Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Átok

2015.09.16

Hatalmas csattanásra ébredt fel a kolostor kapuját őrző csuhás az éjszaka közepén. Ijedtében a villámnál is sebesebben nyitotta ki a kis reteszt, mellyel kikémlelhetett a sötétségbe. Odakint órák óta ömlött az eső, olybá tűnt, mintha sosem akarna elállni.

 

  • Ki az? – kérdezte a csuhás majdnem kiabálva.
  • Ne ordíts Malek testvér! Itt állok tőled két lépésre.
  • János? – lepődött meg a jövevény hangján.
  • Én vagyok. Szeretnél még valamit kérdezni vagy csak megvárod, amíg bőrig ázok?
  • Miért nincsen nálad fáklya?
  • Szerinted meddig égne ebben az esőben?
  • Igazad van, de ettől még lehetsz démon is, mi a garancia rá, hogy nem vagy az?
  • A démonok nem szoktak kolostorokba bekéredzkedni. Azon kívül, ha a reteszhez emelnéd a saját fáklyád, megnézhetnéd az arcomat is.

 

Malek hátrébb lépett, hogy leakassza a falon lobogó fényforrást, majd visszalépett az ajtóhoz, megemelte a fáklyát, hogy fénye átszűrődjön a lyukon és megvilágítsa János barát arcát. A férfinak rövid, szőke haja volt, a hagyományos szerzetesi frizurára vágva. Szeme világoskéken csillogott a fényben. Az ajtót őrző barát megnyugodva fújta ki a levegőt felismervén egyik rendtársát, aki hetekkel korábban kelt útra. Az utolsó retesszel bajlódott, mikor odakintről vérfagyasztó süvítést hallott. Amint felkapta tekintetét látta, hogy János balra fordul és arcán meglepetéssel vegyes félelemmel néz a sötétbe. A süvítő hang az erdő felől jött és rettentő gyorsan közeledett feléjük. A démon, amely kinézte magának aznap éjjeli áldozatát, csak egy sötét gomolygó füstcsomónak tűnhetett volna, ha nem olvadt volna bele az éjszakába. Vékony, csontos karokat és ujjakat formázott magának, hogy elkaphassa Jánost. Azonban az embernek sikerült olyan szögben fordulnia, hogy a fáklya fénye a nyakában logó keresztre vetődjön, majd onnan az Istentelen lényre. Az hangos, fülsüketítő visítást hallatott, gyorsan megfordult és eltűnt a sötétségben. Mindkét csuhásnak a szíve a torkában dobogott ijedtében. Csak akkor hagyott alább félelmük, amikor mindketten az ajtó belső felén álltak.

 

  • Ez meleg volt. – jegyezte meg Malek.
  • Máskor leszel szíves a kérdéseidet idebent feltenni, testvérem! Megértetted?

Az őr csak bólintani tudott, majd láthatta, ahogyan a most érkezett szerzetes eltűnik az udvarra vezető ajtóban. A férfi egyre nyugodtabb léptekkel haladt a kerengő oszlopokkal szegélyezett, fedett részén. Az apát szobájához igyekezett, hogy beszámoljon az útjáról.

Feladata nem kisebb volt, minthogy megszerezzen egy réges-régi ereklyét, amellyel az isteni jóslat legutolsó szakaszát fedhetik fel. A jóslatot több száz éve megkapták már egy Szűz Mária jelenés során, azonban voltak olyan részek benne, amiket senki sem tudott értelmezni, egészen addig, míg azoknak el nem jött az ideje, hogy az emberek is megtudhassák tartalmát. Ilyen rész volt a jóslat vége is. A korábbi évszázadok során előfordult már olyan, hogy egy messziről jött utazónak volt meg a kellő tudása az adott rész értelmezéséhez, de előfordult olyan is, hogy egy teljesen átlagos parasztasszony esett napokra kómába, teljesen váratlanul, hogy majd felébredvén úgy olvassa fel az aktuális részt, mint aki egész életében erre készült. Ezek a jóslatok általában nagyobb háborúkról illetve természeti katasztrófákról szóltak. Az utolsó előtti szakasz beszélt a démonok eljöveteléről, de a szokványos szent tárgyakon kívül nem említett más védelmet ellenük. Mindez János ideje előtt harminc évvel volt. Az utolsó szakaszra pedig János álmában hetekkel korábban megjelent angyal figyelmeztetett. Mindent elmondott neki arról, ahogyan megtalálhatja az utolsó rész megfejtéséhez szükséges ereklyét. Egészen addig a napig János semmit sem tudott a jóslatról, csak a démonokról tudott, mint a világ összes másik lakója is. Az álmát követő napon mindenről beszámolt az apátnak, aki azonnal összehívta a kolostor vezetését. Kihallgatták Jánost, majd végül egyetértettek azzal, hogy beavassák a misztériumba. Beletelt némi időbe, mire a szerzetes elfogadta a tényeket és eleget tudott tenni az angyal utasításainak.

Kopogtatás nélkül nyitott be az apát szobájába. Az majdnem rárivallt, hogy hogyan merészeli ilyenkor zavarni az imádkozásban, de meglátva késői vendégét néma maradt. Ellépett a faltól, korbácsát ledobta az ágyára, majd vértől csöpögő hátára húzta gúnyáját.

 

  • Megvan? – hajolt előre a korosodó apát, miközben az asztalára támaszkodott.

 

János szó nélkül húzta elő öltözékéből a kelyhet és tette le az asztalra.

 

  • Biztos, hogy ez az?
  • Pontosan abban a helyiségben volt és azon az emelvényen, amelyet az angyal mutatott nekem az álmomban.
  • Azt mondtad, hogy nem láttad az álmodban, hogy mi volt az emelvényen.
  • Így is van, de a környezetét jól láthattam és az tökéletesen megegyezett azzal, amit találtam.
  • Akkor csak ez lehet az! – kiáltott fel az apát.

 

Mindketten kiléptek a kerengőre, amíg János a többi beavatott szerzetest keltette fel, addig Sebastien, az apát, a szerzetesek magánkápolnájába sietett, hogy előkészítse a titkos Isten tiszteletet, mellyel feltárul a jóslat utolsó része. Egyből neki is kezdtek, amint mindenki megjelent a belső szentélyben. A szertartást maga Sebastien vezényelte le. Zsoltárokat énekeltek, majd titkos könyvekből kiemelt részleteket olvastak fel, végül mindnyájan leborultak az oltára helyezett kehely előtt, melyben a szertartás alatt szentelt vizet töltöttek. A végén az oltárra került a papírtekercs is, rajta a jóslattal, amit a kehelyben lévő vízzel locsoltak meg.

Ahogy a szentelt víz a papírral érintkezett füst, majd láng csapott fel, elégetve a papírt. A füstből azonban egy eddig nem ismert angyal jelent meg, az oltár felett lebegve.

 

  • Halljátok a Teremtő, a Mennyek és a Föld urának akaratát! – szólalt meg.

 

Mindenki néma csendben várakozott a folytatásra, azonban az angyalnak mintha különös érzéke lett volna az idegek borzolására, néma csendben lebegett. Az emberek lopva egymásra néztek és nem értették, hogy mi van. Annyira váratlanul érték őket a hírnök újabb szavai, hogy összerezdültek. Ha, lett volna elég merszük, hogy rá nézzenek az angyalra, talán némi elégedett vigyort láthattak volna egy pillanatra rajta.

 

  • Ezer évesnél is idősebb átkom ezekben az időkben kiteljesedik azokon, kiket ezzel sújtottam. Bélyegem mindenki láthatja rajtuk. Osztályrészük, a megvetés és árulás lesz, mélyebben, mint eddig bármikor máskor. Nem lesz, ki igaz szívvel fordul majd feléjük. Arcukra szörnymaszk tapad, elméjük próbatételre kerül. Átokkal sújtottan azonban méltó ellenfelei lesznek a démonoknak. Amikor elhozzák a démonok alkonyát és helyreállítják világom egyensúlyát, átkuk megtörik és szabadok lesznek testben és elmében is. Békét nyernek kegyelmem által.

 

Az angyal ismét elhallgatott és addig halványult, mígnem teljesen eltűnt. A szerzetesek eleinte csak pislogtak, hol maguk elé, hol egymásra. Volt, aki többet várt volt, aki nem is értette, hogy miről van szó.

 

Ugyanebben a pillanatban sok ezer lépéssel odébb egy apró falucska legszélső házának udvarán egy fiatal férfi tartott a ház felé az istállóból. Arra lett figyelmes, hogy a lovak rettentően nyugtalanokká váltak. Nyerítettek és prüszköltek, dobogtak. Érezték egy gonosz erő érkezését. A férfi megfordult, hogy rájuk nézzen, amikor villámcsapásként érte őt is ugyanaz az érzés, amit a lovak már éreztek. Önkéntelenül fordult a sötétség felé, ahonnan a következő pillanatban egy démon bukkant elő. Ugyanolyan csontos, vézna karjai és ujjai voltak, mint a kolostornál lévőnek, arcán sátáni vigyor ült. A férfi lába földbe gyökerezett a látványtól, szíve hevesebben kezdett dobogni. A démon azonban elbizonytalanodott, jobban szemügyre vette a fiút, majd ugyanolyan hangos visítással tovaszállt, mint a másik tette azt korábban.

Alec nem értette, hogy ez mi volt. Hallott már a démontámadásokról, de úgy tudta, hogy még sosem élte túl senki sem. Odabentről hangos jajveszékelés hallatszott. Hirtelen felejtette el félelmét és döbbenetét is, ahogyan megismerte édesanyja hangját. Szinte betörte az ajtót, hogy minél előbb a segítségére siethessen. Odakint hatalmasat villámlott, amikor a szülő házba vetődött. Anyját apja karjaiban találta zokogva. A hatásos belépőjének köszönhetően mindketten felé kapták tekintetüket, majd ijedten ugrottak távolabb tőle, a kemence felé.

 

  • Mi a baj, anyám?
  • Alec! Ne! – sikított a nő, de aztán elbizonytalanodott és férjére nézett.

 

Mindketten döbbentek voltak, de bizonytalanok is. Félelmük csak nőtt, ahogy fiúk feléjük lépett. Csak akkor nyugodtak meg, amikor Alec arcára a tűz fénye vetült és azt az arcot látták, amit huszonhat éve minden nap.

 

  • Kisfiam! – ölelte át a nő.
  • Mi a baj apám?
  • Azt hittük, hogy a démonok megöltek, amikor hallottuk a hangokat kintről.
  • Nincsen semmi bajom, a démon nem bántott. Rám rontott, de megállt előttem, majd elment. Nem értem, hogy miért.

 

A szülők egymásra néztek, majd fiúkra és ismét egymásra. Eszükbe jutott az a szentmise, amikor a pap arról beszélt, hogy a démonok képesek szolgáikká tenni egyes embereket. Amikor egy támadás során alkalmas alanyt találnak, élni hagyják. Ezen a misén Alec is ott volt, azonban átaludta azt.  A mélyen vallásos szülőkben a hallottak és az imént tapasztaltak kételyt ültettek el. Lehetséges lenne, hogy a démon rontást hozott a fiukra és idővel Alec is démon lesz? Messziről jött emberektől hallottak már ilyesmi történeteket.

Másnap az apa első dolga volt, hogy beszámoljon a papnak erről az eseményről. Azt is megemlítette, hogy amikor a fiuk belépett az ajtón, a szeme furcsán villant, mintha nem is embert látnának. De, mivel más nem történt, lehet csak képzelődtek.

 

  • Az ördög sosem alszik, fiam! – emelte fel az ujját a pap.
  • Tudom atyám, de mégiscsak a fiam.
  • Nem olyan biztos az. Régebben az volt, de már lehet, hogy nem az. Emlékezz rá, hogy a többiek sosem fogadták őt igazán maguk közé. Nekem is mindig gyanús volt a kisugárzása. Lehet, hogy a démon is azért hagyta életben, mert már hozzájuk tartozik.

Figyeld meg alaposan, ha látsz bármi más gyanúsat, jöjj el hozzám ismét.

 

Az embernek nem volt választása, mindennél jobban félt tőle, hogy az Istennek nem tetsző dolgot művel és ezért a pokolra jut. Még a fiánál is fontosabb volt számára, hogy mit gondolnak róla mások és hite szerint így Isten is.

Három álló hétig leste az alkalmat, hogy mikor kapja rajta valami gonoszságon Alecot. De, sosem történt semmi rendkívüli. Végül az anyát is beavatta abba, amit a pap mondott. Az asszony egész éjjel sírt, de reggelre meggyőzte magát, hogy a fiú ember. Az ő fia és nem démonszolga. Az egyetlen kicsit szokatlan dolog Alec viselkedésében az volt, hogy a démonnal való találkozás óta gyakran dörzsölte a szemeit és fájlalta. Majd idővel, sokszor takarta őket a nap elől.

Gyakrabban ijedt meg váratlan hangoktól, halkabban is beszélt, a hétköznapi zajok zavarták, hangosnak tartotta őket. Előfordult olyan is, hogy Alec és anyja a magtárba mentek, ahol a fiú csak egyet szimatolt a levegőbe és egyből tudta, hogy hol keresse az egerek fészkét.

Egyik este, naplemente idején, az aratás végeztével Alec és az apja kimentek a szántóra, hogy az ott felejtett néhány szerszámot bevigyék. Az út mellett álltak, amikor a fiú összegörnyedt a fájdalomtól és az arcához kapott. Leírhatatlanul égetek és fájtak a szemei. Apja nyugtatta, próbált támasza lenni. Aztán, ahogy jött a fájdalom, úgy ment is.

 

  • Keressük meg a szerszámokat. vigyük haza őket és megnézzük a szemedet is otthon. – ajánlgatta az apa – gyújtok fáklyát, hogy lássunk is valamit.
  • Nem kell apám, ott vannak a szántó közepén, látom őket.
  • Ne bolondozz fiam, az út menti fákat alig sejtem most már a szememmel, hogyan látnád a szántó közepén azt a néhány szerszámot?

 

Alec azonban eddigre már majdnem elérte azokat.

 

  • Itt is vannak apám, ahogy mondtam!

 

Félúton járt apja felé, kezében az eszközökkel, mikor látja, hogy fáklya fénye izzik fel. Nem értette, hogy az öregember miért néz felé hitetlen, egyre kétségbeesett tekintettel. Ahogy oda ért hozzá és a szemébe nézett, apja majdnem fejen vágta az égő fáklyával. Alec ijedtében elengedte a szerszámokat és jó két méterrel odébb ugrott. Apjának volt annyi lélekjelenléte, hogy elkezdjen a falu felé futni, ahogy csak bírt.

 

  • Apám, hova rohansz így? Miért akartál megütni? Apám! – kiabált utána, de hiába.

 

Teljesen tanácstalanul lépdelt hazafelé, azon gondolkozott, hogy mi üthetett az öregbe. Menet közben észre sem vette, hogy nincs szüksége fényforrásra a tájékozódáshoz. Mire haza ért, a házuk előtt nagyobb tömeg gyűlt össze. Messziről látta már őket, kicsit közelebb érve meg is ismerte az arcokat. Köztük volt a pap is. Távolról kiabált feléjük.

 

  • Édesapám, magába meg mi ütött odakint? Miért bántott?

 

Úgy érezte, hogy a falu lakosai előtt nem venné ki jól magát, ha letegezné apját, azt csak egymás között szokták. Mindenki felé fordult és egyszerre hördültek fel. Ők még nem láttak mást, csak egy közeledő, fénylő szempárt. Amikor Alec a közelükbe ért és belépett a fáklyák fényébe, arcát eltakarta, mert olyan erős volt a tűz fénye a szemének.

 

  • Kisfiam. Nézz rám, mutasd a szemeid.
  • Azonnal anyám, csak megszokják ezt a nagy fényt.

 

Néhány másodperc telt csak el, de a falusiaknak egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre a fiú rájuk nézett. Mindenkiben meghűlt a vér, ahogy az ismerős fiú szemei visszatükrözték a tűz fényét. Alec mosolyra húzta a száját és vidám próbált anyjára nézni, aki ijedten kapta szája elé a kezeit és rohant férjéhez, mivel a fia egykor zöld szemei, most sárgán néztek rá. Sokkal inkább hasonlított egy ragadozó szemére, mint emberére. Az emberek egyszerre emelték fel fáklyáikat és kezdtek hadonászni Alec felé. Aki ennek hatására hátrébb lépett.

 

  • Démon! – kiabálta a pap, magasba emelte a Bibliát és azzal suhintgatott a fiú felé.

 

Nem értette, hogy miért fordultak így ellene, de érzékelte a dühüket és félelmüket is, ösztönösen úgy érezte, hogy menekülnie kell. Futásnak eredt, maga sem tudta, hogy miért, de az erdő felé indult el. Egy ideig a nyomában jártak, ám ahogy beért a fák közé, a falusiak lemaradtak mögötte. Bár messze voltak tőle, tisztán hallotta a beszélgetésüket.

 

  • Mondtam nektek, hogy a démonok szolgája, ezt bizonyítja a szeme is. Mert, a szem a lélek tükre. – hangoztatta a pap.
  • A fiam! – zokogott az anyja.
  • Ő már nem az! – hallotta az apját.
  • Ott figyel a fák közül, látom a szemeit világítani, mint egy vadállatét.
  • Figyelj rám démon! – üvöltött a pap – Ne merészelj visszatérni, mert élve égetünk el.
  • Anyám! Én vagyok az, a fiad!
  • Ne merészeld a fiam hangját utánozni, démon! A fiam azon az éjjelen meghalt, amikor megtámadtátok, tudunk az aljas szokásotokról. Nem csapsz be minket!
  • Apám! Én nem vagyok démon, Alec vagyok. Emlékszem mindenre, a gyerekoromra is.
  • Ez egy csapda, át akar verni minket. Ne hallgassatok rá, menjünk haza és zárkózzunk be. – hergelte a tömeget a pap.

 

Alec könnyei némán csorogtak az arcán, levegőt alig kapott, ahogy a sírás kerülgette. Erőt vett magán és elhatározta, hogy majd reggel vagy délelőtt visszatér a faluba és fényes nappal bebizonyítja, hogy nem démon. Ő az, aki volt is mindig. A gyomra korgott, így valami étel után nézett. Körbetekintett és rájött, hogy hol is van pontosan. Ismerte a helyet és azt is tudta, hogy hol van a közelben néhány terebélyes szederbokor. Ahogy közeledett feléjük, egy alakot figyelt meg mellettük. Óvatosan lépdelt felé, az viszont ügyet sem vetett rá. Attól félt, hogy valamelyik falubeli lesz az és majd rá fog támadni. Mivel jól látta az alakot és a környezetet is, fel sem tűnt neki, hogy az alaknál nincs is fáklya. Alig volt tőle kétlépésnyire, mikor az alak felé fordult és jól láthatóvá vált, hogy egy démon az. Azonban nem támadt Alecra, ellenkezőleg, a fiú szemébe nézett és macskaszerű fújással hátrálni kezdett, majd a szokásos visítással elszelelt. Nem értette, hogy miért történik vele mindez, de a növekvő éhsége mindent feledtetett vele. Szederrel jól lakott, majd lefeküdt az egyik fa tövébe és elnyomta az álom.

 

Reggel, pontosabban délelőtt, mikor felébredt, első útja a közeli kicsi tóhoz vezette, ahol ivott és megmosta az arcát. Azt tervezte, hogy visszamegy a faluba és az emberek elé áll fényes nappal, bizonyítékként, hogy nem démon. De, villámcsapásként érte a látvány, ami a víz felszínén tükröződött. A zöld szemei helyett, mindkét írisze citromsárga volt. Különös, nem emberi tekintetet kölcsönözve neki. Percekig csak bámulta saját tükörképét, de minden egyes eltelt másodperccel biztosabb lett benne, hogy ő nem ember. Kétségbeesés helyett megnyugvást érzett, olyan érzés kerítette hatalmába, hogy ez így van rendjén. Egész nap ezen gondolkozott, aztán éjjel is, míg el nem nyomta a buzgóság. Arra ébredt, hogy mozgást hall a közelből. Kinyitotta a szemét és megpillantott egy idegen férfit, ahogy háttal áll neki és éppen egy fa tövére vizelt. Balján kard lógott.

 

  • Csakhogy felébredtél, – szólalt meg – amilyen mélyen alszol, meg is ölhettelek volna.

 

Dolga végeztével eltette szerszámát és megfordult. Alec még időben kapcsolt és gyorsan elkapta tekintetét.

 

  • Miért nem nézel rám? Félsz tőlem?
  • Igen. – felelte, miközben próbált gyávának tűnni.
  • Nem érzem a félelmed, sokkal inkább rejtegetsz valamit előlem. Nézz rám!
  • Nem! – makacsolta meg magát – Jobb így mindkettőnknek! Engedj el!

 

A férfi Alec elé lépett és megfogta az arcát.

 

  • Nézz rám! Akkor talán megfontolom.
  • Nem! – próbált elfordulni a fiú.
  • Nézz rám!
  • Te akartad! Akkor nézz egy démon szemébe! – kapta fel a vizet Alec és a férfira nézett.

 

Azonban ő lepődött meg jobban, amikor ugyanolyan szempárba nézett, mint a sajátja. A férfi örömmel nyugtázta a fiú bátorságát és elengedte az arcát.

 

  • Te is démon vagy! Olyan, mint én!
  • Tévedsz. Nem vagyunk démonok.
  • Nem?
  • Nem.
  • Akkor mik vagyunk?
  • Nem tudod?
  • Honnan tudnám? Két napja még a szüleimmel éltem a falumban. Aztán este megfájdultak a szemeim, apám és falum is ellenem fordult akkor. Démonnak mondtak. Másnap a vízben láttam, hogy mi történt a szemeimmel, egész nap magamat bámultam. A legrosszabb pedig az, hogy örülök mélyen bent. Nem sajnálom, sőt!
  • Egy kölyök, aki most ébredt fel! – rikkantott fel a férfi – Sok mindent kell megbeszélnünk, gyere velem! Elviszlek egy helyre, ahol vagyunk még ilyenek, ahol tanulhatsz magadról.
  • Én haza akartam menni, bebizonyítani, hogy nem vagyok démon.
  • Azt felejtsd el, nem fog sikerülni, már sosem fognak hinni neked. Csak gyűlölni fognak érte, ha megteszed. Had higgyék azt, hogy meghaltál és démon lettél. Neked lesz így könnyebb.

 

Alecet furcsa módon bátorították a szavak, úgy érezte, hogy ezzel a férfival kell mennie, az az ő útja. Sosem volt egy túlságosan nyitott személyiség, nem barátkozott könnyen, most mégis kötődött a férfihoz. Valamilyen furcsa, bizarr módon vonzódott hozzá.

 

  • Látom a gyötrődésed. Ezen sokan átmentek már, szinte mindegyikünk. Hidd el, megéri az ösztöneidre hallgatni. Valódi önmagadhoz vezetnek el. Amúgy Julius vagyok. Velem tartasz?

 

A kérdéssel egy időben Alec felé hajolt és kinyújtotta a kezét. A fiút eddig nem tapasztalt lendület és elhatározás szállta meg. Hirtelen döntött, magában igent mondott és megfogta a segítő kezet. Miközben Julius felhúzta a földről, telepatikusan beszélt Alechez. Örülök, hogy így döntöttél, nem fogod megbánni!

Furcsa volt számára ez a kommunikációs mód, de élvezte. Felpezsdült tőle a vére, egész teste tűzbe jött, ahogy lelke is. Férfiassága ágaskodni kezdett, ennek jól látható jele volt. Ettől elszégyellte magát. Julius meglepődött, majd Alec ágyékára nézett és felnevetett. Oda se neki kölyök, ilyenért nem kell szégyenkezned. Természetes reakció, úgyis elmúlik majd. Julius elindult a fák között, Alec pedig követte őt. Nem volt biztos benne, hogy jól teszi-e azt, amit tesz, de minden egyes önmagában feltett kérdésre a lelke mélyéről felébredő, nyugtató érzés felelt. Már vagy egy jó órája meneteltek az erdőben úgy, hogy egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, végül az idősebb férfi törte meg a csendet.

 

  • Min tépelődsz annyit?
  • Nem értem.
  • Mit nem értesz?
  • Semmit sem.

 

Egyszerre nevettek fel hangosan, tiszta szívből.

 

  • Mi vagyok én?
  • Te, te vagy!
  • Azt tudom, de hogyan tudnám leírni másoknak azt, ami vagyok.
  • Nem kéne ezen rágódnod, nem másoknak kell megfelelned, csak saját magadnak.
  • Akkor pedig ki fognak közösíteni, ha nem mondom meg.
  • Csak fognak? Szerintem már megtették.
  • De nem rájuk gondoltam, hanem azokra, akikhez megyünk.
  • Ettől ne félj, nekik nincsenek elvárasaik feléd, kivéve talán egy valamit.
  • Mi az? – izgatottan kérdezte Alec.
  • Hogy, önmagad légy. Azt add, ami vagy, amit érzel.
  • Azzal az a baj, hogy az érzéseimet még önmagamnak sem merem bevallani. Amióta veled vagyok, szavakkal leírhatatlan érzések vannak bennem. Nem ismerlek, annyit tudok rólad, hogy a szemeid olyanok, mint az enyémek. Ezen kívül semmit sem. Azt sem tudom, hogy az én szemeim miért sárgák, mikor mindig is zöldek voltak és még a puszta léted is tetézi a dolgokat.
  • Az én létezésem? Ugyan miért?
  • Mert egyszerűen csak az leírhatatlan vonzalmat vált ki belőlem feléd, hogy itt vagy. Meg sem kell szólalnod, hogy a közeledben akarjak lenni. Ha melletted vagyok, leírhatatlan nyugalom és öröm tölt el, míg tőled távolabb aggodalom.
  • Ez miért zavar téged?
  • Mert én úgy gondoltam eddig, hogy a nőket szeretem.

 

Julius megtorpant, majd olyan hangos kacagásban tört ki, hogy zengett belé az egész erdő.

 

  • Tessék, te is kiröhögsz engem!

 

A férfi nagyokat próbált nyelni, miközben elfojtotta a kacagását.

 

  • Nem vagy szerelmes belém. Összekevered a vonzalmat, a szerelmet a fajtársaidhoz való ragaszkodással és hűséggel. Ez egy teljesen érthető reakció, eddig egymagad voltál az emberek között. Magányos voltál, most pedig már nem vagy az. Érzed, hogy végre megtaláltad a helyed az életben. Keresed egy nálad erősebb, tapasztaltabb védelmét. Idővel, ahogy te is erősebb leszel, enyhülni fog ez a ragaszkodás.
  • De, én nem akarom, hogy megszűnjön, furcsa, de nagyon jó érzés.
  • Nem fog megszűnni, csak halványulni fog, nem fog az újdonság erejével hatni rád. Ez a természet rendje.
  • Jó. De, még mindig nem értem, hogy mi vagyok én. Hogyan jellemezhetem magam egy rövid leírással.
  • Az embereknek nincsen szavuk arra, ami mi vagyunk. Ha, mégis nagyon le akarod írni magad, akkor a legjobb szó rá az, hogy farkas vagy.

 

Alec megdöbbent és teljesen elnémult e szó hallatán. Nem tiltakozott, nem érvelt az ellen, amit hallott. Olyan volt, mint aki néhány pillanatra lefagyott. Megrázta magát és végül fojtatta.

 

  • De, nekem nincsen bundám és mancsom sem.
  • Viszont a szemed, a látásod, a hallásod és a szaglásod olyan.
  • De, mégis embernek nézek ki.
  • Ezért mondtam, hogyha nagyon akarod, nevezheted magad farkasnak.
  • De, a testem nem én vagyok.
  • Helyes! Végre valami. – örömködött Julius – Ha a tested lennél, akkor embernek kéne nevezned magad.
  • Tegyük fel, hogy farkas vagyok és nem ember. A démonok miért félnek tőlem?
  • Ennek a világnak mi vagyunk az őrzői, ők nem ide tartoznak. Az emberek gyengék ahhoz, hogy útjukat állják. Mi viszont nem.

Félnek tőlünk, mert árthatunk nekik és vissza tudjuk űzni őket oda, ahonnan jöttek.

 

  • A szemem miért lett sárga?
  • A tested alkalmazkodik hozzád.
  • Milyen leszek még? Mim fog megváltozni?
  • Nem tudom, eddig nem volt ilyen. Eddig mindegyikünknek teljesen emberi formája volt, élete végéig.
  • Akkor mi történt? Most miért változunk?
  • Nem tudom. Remélhetőleg a kolostorban tud erről valaki valamit.
  • A kolostorban?
  • Igen, ahova megyünk. Van ott egy testvérünk a csuhások között. Ő sok könyvhöz hozzá fér és olvasni is tud.

 

Napnyugtával letáboroztak éjszakára, de tüzet nem gyújtottak. Meleg volt, fényre pedig nem volt szükségük. A fiút lenyűgözte az a mód, ahogyan a sötétben látott. Eddig ezt tudatosan nem volt alkalma megvizsgálni. Igyekezett megemészteni a napközben hallottakat. Főleg az a rész izgatta, ami a testi változásokról szólt. Nehezen sikerült elaludnia, valamikor az éjjel közepén. Másnap reggel arra ébredt, hogy egészen közelről, egyenletes, nyugodt szuszogást hall. Julius szagát érezte, ezért nem sietett a teljes öntudat visszanyerésével és a szemei kinyitásával. Akkor kapta csak el a fejét és tért magához riadtan, mikor a férfi váratlanul megpöckölte a bal fülét.

 

  • Mit csinálsz? – hördült fel, miközben a tenyerét a füléhez kapta, hogy megvédje azt.

 

Fojtatta volna a számonkérést, de beléfagyott a levegő. Nem volt biztos benne, hogy mit is érzett a kezével. Ott, ahol eddig a füle volt, most egy hegyesebb és szőrős valamit érzett, ami mégis hozzá tartozott. A férfira nézett, aki kíváncsian, de vidám vizsgálta az útitársát. Alec mindkét fülét egyszerre kezdte vizsgálni kezeivel és meg kellett állapítania, hogy fülei hegyesek és szőrösek lettek.

 

  • Nagyon látszanak? – kérdezte kissé izgatottan.

 

Izgult, mert igenlő választ várt. Akarta, a változást, de kicsit tartott is tőle, hogy az emberek meg akarják majd ölni azért, hogy szörnyetegnek néz ki.

 

  • Még nem teljesen olyan, mint egy farkasé, de határozottan látszik, hogy nem emberi füleid vannak. A hajad sem takarja el, kilóg alóla.
  • Már most nagyon szeretem őket.
  • Jól is állnak, legyél büszke rá. – veregette meg vállait Julius, miközben kissé irigykedett a fiúra.

 

Hamar összeszedték magukat és indultak tovább. A délelőtt folyamán nem sokat beszélgettek, Alec a füleivel volt elfoglalva, Julius pedig szintén a fiún agyalt. Tisztában volt vele, hogy olyan idők közelednek, amikor testi jegyekben is megnyilvánul majd nem emberi mivoltuk, de azt gondolta, hogy mindig a legrégebben felébredt farkasok fognak először alakot váltani.

 

  • Min töprengsz úgy? – vidámkodott Alec.
  • Hogy miért változol ilyen gyorsan?
  • Baj?
  • Egyáltalán nem, csak mindenki azt gondolta, hogy először a régebben ébredtek fognak változni. Erre itt vagy te, egy hete sem tudod még az igazat magadról, de már nem csak a szemeid, hanem a füleid is átalakultak.
  • Ki az a mindenki? Azt mondtad, hogy eddig senkin sem ment végbe ilyen változás.
  • Így is van, de ettől még tudtunk róla, hogy egyszer eljön ez az idő. Látták már jól előre mások, réges-régen is.
  • Úgy érted, hogy előre látták a jövőt?
  • Igen.

 

A fiú még kérdezni akart, de fülét egy közeli nesz zavarta meg és Julius is csendre intette, miközben megálltak. Csak egy őz, szimatolt a levegőbe az idősebb férfi.

 

Kora délután elérték a kolostort, azt, amelyikben Malek és János is élt. Az őr készségesen nyitott kaput, egy pillanatra megdöbbent a két jövevényen, majd zavarában inkább a földet kezdte nézni, úgy tessékelte be őket. A parasztfiúcskának furcsa volt, hogy kérdések és lázongás nélkül fogadják őket. Néhány percet a kerengőben várakoztak, védve a tűző nap elöl, míg megérkezett egy másik farkas is, Aren.

Aren szerzetes volt és a kolostorban élt, szemmel láthatóan ismerték egymást Juliussal. Szemei szintén sárgák, fülei pedig mint Alecé. Elégedetten méregette a legújabb jövevényt.

 

  • Látom, a kölyök szépen halad. – címezte a megjegyzését barátjának.
  • Az hagyján, még egy hete sem tudja, hogy mi ő valójában. – Julius hangján érződött az irigység.
  • A kis zöldfülű és már itt tart.
  • Zöld a fülem? – döbbent meg a fiú.

 

Értelmetlen pislogást kapott a két idősebb farkastól, majd mindketten felnevettek.

 

  • Ez egy szólás. Így hívják a kezdőket. A bundád amúgy szép, szürkés-fehéres.
  • Ja. Vagy úgy, akkor jó.
  • Meg kell beszélnünk pár dolgot a barátommal, addig foglald el magad itt a kolostorban. De, ne zavard az embereket, érzékenyek rá azok, akik itt élnek. Nekik ráadásul a változásunk ijesztő is. Légy velük türelmes!

 

Azzal Julius és Aren eltűntek egy ajtóban, ami becsukódott mögöttük.

 

  • Irigyellek titeket! – csattant fel Julius.
  • Nyugodj meg, hamarosan biztosan te is változni fogsz.
  • Nem értem, hogy miért ilyen sorrendben történik ez.
  • Senki sem érti. Látszólag nincs benne rendszer. Beszéltem másokkal, van olyan is, akinek még a szemei sem változtak át, pedig ő egy öreg.

 

Juliusra nyugtatólag hatottak ezek a szavak, kedélye is egészen vidám lett pillanatokon belül.

 

Ezalatt Alec a kerengő belső, nyitott részében kialakított kertben sétált, majd leült egy padra. Ahogy nézegette az épületet, a szobrokat, arra figyelt fel, hogy egy vele egykorú nő ül mellé.

 

  • Szia! Hilda vagyok.
  • Szia! Alec.
  • Látom te is egy átkozott vagy.
  • Átkozott?
  • Igen, a füleid, a szemeid elárulnak és a tekinteted is, olyan nem emberi.
  • Farkas vagyok nem átkozott. Egészen nagy különbség.
  • Ebben a kolostorban minden ember átkozottnak nevezni azokat, akik olyanok, mint te.
  • Ki adta ezt a hülye megnevezést?
  • Isten. Egy próféciában, az egész kolostor tud róla. De, ez titok. Odakint még nem tudhatja senki sem. Világos?
  • Persze. De, én akkor sem vagyok átkozott.
  • Pedig Isten azt mondta, hogy ezekben az időkben kiteljesedik az átka és az arcotokra szörnymaszk tapad, amíg nem bántok el a démonokkal. De utána, az átok meg fog szűnni. Helyes arcod van, tetszel nekem. – hajolt egészen közel a fiúhoz, hogy ajkaik majdnem összeértek.

 

Alec csak mosolygott ezen, viszont nem hagyta érintetlenül a nő közeledése, nadrágja szűknek bizonyult ebben a pillanatban.

 

  • De, ugye, nem készülsz szerzetesnek? – távolodott el tőle Hilda.
  • Nem! Dehogy.
  • Akkor jó. – mosolygott a nő, miközben ismét közel hajolt.
  • Hilda! Hilda! – visszhangzott egy női hang valahonnan a kolostor belsejéből.
  • Jövök már anyám! – kiabált vissza.

 

Miközben felpattant, biztosította Alecot, hogy tetszik neki, még így is és találkozni fognak még. A fiú ott állt a pad mellett, mint akit leforráztak. De, nem tudott mit tenni. Egész délután kóválygott a falak között, ismerkedett a hellyel. A szerzeteseken kívül csak néhány apácával találkozott, akik rövid ideig vendégségben voltak itt. Velük jött Hilda is. Aki egy cselédlány volt. Senki sem tudta, hogy miért ragaszkodik hozzá annyira a főnővér, de nélküle nem lépett egy tapodtat sem.

Este találkozott ismét Juliussal, aki megmutatta neki a szobáját. Amit sokkal inkább fülkének lehetett nevezni. Egy ágy és egy szék alig fért el a kis helyiségben. Alváshoz viszont pont megfelelő volt.

Hamar érkezett a reggel. Alecet korábbi útitársa ébresztette, hogy elkísérje a reggelihez. A fiú előbb azonban a kertben álló kúthoz igyekezett, hogy vizet húzzon fel a vödörben. Nem tudta kihagyni, hogy testvére mögé ne lopózón és meg ne pöckölje a fülét, mint ahogy tette azt neki is. A férfi is ugyanúgy reagált, majd lepődött meg, mikor megérezte, hogy az ő füle is átalakult. A vödör vízzel megmosakodtak, megcsodálták új külsejüket. Egyetlen szó nélkül ültek le reggelizni. A menü sajt volt és némi szárított, sós hús. Julius kitátotta száját és felhúzta ínyét, miközben jóízűen beleharapott a húsba. Néhány falat után vette észre, hogy Alec csak ül és őt bámulja tágra nyílt szemekkel.

 

  • Mi az? – érdeklődött teli szájjal.
  • Nyeld le a falatot előbb.

 

A férfi megtette, a fiú pedig áthajolt az asztalon, megfogta a férfi arcát és kissé széthúzta az ínyét. Néhány pillanatig meredten vizsgálta a vele szemben ülő fogsorát majd úgy tett, mintha semmi sem történt volna és nekiállt a reggelinek.

 

  • Ez mi volt?

 

Válasz helyett a fiú azonban csak a saját fogaira mutatott. Julius a nyelvét végighúzta a szájában és örömmel tapasztalta a négy nagy és hegyes tépőfogat valamit a többi kisebb, de szintén hegyes fogat. Ismét a fiúra nézett, aki vicsorogott neki, majd kérdően nézett rá. A férfi azonban nemlegesen rázta meg a fejét és elégedetten mosolygott.

A nap folyamán akkora sürgés-forgás támadt a kolostorban, mintha csak valami útszéli fogadó lenne. Egymást érték az utazók és a szekerek, kereskedők. Alec akkor lepődött meg leginkább, amikor egy fajtája bélivel futott össze az egyik ajtóban. A nő idősebb volt nála, kisugárzása lehengerelte a fiatal farkast. Szótlanul álltak egymással szemben, míg a fiú némi érdeklődést nem mutatott iránta. Beleszagolt a levegőbe, keresvén a nő szagát, amit felettébb megnyugtatónak talált. Gyorsan végig futatta tekintetét a nő hegyes és szőrös fülen, a sárga szemei szinte fel sem tűntek. Ahogyan a nő ettől elmosolyodott, jól kivehetővé váltak ragadozó fogai. Alechoz lépett, mélyen beszívta a fiú szagát, majd szó nélkül arcát a vállaihoz dörzsölte. Végül egy kedves, de sejtelmes mosollyal az arcán elsétált, miközben ujjaival a fiatal farkas füleit simította meg. A fiú csak állt az ajtóval szemben és a nőre gondolt, az érzésre, amit kiváltott belőle. Hiába kereste Juliust egész álló nap, nem találta sehol, mígnem egyszer a forgatag közepén meglátta, amint Arennel és azzal a titokzatos nővel beszélgetett.

 

  • Julius! – kiáltott oda neki és jobb karjával a levegőbe suhintott, hogy jól látható legyen.
  • Most nem érek rá, majd este. – kapta a nem várt választ.

 

Hildával is összefutott, aki látszólag teljesen véletlenül járt arra, amerre Alec is. Nem kellett bíztatni, hogy ismét szóba álljanak egymással. A fiatal nő flörtölni kezdett vele, feltett szándéka volt, hogy még aznap éjjel ágyába csábítsa a fiatal férfit. Mire leszállt az este, az emberek forgataga elapadt, a kolostor pedig ismét csendesebb hely lett.

Egy erős kéz dörömbölt Alec fülkéjének ajtaján.

 

  • Ki az?
  • Julius vagyok.
  • Gyere be! – pattant fel az ágyról a fiú.
  • Gyere ki te, inkább.

 

Nem kellett kétszer mondani neki. Odakint a kerengő belső udvara felé vették az irányt.

 

  • Egész nap téged kerestelek.
  • Fontos dolgokat kellett megbeszélnem. Csata készülődik.
  • Csata? Kik között? Hol? Mikor?
  • Köztünk és a démonok között. Valéria hozta a hírt, hogy a más tájakon már rengeteg testvérünk az átváltozás végére ért. Ők most nagyon erősek, eltökéltek. Ahogyan állítólag a démonok is.
  • Mit akarnak a démonok?
  • Megszállni ezt a világot. Egy állandó kapcsolatot kialakítani a saját világuk és a mi világunk között, hogy szabadon garázdálkodhassanak itt is.
  • Úgy érted, hogy meg akarják nyitni a pokol kapuját?
  • Nem. A pokol nem létezik. Úgy nem, ahogyan az Egyház tanítja. Ők csak más világból valók, de ettől még az nem lesz pokol.
  • Képesek vagyunk nekik ártani?
  • Csak már teljesen átváltozva.
  • Hogyan jutunk el majd a csata helyszínére?
  • Sehogyan sem, a mi dolgunk a háttér biztosítása lesz. Mi nem leszünk ott a csatában.
  • De, én… de, én harcolni akarok! Nézz rám! Sokkal izmosabb vagyok, mint pár napja, erősebb is. Érzem, hogy képes lennék minden erőlködés nélkül összeroppantani egy emberi koponyát is. Érzem, ahogyan az elmémet elborítja a vágy az után, hogy szabadon rohanjak, hogy szabadon éljek, hogy azt tegyem, amire a vágyaim késztetnek. Szinte görcsölnek az izmaim, ahogyan erőlködök azért, hogy átváltozzak. Félelmetesnek kéne lennie annak, hogy elhagyom az emberi szokásokat és sokkal inkább farkas módjára viselkedek, de nemhogy nem félek tőle, hanem egyenesen akarom. Még többet akarok belőle!

Julius csak átölelte Alecet, hogy megnyugodjon és megnyugtassa saját magát is. Nem csak hallotta testvére szavait és akaratát, de ő is ugyanezt érezte. Érezte és tudta is, hogy minden szó mögött mekkora vágy, leküzdhetetlen vonzalom és ugyanakkor önuralom bújik meg. Ő is egyre jobban érezte a késztetést, hogy az útjába kerülő, akadéksodó és értetlen embereket néhány mozdulattal kivégezze.

 

  • Ne aggódj! A démonok biztos, hogy nem egy csatára tesznek fel mindent. Biztos vagyok benne, hogy lesz lehetőséged harcolni neked is, sőt, mindegyikünknek is.

 

Alec hatalmas vágyakozó szemekkel nézett nemrég megismert barátjára és testvérére. Vállára hajtotta a fejét, hogy szagát belélegezve megnyugodjon. Majd hirtelen kapta fel a fejét, hogy majdnem Julius fülébe ordított.

 

  • A hátadon nő a bundád! Mázlista!

 

Neked is lesz, hamarosan, biztos vagyok benne.

 

  • De, nekem még a fogaim is emberiek, hol vagyok én még attól?
  • Ne felejtsd el, hogy egy hete még azt hitted, hogy ember vagy és semmi jele sem volt annak, amivé most válsz. Ennyire ne legyél türelmetlen.

 

A fiú szomorúan hajtotta le a fejét, majd lassan elindult a szállása felé. Julius elégedetten nézett utána, majd mosolyogva megrázta a fejét, ahogy elöntötte elméjét az újabb késztetés. A fiú már nem láthatta, amint a férfi engedve a késztetésnek néhány szökelléssel a kerengő fölé tornyosuló falak tetején termett és beleszagolt a levegőbe. Zsákmány szagát hozta a szél az erdő felől, farkas vonyítást hallott és megeredt a zsákmány után. Julius nem bírt két farkas vágyaival. Nem avatta be a fiút, de amikor átölelte átvette tőle a késztetés egy részét, hogy egy kis időre enyhítse a szenvedését. Tudta jól, hogy ez legfeljebb reggelig segítség Alecnak. Azonban ő maga meg akarta tapasztalni, hogy milyen érzés szabadon vadászni. Ugyanolyan könnyedén jutott le a külső falakon, mint korábban fel, végül eltűnt a sűrűben.

A fiú már majdnem becsukta maga mögött fülkéjének ajtaját, amikor Hilda a lábát berakva, nem hagyta becsukódni. Fürgén bújt át a kis résen, becsukta az ajtót és mosolyogva Alechez fordult. Csak nézték egymást, majd egy hirtelen mozdulattal a nő megszabadult a ruháitól. Alec azonban nem mozdult, látszott rajta, hogy küzd az ösztöneivel és a gondolataival. Hilda azonban nem maradt tétlen, őt is megszabadította a ruhájától. Közvetlen ez után megcsókolta, majd minden egyes újabb csókkal egyre lejjebb és lejjebb jutott. Végül elérte a férfi nemi szervét és hirtelen ötlettől vezérelve megnyalta azt. Alec megborzongott, majdnem térdre rogyott az érzés gyönyörétől, önuralmából csak egy jóleső morgásra futotta, majd félig térdeplő helyzetből felnézett, elkapta Hildát és az ágyra tette. Esélyt sem adott a nőnek, hogy irányíthasson, elméjét ismét elöntötte a vágy. Teste tüzesen égett, izmai megfeszültek. Vadul, izgatottan hatolt be a neki felajánlott testbe. . Minden egyes mozdulattal csak fokozta vágyait, egészen addig, míg el nem jutottak a csúcsra.

Rövid pihenő után Alec megkérdezte Hildát.

 

  • Nem undorodsz tőlem? A legtöbb ember szörnynek tekint minket.
  • Nem. Nekem tetszik a szemed és a füleid is. Ezeket leszámítva teljesen emberinek tűnsz. A többi átkozotthoz képest pedig teljesen embernek mernélek mondani.
  • Ezt hogy érted?
  • Ott van például Aren és Valéria, ma délután már teljesen szörnyé változtak. Olyanok, mint két farkas, csak két lábon járnak. A testük egészen emberi, a bundájukat leszámítva, meg a fejüket. Az a nyúlott arc, fekete orr. Nem teljesen farkas, de határozottan nem emberi.
  • Látnom kell őket! – pattant fel a fiú.
  • Kint vannak már az erdőben, vadásznak. Amúgy pedig nem szép látvány, egyikük sem.
  • De, nekem igen. Ahogy leírtad őket, engem vonz az a forma.
  • De, te nem vagy olyan.
  • Még nem. – csillant fel. a farkas szeme dühösen villant.
  • Ha, olyan is leszel, majd a harc után visszaváltozol, amint vége az átoknak és többé nem fog szörnymaszk az arcodra tapadni.
  • Én nem akarom, hogy vége legyen! Olyan akarok maradni örökre!
  • Isten azt mondta, hogyha vége lesz, akkor felszabadultok az átok alól. Ez nem kívánság műsor.

 

Alec kilépett volna a helyiségből, de a nő visszahúzta. Addig kényeztette a változásban lévő, érzékeny testet, amíg ismét össze nem olvadtak. Az újabb pihenő azonban rövidre sikeredett. A férfi állkapcsait és ujjait erős fájdalom öntötte el. Négykézláb állt Hilda felett, aki így egészen közelről nézhette végig, ahogy a fiú négy hatalmas tépőfoga kinő, majd a többi fogai is meghegyesedik. Nagy roppanások közepette arccsontjai előrefelé nyúlnak, de csak kis mértékben. Ujjai végén a körmei karmokká formálódnak és megfeketednek. A nő rövid undorodás után észbe kapott, miközben azt mondogatta magában, hogy ez csak átmeneti idő, nemsokára úgyis jóképű emberré változik vissza. Végig simította kezét a hátán, megdöbbenve tapasztalta, hogy kiserkent rajta a bunda. Alec leírhatatlan örömöt érzett, ahogy elmúlt a fájdalom és tudatosult benne, hogy mi történt.

 

  • Hogy nézek ki? – tárta szét karjait.
  • Sokkal kevésbé vagy ember, mint pár perce. De, nem gond, ez csak ideiglenes.

 

Ezzel a pár szóval búcsúzott és kiment a fülkéből. A fiú egész éjjel várta volna a folytatást, hogy ő maga is olyanná változzon, mint Aren és Valéria, de nem történt meg. Reggel, ébredés után az étkezőbe sietett, azonban az ajtó előtt elkapta egy szőrős mancs és megállította. Amint a farkas szemébe nézett, teljes bizonyossággal tudta, hogy Julius az. A farkas nem szavakkal beszélt, hanem gondolatokkal.

 

  • Íme, ilyenek vagyunk.

 

Alec szíve majdnem megszakadt a gyönyörtől, majd attól a gondolattól, hogy ő ehhez képest még szinte ember. Valéria lépett oda mellé és mancsával óvatosan felemelte a kezeit. Tudatosítani akarta a karmokat és azokat a változásokat, amik már vele is megtörténtek. A szavak nélküli beszélgetést Sebastien apát szakította félbe.

 

  • Aren! Valéria! Julius! Bár nagyon sajnálom és tudom, hogy ez Isten akarata, de ennek ellenére nem maradhattok a kolostorban. Állatokat nem engedhetünk be és nem is tarthatunk.

 

A fiú elméjét vörös köd öntötte el e szavak hallatán, a pillanat tört része alatt kapta el az apát nyakát és szorította a falhoz. Beszélni eszébe sem jutott, csak vicsorogva hörgött az emberre.

 

  • Jaj! Nem úgy gondoltam. Tudom, hogy emberek vagytok, de …

 

Alec ismételt felhördülése szakította félbe és az a tény, hogy immár alig kapott levegőt a szorítástól. De, Julius lefejtette a fiatal farkast az apátról, majd megkérte tanítványát, hogy tolmácsoljon az emberek között.

A fiú elmagyarázta, hogy a farkasok addig maradnak, amíg ő is teljesen át nem változik, azután elmennek. Azt is világossá tette, hogy ez nem kérés volt. Az embernek nem volt bátorsága ellent mondani, így beleegyezett.

Mindenki kerülte őket a kolostorban. Hilda haragosan nézett a fiúra, amiért az élvezi az átkot és nem akar ember lenni. Napnyugtával a három átalakult farkas vadászni ment az erdőbe, Alec viszont a falak között maradt. Marta, égette belülről a vágy, hogy testvéreivel tartson, de az ő teste még nem volt erre kész. Reggel azonban nem tértek vissza az erdőből. Egész nap fel és alá járkált az épületben. Mindenki félre ugrott az útjából, amerre csak ment, de a teste nem változott tovább. Teljesen kétségbe volt esve, hogy elhagyták, megint magára maradt egy olyan világban, ahova nem tartozik. Éjjel nem tudott aludni, ezért hallhatta, a farkas vonyítást a fák közül. Elkeseredésében kihajolt az ablakon és ő is felvonyított. Választ azonban nem kapott. Szívében keserűséggel roskadt le a földre.

Hajnalhasadtával a szokásos misére ébredt fel. Bár az épület másik végében volt a templom, mégis jól hallott mindent. De, nem érdekelte őt az emberek álszentsége és hamis megalázkodása. Dühösen, mégis kissé szomorúan nézte végig a szerzetesek menetét, akik a mise után tértek vissza a dolgukhoz. Ebben a pillanatban egy megérzéstől vezérelve megpördült, így láthatta, amint a három farkas nagy lendülettel érkezik meg az ablakon keresztül. A szerzetesek kissé meghökkenve léptek egyet hátra.

 

  • Nem változtál semmit sem, Alec! – mondta Julius.
  • Nekem mondod! Azt hittem, hogy sosem jöttök vissza.
  • Kicsit elfeledkeztünk az időről, elszaladt mellettünk. Annyira, hogy el is fogyott. Mennünk kell. – fordult az erdő felé Aren.
  • Én még nem vagyok készen, nem tudok veletek menni. De, ne hagyjatok itt! Nem tartozom ide!

 

A fiú majdnem pánikba esett, csak az nyugtatta meg, ahogy körbeállták testvérei.

 

  • Ez most fájni fog. – közölte vele Julius

 

A fiatal farkas éppen megkérdezte volna, hogy micsoda, de a fejében megjelenő képek nem hagyták szóhoz jutni. A három farkast látta futni az erdőben, egyre jobban érezte mindhármukat, a késztetést, hogy leterítsék a prédát. A vér és a nyers hús utáni vágyukat. A szelet a bundájukba kapni, az erős és szabad testüket. Először csak szédült, majd egész testét elöntötte a fájdalom, amitől összecsuklott a hideg kövezetre. Levegő után kapkodott, zihált és rettentően forró volt a teste, melyet a hideg kövön próbált meg hűteni. A fájdalom odáig fokozódott, hogy kénytelen volt felordítani, de néhány pillanat után hangja eltorzult és sokkal inkább morgássá változott. Arca erősen megnyúlt, orra fekete lett, szőr borította el egész pofáját, a hátán is tovább nőtt a bunda, végtagjai recsegtek, alakot váltottak, ruhája leszakadt újra formálódó testéről, végül a gerince alja is elkezdett megnyúlni, míg ki nem nőtt a farka. Az átváltozás végeztével két lábra állt, de végignézve testén sosem tapasztalt elégedettséget érzett. Alaposan végigmérte saját magát és diadalittasan végre elmondhatta magáról, hogy ő is teljesen átalakult. Feje, majdnem teljesen farkas fej volt, mancsai voltak kezek és lábak helyett, egész testét bunda fedte. Többé nem volt képes az emberi beszédre, ezért vonyítással üdvözölte új alakját. Testvérei viszonozták az üdvözlést, az emberek pedig megrémültek tőlük.

Először Aren, majd Valéria ugrott ki az ablakon, Julius is oda lépett, intett, hogy Alec kövesse és ő is kiugrott. A kölyök izgalmában nekifutott és torpanás nélkül vágott neki a zuhanásnak. Alig hallható puffanással érkezett meg a fűre, a másik három farkas mellé. Nagy vigyorra húzta száját, leírhatatlanul élvezte a testét elöntő erőt és boldogságot. Mind a négyen elkezdtek futni az erdő irányába. A fiú fejében most már élő volt az érzés, hogy milyen a négy mancsán futni, szabadon, a természetben. Lenyűgözték a szagok, a látvány és az érzékszervei, a teste. Soha többé nem akart visszatérni az emberek közé.

Napokon át csak rohantak és vadásztak, amikor éhesek voltak. Néha csodálták új testüket egy-egy patak vagy tó tükrében. Évezredek keserűsége morzsolódott semmivé, ahogy többé nem voltak emberi testbe zárva.

Az egyik napon útjuk keresztezett egy földutat. Ahogyan kivágódtak a bokrok közül, majdnem elsodortak egy szekeret. A szekéren hárman ültek, az egyikük Alec anyja volt. A fiatal farkas nagy lendülettel állt meg. Köszönni próbált anyjának, de emberi hang nem hagyta el a száját. Hiába intett, a három ember csak retteget tőlük. A fiú egészen közel lépett anyjához és mélyen a szemébe nézett, remélte, hogy felismeri. A nő fejében egy pillanatra átfutott a farkas tekintetét látva, hogy a fia áll vele szemben, de aztán elkergette ezt a gondolatot. Félelemében elfordult és hátrébb húzódott. Alec elszomorodott, majd hallotta Julius hangját.

 

  • Gyere! Már nem oda tartozol.

 

A fiú átadta magát a szabadságnak és többé nem nézett vissza. Hírek kezdtek terjengeni a környéken is, hogy emberre hasonlító farkasokat látnak sokfelé. Napokkal később arról is beszámoltak, hogy az éjszaka közepén démonok által megtámadott embereket ezek a farkasok mentették meg. Ennek ellenére az emberek mégsem bíztak bennük. Úgy gondolták, hogy a démonok által ismert fenyegetést már ismerik, lassan megtanulnak velük élni, de ezeket az új, eddig ismeretlen lényeket nem tudják hova rakni. Nem ismerik őket és így akár fenyegetést is jelenthetnek rájuk sőt, a haszonállataikra is. Nem érdekelte őket, hogy egyetlen farkas sem támadt emberre, csak akkor, ha az a démonok szolgája volt. Az emberi szemektől távol végül is felsorakoztak a farkasok egy mindent eldöntő csatára. Célba vették a démonok e világon kialakított legnagyobb gyülekezőhelyét, hogy végre kiűzhessék őket. A démonok egy olyan helyet választottak a hegyekben, ahol egy nagyobb telep kristály helyezkedett el a felszín alatt. Ezt a telepet megfertőzve könnyedén nyithattak kapukat a saját világukra. A farkasok célja ennek a telepnek az elpusztítása volt, így biztosítva az egyensúly helyreállítását.

Alec és kis csapata eközben a kolostor tágabb környezetében maradt, vadásztak a démonokra. Annyit pusztítottak el, amennyit csak bírtak, fejlesztve képességeiket és harcmodorukat. Az egyik alkalommal, mikor a fiatal farkas szülei körül ólálkodott, vette észre a csapatban várakozó démonokat. Látta, ahogyan a szüleit, a falu papját és néhány másik falubelit kinéztek maguknak. Kezükben fáklyával haladtak át az erdőn, késében voltak, mivel úgy számolták, hogy napnyugta előtt haza érnek. A démonok váratlanul csaptak le rájuk, azonban Alec az utolsó pillanatban az emberek és a démonok közé ugrott. Néhány pillanatig csak a farkas tudta, hogy mi fog történni, majd amikor egy nem túl távoli vonyításra válaszolt, a másik dimenzióból érkezett lények egyként rontottak rá a fiúra. Az emberek félelmükben egy földomlás széléhez húzódtak be, hogy némi védelmet nyerjenek. Alec igyekezett távol tartani magától a vézna, csontos, de strapabíró karmos ujjakat. Az egyik démonnak sikerült megkarmolnia az arcát, egy másik elkapta az egyik hátsó mancsát és a földre rántotta. Másik két démon lefogta mellső mancsait, hogy egy másik társuk végzetes sebet ejtsen rajta. Ekkor jelent meg Julius, Valéria és Aren. Alec mellső mancsai szabaddá váltak és az őt megölni készülő démonnak is más elfoglaltsága akadt. A hátsó mancsát szorongató démon hirtelen találta magát szembe foglya dühével, aki nyitásként fejbe rúgta. Magatehetetlenül csapódott egy fa törzsének, mire felnézett, a farkas már a pofájába vicsorgott. Megpróbálta letépni a fél arcát, de a démon elhajolt, így csak a jobb karja szakadt le. Próbált trükközni, de a farkas fiatalságával és tettrekészségével nem tudott versenyezni. Őt gyengítette ez a világ még meg nem zabolázott szellemi kisugárzása, a farkast viszont erősítette, ahogy az erdő is. Ezt Alec is érezte, ezért játszani kezdett a lénnyel. Társai már végeztek a többi démonnal, ezért volt idejük nézni a harcot. Általában a gyors halált részesítették előnyben, azonban testvérük elégedettsége és késztetése rájuk is rájuk ragadt. Ők is élvezték a vadászatot, bár nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne kapcsolódjanak be. A fiú addig-addig játszott a démonnal, míg a másik karjától és egyik lábától is megszabadította. Az egyetlen esélye a démonnak az maradt, ha megszáll egy emberi testet és azt átalakítva a farkas fölé kerekedik. Az emberi testben ugyanis nem gyengül el a helyi energiáktól. Valéria megérezte, hogy mire készül a démon, figyelmeztette Alecot. Akinek csak egyetlen választása maradt. A megszállást nem tudta megakadályozni, választania kellett, hogy melyik embert áldozza fel hozzá. Hirtelen döntött és a papot leválasztotta a csoportról. A pap a démon és a farkas közé keveredett, majd a démon áldozatává vált. A földön fetrengve küzdött lelke a megszállás ellen, de esélytelen volt. Teste elernyedt, szarvak nőttek a fején, majd vörösen izzó szemmel támadójára nézett. Aki ez alatt arra készült, hogy hegyes karmaival felnyissa az emberi testet, de a démon vigyorral az arcán elkapta a karját és jó két méterrel odébb dobta a hatalmas állatot. Nyekkenve ért földet, de a démon ég gyorsabb volt, mint eddig. Már rajta is termett és elkezdte fojtogatni, amikor a farkas hatalmas darabot tépett ki a testéből fogaival. Felpattant a farkasról, sebét nézte és kacagni kezdett. A pap egykori hangja eltorzult, mélyebb és sátánibb lett.

 

  • Nem győzhetsz, Alec! Amíg ebben a testben rejtőzök, kevés vagy ellenem.

 

Alec anyja felé fordult, a nő meglepettségét érezvén, hunyorogva nézett rá, majd még sátánibb hangon kacagott fel.

 

  • Nem is tudta kedves, hogy ez a szörnyeteg a maga fia? Neki adott életet huszonhat évvel korábban. A méhében egy állatot, egy szörnyeteget hordozott, aki alig nevezhető értelmesnek! Egy bolhás korcsot hozott a világra!

 

Kacagása véres bugyborékozásba fulladt, ahogyan Alec átharapta a torkát. Levegő után kapkodott, de látszott, hogy a test gyógyulni kezdett. Aren azonban számított erre a fejleményre és bár farkas teste volt, a szerzetesi csuha, amit a pap cipelt magával, még jó volt rá. Egy egyszerű barna egybe ruha volt. Övként egy kötél szolgált és az övről egy kereszt lógott. Furcsán hatott egy farkason a csuha. Oda lépett a földön fekvő, de gyógyuló démon fölé és telepatikusan egy imát kezdett mormolni. Ördögűzést hajtott végre, a démonnak ez persze nem tetszett, de nem tudott ellene tenni semmit sem. Sebe még nagy mértékben korlátozta, a felette imádkozó farkast viszont mentálisan erősítette testvérei elméje is. Így a mentális támadása teljesen hasztalannak bizonyult. Végezetül aztán a test nem bírta tovább, füstölni kezdett, majd meggyulladt. A keletkező tűz elemésztette a démont magát is. A harc véget ért, a farkasok büszkék voltak magukra és egymásra is. Alec nem tudott mit kezdeni a szüleivel, még anyja is félve, kissé undorodva fordult el tőle. Julius ölelte át ismét fiatal tanítványát, hogy összetörni készülő szívét megmentse. A farkas szagban elveszett minden emberi érzelme a szülei iránt, ismét magára talált, mint az erdő ragadozója. Kemény tekintettel meredt azokra, akik életet adtak neki, mígnem megjelent Hilda.

 

  • Itt vagytok hát! A világunk győzött. Ezt üzeni Sebastien. Meg azt, hogy gyertek vissza a kolostorba. Amint Isten ígérete valóra válik és leomlik rólatok az átok, újra emberek lesztek, megkeresztelnek titeket. Aztán, idővel újra hasznosak lesztek a társadalom számára.
  • Ez a szörnyeteg ismét úgy fog kinézni, mint a fiam?
  • Maga Alec anyja?

 

A nő bátortalanul bólogatott.

 

  • Igen, a fia ember lesz ismét, az a jó arcú ember. Akár haza is mehet.
  • Ne! Nem bírnék ránézni. Láttam, hogy milyen állatiasan viselkedik és talán még élvezte is. Sosem lennék képes ismét a fiamnak tekinteni.

 

Valéria, Aren és Julius egyszerre morogtak rá a nőre, miközben Alec fejében csak a vágyra koncentrált, hogy szabadon futhasson az erdőben és soha többé ne kelljen emberekkel foglakoznia.

 

  • Sebaj! Megmarad nekem. Talán marad benne egy kis farkas majd és be tudom idomítani, hogy kedvemre tegyen. – legyintett Hilda.

 

A következő kép volt az utolsó, amit életében látott. Alec felé ugrott és egy hatalmas harapással szétroppantott a fiatal nő koponyáját. Anyjára rá sem nézett, bevetette magát a sűrűbe és mancsain futásnak eredt, pofájából vér csorgott, de nem bánt semmit sem. Testvérei utána eredtek és jóval messzebb álltak csak meg. Elöntötte őket a szomorúság és veszteség érzete. Nem a saját történetüket sajnálták, hanem a csatában elesett rengeteg farkast, akik az életüket adták ezért a világért. Három napos gyász végén érezték, hogy testük ismét változni fog.

 

  • Most mi történik? – érdeklődött Alec.
  • Felszabadulunk az évezredes átok alól. Szabadok leszünk. – mosolygott Julius.
  • Mi lesz akkor, ha megint visszatérnek a démonok. Ki fogja megvédeni akkor a világunkat.
  • Ne aggódj, vannak mások, akik majd a helyünkre lépnek. Az már az ő idejük lesz. – csitította Valéria.
  • Jó. De, én szeretem a mostani alakomat. Sokkal jobb, mint embernek lenni. Nem akarom, hogy vége legyen! Nem akarok megint szenvedni!
  • Akkor ezt, ami most jön, nagyon fogod élvezni. – robbant be Alec tudatába Aren hangja és öröme.

 

Mindegyikük teste változni kezdett ismét. Mancsaik vékonyabbá váltak. Hátsó mancsuk megroppant, fejük teljesen farkas fejjé alakult. Ekkor már csak négy lábon tudtak közlekedni és semmiben sem tértek el egy átlagos farkastól. Az összes farkas átment ezen a változáson. Jólesően rázták meg magukat új alakjukban. Ők négyen pedig bevettették magukat az erdőbe és élvezték, hogy oly hosszú idő után ismét azok, amiknek teremtették őket.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.