Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az emberiség alkonya

2013.05.18

   A világ az évezredek óta megszokott mindennapjait élte. Az emberek ugyanúgy jártak keltek, ahogyan mindig is. Megszülettek, megnőttek, játszottak, tovább nőttek, szerelmesek lettek, néhányan közülük valóban szerettek. Csapások és tragédiák tették próbára őket, akik túléltek, erősödtek, aztán megbetegedtek, megöregedtek és végül meghaltak. Ki szegényen, ki gazdagon, ki a kettő között valamerre. Csak igen keveseknél fordult elő, hogy tiszta szívükből szerettek valakit annyira, hogy minden gyengeségüket is fel merték vállalni párjuk előtt. A civilizációjuk egyre csak nőtt, technikájuk egyre bonyolultabb és bonyolultabb lett. Az erkölcsi szintjük viszont alig mozdult el az őskor óta. Ugyanolyan önzőek voltak, mint a kezdeteknél. Alig akadt közöttük olyan, aki megértette volna az élet lényegét. Hiába állt rendelkezésükre több ezer év szabadság és szabad akarat, lusták voltak önmaguktól változni. Nem számított nekik, hogy az élő bolygót teszik tönkre, amely őket szülte és tartotta életben. Háborúkat indítottak olyan dolgokért, melyek nem is léteztek, csak ez elméjükben. Háborúztak nyersanyagokért, olyanokért, amikkel csak a környezetet szennyezték.  Egymást ámították hazugságokkal és ígéretekkel, melyeket eszükben sem állt megtartani. Azt hitték, hogy minden az övék és csak ők léteznek, mint „értelmes” faj. Voltak közöttük is néhányan, akik a látás képességével rendelkeztek, de túl kevesen voltak. Az ilyen emberek sosem kerültek vezető pozícióba, ezért a hangjuk nem ért el azokhoz a körökhöz, akik még tehettek volna a megmenekülésük érdekében. A vezető réteg azt hitte, hogy a felhalmozott vagyonuk majd megvédi őket bármitől. Bár voltak jóslatok, hogy egyszer eljön a vég, de néhány fanatikuson kívül senki sem hitt benne igazán. Az akkori társadalom réges-régen megkopott, már egyáltalán nem az a társadalom volt, ami bármiféle hasznosat tudott volna alkotni. Saját maguk silányították el a társadalmukat. Olyan tömeget akart létrehozni néhány önző és hataloméhes személy az egész emberiségből, ami buta és könnyen irányítható. Már-már sikerrel jártak. A nemek közötti különbségek vagy majdnem eltűntek vagy felcserélődtek. A természetnél fogva kialakult önfenntartó rend lett az üldözendő, a korcs, a megvetni való. Minél abnormálisabb és deformáltabb lett valaki, annál jobban támogatták, sulykolva belé, hogy most halad jó úton önmaga felé, egy egészséges, tiszta és fejlett élet felé. A tömegek pedig ették ezt a szart. Néhány csoportot, réteget leszámítva. A Föld haldoklott, szenvedett és sínylődött saját gyermeke önzésétől és vakságától. A természet pusztult az erdőirtásoktól, az építkezésektől, a mérgektől, az átalakított mű anyagoktól, melyek sosem tértek vissza teljesen a körforgásba, melyből ki lettek ragadva. Az állatok és növények egyre inkább visszaszorultak, ahogyan a józan ész és erkölcs is. Csak az nem látta, hogy az emberi civilizáció a vesztébe rohan, aki nem akarta. Márpedig az emberek nem akarták látni. Egyetlen egy kérdés maradt már csak, amire igazán senki sem tudta a választ. Ez pedig az volt, hogy milyen formában jön majd a pusztulás. Elmúlt az az év, amelyben a fanatikusok bíztak, hogy a világvége lesújt majd. Beköszöntött az utána következő, a télből nagy nehezen tavasz lett, abból pedig nyár. A boldog, meleg, de kiegyensúlyozott nyárból pedig ősz. Lassan már mindenki érezte, ahogyan a nyár ereje hanyatlik és a nappalok ismét, szemmel láthatóan rövidülni kezdtek. Nem tulajdonítottak jelentőséget neki, hiszen úgy vélték, hogy kis idő múlva egy újabb nyár és fényözön köszönt majd „nagyszerű” civilizációjukra. Azzal sem törődtek, hogy már majdnem mindegyikük érezte, a völgyek, a barlangok és erdők mélyén gyülekező keserű és szomorú sötétséget. Aztán a városok alatt is mozgolódni kezdett a sötétség. Más volt ez a városon kívüli sötétségtől, ez a sötétség nem törődött mással, csak azzal, hogy elnyelje a felette tornyosuló életet. Az életet, mely talán egyszer a fényből indult, de erre az időre elkorcsosult már. Bár, mindkét sötétség tudott a másikról, nem nagyon törődtek egymással, mindkettőnek megvolt a maga helye és ez jól volt így.

   Az a bizonyos nap is úgy indult, mint olyan sokszor a történelem folyamán a hasonló őszi napok. Ködös, de még meleg táj fogadta az ébredőket. A nap hamarosan a köd fölé kerekedett, nem volt semmiféle előjel, ami a véget jelezte volna. Az emberek ezen a napon is felkeltek, munkába vagy iskolába mentek, már azok, akik egész szerencsések voltak ahhoz, hogy legyen munkahelyük. Eljött a délután, a gyerekek az iskolából hazatértek, aztán a munkaidő is véget ért sokak számára. Sokan bevásárolni mentek, majd haza. Készülődtek az éjjelre és a következő napra. Milliárdok számára nyújtott akkoriban szórakozást a televízió. Értelmetlenebbnél értelmetlenebb műsorok mentek, mint mindig, egész napszállta utánig. Amikor is hirtelen a világon elérhető összes adó megszűnt. Az egyik pillanatban még műsor ment, a másikban pedig csak sercegett az összes. Néhány másodperc telt csak el, mire újra lett adás, de nem az, amire számítottak. A több ezer adó mindegyike ugyanazt az egy adást sugározta a világ minden táján. A képernyőn egy megnyerő arcú és kisugárzású fiatalember volt látható. Öltönye kifogástalan állapotú és stílusú volt. Fekete haja kicsit hullámos volt, a vállai alá ért. Olybá tűnt, mintha egy neves, arisztokratikus férfiaknak szóló divatmagazin címlapjáról lépett volna elő. A háttérben egy kastélynak tűnő épület fala látszódott, amit megvilágított az éjszakai díszkivilágítás. A kamera eleinte csak az arcára fókuszált, majd lassan csökkent a fókuszt és így láthatóvá vált, hogy egy emelvényen áll. Előtte mikrofon, deréktól lefelé pedig pódium takarja. A háttérből is egyre több minden látszódott, már fel lehetett ismerni a helyszínt. Egy olyan városból közvetítették az adást, mely történelme során már sok borzalmat látott. Ugyanakkor őrzött sok műemléket is, mely a világ legszebb városai közé emelte, legalábbis sokak szerint. Nem volt egy metropolisz vagy világváros, de sok tekintetben megfelelt egy nagyváros követelményeinek. A műemlék épületegyüttes a város szívében, egy hatalmas dombon állt. A látvány aztán megállt és nem tágult tovább, a fiatal férfi pedig szólásra nyitotta a száját.

  

   -   Hölgyeim és Uraim! – itt tartott némi hatásszünetet, hogy aki csak a hangját hallja, megborzonghasson – Üdvözlöm Önöket! A figyelmüket kérem egy kis időre. Fontos dologról kell beszélnem Önöknek. A világuk, amit maguknak építettek fel és alakítottak ki, többé sosem lesz ugyanaz, mint eddig volt. Erről mi, a sötétség gyermekei fogunk gondoskodni. De, ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük inkább az elején. Sok-sok évezreddel ezen nap előtt, mikor felvirradt az emberiség korszaka, mi is megjelentünk a színen. Mesterünk megalkotta az emberből az elsőt közülünk. Kiemelte őt a körforgásból és képessé tette, hogy másnak is átadja az ajándékot. Mely révén, most itt állhatok Önök előtt és felfedhetem létezésünket. Az emberiséggel együtt indultunk fejlődésünk, de már a korai időkben felülmúltuk Önöket. A korai időktől kezdve irányítottuk a fejlődésüket, terelgettük magukat, értelmet adtunk az életüknek. A hűségeseket meg is jutalmaztuk, szolgálhattak minket vagy idővel közénk fogadtuk őket. A mai napon már nyugodtan kijelenthetjük, hogy mi állunk minden titkos társaság mögött, mi vagyunk azok, akik a titkos társaságokat felhasználva irányítottuk magukat, amíg felépítettük világunkat, titokban távol minden kíváncsi szemtől, mégis oly közel a magukéhoz. Mindig is itt éltünk, rejtőzve, maguk között...

 

A férfi még hosszasan beszélt ezekről és hasonló dolgokról, látszott rajta, hogy élvezi. Néha feltűnt mellette egy társa, majd el is tűnt. Aztán még többen jöttek és egyre kevesebben távoztak. Lassan már több mint egy tucatnyian álltak a férfi mögött. Mind vámpír volt és elégedetten mosolygott. Már két óra is eltelt azóta, hogy a férfi beszélni kezdett, eddigre az emberek is szép számmal tódultak a térre, hogy ha már tehetik, személyesen is megcsodálhassák a pompás lényeket, akik annyira lenyűgözték őket. A fiatalember már éppen a történet végére ért és megígérte, hogy mostantól egyre többet hallanak és látnak majd róluk a világban. Biztosította őket arról is, hogy nincs náluk jobb barátjuk a rejtett világokban. Még folytatta volna, ha nem látta volna meg, hogy a tér vele szemközti oldalán egyre fényesebb az egyik utca. Lélegzete is elállt volna, ha lélegzett volna egyáltalán. A fény, amely egyre közeledett, eleinte csak halványan látszódott a falakon. Aztán egyre erősebb és erősebb lett, a halvány derengésből egyre erősebb, tündöklő fényáradat lett. Végül feltűnt az a személy is, akiből csak úgy áradt ez a fény. Egy férfi volt, ránézésre hasonló korú, mint az emelvényen álló. Ugyanakkor testfelépítése, megjelenése sem sugárzott olyan arisztokratikusságot, mint a nemrég még beszédet tartó. Ahogy kilépett az utcából a térre, hirtelen megállt és elmosolyodott. A mosolyban azonban nyoma sem volt vidámságnak, sokkal inkább keserű és cinikus mosoly volt. Haja hosszú, hátközépig érő. Ruhája egyszerű fekete, semmi díszítés vagy egyéb jel nem volt rajta. Egyetlen ékszere a nyakában logó medál volt, mely egy körbe zárt ötágú csillagot ábrázolt, melynek egyik csúcsa lefelé állt. A vámpírok csak bámulták őt, nem tudták eldönteni, hogy az a borzasztóbb, hogy fénylik vagy az, hogy egyáltalán ott van, olyan nagyon közel hozzájuk. Ahogy a fénylő férfi ismét megindult, úgy vált szét előtte a tömeg, senki sem mert az útjába állni. Bár, látszólag ártalmatlan volt, az emberek mégis tartottak tőle. Néhány vámpír azonban szükségét érezte, hogy útját állja, még a fény ellenére is. Vicsorogva, dühösen néztek rá és igyekeztek minél erősebbek maradni, de hiába. Ahogy közeledett feléjük a fény, egyre gyengébbek lettek. Ahogy melléjük ért az imént érkezett férfi játszi könnyedséggel lökte el őket magától. Mindannyian a Föld porába zuhantak, mely úgy tapadt rájuk, mint vaspor a mágnesre. A fénylő alak csak futó pillantást mért rájuk, mintha csak futtában azt mondaná, hogy emlékeztető nektek, honnan is származtok és hová fogtok visszatérni.

   Amikor felért az emelvényre, a mikrofonnál álló férfi sem bírta már a gyengeséget, ami elfogta, ezért hátrébb lépett jó pár lépést. Korábbi helyét pedig az imént érkezett fiatal férfi vette át. Megpöckölte a mikrofont, ellenőrizvén, hogy még szól, majd ő is megszólalt.

-          -   Emberek! – tartott némi hatásszünetet, hogy hangjától mindenki összerezzenhessen. Figyeljetek jól rám, mert csak egyszer mondom el, amit akarok. Aztán magatokra maradtok egy olyan világban, melyben csak rabszolgák vagy prédák lesztek.

 

Ismét pár másodperces hatásszünet következett, de mielőtt újra szólhatott volna, a vámpír megkérdezte.

 

-           -    Miért? Miért teszed ezt?

-          Teszem a dolgomat, ahogy te is tetted a sajátodat. – válaszolta érelem mentes hangon, miközben egy rövid pillantást vetett csak az őt faggató vámpírra.

-            -   Szóval, jól figyeljetek most rám! – beszélt ismét az embereknek. – Sok-sok évezreddel ez előtt, jóval az előtt, hogy az emberiség kora felvirradt volna és az első majomivadék ősötök lemászott volna a fáról, a népem már régóta a Földön járt. Jól lehet, most csak a fajom nevében szólok, már akkor sem voltunk egyedül. Az akkor létező összes fajnak megvolt a maga helye. Egyensúlyban élt minden, egészen az ember megjelenéséig. A bajt csak tetézte, hogy nem sokkal utánuk megjelent az első vámpír is. Ugyanakkor Földanya és a Nagy Szellem iránt érzett tiszteletünk és szeretetünk miatt hagytuk, hogy e két új faj is megtalálja a helyét közöttünk. Ma már biztosan állíthatjuk, hogy ez hiba volt. Figyelmeztetünk mindenkit, hogy mi mindig ott leszünk a sötét erdők mélyén, az éjszakai völgyek rejtett zugaiban, az élettől duzzadó rétek alatt és a susogó fák koronáiban. Még ott is jelen leszünk, ahol a legkevésbé számítotok majd ránk. A városaitok sem fognak megvédeni titeket tőlünk, sőt a rabszolgatartó vámpír uraitok sem. Adjatok okot nekünk és mi az irgalom legkisebb jelen nélkül lemészárolunk majd titeket. Változzatok meg, tiszteljétek az életet és a többieket, akkor lehet szó kegyelemről. Becsüljetek minket alá és végetek.

 

Ahogy ezeket a szavakat kiejtette a száján, fénye halványulni kezdett, végül teljesen el is tűnt. Megjelenése még zordabb, sötétebb lett. Szemei sárgába fordultak, hangja kissé eltorzult mire mondandója végére ért. Kezein hatalmas karmok nőttek, melyekkel egy csapásra miszlikbe aprította az állványt, melyen eddig a mikrofon állt. A meglepett vámpírokra pillantott, majd biccentett egyet a korábban szónokló vámpír felé, hogy azután néhány könnyed ugrással az épület tetején teremjen. A kamerák követték őt, az pedig fénylő szemekkel visszatekintett még az egyre reszkető tömegre, majd megfordult és eltűnt a tető takarásában.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.