogy olvashassa. Égette a kíváncsiság, hogy miért nem volt ott senki a megbeszéltek ellenére. A levél azonban egyáltalán nem olyan volt, mint várta. Rövid tőmondatokban közölte vele testvére, hogy ennyi volt. A falka tagok egyöntetűen megszavazták, az útjaik külön válnak és mindenki magányos farkasként folytatja tovább az életét.

Onyx először fel sem fogta a levelet, többször elolvasta újra és újra, mígnem megbizonyosodott róla, hogy a betűk sorrendje sosem változik. A levél tényleg arról szól, hogy vége az egyik legfontosabb dolognak az életében. Először haragra gerjedt, hogy ne szórakozzanak vele ilyen hülyeséggel, de mikor mentális kísérlete kudarcba fulladt, hogy kapcsolatba lépjen a levél írójával, kétségbe esett. Hamar nyakába kapta legszükségesebb dolgait, majd útnak indult, hogy felkeresse a menedékeket és észhez térítse a többieket, ha kell erőszakkal is. Hiába járta be az összes helyet, sehol sem talált senkit sem, se szagokat, se egyéb nyomokat nem talált, ami testvérei hollétéről árulkodott volna. Az utolsó menedék előtt aztán térdre rogyott és bámult maga elé, mikor egy alak vetett árnyékot rá. Felnézett és Lucian mosolygott pár lépésnyire.

-          Ej, Onyx. Látom nagy a bánatod, elhagytak téged. Magadra maradtál.

-          Zseniális meglátás a részedről. – dobta oda keményen a farkas a vámpírnak.

-          Megértem, hogy ilyen tüskés vagy, az mindig rossz, ha egyedül maradsz. Mi már csak tudjuk, ez a mi sorsunk is. De mi kihozzuk belőle a lehető legtöbbet. Nemsokára majd te is meglátod, hogy miről is beszélek. Gyere velem, segítek hamar túl lenni a veszteség érzésén.

-          Én… most, inkább csak… elvagyok itt és magamba roskadok. – felelte kedvtelenül Onyx.

-          Ugyan már, a barátod vagyok, hadd segítsek. Jobb lesz, hidd el. – mondta Lucian, miközben a kezét nyújtotta.

Onyx sandán felnézett a férfira, majd elkapta barátja karját és hagyta, hogy felhúzza. Lassan indultak a kastély irányába, ahol Chalid és Lucian lakott.

-          Érdekes az a karkötő, honnan szerezted?

-          Egy barátomtól kaptam.

-          Mit jelképez?

-          A barátságot, természetesen. – húzta gonosz vigyorra száját Onyx.

-          Hát, kedvesem, lehet, hagynod kéne azokat a barátokat. Úgyis csak az lesz a vége, hogy elhagynak ők is és akkor csalódsz majd. Nem akarom, hogy ismét összetörjön a szíved. Attól nekem sokkal fontosabb vagy, hogy megengedjem, ilyen történjen veled. – mondta Lucian, miközben karját gyöngéden Onyx vállára helyezte.

A farkas ebben a pillanatban megtorpant és érdekes tekintettel a vámpírra nézett.

-          Zavar? – kérdezte aggódva a férfi.

Barátja maga elé meredt egy kicsit, majd fejét rázva megszólalt.

-          A karod nem, az viszont igen, hogy így beszélsz a barátaimról.

Lucian szívéről mintha egy hatalmas szikla esett volna le. Elmosolyodott és tovább indultak. Útközben sokat beszélgettek, eleinte a magányról, de Onyx nem bírta cérnával és témát váltott. Lucian, hogy ne tűnjön nyomulósnak, felajánlotta barátjának, hogy megmutatja, milyen suhanni.

   A farkason felülkerekedett a kíváncsiság és beleegyezett a dologba. Átkarolta a vámpírt a csípőjénél és jelezte, hogy indulásra készen áll. Az egészből annyit látott, hogy az egyik pillanatban az erdőben állnak, aztán egy rövid ideig összemosódik minden, majd sötétebb árnyalatot kap az egész massza, ami a világból maradt. Aztán a kastélyban találja magukat, Chaliddal szemben.

-          Csakhogy megjöttetek végre.

-          Nem is voltunk el sokat, ugye Onyx?

-          Azt nekem honnan kéne tudni? – rántott vállat a férfi.

-          Mi ez a nagy öröm? – érdeklődött Chalid.

-          Ugyan Cherry, adj neki időt megnyugodni. Most fogja csak felismerni, hogy rajtunk kívül más nem szereti igazán. Mélyen belegázoltak a szívébe azok, akiket fontosnak tartott eddig. Igaz?

Onyx csak kurtán bólintott és nem akarta elhinni, hogy élete legfontosabb dolgai így válnak semmivé.

-          Ne is gondolj erre többet, csak tönkre teszed vele magad, meglátod, elmúlik. – próbálta jobb kedvre deríteni Chalid.

-          Vagy nem. – vágta rá a farkas.

-          Dehogynem, csak várd ki. És most, csitt. Szót se róla többet. Inkább megmutatom neked a szállásodat. Már előkészíttettem.

A férfi legnagyobb meglepetésére nem a vendégszállások felé vették az irányt, hanem Chalid és Lucian szállása felé. Amint befordultak a magánszállásokra nyíló ajtók folyosójára, Onyx megtorpant.

-          Mi a baj? Nem érdekel a szállásod? – viccelődött Chalid.

-          De itt a ti szállásaitok vannak.

-          Meg most már a tied is. – mondta Lucian, miközben egy harmadik ajtóhoz lépett és kinyitotta.

   Az ajtón belépve szembetűnő volt a sötétkék bársony falborítás, halvány fehér pöttyökkel. A baldachinos ágy is csábítóan kényelmesnek tűnt, nem különben a fotelek, díványok is. Rengeteg értékes és művészien megalkotott tárgy képezte a szoba berendezését. Egy műértő; képzett ember biztosan ájultan terült volna el a földön, ha számára adják át ezt a szobát, mint szállást, akár csak egy éjszakára is. Onyxnak el kellett ismernie, hogy bár tőle idegen volt ez a sok minden, mégis valahol mélyen legbelül ízlésesnek és szépnek találta a szállását.

-          Ezt a sok csecsebecsét mind miattam hozattátok ide? – érdeklődött.

-          Csecsebecsét? – hüledezett a két vámpír.

-          Majd ha ráébredsz ezeknek a „csecsebecséknek” az értékére. Meglásd, nem fogsz így beszélni róluk. – mondta Lucian olyan arckifejezéssel, mint mikor egy kisgyerekre néznek rosszallóan.

-          Meg egy kicsit sötét is van itt. Oké ugyan, hogy jól látok sötétben, de azért ennyire nem. – froclizta tovább a vámpírokat.

-          Most még nem, de majd idővel meglátod, pont jó a szállásod megvilágítása. A mieinkben is pont ennyi fény van.

-          Jó, de ti vámpírok vagytok, én meg nem. – próbálkozott ismét szurkálódni a farkas.

-          Helyesbítek, – mondta Chalid – még nem vagy vámpír kedvesem.

A farkas nem szólt semmit sem, csak lehuppant egy kényelmesnek látszó fotelba, becsukta a szemeit és lassan kifújta a levegőt.

-          Pihenj csak. Mi addig intézkedünk, amint vacsora van, küldetünk érted. – zengte a két vámpír és elsuhantak.

-          Egész kellemes szag van itt ezen a szálláson. – gondolta Onyx magában – Vajon mit csinálhat most Xerox?

Ahogy ez a gondolat felmerült benne, lelki szemei előtt megjelent a kicsik városa és semmi perc alatt Xerox szállásán nézett körbe. Hirtelen egy hang szólalt meg a fejében.

-          Suvi? Te vagy az?

-          Én hát. – gondolta Onyx.

-          Akkor jó, te maradhatsz. Amúgy mit keresel a fejemben?

-          Nem tudom, csak rád gondoltam és megtörtént.

-          Ez teljesen jó! – vágta rá Xerox – Hol vagy most?

-          Lucian és Chalid kastélyában.

Xerox meglepődve kérdezte barátját, hogy mit keres ott, mire Onyx elmondta, hogy valójában fogalma sincsen. De egészen kellemesen érzi itt magát, leszámítva egy fura érzést, ami nem hagyja nyugodni. Tájékoztatta a farkas arról is, hogy van néhány olyan fejlemény, ami felettébb rossz hírnek számít, és mihamarabb szeretné megbeszélni vele a dolgot.

-          Most éppen csatába indulunk Suvi. De amint visszajöttem, meglátogatunk téged. – ígérte meg Xerox.

-          Legyen úgy. – nyugtázta Onyx.

-          Hé Suvi! Én miért nem látok a szemeiden keresztül?

-          Mert csukva vannak. – nevetett Onyx.

-          Áhát. Sötét oltalom!

A kapcsolat megszakadt és Onyx a szoba magányába süllyedt. A percek peregtek egyre gyorsabban, mire feleszmélt, egy szolga állt előtte.

-          Uram! A vacsora tálalva van, kérem, fáradjon az étkezőbe.

-          Köszönöm, megyek majd.

-          Ha szabadna megjegyeznem, időben illik az asztalhoz ülni. – toldotta meg szolga kioktató hangnemben.

A farkas szemei felpattantak, lassan az előtte álló férfira nézett, ínyét némán felhúzta, majd megszólalt.

-          Nem szabad megjegyeznie. Akkor megyek le, amikor akarok és magasról teszek az illemére. Most pedig kifelé, amíg magától megy.

A férfinak több sem kellett, nyakába kapta a lábait és örült, hogy minél messzebb kerülhet ettől az alaktól. Percek teltek el, mire újra nyílt az ajtó.

-          Nem megmondtam, hogy majd megyek, ha úgy tartja kedvem. – csattant fel Onyx.

-          Nem kell leharapni a fejem érte, csak szólok, hogy ki fog hűlni a sült. – mosolygott Chalid.

-          Ja, bocs, azt hittem, hogy az idegesítő szolga az megint.

-          Ő többet nem mer hozzád szólni, ahogy elnéztem az arckifejezését.

-          Helyes, ne is tegye. – e szavak kíséretében felkelt a fotelból és elindult.

A vacsora nyugodtan telt, minden féle jelentéktelen dologról szó esett, amíg Onyx vacsorázott. Chalid és Lucian is az asztalnál ült, de csak nézték, ahogyan a vendégük egyik fogás után tünteti el a másikat.

-          Lassan itt az idő, hogy csatlakozz hozzánk az örökkévalóságban. – mondta ki hirtelen Lucian.

Onyx belefagyott a mozdulatba, majd lassan felnézett a két mosolygó vámpírra.

-          Mondjam vagy mutassam? – kérdezte kettejüktől.

-          Ugyan már Onyx, te is tudod, hogy mennyire akarjuk. – így Chalid.

-          Azt tudom, csak azt nem, hogy miért.

-          A társaságod miatt elsősorban. – mondta Lucian.

Onyx először köhögött egy nagyot, majd miután az összes falatot kiköhögte a szájából, harsány nevetésben tört ki. Percekig csak kacagott, ahogyan a száján kifért. Lassan levegőt sem kapott már, kínjában az asztal lapját csapkodta, mire nagy nehezen abba tudta hagyni a nevetést. Elővett egy rongy darabot, letörölte vele könnyeit, majd megszólalt.

-          Ugyan már, pontosan tudom, hogy nektek a magány mindennél többet ér és nem is akarjátok, hogy ez megváltozzon. Nem veszem be ezt a mesét.

-          Ez nem mese. – csattantak fel egyszerre.

-          Igaz, ez hazugság. – mosolygott még mindig Onyx.

-          Nem. – kérte ki magának Chalid.

-          De. – kötötte az ebet a karóhoz Onyx.

-          Nem. – erősködött Lucian.

-          De.

-          Nem.

-          De.

-          Nem.

-          Na, jó, ezzel nem megyünk semmire sem. Semmi olyat sem tetteket, amivel bizonyítottátok volna ezt. Pedig sokszor vártam erre. – zárta le részéről a beszélgetést Onyx.

-          Fáradt vagy kedvesem, – nyugtatta Lucian – az ágyad már meg van vetve, pihenj le. Holnap majd visszatérünk erre, amikor friss lesz az elméd.

A farkas egy szó nélkül tért vissza a szállására, magára zárta az ajtót és leült az íróasztalhoz, hogy egy levelet írjon testvéreinek. Mikor végzett ezzel, viasszal lezárta és berakta a fiókba. Nekivetkőzött az alváshoz, bebújt az ágyba majd öntudatlanságba merült.

 

 

   Másnap reggel álmosan öltözött fel, lassan mászott végig a kastély folyosóin. Már majdnem az étkezőnél járt, mikor eszébe jutott, hogy a levelet a fiókban hagyta. Visszamászott a szállására és magához vette. A konyhában megkereste a legmegbízhatóbbnak ítélt szolgát és a lelkére kötötte, hogy ezt juttassa el a ’Négy kerék’ nevű fogadóba, ott tudni fogják, mit kezdjenek vele. Ígéretet kapott, hogy úgy lesz. Ezután nekiállt a reggelinek, amit egyedül költött el.

-          Hamarosan az Úrfi is az Úrral és az Úrnővel fog tartani. Már várom azt az időt. – szólalt meg egy idős szolgáló Onyx mellett.

-          Ha még egy szót mer szólni erről, nem éri meg a másnapot, mert magát fogom megenni reggelire. – kelt ki magából ismét.

Az idős férfi rémült arcot vágott és amilyen gyorsan tudott, eltűnt a konyha irányában.

-          Megint riogatod a szolgálókat? – kérdezte jókedvűen Chalid.

-          Ők kezdték.

-          Mint mindig.

-          Pontosan. – nyugtázta Onyx.

-          Gyere, megtanítok neked pár dolgot elöljáróban a vámpír létről.

-          Taníts annak, akinek két anyja van, ne nekem.

-          Ezt fejezd be! Lásd már be végre, hogy csak én és Lucian szeretünk igazán. Az úgynevezett testvéreid is elhagytak, akikért úgy rajongsz.

-          Majd megkeresem őket, és ha kell, észhez térítem őket, akár erőszakkal is. – makacskodott Onyx.

-          De nehézfejű vagy te.

-          Nem jobban, mint te.

-          Ne akard, hogy erőszakkal vegyelek rá, hogy velem gyere.

-          Erőszakkal? Te engem? – csodálkozott Onyx.

-          Jól van, na. Kérlek, gyere velem. Ha másért nem, akkor legalább jobban megismered az életünket. Nem vagy kíváncsi rá?

-          Tudod mit, menjünk. De, csak mert ilyen szépen kértél. – mosolyodott el a férfi.

-          Férfiak…

Néhány perc múlva a kastély alagsorában voltak, egy hatalmas tölgyfa ajtó előtt. Itt őrizték a könyveket a vámpírok életéről és titkos tudásukról. Chalid villámgyorsan lekapott párat a polcokról, majd az asztalra tette Onyx elé. A könyvek lapjai tele voltak írva apró betűkkel, mintha az írója attól félt volna, hogy túl korán el fog fogyni a lap. Néhány helyen azonban képek is voltak, ott ahol feltétlenül megkövetelte az írás a képes magyarázatot is.

-          A képekről Xerox jut eszembe. – közölte tárgyilagosan Onyx.

-          Xerox hogy jön most ide? – nézett nagyot Chalid.

-          A barátom és szereti a kézzel készített képeket a könyvekben.

-          Most ne vele foglalkozz, inkább olvass.

-          Nem beszélem ezt a nyelvet, amin a könyv íródott.

-          Csak olvasd és akard megérteni. Gondoskodtunk róla, hogy megértsd, ha úgy akarod.

-          A képek jobban tetszenek. – mondta Onyx egyhangúan.

-          Azt hiszed, hogy Xerox olyan jó fej? Ne hidd, amint jobb dolga vagy társasága akad, faképnél hagy ő is.

-          Nem.

-          DE. Ne kezdjük újból az esti vitát. Akkor is bebizonyítom neked, hogy mellettünk van csak helyed. – kiabált Chalid.

-          Még mindig tudni akarom, hogy miért mondjátok ezt, mikor szemmel láthatóan másként cselekszetek, mint mondjátok.

-          Elég. Én most elmegyek, te meg itt maradsz olvasni.

Chalid elviharzott és bezárta maga mögött az ajtót. A férfi órákra magára maradt, jobb dolga nem lévén elkezdte nézegetni a képeket, majd próbára tette, hogy valóban érti-e a szöveget, ha úgy akarja. Nem kellett nagyon erőlködnie, hamar kiderült, hogy Chalid igazat mondott. Az egész szöveg értelmet kezdett nyerni, mintha mindig is beszélte volna azt a nyelvet.

 

„ A mágikus folyamról tudni kell, hogy fizikai világunkban az öt hagyományos érzékszervvel általában nem érzékelhető, csak kivételes esetekben. Ilyen kivételes eset, ha egy testtel nem rendelkező entitás manipulálja a síkunkat, annak érdekében, hogy egy személy figyelmét magára vonja valamilyen okból. Továbbá ilyen eset még…”

 

A farkas ezeknél a szavaknál érezte meg világosan, hogy Lucian és Chalid elégedetten mosolyognak a kandalló előtt, élvezik, hogy Onyxot rá tudták venni az olvasásra.

-          Mi lenne, ha itt ennek a szellemnek bajszot rajzolnék, meg hajat? – tette fel hangosan a kérdést a férfi.

Nyúlt is a tollért, hogy a tintába mártsa, de a következő pillanatban Lucian kapta el a kezét.

-          Ez ugye nem komoly kérdés volt? – kérdezte a vámpír.

-          Szerintem örülne neki a szellem, ha kapna némi testszőrzetet. – felelte Onyx.

-          Rendben, ezt most szépen letesszük és elmegyünk sétálni az erdőbe, az majd jót tesz neked.

Onyx teljesen elégedett volt, hogy sikerült kijutnia abból a helységből. Ugyan kissé hülyének tüntette fel magát, de megérte. Amíg a két vámpír elkészült a sétához, ő a társalgóban várt rájuk. Fel alá sétált, mígnem a szeme megakadt a kandallóban egy apró fehér valamin. Kivette, tanulmányozta, majd döbbenten ismerte fel rajta saját írását. A levél maradványa volt az, amit nemrég a szolgára bízott. Zsebre vágta és mosolyt erőltetett az arcára.

   Már jó ideje sétáltak az erdőben, mikor a vámpírok felé fordult és kérdőre vonta őket.

-          Tudjátok, hogy a szolgáitok megbízhatatlanok?

-          Miből veszed ezt kedvesem. – csodálkozott Lucian.

-          Az egyikükre bíztam egy levelet, de elégette a piszok.

-          Ezt miből gondolod? – érdeklődött Chalid, de arcán gyanú helyett meglepettség ült.

Elővette a kis papírdarabot és Chalid kezébe nyomta. Nem kellett sok idő és megszólalt.

-          Látom, nem végeztem alapos munkát a levél elégetésével.

-          Hogy mi? – döbbent le a farkas – Te voltál?

-          Persze, megmondtam, hogy felejtsd el a farkasokat. Nem tetted, közbe kellett lépnünk. – mondta Lucian.

-          Akkor én most megyek és személyesen beszélek velük.

-          Nem hiszem. – mondták egyszerre.

-          És ugyan miért nem?

-          Mert megoldottuk, hogy ne álljanak többet szóba veled.

-          Hogyan? – hüledezett a farkas.

-          Egy kis félre informálás és fenyegetés csodákra képes. Ha élni akarnak, akkor sosem találkoznak veled többé. – húzták ki magukat elégedetten.

-          Két ennyire agyament, önző lényt én még sosem láttam, mint amilyenek ti vagytok. De nem hagyom annyiban, úgyis megtalálom a módját, hogy ismét kapcsolatba lépjek velük és megvédjük egymást. A vágyakozásom irántuk sosem fog elmúlni.

-          Az nem számít, a lényeg, hogy ők azt gondolják, jobb neked velünk.

-          Akkor majd erről is tájékoztatom őket, hogy nagyot tévednek… Most esik csak le, hogy miért azt a szöveget adták be nekem, hogy mindenki egyedül akar menni tovább. Ezzel is a vámpír lét felé akartak lökni, hogy tőlünk sem áll távol az ilyes fajta lelkület. A legnagyobb félelmeim egyikére játszottak rá. A ti nyomásotok miatt. Szemetek vagytok.

-          Késő bánat eb gondolat, kedvesem. – mosolygott Lucian – Különben is, ha nem akarod, hogy bajuk essék, nem keresed meg őket. Elnyomod magadban a vágyat irántuk, ami aztán hamar el is fog halni, meglásd, segítünk mi benne.

-          Akkor inkább megölöm magam, de nem hagyom, hogy elválasszatok tőlük.

A két vámpír egyszerre kapta el Onyx karját, aki csak egy mély morgással viszonozta e tettüket. Minden erejét összeszedve ellökte őket és futásnak eredt a sűrűben. Bármerre is szaladt, a két vámpír kacagását egyfolytában hallotta a fejében. Végül annyira megzavarodott, hogy azt sem tudta merre szalad. Éppen egy bokorból ugrott ki, mikor megállt a levegőben és nem tudott mozdulni. Körbetekintett és rájött, hogy egy formálódó energia gejzírbe ugrott bele.

Az energia gejzírek igen ritkák voltak, főleg ezen a vidéken. Olyankor jöttek létre, mikor az erdei talajban túl sok életenergia gyülemlett fel, aztán egyszer csak a felszínre tört. A druidák, a természet gyermekei és a természeti népek jól ismerték ezeket a jelenségeket. Lényegüknél fogva viszonylag ellenállóbak voltak a káros hatásaikkal szemben, mint az emberek, de nem teljesen védettek.

Így találtak rá Onyxra a levegőben lebegve. Aki elmondta nekik, hogy mi ez a jelenség és valószínűleg meg fog halni, mivel nem áll szándékában védekezni a heves kitörés ellen. Válaszul ultimátumot kapott, hogyha meghal, a többi farkasnak is befellegzett, mert attól kezdve mindenki rájuk fog vadászni.

-          De ha velünk jössz és átváltozol, akkor megkíméljük őket. – próbálkoztak a szokásos módszerrel.

Onyx végül belement, védekezett a gejzír ellen és néhány energia kisülésen kívül, más nem tett kárt a testében. Néhány helyen megégett a bőre, az egyik ilyen hely a karja volt, ahol a Szyrosztól kapott karkötője is volt.

   Visszatérve a kastélyba neki is kezdtek az előkészületeknek. Napokig tartott, mire mindennel elkészültek. Eközben Onyx abban reménykedett, hogy valami utólagos baja lesz, és idő előtt meghal vagy történik valami, ami meghiúsítja a dolgot. De nem történt semmi sem, minden úgy haladt a maga módján, ahogyan a férfi legkevésbé akarta.

Az esemény előtt Chalid nekiszegezte a kérdést, hogy nem akarja-e levenni végre azt a nevetséges vackot a karjáról, de Onyx kikérte magának a dolgot. Megmondta, hogy sokat jelent neki ez a tárgy és a karján marad. Ráhagyták azzal a megjegyzéssel, hogy majd később úgyis meg fogja gondolni magát.

-          Blablabla… azt hiszitek, hogy mindent tudtok előre velem kapcsolatban, de sosem tanultok, mikor rendre rácáfolok az elvárásaitokra. Bár végül is ez a ti bajotok, nekem csak jó. – jegyezte meg Onyx.

Remek, majd megbeszéljük ezt még később, most eljött az időd. Fogjunk is hozzá hamar, olyan régóta vártunk erre.

-          Ne higgyétek, hogy azért teszem, mert ezt akarom. Csak és kizárólag az ultimátum miatt megyek bele.

Hiába húzta az időt Onyx, ezt a dolgot nem kerülhette el. Chalid és Lucian közrefogták és a nyakához hajoltak. A férfi kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy egyre fáradtabb és nehezére esik ébren maradni. Végül az egész világ megszűnt létezni körülötte. Mikor magához tért, a két vámpír aggódó tekintettel figyelte őt, majd megkönnyebbültek.

-          Nagyon szép zöldek a szemeid kedvesem. – így Lucian.

-          Az én szemeim nem is zöldek. – szólt vissza Onyx.

-          Most már igen. – mosolygott elégedetten Chalid.

-          Kell egy tükör.

-          Ott lóg egy a falon.

Onyx még csak gondolta, hogy a tükör elé megy és megnézi magát benne, mikor azt vette észre, hogy kevesebb, mint egy szempillantás alatt a tükör előtt termett.

-          Jó, nagyon jó. Gyorsan ébrednek a képességeid. – dörzsölte a markát Lucian.

A férfi azonban szinte meg sem hallotta, amit mondott a vámpír. Ledöbbentette az a tény, hogy bőre a megszokott napbarnítottság helyett a hó fehérségével vetekszik. Mogyorószín szemei, amik ilyen fényviszonyok között sárgáknak hatnak, tiszta zöldek. Kinyitotta a száját és két nagy szemfog villant ki. Levegő után kapkodott volna, de ekkor fedezte fel, hogy mióta felkelt az ágyból, nem lélegzik. Azt hitte, hogy kétségbe fog esni, de nem. E helyett éhség kezdte gyötörni, a rosszabbik fajtából, ami nem múlik igazán sosem, csak halványul.

-          Készültünk erre, megyünk vadászni. Megtanítjuk, hogyan kell enned. – örvendezett Chalid.

   Onyx fejében egy terv született meg szinte a semmiből. Nem árulhatja el nekik, hogy nem tartozik közéjük. Játszani fogja a szerepét, minél többet megtud arról, hogyan veheti fel biztonságosan a kapcsolatot az egykori falkájával. Szükségét érzete tisztázni a helyzetet annak ellenére, hogy már biztos volt benne, nem tarthat velük többé. Ránézett arra a két személyre, akiket a sok vita és ellenkezés ellenére a tőle telhető legjobban szeretett és bólintott nekik, hogy induljanak. Mire megtalálták az aznap esti célpontjukat, az újdonsült vámpír éhsége már majdnem elviselhetetlen volt. Három áldozatot is segítettek levadászni neki, hogy minél jobban elsajátíthassa a fogásokat és trükköket. Hajnalodott már, mire visszatértek a kastélyba, mindhárman elfoglalták a szállásukat és nyugovóra tértek.

Aznap este napnyugta után találkoztak ismét.

-          Hogy érzed magad? – kérdezték új társukat.

-          Nem tudom, semmi különös. Vagyok.

-          Helyes, ez így rendben van. Hamarosan ébred majd a többi képességed is. Olyan jól érezzük magunkat, hogy most már velünk leszel, örökké.

-          Én nem érzek semmit sem, csak közönyt.

-          Mert még ragaszkodsz a régi énedhez és érzéseidhez, de hamarosan feltárulnak előtted is a sötétség titkai és meglásd újra lesz kedved „élni”.

 

 

   Két hét telt el, mire Xerox visszatért a csatából. De nem akart várni azokkal a rossz hírekkel, így egyből a kastély felé vette az irányt kíséretével együtt. Lucian és Chalid fogadták őt, Onyx éppen a szállásán foglalatoskodott, hogy tervét tökéletesre csiszolja.

-          Onyxhoz jöttem. – mondta udvariasan a férfi – Itt van még?

-          Itt van, de már nem olyan, mint amilyennek megismerted.

-          Övé a harmadik szék ott melletettek?

-          Igen és nagyon gyorsan belejött a vámpír létbe, annak ellenére, amit korábban mondogatott.

-          Beszélhetek vele?

Chalid sandított egy kicsit, majd megszólalt.

-          Pillanatokon belül, most érezte meg, hogy itt vagy.

Éppen csak befejezte a mondatot, addigra Onyx már ott ült mellettük a harmadik széken.

-          Ejha, Suvi, ez nagyon gyors volt.

-          Nem vagyok a Suvid, az ilyen kicsinyes érzelmek tartják távol az igazi tudást és hatalmat. – mondta felhúzott orral Onyx.

Xerox szólni sem tudott a meglepetéstől, majd megkeményítette szívét, hogy ne látszódjon rajta a csalódottság.

-          Én mondtam. – mosolygott Chalid.

-          Ha ennyire nem jelent neked semmit a barátság, akkor miért van rajtad a Szyrosztól kapott karkötő?

-          Kényszerből.

-          Kényszerből?

-          Bizony, mielőtt megkapta az ajándékot tőlünk, makacskodott kicsit és egy energia gejzír az erdőben beleégette a bőrébe, sajnálatos módon. – felelte elégedetten Lucian.

Xerox arcán meglepetés ült ki, majd láthatóan erősen gondolkozni kezdett és szólásra nyitotta a száját.

-          De az energia gejzírek… – mondta miközben Onyx arcára tekintett.

Beszéd közben észrevette, hogy az újdonsült vámpír szemei jobbra-balra ugrálnak, majdnem kiesnek oldalt a fülein. Ekkor kapcsolt hirtelen és nagy erőfeszítésébe telt, hogy el ne röhögje magát.

-          Igen? – hajolt Xerox felé Chalid és Lucian is.

-          …szóval az energia gejzírek, hát azok nagyon veszélyesek és halálosak. – fejezte be a mondani valóját.

-          Hmmm, ezt mi is tudjuk. Ezek a kicsik… Sosem lehet megszokni, hogy mindenkiből annyit nézek csak ki, mint magukból. – jegyezte meg a két idősebb vámpír.

-          Mert hülyék vagytok és imádunk szívatni titeket. – kacagott fel Xerox.

-          Sértegetni merészelsz minket a saját kastélyunkban? Ezért tömlöcbe záratunk egy időre. – csattant fel Onyx, mintha vérig lenne sértve.

-          Jól beszélsz. – értett egyet Lucian.

-          Szyrosz ezt úgysem fogja annyiban hagyni.

-          Jöjjön csak, ha nagyon erősködik, majd megmutatjuk neki a hármunk egyesített erejét. – jött bele a játékba Onyx.

Társai meglepetten, de dagadó mellekkel helyeseltek. Büszkeséggel töltöttel el őket, hogy igazuk volt és ilyen rövid idő alatt így megváltozott Onyx.

   Xerox egy szót sem szólt mikor a katonák elvitték. Még aznap éjjel a volt farkas megbeszélte társaival, ki akarja hallgatni Xeroxot, információ szerzésként, hogy mire számíthatnak Szyrosztól. Nem ellenkeztek, sőt dicsérték a taktikai érzékéért. Lesétált a tömlöcbe és elküldte az összes katonát, mondván, ez csúnya menet lesz. Mikor az utolsó katona becsukta maga mögött az ajtót, megszólalt.

-          Na, végre, beszélhetünk nyíltan.

-          Te Suvi, majdnem a képedbe röhögtem, mikor a szemeiddel kalimpáltál.

-          De legalább időben kapcsoltál és nem árultad el, hogy a gejzíreknek semmilyen ilyesféle hatásuk sincsen.

-          Hajszálon múlt, jó színész vagy amúgy.

-          Köszi, igyekeznem kellett, ha nem akartam idő előtt lebuktatni magam.

-          Miért vagy akkor még velük? – tette fel a nagy kérdést Xerox.

Onyx az elejétől a végig mindnet elmondott, még a tervét is, amit fontolgat. Végül megállapodtak, hogy hamis információkat mondanak Szyroszról. Így lesz esélyük meglógni, ha megérkezik. Lucian és Chalid teljesen megbízván Onyxban készségesen elhitték, hogy igazi információkat csikart ki a fogolyból. Ezért cserébe becsületszavukat adták, hogy a farkasoknak többé semmilyen módon sem ártanak. Így próbálták megkönnyíteni Onyx számára a teljes elengedést és lelki átalakulást is. A fiatal vámpírnak felcsillant a szeme és tudta, terve legrizikósabb részét most oldotta meg az élet. Köszönettel elfogadta az ígéretet, majd lázas készülődésre hivatkozva visszavonult a szállására.

Eltelt a következő nap és nem sokkal napszállta után megjelent Szyrosz is, hogy párját haza vigye és elégtételt követlejen az őket ért sérelem miatt. Onyx magára vállalta, hogy elmegy velük és miközben elégtételt szolgáltat Szyrosznak, az idegeire megy, és ha lehet, kilesi néhány titkát is.

-          Biztos menni fog Onyx?

-          A ti idegeitekre nem mentem korábban?

-          Dehogynem, nagyon is.

-          Na, látjátok, ehhez értek nagyon. Nem lesz gond, a végén még ő fog visszaküldeni, hogy nem kell neki elégtétel, csak ne lásson többé. – mondta, miközben gonosz vigyor ült az arcára.

Lucian és Chalid is elégedetten vigyorogtak, hamar kötélnek álltak. Még aznap éjjel elindultak Szyrosz kastélyába. Az út első órája azzal telt, hogy Onyx Szyroszt hallgatta, miket vár el tőle az elégtétel fejében, mire Xerox leállította. Elmondta párjának az egész történetet, aki szóhoz sem jutott a csodálkozástól. Beletelt kis időbe, mire megemésztette és elfogadta valóságnak. Addig a fiatal vámpír kiegészítette a neki tett ígérettel is, meg azzal a ténnyel, hogy többé nem kell visszamennie a kastélyba társaihoz.

-          Suvi, a falkád mit fog szólni hozzá, ha beállítasz vámpírként hozzájuk?

-          Nem tudom, de minden képen megkeresem őket, ha törik, ha szakad.

-          Így vámpírként egyszerűbb is lesz a nyomukra akadni. – szólalt meg végül Szyrosz is.

-          Igaz, bár mindent megadnék, hogy újra élhessek. Az sem zavarna, ha sokkal több időbe telne megtalálnom őket.

-          Ezt örömmel hallom. – ujjongott a másik férfi.

-          Miért? – csodálkozott Onyx.

-          Van valami, amit látnod kell. A csata után találtunk rá és szerintem megoldja a legnagyobb gondodat.

-          Miről beszélsz? – nézett tágra nyílt szemekkel a vámpír.

-          Majd meglátod saját szemeddel is.

-          Mi az? Én is tudni akarom. – kapcsolódott a beszélgetésbe a vámpírnő is.

-          Nem lehet életem. Ígéretet tettünk, hogy senkinek sem mondjuk el.

-          Ti kicsik, meg a titkaitok, az eszem megáll tőletek. – vágta be a durcit.

Mikor megérkeztek a kastélyhoz, Onyx és Xerox útnak is indult a kicsik városa felé. Nehezen álltak kötélnek a többiek, hogy megmutassák felfedezésüket egy kívülállónak, főleg egy vámpírnak, de emlékezve korábbi énjére mégis beleegyeztek. Persze a szemeit bekötötték és úgy cipelték el egy földalatti barlangba. Ott aztán levették a kendőt a szeméről. A vámpír nem tudta mit is lát pontosan illetve nem értette, hogy egy forrás a falban hogyan fogja megoldani a legnagyobb problémáját.

-          Ez mi? – kérdezte döbbenten.

-          Ez az élet forrása. – vigyorgott Xerox.

-          Az csak egy legenda.

-          És mégsem.

-          Miből veszitek, hogy ez az?

-          Szerinted hogyan lehetséges, hogy nem csak halottunk nincs a csatából, de sérültünk sem?

Onyx nagyot nézett barátjára, majd a forrásra és hebegni kezdett.

-          Akkor… én, most… lehet?

Eközben önkéntelenül is oda suhant a forráshoz.

-          Ha nem zavar, hogy elveszted a képességeidet és az örök fiatalságot, meg örök életet, akkor csak rajta. – vigyorgott Xerox.

-          Pfffff, de, nagyon oda leszek tőle. – nézett rá Onyx.

Hirtelen mozdulattal belemártotta fejét a vízbe és nagy kortyokat ivott belőle. Mikor felegyenesedett, mozdulatlanul állt és várta a hatást. Percekig nem történt semmi sem, majd szomorúan fordult Xerox felé.

-          Hát, legalább megpróbáltam.

-          Suvi, ez nagyon nagy szívás.

Onyx lépett kettőt, majd leírhatatlan fájdalom hasított belé. A földre vetette magát, fetrengett kínjában, végül elernyedt a teste. Suvija fölé hajolt, mikor hirtelen felpattantak a szemei és levegő után kapkodott. Pár lélegzetvétel után, szemei visszanyerték eredeti színűket, bőre ismét napbarnított lett, szemfogai eltűntek.

-          Újra hallom a szívdobogásom! – kiáltott fel örömében.

Xerox megkönnyebbülten fújta ki a levegőt és elmosolyodott.

 

   Görcs futott át Onyx testén, minek köszönhetően felébredt. Értetlenül nézett körbe, beletelt némi időbe, mire felfogta, hogy Szyrosz kastélyában van. Aztán elméje felidézte az eseményeket és rájött, hogy mindezt csak álmodta. Felkapta ruháit és barátai szállására sietett, akik szintén így tettek. Félúton találkoztak a folyosón.

-          Nem fogjátok kitalálni, hogy mit álmodtam. – szólt oda nekik.

-          De te sem, hogy mit álmodtunk mi. – kontráztak rá.

Egymás szavába vágva igyekeztek elmondani álmukat, mikor rádöbbentek, hogy ugyan azt álmodták, csak saját szemszögükből.

-          Ezek szerint valamit mégiscsak sikerült elérnem a gyakorlással. – nyugtázta a farkas.

-          Látod, mondtam neked Onyx, hogy lassacskán belejössz majd. – veregette vállon Xerox.

-          És én még azt hittem, hogy nekem már nem lehet rémálmom.

Összenéztek mindhárman és hangos nevetésben törtek ki.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.