Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Árnyak

2010.01.09

   Hatalmas kastély magasodott a hegycsúcson. Büszkén, kecsesen és mégis erőt sugárzóan uralta a tájat. Szürke falai magukba nyelték az utolsó napsugarakat is, fénylő ablakaival kísérteties kontrasztot alkotva. A közeli városban lakók lelkükben óvatos félelemmel néztek fel az épületre. Egyszerű, csupasz falai nem árultak el semmit sem tulajdonosáról. Magas és szilárd várfala biztos takarást biztosított a kíváncsi szemek elől. Ugyan akkor senki sem ismert olyan embert, aki tudná ki vagy kik laknak ott fent. Csupán az éjjelente fényes ablakokból gondolták, hogy biztosan lakik ott valaki. A legöregebbek ismerték csak azokat a mondákat, amik azon szerencsétlenekről szóltak, akik réges-régen vették a bátorságot és felmentek a hegyre. Azt suttogták, hogy sokan sosem tértek vissza, aki mégis szerencsésen előkerült, semmire sem emlékezett az utazásból.

Sokan Istentelen mágiára gyanakodtak, démonokra, ördögökre, szellemekre, gonosz lényekre, akik mind-mind az embereken akarnak élősködni. Mások meg csak legyintettek, hogy mesebeszéd, nem érdemes foglalkozni vele.

 

   Az éjszakában senki sem vette észre azt az árny alakot, aki az utcákon suhant el, nesztelenül, egyik sötét zugtól a másikig. Könnyedén mozgott a városban, falak és egyéb akadályok meg sem kottyantak neki. Amint elhagyta az utolsó házakat is és biztosan érzete, senki sem figyeli, lassított a tempóján. A gyanútlan szemlélődő számára csak egy sötét csuklyát viselő alak benyomását keltette volna. Mágiára érzékenyebb egyének ugyan akkor, már biztonságos távolságot tartottak volna tőle. Azonban a környéken egy teremtett lélek sem volt se ember, se állat. A fáradtság vagy bizonytalanság jele nélkül haladt a kastély felé egészen a várfalig. Még meg sem érkezett egészen, de a kapuk már nyíltak is előtte, beljebb invitálva a vándort.

Odabent a kastély mélyén egy „fiatal” férfi ült a könyvtár kandallója mellett és figyelte a tűz táncát. Mereven bámulta a tüzet, mozdulatlansága olybá tűnt, mintha nem is lélegezne, egy mesterien megmunkált márványszoborhoz volt hasonlatos. Göndör, fekete haja itt-ott néhány fehér hajszálat rejtve kecsesen omlott vállaira. Zöld szemei átható tekintettel fürkészték a világot, bárki, aki ezekbe a szemekbe nézett könnyedén megfeledkezett önmagáról. Teste törékenynek és karcsúnak tűnt. Ruházata elegáns szabású selyemből varrt ruhadarab volt, kifogástalan úriember látszatát keltette.

Az idősödő komornyik váratlanul nyitott be a szobába, ám L. meg sem rezdült, az élet leghalványabb jelét sem mutatta.

-          Uram! – szólalt meg a komornyik.

L. lassan felé fordult és kérdőn nézett az inasra.

      -     Bizonyos H. S. úr keresi önt. – folytatta – beengedhetem?

      -     Természetesen, kísérje elém azonnal.

L. lassan felkelt és az ablakhoz sétált, tekintete először a városra tévedt, majd egyre inkább a távoli messzeség szívta magába. Különös rezgéseket érzett a levegőben, nem tudta megmondani honnan erednek és kik okozzák, de abban biztos volt, hogyha hamarosan nem jön rá, akkor létezése egyik legfontosabb száláról marad le. Még öt perce sem volt, hogy az inas megzavarta nyugalmát. Öt perc számára semmit sem jelentett általában.

„Öt perc alatt még egy tisztességes gondolat sem fogalmazódik meg” – elmélkedett – „és most mégis úgy tűnik, mintha az egész örökkévalóság múlna el, amíg ide érnek.”

A csuklyás alak lépett be az ajtón, csuklyáját leemelve a tűz fényénél jól láthatóvá váltak vonásai.

A komornyik becsukta mögöttük az ajtót és távozott a dolgára. Tudta jól, hogy az úr dolgait jobb, ha nem is hallja. Minél kevesebbet tud, annál biztosabb az állása, amúgyis a komornyik etika egyik legfontosabb szabálya a diszkréció.

      -     Barátom, jöjjön beljebb. Ugye jó hírekkel tud szolgálni nekem? – köszöntötte L. a vándort.

      -     Igen. Megtaláltuk a fókuszpontot. – vágta rá H. S. határozottan.

      -     Remek, akkor minden a terveim szerint alakul. – csillantak fel L. szemei.

      -     Azért van némi probléma a helyzettel. A töltődés lassan eléri a kisülési pontot, de a négy kulcs még nincs a helyén. Holnap, legkésőbb holnap után meg kell történnie a szertartásnak, különben komoly bajok elé néz minden teremtett létező. A másik gond, hogy jelen állapotban már nem mehetünk a fókuszpont közelébe, ereje felfedne most minket is, különös képen ő előttük. És ezt úgy vélem mindenképpen el kell kerülnünk. Egyetért velem?

      -     Csak ennyi? Nincs más?

      -     Csak? De hát ezek elég okot adnak az aggodalomra vagy esetleg tévedek?

      -     Ezek jelentéktelen apróságok, amik nem fognak megakadályozni semmiben sem, nem akadályozhat meg benne semmi sem. Különben is, a kulcsok időben elő fognak kerülni és a helyükön lesznek, amikor szükség lesz rájuk. Ez az egész része a nagy tervnek. Innentől átveszem az egész program végrehajtását. Nincs már szükségem senki közreműködésére sem, szóljon mindenkinek, hogy köszönöm a részvételüket, mehetnek a dolgukra. Hűségüket és segítő készségüket nem felejtem, ahogyan az önét sem kedves barátom. – adta ki végső utasításait L.

      -     Ahogy akarja, indulok is. – biccentet egyet H. S. és már el is tűnt az ajtó mögött.

„Szóval kockáztatnak és az utolsó pillanatokra hagyják ezt a borzasztóan fontos dolgot. Hihetetlen személyiségük lehet, meg merik kockáztatni, hogy elszalasztják az alkalmat. Vajon a Teremtővel is packáznak vagy fogalmuk sincsen milyen következményei lehetnek a kudarcuknak. Akárhogy is van lenyűgözők lehetnek, minden képen látnom kell őket szertartás közben.” – morfondírozott tovább L. a távolba meredve.

 

   „De most muszáj harapnom valami igazán véreset.” – szakadt el az előbbi gondolat menettől és az ablaktól is.

A következő óra már az éjjeli város utcáin talált rá. Ruházata és modora miatt sugárzott róla nemesi származása és gazdagsága. Az egész várost úgy ismerte már, mint saját tenyerét, tudta hol vannak a szegényebb és lepusztultabb negyedek, ahol egy magányos gazdag emberre a halál leselkedett csak. Alig ért be egy nyomor negyedbe, máris egy fürkésző szempár vizsgálta a sötétségből. A szempár gazdája nesztelenül és észrevétlenül követte őt háztól házig, saroktól sarokig, alkalmas helyet és időt keresve a meglepetésszerű támadásra. Legalábbis ezt gondolta a szakadt rongyokba burkolózott csavargó, aki még csak nem is sejtette, hogy hamarosan a vadász lesz a vad és vadból lesz a vadász.

„Mi a fenét húzza az időt ez az alak, egyre éhesebb és türelmetlenebb vagyok. Hova menjek még, hogy legyen elég bátorsága rám támadni?” – bosszankodott L. magában – „Gyerünk most jó az alkalom, ennél a sikátornál nincs sötétebb az egész városban. Ráadásul kettőnkön kívül nincs senki sem a közelben.” – bíztatta óvatos gondolatokkal a támadót.

Mintegy varázsütésre a csavargónak is pont ezek a gondolatok jelentek meg a fejében és hirtelen a kellő bátorsága is megjött hozzá.

-          Pénzt vagy életet! – hadarta a csavargó L. hátának.

-          Én inkább a vérre szavazok, ha megengedi. – húzta mosolyra a száját L. és lassan megfordult, hogy szemtől szemben álljon a támadójával.

-          Ki maga, de inkább mi maga? – értetlenkedett, ahogyan L. szemeibe nézett és érezte, hogy akarata lassan feloszlik ennek a hihetetlenül fehér bőrű alaknak az erejében.

-          Ó, kérem, bocsássa meg nem a faragatlanságomat, nem mutatkoztam be önnek. L. vagyok, a hegyen álló kastélynak az ura. Most egy kis kölcsönt kérek magától jó ember, de ne aggódjon, nem fog fájni, sőt. – nézett bíztatóan és kedves arccal a férfira.

-          Természetesen, amit csak óhajt, rendelkezzék velem. – mondta érzéketlenül és üveges szemekkel a férfi miközben a semmibe révedt.

L. oda lépett és nyakon harapta a férfit, aki még csak meg sem rezdült, fájdalomnak nyoma sem volt az arcán. Annál inkább kéjes boldogságnak és önfeledt mámornak.

Ahogy így táplálkozott L., hirtelen két gyermek képe villant be a tudatába. Egy nagyobbacska leány és egy alig öt éves fiú képe, ahogyan néznek fel rá éhes és fájó szemmel. Ismét megérintették tudatát az áldozata emlék képei. Egy nagyon szegény családot látott, akik nyomorúságos körülmények között élték szűkös minden napjaikat. Megértette, a férfi csupán kényszerből vetemedett lopásra, hogy enni adhasson nekik.

Néhány perc után a férfi teste elernyedt és rongybábuként omlott L. vállaira. Még lélegzett, lassan ugyan, de ütemesen. Tudta jól, ha most tovább folytatja, akkor az a férfi életébe kerülne. E helyett az eszméletlen testet átkarolta és óvatosan, kényelmes pozícióban a földre fektette. Egy marék aranyat vett elő és a férfi zsebébe rejtette. Néhány kecses kézmozdulatot tett a levegőben, ismeretlen, fura hangzású szavakat mormolva.

-          Aludj csendben és nyugalomban reggelig. Addig is eltakarlak a gonosz és rosszalló tekintetek elől, hogy álmod békés legyen. – búcsúzott L. a férfitől.

Dolga végeztével tovább állt, hogy végleg eloltsa szomját egy újabb személy vérével. Nem kellett sokat kutatnia, pár házzal odébb vérfagyasztó sikoltást hallott egy közeli viskóból. Gyorsan az ablakánál termett és benézett rajta. Egy asszony látott, aki frissen vérző férje holtteste fölé hajolt és keservesen sírt, imádkozott Istenhez, hogy adja vissza férje életét, aki egész életében becsületes volt.

A háta mögött neszelést hallott, megfordult, hogy lássa mi is az. Egy férfi bújt elő a szemközti sikátorból, kezén frissen ontott vér csillogott. Éppen menekült és körbe nézett, hogy biztonságosan el tud-e futni. Bár tekintete többször is pásztázta azt az ablakot, ahol L. állt, éppen őt figyelve, ám mégsem vette észre a vámpírt. A sötétség gyermekének gyerekjáték volt belépni a gyilkos tudatába. Nem talált ott mást, csak erőszakot, káoszt és őrületet. Most már biztos volt benne, hogy szomját ismét csillapítani tudja hamarosan. Észrevétlenül követte a férfit néhány utcával odébb, amíg az meg nem állt, hogy kifújja magát és ismét felmérje a terepet.

Hirtelen mozdulattal neki rugaszkodott és jól láthatóan előlépett a sötétből.

-          Üdvözlöm, ha jók az értesüléseim, akkor ön éppen most oltott ki egy értékes életet. – szólt keményen és baljósan L.

-          Ki a franc maga? És mi köze van hozzá? – ijedt meg a gyilkos a váratlan társasága láttán.

-          Önnek csak a gyilkosok hóhéra vagyok. Mint már bizonyára sejti, hamarosan felelnie kell az iménti tettéért is.

-          Kinek képzeli magát, hogy fenyegessen? Maga sem lehet olyan erkölcsös, mint amilyennek sokan gondolnák a ruházata alapján. De tudja mit, szerintem azokkal a ruhákkal én sokkal jobban festenék mint maga. Azt hiszem előbb elveszem az életét, aztán meg a ruháit. – dörzsölte a markát a férfi.

-          Csak rajta, próbálja meg, alig várom. Felelnie pedig nem nekem kell majd, hanem a Teremtőnek. – csillant fel a szeme L.-nek.

A következő pillanatban a gyilkos kést rántott és L.-re vetette magát. Egy laza mozdulattal hárította a férfi támadását és a szemébe nézve megbabonázta.

Az ezt követő pillanatban L. már oltotta is szomját a férfi vérével. Nem törődve azzal a pillanattal, amikor a lélegzése elkezdett akadozni. A férfi szívének utolsó dobbanása előtt, ajkát elemelte a sebtől és megvárta, amíg kialszik az életlángja a gyilkosban.

A néma pillanatot csak egy távoli vihar halk morajlása törte meg. A vámpír szomja csillapodott egy időre, lehetőséget adva neki egyéb teendői elintézésre is. Lazán emelte fel az izmos hullát, sőt egy kecses mozdulattal a levegőben is termett. A város déli véghez repült, követte a folyó medrét, hogy súlyos terhétől megszabaduljon, amit aztán a víz takar majd el. Halk csobbanással érkezett a vízbe a még meleg test, majd némi lebegés után, néhány buborék kíséretében alámerült. L. elégedetten szemlélete a víztükör fodrozódását és hallgatta a távoli morajlást. Szerette a vihart, ha csak tehette minden percét kiélvezte, sosem tudott betelni vele pont úgy, mint a vér ízével sem. Lassan világosodni kezdett és igyekezett, nehogy a Nap első sugarai a kastély óvó falain kívül találják őt.

 

   Ez a nap L. számára lázas készülődésben telt. Úgy tervezte, hogy személyesen fogja végig nézni a Beteljesülés Ceremóniáját, közvetlen közelről. Az sem zavarta, hogy nagy eséllyel felfedezik valódi lényét aközben, mikor az Isteni erő ismét közvetlenül megnyilvánul a világban. A kastély alatt kiépített alagút rendszerben közlekedtek nappal, hogy olyankor is intézhessék az ügyes bajos dolgaikat, amiket nem bízhattak a szolgáikra sem. A nap folyamán rengeteg találkozón részt vett, sok parancsot és utasítást kiosztott, mindent személyesen felügyelt, így ideje még lélegzetvételre sem jutott.

Az ezt követő éjszaka még keményebb volt számára, nem akart már mást, csak egy ideig egyedül lenni és nyugalomban figyelni a fókuszpontot, ahogy egyre erősebben gyűjti össze és szivárogtatja át az Isteni fényt. Azt az erőt, amitől ő olyan messze érezte és gondolta magát.

Azonban mindig akadt valami, amiért másfelé kellett figyelnie. Eközben a Nap ismét felkelt és beragyogta a tájat, a városban is újra elindult az élet. Ahogyan teltek múltak az órák L.-ben egyre inkább gyökeret vert a kétség, hogy valóban jó ötlet-e személyesen, közelről megfigyelnie az eseményt.

Ahogy közeledett az este és az a bizonyos pillanat úgy apadt L. lelkesedése a korábbi ötlete iránt. Egyre inkább félt attól, hogy találkozik olyan személyekkel a Négyek közül, akik társai lehetnének és boldogan osztozhatnának egymás társaságán. Nem volt biztos magában abban a kérdésben, hogy megérdemli-e azt a boldogságot és milyen árat kellene fizetnie ezért, annak a bizonyos személynek. Végül is meggondolta magát és korábbi kijelentése ellenére mégsem indult el, hogy személyesen jelen legyen. Úgy érezte, nem lenne elég erős hozzá, hogy uralja saját magát és elméjét egy olyan pillanatban, amikor lehetősége lenne a boldogságra.

A Nap eközben lenyugodni készült, ő és még néhány testvére erre az alaklomra összegyűltek a tanácsteremben, ahol senki emberfia nem zavarhatta meg őket. Ráhangolódtak a fókuszpont környékére és figyeltek, várták az első kulcs megjelenését.

Távolról figyeltek, ám mégis nagyon közelről látták az eseményeket. Az első alak egy fekete csuklyát viselő nő volt az. L. szeme megakadt rajta, nem csak külső tulajdonságai, de lelke szépsége és kecsessége is egyből magával ragadta a vámpírt. Lelkébe tekintve elámult azon, hogy milyen tökéletes társa lehetne, egy ugyan olyan erős és hatalmas vámpírrá válhatna, mint amilyen ő maga.

Aztán érkezett egy férfi és egy nő, egyértelmű volt számára, hogy ők ketten egy pár. Igaz ugyan, hogy erejük és lelkük fénye elismerést váltott ki a vámpírokból, de tudták jól, hogy őket nem tudnák befolyásolni és maguk mellé állítani.

A negyedik kulcs férfi volt. L. be sem tudott telni vele, csak nézte-nézte lelke erejét és fényét. Elméjében a céltalan gonoszságnak nyoma sem volt, olyan benyomást keltett a vámpírban, mintha a belőle sugárzó fény sosem hunyhatna ki. Elképzelni sem tudta, hogy ez a férfi hogyan reagálna rá vagy szándékaira. Annak ellenére, hogy nem sok titok volt előtte a világban, ez a férfi számára is fejtörést okozott. Csodálattal bámulta oly messziről.

A boldogság utáni vágya ismét fellángolt és most már nagyon is bánta, hogy mint jó párszor létezése során, most sem volt elég bátorsága megtenni az utolsó lépéseket.

A többiek néha rá pillantottak és vágyakozó, mohó tekintetéből azt olvasták ki, hogy mennyire vágyik a Négyek hatalmára. Egy szemernyi kétségük sem volt a felől, hogy L. képes lenne megszerezni és saját hasznára fordítani ezt az erőt. Azonban senki sem sejthette vagy tudhatta az igazságot, hogy L. nem a hatalomra vágyik, sokkal inkább arra a boldogságra, amit az imént megismert személyekkel érhetne el.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.