Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az erdő nem játékszer

2012.02.20

   Semmi sem zavarta meg a ragyogó nyári napsütést. Olyan idő volt, amikor mindenki legszívesebben csak a hasát sütette volna. Így tett a két fura alak is az egyik erdei tisztáson. Éppen túl voltak egy csoport favágó megleckéztetésén, akik mit sem törődve a figyelmeztetésekkel, messzire kalandoztak be az erdőben. Az évszázados fák közé, ahol köztudottan tilos volt a favágás az emberek számára. Bár úgy gondolták, hogy a kockázat megéri azt a sok pénzt, amit kaphatnak ezekért a fákért, az élet azonban ezt másképpen gondolta. Így esett meg, hogy minden felszerelésük oda lett. Tekintve azonban, hogy egyikük sem lelte ott a halálát, egészen jól alakult számukra is ez a nap.

Dolguk végeztével a barátok átvizsgálták a frissen szerzett felszerelést és a számukra hasznosakat megtartották, a többit pedig otthagyták egy sűrű bozótosban, hogy az erdő gondoskodjon róla. Néhány órával később értek csak a tisztásra, ahol is leheveredtek a napra. Nem telt bele sok idő és egy árnyék takarta ki a napot előlük. Mindketten kinyitották a szemüket, de a szokatlanul erős fényben csak egy sötét alakot láttak maguk előtt. Tudták róla, hogy vámpír, azonban nem izgatták magukat túlságosan.

-         Nos, Uraim! – szólalt meg a vámpír. – Maguk vették el a favágóim felszerelését?

-         Jé, ez tud beszélni. – néztek össze teljesen megdöbbent arccal.

-         Ugyan, kérem. Természetesen tudok beszélni. Sőt, olyan kifinomultan, hogy azt maguk meg sem érthetnék, ha úgy akarnám.

-         Ezen nem fogunk összeveszni. – bökte oda vigyorogva a magasabbik személy.

-         De, nem ám, Suvi. – helyeselt a másik is.

A vámpír fintorgó arccal a szemeit forgatta, majd nagy levegőt vett és megszólalt volna, de…

-         Nézd már, még lélegzik is. – csodálkozott az alacsonyabbik.

-         Elég legyen már ebből! – fakadt ki orkán erejű hanggal a sétáló hulla.

-         Igen, igazad van kedves barátom, – mondta a farkas – tényleg lélegzik is.

Hangos kuncogásban törtek ki, nehezen fojtották csak vissza a röhögő görcsöt. A vámpír kapcsolt, hogy mire megy ki a játék, ezért magára erőltetett némi önuralmat.

-         Mit is várok ilyen alja népségtől. Még azt sem tudják felfogni, hogy valójában mi is egy vámpír. – játszotta a sértődöttet az éjszaka gyermeke.

-         Már, hogyne tudnánk, harsantak fel egyszerre. A vámpír egy olyan nem természeti lény, ami akkor is hazudik, amikor nem.

A sötét alak e szavak hallatán döbbenten nézett maga elé és percekig kereste a szavakat. De, végül annyira megsértődött a nyilvánvaló igazságon, hogy csak ennyit mondott.

-         Ezt még súlyosan meg fogják bánni!

A két jó barát felpattant és kardot rántott, azonban erre nem volt szükség. Mindannyian tudták, hogy ez kinek a terepe és teljesen értelmetlen lenne egy ilyen vérontás.

-         Kérem, kérem. – mosolygott a vámpír, hogy sikerült kizökkenteni a farkast és a koboldot a nyugalmukból – Nem kell ilyen hevesnek lenni. Nem akarok önökkel harcba bocsátkozni. Csak szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy balesetek mindig történnek. Akár egy hozzánk közel álló személlyel is.

                                                                                                     

 

   Ezt a kijelentést követően a vámpír gyorsan elszelelt, vissza sem nézett az egyre dühösebb arcot vágó személyek felé. Már nem esett olyan jól a napozás gondolata sem, így mindketten hazamentek és egész végig azon töprengtek, hogy miként lehetne hárítani ezt a veszélyt. Teltek múltak a napok, de nem történt semmi sem. Nemhogy semmi gyanús, de egyáltalán semmi sem. Az egész erdőben csak egyetlen egy figyelemre érdemes esemény történt és az ent gyűlés volt. Ami minden izgalom és váratlan fordulat nélkül lezajlott, majd a küldöttek elindultak „haza”. Két tanácstag úgy döntött, hogy az erdei patak mellett telepszik le pihenni az éjjeli órákra. Az éjszaka közepén érkezett ugyan oda egy koboldlány is. Fiatal volt még, de azt egyből levette, hogy a két hatalmas fa korábban nem állt ott. Sejtette, hogy mik lehetnek azok, így egyáltalán nem aggódott. Sőt, még örült a társaságnak is, megpróbálkozott felébreszteni őket, de nem járt sikerrel. Mivel ő sem volt túlságosan elven, ezért lepihent az egyikük törzséhez és hagyta, hogy elnyomja a buzgóság. Lassan vánszorogtak a percek a nehéz meleg éjszakában, de az álom nagyon nehezen jött a szemére. Nagy sokára aztán sikerült elaludnia. Egy messzebb lévő árnyékdarab viszont pont erre várt csak. Megmozdult és elindult a lány irányába. Kivált a többi árnyék közül és csak így látszódott, hogy valójában emberhez hasonló alakja van. Tisztes távolságból körbe járta az enteket, amennyire tőle telt vizsgálgatta őket, de nem tapasztalt semmi veszélyre utaló jelet. Várt még némi időt, hátha történik valami, de nem történt. Végül egy határozott mozdulattal odalépett az alvó lányhoz és óvatosan a nyakához hajolt. Szagolta, ízlelgette a vér illatát, mígnem elég éhes lett ahhoz, hogy az összes vért kiszívja. Ekkor megragadta a kobold vállát és hátraszegte a fejét, hogy elég erőset haraphasson. Pillanatok kérdése volt csak az egész és már csapta is lefelé a fejét.

    A következő pillanatokban fület tépő sikítás törte meg az éjjeli erdőt. Ebben a sikításban benne volt egy meglepett áldozat minden félelme és ijedtsége. A lány szemei felpattantak és ledermedve bámult maga elé, de a sikoltás csak nagy nehezen halkult el a fák között. Mikor felfogta, hogy hol is van és mi is történik vele, vette észre, hogy vele szemben egy vámpír lóg a fa ágairól. Az éjszaka gyermeke hiába rúgkapált és próbált meg kiszabadulni. Eredménytelen küzdelmet folytatott az ent ellen.

-         Te! Fa! Tegyél le, mert különben bajod esik. – kiabált a vámpír.

-         Ne fenyegess te gyermek, sok mindnet láttam én már az életben, nem ijedek meg a magadfajtától sem.

-         Nem vagyok gyermek, már elmúltam kétszázharmincnégy éves. Simán leköröztelek téged is. Úgy hogy kikérem magamnak a tiszteletlenséget!

-         Látom, nem emlékszel rám, gyermek. Amikor még csak tizenkét évet éltél meg ezen a világon, én már akkor is évszázados ent voltam. A többi suhanc gyerekkel tördeltétek az ágaim, Julian. Akkor elnéztem nektek, a fiatal korotokra tekintettel, de ma már nem fogom. Ma sem vagy több, egy beképzelt és hisztis gyereknél. Sőt, azzal, hogy vámpír lettél, csak tetézted a bajt és semmit sem tanultál az elmúlt két évszázad alatt. Semmi olyat, ami a személyes fejlődésedet előmozdítaná. És ezzel nem csak te vagy így, de az egész fajod. Rettentő büszkék vagytok magatokra és a sok tudásra, de az semmit sem ér, ha nem válik a részeddé és csak magad számára használod.

-         De, én… – vágott volna közbe a vámpír, azonban az ent akkorát suhintott az arcára egy vékony vesszővel, hogy a vér is kiserkent a szájánál.

-         Nem tanultál tiszteletet, hogy nem vágunk a másik szavába? Főleg, ha idősebb is nálad. Majd választ sem várva, folytatta. Nem vagytok ti képesek semmi egyébre sem a tudásszerzésen kívül csak arra, hogy saját hasznotokat lessétek és érjétek el, másokon átgázolva. Ezért is fogod ma itt befejezni a földi pályafutásod. Nekem nincs kedvem megölni téged, ezért adlak át kezelésre a társamnak.

Ezzel a másik entnek dobta oda a vámpírt. Az elkapta ugyan, de ugyan azzal a lendülettel dobta is vissza.

-         Nekem nem kell, intézd el te. – mondta teljesen felháborodottan.

-         Nekem sem kell! – jelentette ki fennhangon az előző ent is.

Sehogyan sem tudtak megegyezni az ügyet illetően, így a vámpír ide-oda pattogott a két faszerzet között, mint egy ping-pong labda. Hosszú órákig vitatkoztak így a sötét alak sorsát illetően, mire végül a kobold szakította félbe őket.

-         Ne haragudjanak, hogy közbeszólok, de a vitájuk felesleges már.

-         Szervusz, kicsi lány! Miért gondolod így? – érdeklődtek az entek.

-         Mert a vámpír már meghalt, nem bírta az ütlegelést. Nézzék meg, hogy mennyire el van ernyedve a teste.

A két faszerzet csodálkozva nézte az egykor oly heves vámpírt, majd nem ütötték tovább. A test élettelenül pottyant le a földre és nem mozdult.

-         Hát, akkor ez is bevégeztetett.

-         Ahogy mondod barátom, amit egyikünk sem tudott megtenni, azt megtettük együtt.

-         Ez már csak így megy az életben…

Ahogy így folytatták az eszmecserét, szép lassan útnak indultak megint. A lányka nézte őket, ahogy eltűnnek a következő domb mögött a felkelő nap fényében, majd a vámpír testére nézett. Biztosra akart menni, ezért fát hordott nagy kupacba, a testet rárakta és alágyújtott. Hatalmas lánggal égett a száraz rőzse, de a vámpír még nagyobb lángokkal lett az enyészeté. A reggel délelőttbe fordult, mire a tűz kialudt és a lány mögött megjelent az apja.

-         Ej, lányom, mit égetsz te itt az erdő közepén? – kérdezte nagy kíváncsisággal és némi gyanakvással.

-         Vámpírt. Vámpírt égetek, édesapám.

-         Nofene, hát azt hogyan vetted rá, hogy felfeküdjön oda neked? Amúgy meg, nem csak mi, de nagybátyád is aggódik érted, valami vámpír uracska megfenyegette pár napja, oszt most kissé nyughatatlan, míg haza nem kerülsz.

A koboldlány az elején kezdte elmondani az éjjel történteket, miközben hazafelé sétáltak és eltűntek a fák között.

Csak egy jó nagy kupac hamu jelezte, hogy nemrég itt érdekes dolgok történtek. Néhány napon belül azonban a szél elhordta azt is. Így lett Julian újra a természet része.

Nem mintha korábban nem lett volna az, hiába gondolta ezt másként életében és halálában is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.