Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Atya, a fiú, a nő és a vámpír

2011.03.27

   Volt egyszer egy fiú, kicsit magának való. Visszahúzódó, de jó lelkű, reménykedő. Az élete nem volt túlságosan rossz, de kiemelkedően jó sem. Nyugodtan mondhatjuk, hogy átlagos életet élt, egészen gyermekkorának végéig. Tervezgette életét, hogy majd ezt és azt teszi. Megismeri amazt, megtanulja a dolgok mikéntjét. Ahogy cseperedett, élete úgy lett egyre kuszább. Főleg az érzelmei és a világgal kapcsolatos meglátásai. Egy napon aztán megismerkedett egy vele egykorú lánnyal, akihez – akkor még számára érthetetlen módon – azonnal erős érzelmek kötötték. Tetszett neki a helyzet, egyre inkább. Megértett pár dolgot az életből, meg is tapasztalt fantáziának hitt újdonságokat is. Nem telt bele sok idő és máris azon kapták magukat, hogy a fejük felett sűrű, sötét fellegek gyülekeznek. A nappal éjszakává lett, a fény sötétséggé. A sötétség körbe vette őket, betakarta, magának akarta őket. Hamar kiderült, hogy a sötétség valójában nem bántani akarja őket. Nem gonoszak a sűrű sötét fellegek sem. Nem akart mást a sötétség, mint társakat, akik megértik őt. Ekkor lépett elő a sűrű homályból a vámpír. Nem teljesen, csak annyira, hogy észlelni lehessen a körvonalait. Meghívta a lányt egy játékra, a lány pedig a fiút. Különös egy játék volt ez, néha kemény, de sosem kegyetlen. Aztán a játék véget ért, látszólag minden különösebb eredmény nélkül. Azonban ez csak a látszat volt. A színfalak mögött mindhárman újabb tapasztalatokkal lettek gazdagabbak. Ahogy véget ért a játék, kezdődött az újabb. A vámpír különösen kíváncsi volt a fiúra, sokat beszélgetett vele. A fiúnak tetszett a dolog, különösen a vámpír személyisége, végre valaki olyannal tudott beszélgetni, aki érti őt. Tudja mire gondol, ha humorizálni próbál, érti a poénjait és a rejtett utalásait is. A lány is szerette volna, ha a vámpír ugyan annyit foglalkozik vele is, mint a fiúval. Teljességgel jogos volt ez az óhaja. Meg is kapta. A vámpír őt személyesen is felkereste, nem is egyszer. Amit csak módjában állt, megadott a lánynak, még a házában is meglátogatta.

Szegény fiúcska, nagyon naiv volt még ekkor. Azt hitte, hogy idővel őszinte barátság kötheti össze hármukat. Még több új barátra tett szert, akiket hamar a szívébe zárt. Nagyon kötődött hozzájuk és sokat tanult tőlük, sokat erősített szívén is és lelkén is ez a kapcsolat. Párhuzamosan tartotta a kapcsolatot mindenkivel. Végre úgy érezte, hogy igazán élni kezd, végre talált olyanokat, akiknek szükségük van rá. Akikkel őszinte lehet és közösen utazhatnak az élet útjain.

 

 

   Mint minden, ez a csoda is három napig tartott csak. Sok új dologra lett képes a lassan férfivé érő fiú. Már érezte mások szándékait, ösztönösen megérzett dolgokat és egyre inkább átlátott a szitán. Nagyon szerette volna már közelebbről is megismerni a vámpírt. Napokon keresztül csak az járt az agyában, hogy majd milyen lesz vele találkozni, miről fognak először beszélgetni. Sokszor elképzelte magának ezeket a kellemes beszélgetéseket. Mígnem egyszer csak észbe nem kapott, hogy nem jó álmodozni valamiről, mert a végén csalódás lesz. Így gondolt egyet és megkérte a vámpírt, hogy találkozzanak személyesen is.

-          Majd, türelem, eljön annak is az ideje. – mondta a vámpír.

A fiatal férfi türelmes volt, azt gondolta, hogy még várni kell kicsit, míg a dolgok stabilabbak lesznek. Míg készen áll arra, hogy teljes bizalommal tudjon a vámpír felé fordulni. (Ugye milyen naiv volt?)

Nem akarta erőltetni a dolgot, ezért csak ritkán hozta fel a személyes találkozót, amolyan noszogatás képpen. Telt múlt az idő, de nem történt semmi sem. A férfi megpróbálta összehozni a dolgot hármasban, a lánnyal, aki időközben nővé érett és a vámpírral. Erőlködése mindig kudarcba fulladt. Voltak kifogások rendesen, egyszer idő nem volt rá, máskor meg nem volt alkalmas valamelyiküknek. A férfi rendületlenül hitt abban, hogy csak egy kis rugalmasság kell részéről és máris minden rendben lesz. Majd ha ő sikeresen tud alkalmazkodni hozzájuk, akkor a vámpír és a nő is látni fogja, hogy érdemes összefutniuk. (Mondom, nagyon naiv volt szegényke, még ekkor.)

Egyik éjjel aztán olyat álmodott a férfi, ami fordulópont volt az életében. Éppen repült álmában, mikor eszébe jutott, hogy ő nagyon akar találkozni a vámpírral. Azért, hogy jobban megismerhesse és megérinthesse az éjszaka gyermekét szíve minden szeretetével.

Szóval, repkedett, miközben ilyen gondolatok keringtek benne. Villámcsapásként érte a felismerés, hogyha a vámpír nem megy hozzá, akkor ő megy majd a vámpírhoz. Nagyon megörült a lehetőségnek és még a gondolat sem született meg teljesen a fejében, máris egy rét felett száguldott sebesen. Egy nagyon magas ház állt a rét közepén, amelyről tudta, hogy a vámpír lakhelye. Szíve hevesen vert és teljesen oda volt a boldogságtól, mikor arra gondolt, hogy végre beszélhet személyesen is barátjával.

  Mikor leszállt a magas ház egyik teraszára az ajtó előtt, a ház elkezdett halványulni körülötte, mígnem teljesen el nem tűnt. A fiú ott lebegett a rét fölött, de a háznak nyoma sem volt. A dolgok hamar megváltoztak, a lebegés megszűnt és a talaj egyre közelebb került a fiúhoz. Mikor földet ért, egy személy jelenlétét érezte a háta mögött. Ez a személy pedig nem volt más, mint a sötétség atyja, maga a Sátán. Nem kellett sokáig várni a reakcióra.

Ahogy a száján kifért, ordítozni kezdett a fiúval.

-          Mit képzelsz magadról??? Felelőtlenül repkedsz ide-oda. Hogy lehetsz…

A többit már nem nagyon hallotta a fiú, ugyanis azzal volt elfoglalva, hogy a haja ne szálljon le a fejéről és túlélje a kiabálást. Nem értette, hogy mi rosszat tett, de azt tudta jól, hogy valamit nagyon rosszul gondolt eddig. Az ordibálásnak hamar vége lett. Annyi lett az eredménye, hogy a fiú megtalálta saját személyes menedékét, mely a lelkében csak neki volt fent tartva. Nem habozott, kinyitotta titkos ajtaját és bevette magát a menedékbe. Odakint a Sátán szomorú arccal nézte a fiút, megpróbálta elmondani kedvesen, hogy de ettől ő még szereti őt, hiába.

Az álom véget ért, egy szál elszakadt. Az első szál, ami a remény rózsaszín függönyét tartotta ezen a bonyolult kapcsolaton.

 

 

   Lassacskán a fiú feleszmélt, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő azt korábban remélte. Azt is sejteni kezdte, hogy bizony nagyon megvezetik őt, mint az emberek többsége gyermekkorában oly sokszor. Óvatosan hátrébb húzódott ebből a kapcsolatból, nem tudván, mit is tegyen. A nő különös képpen felfigyelt erre, de lehet neki szóltak csak és megbízták vele, hogy törődjön többet a fiúval. Ezt nem tudhatjuk kedves olvasóm, hiszen soha senki nem mondott erről semmit sem.

A férfi bizalma erősen megrendült, de még reménykedett benne, hogy ő értett félre valamit és idővel minden rendbe jön, csak várni kell a háttérben. Eszébe jutott, hogy addig több időt tud szánni a többi barátjára, nosza hát, nem is rágódott tovább a történteken. Így volt ez egészen addig, míg a nő egyszer megkérte őt, bízzon már bennük végre teljesen. Ők nem emberek, nem fogják bántani és kigúnyolni úgy, mint tették azt a férfival gyermekkorában. A férfiban nem aludt el a gyanakvás, de úgy gondolta, hogy érdemes ismét neki futni. Főleg ha már a nő kérte erre. Talán eljött az idő, hogy megérthesse a nőt is és a vámpírt is. Egy ideig minden szép és jó volt. Úgy tűnt, valóban ő tévedett. Örült neki, hogy gyanakvása alaptalan volt. Néha, álmában megpróbált még repülni, de a sötétség ura sosem engedte ezt sokáig, hamar a földre kényszerítette.

Voltak olyan álmai is, mikor személyesen is meglátogatta őt, volt még pár alkalom, mikor része lehetett egy-egy kiadós ordibálásban. De, idővel hozzá szokott, hogy ő csak erre kell. Aztán voltak olyan alkalmak is, mikor nem ordibált vele, csak néha egy-egy szót mondott.

   Visszatérve a valóságba, a kapcsolata rendeződött a nővel. Találkozgattak, beszélgettek. A férfi néha jelét adta, hogy szívesen közeledne hozzá mélyebben is. Látszólag semmi reakciót sem váltott ki a nőből. Egészen addig, míg a férfi nyíltan ki nem állt és elmondta érzéseit. Válaszul visszautasítást kapott és tiltást, hogy soha többé nem merjen úgy nézni se a nőre. Az élet egy újabb pofont adott neki. (Itt már nem volt annyira naiv, mint korábban, de még akadt benne hiú ábránd bőven.)

-          Jó, akkor várok és bebizonyítom, hogy méltó vagyok hozzád! – mondta magának a férfi.

Minden egyes találkozáskor igyekezett kedves és mosolygós lenni, de szigorúan tartotta magát ahhoz, amit a nő mondott neki. Sok idő telt el, miközben a nő egyre frusztráltabb lett. Próbálkozott különböző hazugságokkal megetetni a férfit, hogy az a vámpír felé forduljon. Istenemre mondom, nagyon erősen próbálkozott, egészen hihető dolgokkal, de hiába. A férfi ekkor már teljesen ura volt ama képességének, hogy olvasson a szívekben és szándékokban. Mivel kapcsolatuk egyre feszültebb lett, a vámpír idejét látta közbe avatkozni. A férfival való levelezésük abba az irányba fordult, hogy a nő nem akar rosszat és nem gonosz. Csak a látszat ez. A férfi bármit is élt át, szerette őket, ezért igyekezett hinni nekik. Kereste azokat a magyarázatokat, amik rávilágítanak arra, hogy nem gonoszságból teszik ezeket vele. De ha talált is egyet, azt hamar megcáfolta az élet. Mégis minden erejével azon volt, hogy feloldja a szavak és a tettek közötti ellentéteket.

 

 

   Egyszer aztán, mikor a nő már nem bírta tovább a férfi távolságtartását. Szemére vetette, hogy ő igyekszik vele kedves lenni. Elmegy vele sok helyre, ám a férfi folyton úgy tesz, mintha nem is vele lenne ott.

Megdöbbentő élmény volt ez számára. Ott helyben meg akarta mondani a nőnek, hogy annyira szereti őt, olyan szívesen mutatná meg, hogy ők ketten együtt vannak. De végül is nem tudta, hogyan mondja ki ezt a tényt. Nem tudta, hogyan érintse meg őt szíve minden szeretetével, a történtek után. Legszívesebben kézen fogta volna, magához ölelte volna és mindenki tudtára adta volna, hogy ők ketten együtt sétálnak. Nem tudta, hogyan mondja el neki, miközben nem sérti meg a nőt, hogy ha nem tartaná így magát. Akkor ösztönösen megérintené, szerelemtől és szeretettől teli tekintettel nézne rá, egész nap. De pont ezt tiltotta meg neki korábban. A férfi nem tudta, hogyan mutasson rá erre a lehetetlen ellentétre, miközben nem sérti meg szerelmét. Végül is nem tett semmit sem.

Ezek után volt pár alkalom, mikor a nő kifejezte vonzalmát a férfi iránt, de ezek csak röpke pillanatok voltak. Hamarosan le is tagadta őket és a férfi ilyenkor legszívesebben végzett volna magával. Egyetlen egyszer fordult elő, mikor a nő olyat mondott a férfinak, amitől szíve hevesebben kezdett verni és régóta szunnyadó reményei felébredtek. Sőt, egyenesen fellángoltak a szerelem tüzében. Éppen ezért volt jeges iszonyat napokkal később azt hallania, hogy a nő minden érzelem nélkül letagadja az egészet és hazugságnak nevezi a korábbi kijelentését. A férfi kegyetlenül szenvedett, már-már őrjöngött a fájdalomtól. Ami lassacskán elmúlt, hogy helyét átadja egy sokkal régebbi fájdalomnak, egy olyannak, mely többé sosem engedte el a lelkét.

Ekkora esett az a pillanat is, mikor a vámpír igyekezett megnyugtatni a férfit, hogy ő érti őt. Érzi a fájdalmát és tudja, sok szeretetre van szüksége a lelki gyógyuláshoz. Természetesen ezt jól esett hallani, hát még hinni. Hamar rácáfolt erre is az élet, mint eddig majdnem mindenre, amit mondott a vámpír.

A viták és veszekedések mindennaposak lettek, de nem csak a férfi és a nő vagy vámpír között, hanem a vámpír és a nő között is. Annyira, hogy ők ketten már nem is beszéltek egymással. Egy utolsó próbálkozás keretén belül a férfi felajánlotta, hogy közvetítő lesz, aki talán eloszlathatja a félre értéseket, ám ebből nem lett semmi sem.

Ekkor kezdte el mondogatni a nő komolyan, hogy ő gonosz. Mindenkit és mindnet tönkre tesz, aki a közelében van. Ezért lök el magától bárkit, aki túl fontos neki vagy túl közel kerül hozzá. Mert nem akarja, hogy miatta haljanak meg azok, akik saját bevallása szerint fontosak neki. A férfi nem hitt neki és megpróbálta megmutatni, hogy nem így van. Meg is kapta a magáét. Természetesen ez sem tett jót a közöttük lévő barátságféleségnek. Az már csak hab a tortán, hogy a szeretet és boldogság nélküli élet nem is élet. Ez egy cseppet sem számított soha. Hogyan is számított volna, mikor a nő valószínűsíthetően csak a mártírkodás kedvéért tette és mondta ezeket. Nem valódi meggyőződésből. Mindezt az is alátámasztja, hogy amikor a férfi megírt egy-egy történetet, az abban szereplő esetlegesen a nőről mintázott karakter rendre gonosznak tűnt. Ami viszont nagyon zavarta a nőt és sokszor szóvá is tette.

Egyik éjjel aztán egy újabb álmot álmodott a férfi.

Egy szellemmel találkozott, aki eleinte csak tapogatta, hogy mennyire lehet őszinte a férfival. Hamar rájött, hogy teljesen, mert tisztában van pár dologgal és nem rohan el az igazság elől, akkor sem, ha fájdalmas számára. El is mondta neki, hogy ő a jövőbe lát és ott látta a férfit a Sátánnal együtt. A férfi csak mosolygott egyet és közölte a szellemmel, hogy tudja, már találkozott vele. A szellem nagyon megörült ennek és tovább folytatta. Azt is elmondta, hogy látta amint a Sátán és a férfi sírni tanították a sötétség gyermekeit. Eközben felfedte teljes valóját a szellem. Nem volt gonosz, sokkal inkább pajkos és cselszövő, de nem gonosz.

A férfi egyik séta alkalmával elmesélte a nőnek ezt az élményét, aki szemmel is jól láthatóan meglepődött rajta. Majd közölte:

-          Nyugodj meg. Nem hagyjuk, hogy többé ilyenek a közeledbe kerüljenek.

A többes szám nem királyi többes szám volt, ott volt velük a vámpír is és ez ígéret volt a részéről, amit mindig be is tartott. (Szabad akarat, ugye?) Hogy miért? Talán azért, hogy a férfit megvédje a veszélyektől, de lehet, hogy azért, nehogy bármilyen apróság is beleszóljon abba a jövőbe, amit a férfira akartak szabni egyszer.

Joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy miért nem lettek megkérdezve az illetékesek. Igen ám, de gondoljon csak bele, egy vámpírról van szó, akit nem lehet „számon kérni”. Olyan balgák lennének, mint a férfi, hogy megkérdeznék, miért van ez. Miért teszi ezt? Valószínűleg önöket is elhajtaná sértődötten és még ő lenne felháborodva, hogy ilyet mertek kérdezni. Minden hátsó szándék nélkül.

Néhány héttel később a férfit felidegesítette egy korábbi ismeretsége. Aki folyton azt akarta megmagyarázni a férfinak, hogy mennyire tudatlan, buta és béna is. Hiába lett figyelmeztetve, hogy fejezze be, nem tette. Erre a férfi kénytelen volt felvenni a kesztyűt és visszavágni. A művelet sikeres volt. A korábbi ismerős annyira megsértődött, hogy odébb állt, önszántából. Azonban a nő is ismerte ezt az ismerőst és ők tovább tartották a kapcsolatot. A férfit ez nem zavarta, hiszen sem joga, sem szándéka nem volt, hogy a nő életébe beleszóljon. Igen ám, de ennek a történetnek itt nem volt vége. A nő valamilyen ismeretlen okból sok információt adott ki a férfiről ennek az ismerősnek. Könnyen lehet, azért tette, hogy ezzel is tudatosítsa ebben az ismerősben, nem jó dolog ujjat húzni a férfival. De lehet valami egészen más oka volt rá. Ezt csak ő tudná megmondani, ha akarná. Az ismerős ezen felbuzdulva tovább támadta a férfit, most már hazugnak és árulónak is titulálva. Kegyetlen vita, majd fenyegetőzés támadt ebből a férfi és az ismerős között. Aminek a vége az lett, hogy a nő megsértődött a férfira és olyan ridegen, amilyet a világ még nem látott minden kapcsolatot megszakított vele. Attól való félelmében, hogy talán őt fogják ellökni ez úttal, nem pedig ő a másikat. Ami csak tovább fokozta a nő sértődöttségét. Bár az is lehet, hogy azért sértődött meg még jobban, mert a férfi nem volt hajlandó a lábai elé vetni magát és a bocsánatáért könyörögni.

Hogy mekkorát tévedett a nő ezekkel a gondolataival, azt még ő maga sem tudja, mert sosem kérdezett rá a férfi valódi érzéseire. Lehet sosem volt rá kíváncsi valójában.

 

   Minthogy a férfi kapcsolata erősen megromlott a nővel és a vámpírral is. A többi barátja felé fordult teljes szívével és figyelmével. Néhány régebbi ismerősével is ekkor kötött igen szoros barátságot. Azt gondolta, hogy mindent megtett korábban a békés és szerető kapcsolatokért és a kialakult helyzeten már nem tud változtatni. Így igyekezett csalódásait és fájdalmát megtagadva a többiekre figyelni. Ám mit adott Isten? Azok a barátai, akik felé ekkor fordult, elfordultak tőle, mintegy varázsütésre. A férfiban felmerült ugyan, hogy az élet valóban ilyen kegyetlenül veri őt. Hónapokig szenvedett, aztán eszébe jutott egy lehetőség. Talán nem önszántukból fordítottak hátat neki. Talán kényszerítve lettek rá vagy szóval, vagy sötét hatalommal esetleg félreinformálás útján. Akár hogy is volt, sosem derült erre fény, de a gyanú éppen ezért folyton megmaradt. Csupán néhány barát volt az, aki továbbra is kitartott mellette jóban és rosszban egyaránt.

Voltak köztük olyan barátok is, akiket testvérének tekintett a férfi, annak ellenére, hogy testi értelemben nem voltak azok, a szó hagyományos értelmében. Tudta és érezte jól a férfi, hogy bármi is történjen ezen barátai és ő közötte, sosem fog rájuk haragudni. Mindig vágyakozni fog utánuk és a társaságuk után. Lelkében mindig különleges helyet fognak elfoglalni, történjen bár katasztrófa is.

Hogy a nő és a vámpír mit szólt ezekhez a kapcsolatokhoz? Mindenki joggal feltételezheti, hogy vagy nem érdekelte őket a dolog vagy esetleg örültek neki, hogy a szerettük, aki bár kissé paranoiás és hisztis. Mégis valahol egy kicsit legalább boldog.

Joggal gondolja az olvasó, hogy a férfi nem csak beképzelt, de szemét is. Hogyan juthat eszébe ilyen gondolat azokról, akikre bár haragszik, de mégis szívből szereti őket? Eleinte kizárta ezt a gondolatot magából. A megmaradt barátaira igyekezett koncentrálni, azonban ez sokszor sokkal nehezebb volt, mint tervezte. Előfordult olyan, hogy utazás közben minden figyelme ellenére egy olyan vonatra szállt fel, ami pont az ellenkező irányba ment, mint amerre ő akart menni. Az ilyen fokú tévedés sosem volt jellemző a férfira, azért sem mert kínosan ügyelt a pontos tájékozottságra. Ugyan úgy, ahogyan ebben az esetben is. Mégis csak az utolsó pillanatban sikerült észhez térnie a befolyás alól és felszállnia a jó irányba közlekedő vonatra. (Ismét a szabad akarat, ugye?)

Ezeket tetézte, hogy a nő teljességgel irigy volt a férfira, amiért ő nem zárkózott elefántcsonttoronyba. És voltak barátai, akikre igazán számíthatott. De akkor sem volt hajlandó kezdeményezni semmit sem a férfi irányába. Bár még néha megpróbálta elhitetni a férfival, hogy ő hamarosan vámpír lesz. Nem számolt azzal a ténnyel, hogy a férfi pontosan tudta, a vámpír nem vállalta és nem is vállalhatta azt a kockázatot, amit a nő vámpírrá tételével kellett volna felvállalnia. A nő jelenlegi életszemlélete és sértődöttsége miatt a világ iránt.

 

 

   Így esett az eset, hogy egy különösnek induló kapcsolat három személy között zátonyra futott. Mindenki megsértődött mindenkire, külön és együtt is. Az igazi megbékélést úgy látszik ők nem érték el. Természetesen a történet nem teljes, de nem is lehet az. Vannak dolgok, amiket nem lehetett elmondani hely és idő hiányában. Vagy mert éppen nem volt róluk elég információ. A történet a továbbiakban minden különös kanyar nélkül ért véget.

A férfi bár igyekezett kiegyensúlyozott életet élni, annyira boldogot, amennyire csak lehetett. De nem sikerült neki. Ahányszor csak valóban boldog volt élete folyamán, annyiszor kétségbeesetten szomorú is. Ahányszor a boldogsága alább hagyott, annyiszor tört rá a legyőzhetetlen bánat és lelki fájdalom. A halál is ezerszer jobb lett volna, mint az élet, ami jutott neki. Nem vágyott soha életében semmi másra, mint lelki békére és boldogságra. De pont azok vették azt el tőle vagy gátolták meg őt ebben, akik saját elmondásuk szerint ezt akarták megadni neki. Hogy azért tették ezt vele, mert maguk is küzdöttek az élettel vagy, mert direkt így alakították, nos, ez sosem derült ki. Talán, mert fontosabb volt nekik, hogy saját életüket a kezükben tartsák és senki se mehessen közel a valódi énjükhöz.

A nő ugyan nem lett vámpír, de voltak olyan emberek, akik lábtörlőként vetették magukat elé, így megkapta, amit annyira akart.

A vámpír sem kapta meg a férfit és a nőt sem, de legalább soha senki sem kérhette számon. Soha senkinek sem kellett megengednie, hogy valódi énjét lássa és akár véletlenül is befolyásolja.

Szenvedéssel teli évtizedek teltek el, mígnem egyik reggel a nő, szokásához híven az aznapi újságot olvasgatta. Szeme már nem volt az igazi, sokszor cserbenhagyta. Felvette a szemüvegét és úgy tekintett a gyászjelentésekre. Az egyik jelentésben az állt, hogy a férfi, akivel egykoron nagy reményeket fűztek egymáshoz, meghalt.

-          Nocsak, úgy látszik ő is megkapta az élettől, amire annyira vágyott. – jegyezte meg magának szenvtelenül.

Egész délelőtt mereven bámulta a jelentést, egy árva érzelem sem látszott az arcán. Majd mikor észbe kapott, egy papírt és tollat vett elő. Levelet kezdett írni.

 

 

„ Tisztelt Uram!

 

E sorokat réges régen meg akartam írni, de valamiért eddig sosem jöttek elő maguktól… „

 

 

Miután befejezte a levelet, kecsesen összehajtotta és egy teljesen üres borítékba helyezte. Az asztalra fektette. Bezárt minden ablakot, még a teraszok ajtaját is, majd gyönyörű ruhát húzott és elindult, hogy megtekintsen egy darabot a színházban. Az este folyamán csak bámult maga elé, nem nagyon vette észre, hogy mikor kezdődött el a darab. Arra lett figyelmes, mikor a hősnő szerelme holtteste felett bánatában meg akar halni. Egy csodálatos, szívhez szóló ária közepette álomra szenderült a férfi testén. A nő kecsesen ült a páholyában és nézte a színészeket. Ekkor már csak a halott férfi és szerelme gyötrődése volt a látóterében. Amint a színésznő elaludt a színpadon, a páholyban ülő nő is jó öletnek tartotta, hogy egy kicsit megpihenjen. Fejét óvatosan a falnak támasztotta és lehunyta szemét.

Az előadás végén az egyik jegyszedő egy jobblétre szenderült idős hölgyet talált az egyik páholyban. A hatóságok napokkal később nyitottak csak be az öreg hölgy lakásába. Mindent rendben találtak, leszámítva, hogy az egyik terasz ajtaja nyitva volt. A szél kecsesen lebegtette a vérvörös függönyt. Az egyik asztalon pedig egyetlen egy toll árválkodott.

Aznap éjjel a város fölé magasodó torony legfelső emeltén egy árnyék suhant végig. Ki a teraszra, egészen a párkányig. Kezében egy levelet tartott, melyet erősen tépett a feltámadó szél. Az alak némán bámult a sötétségbe, mígnem a szél kitépte a levelet a kezéből és a város felé nem fújta. Az árnyék rezzenéstelen arccal bámult utána, majd sarkon fordult és eltűnt az ajtóban.

A világ nem szűnt meg létezni. Ugyanúgy forgott tovább, mint eddig bármikor és ezután még millió évekig.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.