Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az emberiség költözik

2013.12.15

   Az évmilliárdok óta létező csillag, mint létezése folyamán minden egyes percben, most is szinte felfoghatatlan mennyiségű energiát lökött ki magából. Nem messze a csillagtól egy aprócska bolygó keringett, melynek felszínét olvadt kőzettengerek borították. Tökéletes otthont biztosíthatott volna a pokolnak, azonban egyetlen szenvedő lélek sem volt a láthatáron, még. Távolodva a naptól egy hatalmas, bolygó nélküli tér következett, egészen a csillag lakható zónájáig kiterjedően. A zóna nem volt túl nagy, hiszen a Föld napjánál valamivel kisebb sárga fősorozatbeli csillag rendszere volt ez. Ebben a zónában keringett két lakható bolygó. Egymás körül keringve stabilizálták egymást, hogy mindkettő életnek adhasson otthont. Mindkettő olyan életet tartott fenn, amely az ember számára tökéletesen megfelelt. Középidős bolygók révén fejlett ökoszisztémával rendelkeztek, de ennek ellenére egyiken sem létezett olyan életforma, amelyet az ember értelmesnek nevezett volna. Évmilliárdok óta táncolt egymással a két testvérbolygó, miközben tengereik és óceánjaik hatalmas tükörként verték vissza a központi csillaguktól kapott fényt. Kontinenseik zöldelltek, sárgultak, fehéren fénylettek. Felszínűk a kutató, mohó tekintetektől rejtve maradt eddigi létezésük folyamán. Tovább haladva a rendszer széle felé következtek az óriási gázbolygók, melyek oltalmazták a beljebb található életet, eltérítve kisbolygókat, üstökösöket és egyéb veszélyforrásokat. A legkülső bolygó egy hatalmas szürkésbarna gázóriás volt tizenhét bolygó méretű holddal. A körülötte lévő űrben csak néha történt valami, de azok sem voltak sorfordító események. Ez a nap is olyannak indult, mint eddig mindegyik másik. A sors azonban úgy hozta, hogy egy űrszonda lépett a rendszerbe. Vakító kékes ragyogással lépett vissza a normál téridőbe. Négy és fél éve indult útnak a Földről, hogy a mélyűrt tanulmányozza. Ez a szonda egy prototípus volt, az emberiség most tesztelte a legújabb meghajtó rendszerét, melynek köszönhetően napok alatt több tíz fényévet tudott utazni a szonda. Amint stabilizálódott a pályája és a számítógép kiszámolta, hogy nem fog becsapódni az óriásbolygóba, aktiválta az érzékelőit. Pár óra alatt teljesen feltérképezte a rendszert, majd programozásának megfelelően elindult a belső két bolygóhoz, hogy alaposabb vizsgálatokkal megerősítse az elsődleges adatokat. Stabil pályára állt a bolygók között, nyolcas formát leírva keringése közben. Napokig gyűjtötte az adatokat, tömeg, méret, gravitációs mező és eloszlása, mágnese mező, kéreg összetétel. Ezután következett az időjárási rendszerek és a bioszféra vizsgálata. Elemzéseket készített a hosszú távú klíma viszonyokról és a keringési ciklusról. Az adatok elemzésével megállapította, hogy mindkét bolygó száz százalékosan alkalmas az emberi élet hosszú távú fenntartására. Indulás előtt készített néhány képet, panoráma képeket és részletes valós színes felvételt is. Behúzta és lekapcsolta az összes elemző berendezését, majd belépett a valódi tér alatti dimenzióba. A bolygórendszer ismét olyanná lett, mint eddig volt. Egy évvel később a szonda ismét visszatért a normál térbe, ezúttal a Hold pályavonalában. Megközelítette a Föld körül keringő űrállomást, végül dokkolt oda, ahonnan öt és fél éve elindult. Rácsatlakozott a rendszerre és elkezdte feltölteni az adatokat, melyet útja során rögzített. Az emberiség már nagyon várta, hogy lássa, mi van odakint. Az összes online számítógép egyszerre dolgozott az adatok elemzésén. Mindenki, aki csak tehette a kijelzőket figyelte, hátha valami csodát látnak majd. Aztán az utolsó pár kép láttán a teljes lakosság szinte megfagyott. Nem akarták elhinni, amit a saját szemükkel láttak. Órákba telt, mire valóban felfogták, hogy találtak két olyan bolygót is, ami a menedékük lehet. A Föld túlságosan is túlnépesedett, a környezetszennyezés és a városok terjeszkedése az egész felszínt és felső talajréteget tönkre tette. Az egykori édenkertnek nyoma sem volt már, állatok és növények a természetes élőhelyünkön szinte nem is léteztek. Gépek tartották fent az úgy ahogy élhető klímát, de a régi időjárásnak már emléke sem volt. Mindenhol beton, mocsok és sínylődés. Bár az ember értelmesnek tartotta magát, még ezekben az időkben sem volt képes rá, hogy tisztaságot tartson fent tágabb környezetében sem. Néhány kivételtől eltekintve magán kívül egyetlen létformát sem tartott értékesnek. Az egész bolygó majdnem egyetlen hatalmas város volt. Napokkal az első képek megjelenése után a főtanács vezetője szólt az emberiséghez.

-          –  Emberek! Polgárok! Népünk nagy napja elérkezett. Mint már ti is láttátok, kísérleti űrszondánk két lakható bolygót fedezett fel. Mindkét bolygó maga az édenkert, külön-külön is, de e két bolygó egymás szomszédja. Ennél kegyesebb nem is lehetett volna hozzánk a sors.  Költözni fogunk, amilyen gyorsan csak lehet.

Az egész emberiség egyként ünnepelte a bejelentést. A mérnökök már másnap nekiláttak egy iszonyatos méretekkel rendelkező űrhajó tervezésének. A tudósok nekiláttak kidolgozni az új meghajtó rendszer továbbfejlesztett változatát, hogy minél nagyobb hajón alkalmazni lehessen. A szociológusok nekiláttak megtervezni a társadalmi rendszert az egy évig tartó utazásra. A rendfenntartó erők folyamatos továbbképzést vezettek be az utazás miatt. Új, eddig nem látott tömegoszlató, bénító és pusztító fegyvereket is megalkottak, a biztonság kedvéért. A biomérnököknek pedig a létfenntartó rendszer és az élelem ellátás jutott feladatként. Az alsóbb társadalmi rétegek pedig nekiláttak a nyersanyag kibányászásának és feldolgozásának. Gyűjtötték a városokban fellelhető anyagokat is. Nem kímélték a legszegényebb rétegeket, ha kellett erőszakkal távolították el őket lakóhelyükről, ha valamilyen oknál fogva útban voltak. Néhány év múlva megindult az űrhajó építése, nem volt szép és elegáns sem, de a célnak megfelelt. Az emberiséget kellett új kettős otthonába elszállítani, hogy ott aztán szétszedjék és megépítsék belőle az új alapokat. Nagyon találékonyak voltak, ha saját hasznukról volt szó és nem kellett lemondaniuk sok dolgokról érte. Pontosan ez a hozzáállásuk vezetett oda, hogy a Földet olyan állapotba hozták, amilyenben ezekben a napokban volt. Megmenthették volna az élővilágot, ha akarták volna, de nem tették. Most meg már nem is volt rá szükségük. Történelmük folyamán végig azt gondolták, hogy egyedül vannak, mint „értelmes” faj. Ha társakat kerestek, azt az űrben tették. Mint szánalmas, önző életükben mindig, az újkorban is azt várták, hogy valaki majd segít rajtuk vagy nekik. A nélkül, hogy saját maguknak változni kellene, illetve bíztak a szerencséjükben vagy egyszerűen homokba dugták a fejüket és nem néztek oda, ahonnan a vég száguldott feléjük. Azt hitték, hogy akkor majd meg is szűnik létezni. Tévedtek!

Számtalan faj volt rajtuk kívül a Földön, akik méltán érdemelték ki az értelmes jelzőt. Tulajdonképpen az emberen és a belőle származó egyetlen fajon kívül az egysejtűektől kezdve az erdők fáin keresztül a vadállatokig mindenki értelmesnek nevezhető volt. Képesek voltak saját érdeküket háttérbe szorítani, meghallgatni másokat és nem csupán saját vágyaikat kergetni. Akár életüket is feláldozták, hogy a többiek életben maradhassanak. Az ember és a vámpír erre sosem volt képes. Úgy élt az a két faj egymással szimbiózisban, mint zsák és a foltja. Alig több mint másfél évtizeddel a szonda visszaérkezése után az űrhajó elkészült. A bolygó majdnem teljes nyersanyag készletét felhasználták az építkezéshez. Hatalmas indítóállomások épületek, ahol a felszín és a hajó között űrliftek szállították az embereket. Hetekig tartott a beszállás, ami persze nem ment zökkenőmentesen, hiszen itt is voltak egyenlőbbek az egyenlőknél. A nyilvántartások szerinti teljes lakosság kilencven százaléka a hajón tartózkodott már. Valójában minden egyes ember és vámpír a hajón volt, a lent maradtak között pedig egyetlen ember sem volt. Az emberek azonban ezt nem tudták, ők azt gondolták, hogy a lent maradtak a fajuk fanatikus és gyáva része, hogy nem akarják elhagyni otthonukat, amely a sírjuk lesz így. Mohó vágyuk az új lehetőség és az utazás iránt elvakította őket, a vámpírokat pedig a nyüzsgés, ami az utolsó egy évet jellemezte. Valamint a harcuk egymás között, hogy minél jobb helyeket és lehetőségeket szerezzenek meg maguknak. Így esett, hogy a hajón csupán két faj volt jelen, de azok teljes létszámban. Egyetlen hatalmas, központi visszaszámláló berendezés üzemelt, mely az utolsó öt percet kezdte leszámolni. Az űrhajó aktiválta kommunikációs rendszerét, a főntanács pedig, gúnyos lenéző üzenetet hagyott hátra a felszínen maradtaknak. Az emberiség utolsó szavai tönkretett szülőföldjüknek gúnyos kacaj volt, melynél kevés gusztustalanabb dolog létezett ekkor.

-           Öt, négy, három, kettő, egy… vette át egy gépi hang a gúnyos kacaj helyét.

 

A kijelző elérte a nullát. Az űrliftek vaskos huzaljai elernyedtek, súlyos ostorként csapódtak vissza a felszínre. Jól lehetett látni, amint a hajó nagyon lassan megindul, majd egyre gyorsul. A Hold és a Föld között fél távon aztán egy hatalmas kékes felfénylést követően belépett a tér alatti dimenzióba, hogy egy év utazás után megérkezzen az új otthonukba. A felszínen maradtak úgy álltak ott a felfénylés eltűnte után, mintha szobrok lennének. Órákba telt mire felfogták, hogy az évezredek óta tartó bujkálásnak vége. Elbuktak ugyan, hogy az embereknek megmutassák a valódi együttélést, hogy megtanítsák őket a felelős viselkedésre. De nem vesztettek el teljesen mindent, az otthonuk most már csak az övék volt. Csak rajtuk múlt, hogy hogyan alakul a további sorsa és persze a közös jövőjük a Földön, emberek és élősködők nélkül. Nem gondolták volna, hogy valaha is harc nélkül elérik ezt a napot. Miután felsezméltek, hatalmas üdvrivalgásban törtek ki az otthon maradtak. Régen dédelgetett tervüket végre elkezdhették megvalósítani. Kis csoportok indultak útnak a szélrózsa minden irányába, hogy a bolygón mindenhová elérhessenek. Nem volt nehéz dolguk, a közlekedési rendszer érintetlen volt, ehhez nem nyúltak az emberek, hiszen az utolsó pillanatig szükségük volt rá. Néhány nap alatt bejárták a teljes felszínt és lekapcsoltak minden olyan rendszert, ami veszélyt hordozhatott volna, ha hirtelen megsemmisül. Lekapcsolták a még működő atomerőműveket, fúziós reaktorokat, gyárakat, amik okádták magukból a füstöt. Végül mindannyian ismét összegyűltek a Himalája hegységrendszer lábainál. A velük szemben magasodó hegyoldalt erős rengés rázta meg, miközben feltárult előttük a felszín alá mélyen benyúló járatrendszer óriási fogadóajtaja. Amint az utolsó lény is belépett, az ajtók elkezdtek bezáródni. Egy nő volt az, aki még visszanézett a lepusztult tájra, szemébe tűzött a mocskos légkörön átszűrődő lemenő nap fénye. Szívét keserűség szorongatta, ahogy a lepusztult bolygót nézte, majd elmosolyodott és vidám folytatta az útját, mintha a kétségbeesés láncai semmivé foszlottak volna. Tudta jól, hogy az oly régóta megjövendölt újjászületés éjszkája eljött és ők emelt fővel fogadhatják. Nem számított, hogy hány életen keresztül kell odalent élniük, csak az ígéret számított, hogy egyszer újra a felszínt fogják járni. Egyre mélyebbre és mélyebbre meneteltek az apró kezek által kivájt járatokban. Nem számított, hogy törpék vagy koboldok vájták-e a járatot, hiszen mindenkit egyformán védett, rejtett és éltetett. Ősi ellenfelek dolgoztak együtt komolyabb konfliktus nélkül, mert az otthonuk és életük volt a tét, amihez mindenkire szükség volt. Hatalmas termeken haladtak keresztül, itt-ott egy-egy személy, csoport vált le és helyezkedett el. Volt olyan terem, ahol meleg és nedves volt a klíma, voltak hidegebb és szárazabb helyek is. Amikor mindannyian elhelyezkedtek, a legmélyebben fekvő ősidők óta létező teremben gyűltek össze amennyien csak befértek. A terem szigorúan titkos volt eddig, csak a fajok vezetői tudtak róla, elkerülendően azt, hogy a hataloméhes, gátlástalan egyedek idő előtt tudomást szerezzenek róla. A titoktartás könnyebben és jobban ment, mint várták, a két faj, amely elutazott, sosem szerzett tudomást a létezéséről. A terem közepén egy irdatlan magas kiemelkedésen helyezkedett el Isten Könnyének nevezett kristály. Évezredekig tanulmányozták nem emberi varázslók, mágusok, javasasszonyok, boszorkányok, mágia tudók és a legutóbbi időkben tudósok is. Apró lépésekben haladt a kutatás és csak az utolsó napokra értették meg teljesen hogyan is lehet használni. Minden faj, minden egyede az egyik mellette állóra tette a kezét és így hoztak létre egy leírhatatlan bonyolultságú élő hálót. A kristályt a leghatalmasabb mágiával bíró lények állták körbe, a háló pedig hozzájuk csatlakozott. A levegő szinte vibrált a mérhetetlen energiamennyiségtől egészen addig, míg a leghatalmasabbak egyszerre meg nem érintették a követ és nem kezdték minden vágyukat, reményüket a kristályba helyezni. Láncreakciót indítottak el, az energiát előbb elnyelte, majd egy másikat kezdett sugározni a hálón keresztül. Az egész bolygó pulzálni kezdett, végül hullámokban a tér minden irányába sugározni kezdett. A hullámok egészen a Naprendszer széléig értek el, majd ott elnyelődtek. Az emberiséget és parazitáját szállító hajó réges-régen túljutott az utolsó bolygó pályáján is, nem érzékelhette a változásokat. Az energiahullám hatására a kisbolygók és üstökösök megindultak a Föld felé. Egymás után csapódtak a felszínbe, egyre sűrűbben. Az épületeknek esélye sem volt a túlélésre. Pár hét bombázást követően híre sem volt az egykori emberi civilizációnak. A felszínen olvadt kőzetek folydogáltak, szivárogtak le a repedéseken, egyre mélyebbre, gondosan elkerülve a lakott részeket. Bár, a háló már régen feloszlott, a kristály mégis aktív volt és koordinálta az átalakulást. Az aszteroida bombázás elállta után tapintható némaság ült az egykor élettől virágzó bolygóra. A felszín alatt élőkön ekkor jelentkeztek az első változások, mindenkin a saját fajára jellemző jegyek kezdtek megjelenni. Újabb hetek teltek el, mire lehűlt annyira a felszín, hogy ismét eleredt az eső és a lávafolyamok megszilárdultak. Kialakultak a pocsolyák, majd tavak, folyók, tengerek végül az óceánok. Az ég ismét kék lett és a napfény csillogott az élettelen vizek felszínén. A kristály pulzálása megváltozott és az élettelen építőelemekből összeálltak az első élőlények, napok alatt bonyolultabb formákká szerveződtek, két hónap alatt a szárazföldeket ismét növénytakaró borította. Napra pontosan két évvel a felszín alá vonulást követően a kristály kialudt. Az eredeti állapot helyreállítás véget ért, a fajok pedig elfoglalhatták helyüket a Földön és ismét részesei lettek annak a rendszernek, ami évmilliókig fennállt az ember kialakulása előtt. Alig telt el némi idő, amikor a Hold pályájánál a valódi térbe lépett egy kicsi űrhajó. Két ember utazott rajta és nem hittek a szemüknek, mikor meglátták az élettől pompázó Földet. Nem értették, hogyan lehetséges ez, egyből le is szálltak egy hatalmas erdő közepén elterülő tisztásra. Pár lépést tettek csak meg, amikor az egyik bokor mögül előlépett egy elf, akit egy ork követett. Egymásra néztek meglepettségükben, hogy a Földön ismét embert látnak. A két ember ösztönösen fegyvert fogott a legendáikból ismert alakokra. Az idős elf csak elmosolyodott, felemelte egyeik kezét és mutató ujjával nemlegesen integetett. A fiatal ork harcos vicsorogva rontott az emberekre. Azok lőttek volna, ha működött volna a fegyverük, végül utolsó lehetőségként a késeikhez nyúltak. Az összecsapás egy perc alatt véget ért, miután a két ember darabokban, széttrancsírozva hevert a tisztáson. Minden darabot bedobáltak a hajóba, megnézték a feljegyzéseket. Az öreg hümmögve nézte az élő bolygót a kijelzőn. Dobbantott egyet, majd botját a gép felé nyújtotta, amitől az kikapcsolt és újra indult. Kiszálltak mindketten és végig nézték, ahogyan a hajó elhagyja az otthonukat.

-             Mit tetettél a géppel? – érdeklődött a harcos.

-           Csak egy kis mágia. Amint megnézik a felvételeket, lemondnak arról, hogy további megfigyelést végezzenek a Földön.

Folytatták az útjukat céljuk felé és élték tovább az életüket a bolygón, melyre a Menny fénye árasztotta világosságát.

A kettős rendszerben az emberek nem azt találták, amire számítottak, az ottani élővilággal és betegségekkel nem tudtak mit kezdeni, létszámuk erősen megcsappant és életszínvonaluk sem érte el az otthonit sem. A visszatért hajóról megállapították, hogy aszteroida mezőbe került. A hajótest pedig annyira megsérült, hogy a belső térben elszabadult hűtőgáz minden szerves anyagot szétmart. A Földet pedig egy kisbolygók által folyton bombázott, izzó felszínű helynek mutatták a felvételek.

  Micsoda egy pokoli hely! – állapította meg, aki csak látta azokat.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.