Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A világok fura Ura

2010.11.29

   Leesett az első hó, mire Onyxnak eszébe jutott, hogy végre jut ideje ellátogatni a híres és hírhedt Doreni piacra. Ez a piac köztudottan a csempészek; mágusok és egyéb fura szerzetek kedvelt találkozóhelye is volt. A felszínen a hétköznapi áruk cseréltek gazdát, mint a gyümölcsök; fűszerek; bútorok és egyéb használati tárgyak. A felszín alatti járatokban azonban virágzott a tiltott szerek és különböző mágikus dolgok adás-vétele. Doren fiatal város volt, a jelenlegi király dédapja alapította és kezdte el építtetni. A birodalom új fővárosát akarta felépíteni, de idő előtt meghalt. Fia pedig nem folytatta az építkezéseket, megelégedett a régi fővárossal is. Hamar elnéptelenedett így az a pár ház, ami már elkészült. Azonban ennek a területnek volt egy kétségtelen előnye. A felszín alatt mélyen, már állt egy város. Építői régen elhagyták, sok évszázadokon keresztül üresen kongtak a folyosói. Addig, míg egy csata folyamán az uralkodó menekülése közben véletlenül nem bukkant rá egy folyosóra, amely a város szívébe vezetett. A folyosók embernek kicsik voltak, négykézláb tudtak csak haladni bennük. Ezért jelentős átalakításokat kellett végrehajtani, hogy elláthassa az új funkcióját.

A megtalálása óta eltelt évtizedek alatt az átalakítások befejeződtek és a felszíni városrész is teljesen kiépült. A két részt összekapcsolva jött létre Doren. A város felügyeletével a Birodalmi Mágus Tanács lett megbízva, azonban semmi értékeset sem találtak a föld alatt, így hamar kikerült a figyelem középpontjából. Ennek köszönhetően tudták átvenni a valódi hatalmat csempészek és szakadár mágusok, akik jól jövedelmező feketepiacot hoztak létre. A földalatti városban volt néhány figyelemre méltó mechanikus szerkezet, azonban az emberek nem értették a bennük rejlő lehetőségeket, ezért tudomást sem vettek róluk.

   Fagyott azon a napon, mikor Onyx a piac területére lépett, hó borította az egész tájat. Szerette ezt az időt, még a városok is többé- kevésbé elfogadhatóak voltak számára, a hó fogságában. A felszíni piacon is nyüzsgött az élet, de semmi érdekeset sem talált. Kereste a lejáratot az alsó szintekre, azok azonban nem voltak túlságosan kihangsúlyozva, így az egyszerű emberek simán elhaladtak mellette akkor is, ha éppen azokat keresték. A mágikus lényeknek és emberi mágusoknak azonban, nem okozott nagy gondot megtalálni. Őrök álltak minden egyes ajtónál és ha egy átlagember tévedt volna le véletlenül, azt visszafordították. Onyxon megakadt a szemük, nem bíztak benne, de tudták jól, hogy az idegen nem ember. Így jutott le akadálytalanul a földalatti városrészbe. Itt már kisebb volt a nyüzsgés, viszont a hely hangulata feledtette vele a tömeg okozta kellemetlenségeket. Melegebb volt, mint a felszínen, a fények visszafogott derengésbe borították a folyosókat és a termeket is. Ezen a napon rengeteg árus foglalat magának helyet, annyian voltak, hogy nem fértek be a termekbe mindannyian, még a folyosókon is aprócska árusítóhelyeket alakítottak ki azoknak, akik nem fértek el máshol. A farkas hosszan időzött egy árusnál. A pengéken látszott a mesteri megmunkálás, nem különben a markolatokon. Tekintetét ide-oda futatta, mígnem az egyiken megakadt a szeme.

-          Remek választás kedves vevőm! – szólalt meg az őt figyelő árus – Látom, vonzódik a pengékhez és minőségi árut keres.

-          Egyelőre csak nézelődök, de ez valóban figyelemre méltó penge. Mennyibe kerül?

-          Tíz arany.

Onyxnak leesett az álla, kicsit levegő után kapkodott.

-          Tíz arany az rengeteg, azért már majdnem egy rövid kardot kapok.

-          Na, de milyen kardot? Biztosan nem olyan hasznosat, mint ez a kis kés.

-          Miért? Milyen hasznos ez a kis kés? – nézett felhúzott szemöldökkel a férfi.

-          Látja, itt ezt a kis gombot a markolaton. Na, már most, ha megnyomja, a penge elején kinyílik az apró cső vége. Ezzel a kis csővel bármilyen mérget bele tud juttatni a friss sebbe.

-          Meg kell hagynom, ötletes.

-          Ugye mondtam, hogy megéri a tíz aranyat.

-          Megér az nyolcat nekem, de nem többet.

-          Egye fene, magánál jó helyen lesz, legyen kilenc és fél.

-          Nyolc és fél, ennél többet nem adok. – nézett az árus szemébe keményen Onyx.

-          Kilenc esetleg? – kérdezte érdeklődve; kedvesen az árus.

Onyx beleegyezett a kilenc aranyba, valójában tízért is megvette volna, ha nem sikerült volna alkudni, de ezt nem kötötte az árus orrára.

-          Keményen alkudott kedves vevőm, de ennél kevesebbért nem adhatom. A családomat is el kell tartanom valamiből.

-          Hol érdekel ez engem maga szerint? Úgy nézek ki, mint valami segélyező szervezet tagja? – kérdezte keményen a farkas.

-          Óóó, dehogy is. Természetesen nem.

Végül egy-egy biccentéssel elbúcsúztak és mindenki törődött tovább a saját dolgával. Ahogy haladt teremről teremre, a csempész felszerelések és tárgyak helyét, a mágikus dolgok kezdték átvenni. Az egyik pulton furcsa, szürkés színű port árultak. Meglepő volt, hogy semmilyen más áru sincsen kirakva, csak néhány adag ebből a porból.

-          Mit tud ez por? – kérdezte egy nevetséges köpenybe burkolózott férfi az árustól.

-          Ez bármit átváltoztat bármivé, amit előtte hangosan kimondtunk.

-          Erre befizetek. – vágott közbe Onyx.

-          Nem kell uram. Ingyen is ki lehet próbálni. – mosolygott az árus, mint a vadalma.

A farkas elnyúlt képpel bámult rá, az meg csak tovább vigyorgott. Végül felvett egy csipetnyi port és az asztalon lévő falécre mutatott. Az árus igenlően bólogatott, miközben képtelen volt letörölni a mosolyt az arcáról.

-          Rendben van, akkor vaskarika. – mondta, miközben a port rászórta a lécre.

Másodpercek alatt a faléc önmagába hajlott vissza és vaskarika lett belőle.

Most az árus képe nyúlt meg és Onyx vigyorgott, mint a vadalma.

-          Ezt nevezem hasznos portékának. Mennyibe kerül egy adag és az mire elég?

-          Egy adag, egy ilyen kis erszénynyit tesz ki, körülbelül ötször annyi, mint amit most használt el. Ötven arany az ára.

Onyx ledöbbent az ár és mennyiség arányán, majd a kezéhez nyúlt, mivel zsibbadni kezdett.

-          Van ezüst is a porban?

-          Van, igen. De többet nem árulhatok el az összetételéről. – így az árus.

-          Akkor nem kell. Minden jót! – mondta és elindult tovább.

-          Képzelje el, micsoda hatalomra tehet szert egy ilyennel. – kiáltotta az árus utána.

A férfi megfordult, széles vigyor ült az arcára és megszólalt.

-          Engem nem érdekel a hatalom.

Visszafordult és ment tovább.

Jó pár dolgon megakadt még a szeme, de mindegyik túlságosan drága volt a lehetőségeihez képest vagy alapos megfigyelést követően kiderült, hogy haszontalan számára.

   Az egyik utolsó folyosón sétált éppen, mikor az útjába egy öregasszony akadt. Szinte zsebkendőnyi területen árult néhány régi tárgyat. Többek között egy érdekes, ékszernek látszó valamit is. A dolog külső része ezüstösen fénylő anyagból készült, mint kiderült acélból. Kör alakú volt, de a széle hullámmintát utánzott, egyforma bemélyedések és kidomborodások váltakozása révén. A közepében pedig egy igen tetszetős méretű és kiváló tisztaságú áttetsző kristály. Onyx szeme egyből fent akadt a kristályon.

-          Adjon Isten asszonyom.

-          Magának is gyermekem. – köszönt vissza.

-          Ez a kis tárgy mennyibe kerül?

Gondolta, hogy valami iszonyatos ára lesz a kristálynak, ezért fel is készült arra, amit hallani fog, de erre az árra nem lehetett felkészülni.

-          Másfél arany az ára, kedveském.

-          Másfél? – döbbent le.

-          Annyi, ha mondom.

-          Miért?

-          Mert azt mondtam, azért. – nézett keményen, miközben a botját a földhöz ütötte.

Az anyóka nézése furcsa volt, szemeiben, mintha az egész világ tükröződött volna és cseppet sem tartott a farkastól.

-          Szép darab, megveszem. – mondta gyorsan Onyx – Ha másnak nem, jó lesz dísznek a falamra.

Kifizette az árát és örömmel vette kézbe legújabb szerzeményét.

-          Kedveském, tudod, hogy mit vettél meg? – érdeklődött az anyóka.

A hangjában mintha a kedvesség mellett izgatottság is lett volna, amit nem tudott Onyx hová rakni.

-          Egy fali díszt?

-          Nem. – váltott ismét komolyra az öregasszony.

-          Akkor fogalmam sincsen.

-          A világok kulcsát tartod a kezedben.

-          Aham. Az mire jó?

-          Logika… logika. – csak ennyit mondott az asszony.

-          A neve alapján, ezzel lehet utazni a világok között? – kérdezte meglepve Onyx.

-          Na, végre, csakhogy elővetted az eszed is fiam.

-          Hogyan?

-          Ha a kristály világít, csak suhints vele a levegőbe és kész is.

-          Ez csodás, mikor fog világítani?

-          Ha eljön az ideje. – mosolygott a nénike gonosz mosollyal.

-          Álljon csak meg a menet. Nem fogok bedőlni egy ilyen trükknek. Ha működik is, hogyan jutok haza?

-          Megvárod, míg a kristály feltöltődik és suhintás előtt annyit mondasz, hogy haza.

-          Hmmm, ez így túl egyszerű. Hol van benne a csapda?

-          Ugyan már, én nem lehetek nagylelkű csak úgy? – nevetett az öregasszony, miközben halványulni kezdett, végül eltűnt.

Onyx meglepve állt az öreg nénike hűlt helyénél, majd körbenézett, hogy mások mit láttak, de senkinek sem tűnt fel az iménti jelenet. Értetlenül nézte még pár percig a falat, majd zsebre tette legújabb szerzeményét és haza indult.

 

 

   Otthon aztán, a világok kulcsa mégis fali díszként végezte. Sikerült a nappali egy olyan pontjába kirakni, ahol a Nap sugarai időnként érték. A kristály pedig hihetetlenül szép fényjátékot hozott létre a szobában.

-          Ha át is verte a fejem, a mama, már ezért a látványért megérte az a másfél arany. – gondolkozott hangosan.

Napok teltek el, de a kristály nem akart világítani. Aztán egyik este, ahogyan a férfi vadászatból tért haza, a házához közeledve látta, amint az ablakokon zöldszínű fény sugárzik kifelé. Belépve észrevette, hogy a kristály világít. Meglepődött rajta, hogy nem csapták be, ám nem kapta le azonnal a falról. Inkább letakarta egy fekete kendővel és aludni ment. Másnap reggel a kristály ugyan úgy világított, mint előző nap.

Onyx végül nem bírt a kíváncsiságával, leemelte a kulcsot és hosszasan nézegette.

-          Jó lenne valami gyönyörű és embermentes helyre menni.

Amint kimondta ezeket a szavakat, a feje fölé emelte a kulcsot, majd merőlegesen a földre, végig suhintotta a levegőben. Első suhintásra furcsa érzés volt, olyannak hatott, mintha a kulcs hullámos széle valaminek enyhén nekifeszült volna. Mint mikor a kard a húsba mar és enyhe ellenállásba ütközik. A suhintás íve mentén azonban felnyílt a tér szövete, ami heves fényjelenséggel járt. A fény rövid időn belül elhalványult, a vágásnyi rés pedig széttárult, ovális formát vett fel. Egy világoskék nyílás lebegett a levegőben, melynek nem volt vastagsága. Oldalról nézve látni sem lehetett, hogy van ott valami. Kezét beledugta, az pedig eltűnt, de nem jelent meg a másik oldalon. Visszahúzta és minden rendben volt vele. A másik oldalról is megpróbálta, de akkor nem tűnt el a keze, a nyílás másik oldalán előbukkant.

A kíváncsiságtól vezérelve hirtelen belépett ebbe a kék kapuba. Nem tudta mire számítson, valami különös dolgot várt, amire igazán nem lehet felkészülni. De csak annyit tapasztalat, hogy egyből egy napsütötte, szikrázó tengerpartra lépett át.

   Megfordult, a kapu még mindig ugyan úgy ott állt. Megpróbálta kezét beledugni, de az megint csak nem tűnt el. Átment a másik oldalra, hogy onnan is kipróbálja, de a keze ismét átment a kapun és maradt abban a világban. Ebben a pillanatban, mintha kacagást hallott volna a fejében, tisztában volt, hogy nem saját gondolatát hallja.

-          Fene egye meg ezeket az egyirányú kapukat. – morogta hangosan.

A kapu szűkülni kezdett, majd teljesen el is tűnt. Onyx pedig ott állt a verőfényes tengerparton egymaga, kezében a világok kulcsával, ami jelenleg üres volt.

-          Kíváncsi leszek, hogy mennyi idő alatt töltődik fel. Ezt bezzeg nem kérdeztem meg. Hülye fejemet…

   Nem volt sok választása, itt kellett kivárnia, hogy a kristály ismét világítson. Szeretett utazni és új tájakat megismerni, ez a táj pedig teljesen ismeretlen volt neki. Tekintetét az óceán végtelenbe vesző tükre felé fordította és bámulta a horizontot. A kristálytiszta égbolton sem, de a vízen sem akadt semmi érdekes látnivaló. Így megfordult és a fákat kezdte nézegetni. Tűnődött rajta, hogy milyen fa lehet, hiszen ilyet sosem látott még előtte. Aztán eszébe jutott, hogy keleti utazóktól hallott már ilyen fákról, ők pálmafának nevezték. Az egyik fa levelén aztán különösen színes madárra lett figyelmes. Közelebb ment óvatosan, de az nem tartott a férfitól. Nézték egymást egy ideig, majd a madár hangos csivitelésbe kezdett és folytatta a tollászkodást. Végül Onyx elunta a semmittevést és a parton nekiindult az egyik iránynak. A sima homokban csak néhány kisebb állat nyoma látszott elvétve. Pár órás gyaloglás után aztán rátalált a saját csizmájának nyomaira. Rájött hát, hogy egész végig körbe ment, így legalább megtudta, egy szigeten van. Nagyon melege volt már eddigre, így nekivetkőzött, hogy megfürödjön a vízben.

Gyorsan vetette bele magát, nem gondolva az esetleges mérgező állatokra. De egyetlen ilyenbe sem akadt bele, köszönhetően annak, hogy gyorsan mélyült a víz. Búvárkodott is egy kicsit, látott érdekes halakat és felismerhetetlen, állatnak látszó élőlényeket. Néhány órát a vízben is eltöltött, de az éhség csak kihozta a partra, mivel halat puszta kézzel nem sikerült elejtenie. A sziget belseje felé vette az irányt, valami finom zsákmány reményében. Útközben talált néhány gyümölcsöt, párat eldobott, mivel szag alapján úgy érezte, hogy mérgezőek. De voltak köztük ehetőek is, mígnem egy kisebb fajta emlős állatott sikeresen le tudott vadászni. Tüzet rakott és megsütötte, a húst megízlelvén éhsége csillapodott, majd megszűnt. Vizet azonban nem talált, legalábbis ihatót nem. Az este közeledtével egyre sötétebb lett, mígnem lenyugodott a nap. A teljes sötétség beállta előtt azonban újra világosodni kezdett. Onyx csodálkozott, hogy itt nincsen éjszaka vagy mi történhet most. Aztán lassan felkelt egy másik nap, szemközt azzal, ami nemrég nyugodott le. A szomjúság erősen kínozta, mikor eszébe jutott, hogy meg kéne néznie a kristályt. Szerencséje volt, mert az már világított. Több sem kellett, kimondta hangosan, hogy haza és suhintott a levegőben. A kapu megnyílt, ő pedig átlépett rajta. Ott találta magát, ahonnan indult, a nappalija közepén. A kék kapu ismét bezárult, a kulcs pedig visszakerült a falra, ahol a helye volt. Napokon át nem töltődött fel újra. Eltelt egy hét, majd kettő, de a kulcs nem lett aktív ismét.

-          Még szerencse, hogy itthon töltődik ennyi ideig… Vagy csak egyszer használatos volt, de akkor legalább oda-vissza útra szólt.

A harmadik héten aztán a kristály ismét világítani kezdett, bizonyos lett, hogy nem csak egyszer használatos tárgy. Onyx éppen a testvéreinek dicsekedett, hogy micsoda tárgyhoz jutott hozzá, akik eleinte csak legyintettek rá, a történetét mesének vélték. De ő nem foglalkozott ezzel túlságosan, tudta jól, hogy ez nem mese.

-          Képzeljétek el, ezzel bárki elől el lehet menekülni.

-          A mesterünk elől biztosan nem. – szólalt meg két hang a háta mögött.

Mindannyian arra kapták tekintetüket, ahonnan a hang jött. Két vámpír állt a közelükben, akiket többé-kevésbé ismertek már. Kötözködős két vámpír volt, bár fizikailag és képességileg is elég gyenge alkatok. Nem jelentettek veszélyt egy falkányi farkas számára.

-          Dehogynem. – vágta rá Onyx.

-          Ugyan, dehogy. – erősködtek – A mesterünk előtt nincs olyan hely, ahol el lehet bújni a világon.

-          Ki mondta, hogy ezen a világon bújnék el előle? – vigyorgott a férfi gúnyosan.

A két vámpír megdöbbent és erre nem tudtak mit válaszolni.

-          Szóval jobb, ha a mesterük sem pattog nagyon, mert úgy el tudok tűnni a szeme elől, hogy azt sem tudja hova mentem. – folytatta Onyx a dicsekvést.

A két vámpír meghökkent, amint Onyx kimondta ezeket a szavakat és zavarukban lesütötték a tekintetüket.

-          Nem kell félni tőlünk ennyire, nem áll szándékunkban ártani nektek. – nyugttata Onyx a két férfit gúnyos hangnemben.

-          Tőletek nem is, de tőlem sem? – hangzott egy borzongató hang a férfi háta mögül.

Lassan fordult meg, de a látvány nagyon meglepte, nyelt egy nagyot, majd megszólalt.

-          Hát izé… Azt hiszem…

A farkas nem számított rá, hogy szemtől szemben találkozik Ő vele.

-          Istenem, segítség! – nyögte ki végül.

-          Ő nem fog beleavatkozni, ebben biztos lehetsz. – vigyorgott rosszat sejtetően a hosszú, fehér hajú férfi.

-          Igen, tudom, de azért megpróbáltam. – felelte Onyx.

-          Tetszik a humorod, hogy fog ez nekem hiányozni, ejej… -- vigyorgott tovább az alak.

Onyx ekkor kapcsolt, hogy a világok kulcsa még nála van és használatra készen is áll. Gyorsan elővette és annyit mondott, hogy:

-          El innen.

Ezután gyorsan suhintott egyet a levegőben és a kapu megnyílt.

-          Mit csinálsz? – lepődött meg a fehérhajú, szénfekete szemű férfi.

-          Meglépek maga elől. – vágott vissza a farkas és átlépett a kapun.

Az bezárult mögötte, míg a fekete szemű alak meglepett arcára az öröm és vidámság ült ki.

-          Kezdődjön hát a játék! – mondta, miközben kacagásban tört ki.

   A kapu egy őskori világba vitte el, meleg és párás volt a levegő. Mocsarak, tűzhányók pöfékeltek amerre csak a szem ellátott. Hüllőszerű lényeknek azonban nyoma sem volt, emberi lábnyomoknak viszont annál több.

Hangos dobogásra lett figyelmes, ami a háta mögül jött, beugrott gyorsan a mellette lévő bokorba. Az utolsó pillanatot fogta ki, hogy ne tapossa meg egy csapat patás állat. A csorda után ősemberek csapata loholt és dobálták kezdetleges szerszámaikat. Onyx maga sem tudta, hogy miért, de rátört a röhögés. Addig nem is tudta abba hagyni, míg észre nem vették. Az ősemberek nem tudtak mit kezdeni a furán öltözött idegennel, aki hozzájuk képest csupasz volt és fura dolgokkal takarta el a testét. Megpróbálták fenyegetni, de a farkas rájuk vicsorgott és morgott. Válaszképp hasonló grimaszt kapott, ami ember létükre, egész tűrhetően sikerült, ám cseppet sem ijesztően. Kardját elővette, biztos, ami biztos alapon. Néhány szerszám repült felé, de ezeket pár egyszerű mozdulattal kivédte. Nem számított rá, hogy a háta mögött is vannak emberek, akiknél történetesen kőbalta is volt. Az egyik ilyen kőbalta fejen vágta és ott helyben eszméletét vesztette.

Fejfájással ébredt, alig bírta fókuszálni tekintetét. Mire élesen látott, egy maszkos alak gyalogolt bele a látómezejébe. Őt fürkészte, vizsgálgatta egy szó nélkül. Csak pár perc szemezés után esett le a férfinak, hogy a maszk eléggé furcsa megjelenésű. Haját fehér szőrből készítették, homlokán két kisebb vörös színű szarv díszelgett, szemei körül szénnel kenték ki, míg arcára két oldalt néhány vörös és fekete csíkokat húztak. Onyxnak nem tetszett ez a nézés, túl értelmesnek találta ahhoz, hogy egy ősemberé legyen.

-          Te jó ég! Utánam jött, még ide is. – kapott volna a fejéhez, ha nem lett volna felkötözve egy rönkre.

A sámán úgy döntött, hogy leveszi a maszkot, ami csak tovább erősítette a férfi hitét, hogy megértette, amit mondott. Bizonyítva látta elméletét.

-          Ne! Inkább ne vegye le!

Hiába kiáltott, senki sem értette, így csak azt érte el, hogy a dárdák a torkának szegeződjenek. A sámán végül is elvette az arca elől a maszkot és egy fiatal férfi tekintete bontakozott ki. Fekete, bozontos haja volt, tengerkék szemekkel. Arcszőrzete is árulkodott róla, hogy borotvát még életében nem látott. Fiatalsága meglepte a farkast is, talán még öt évvel is fiatalabb volt, mint ő maga. A sámán elmosolyodott, kedves és csöppet sem félelmetes mosollyal. Intett egyet és motyogott is valamit, mire az egész törzs követte. Eltűntek Onyx szeme elől, ott maradt magára a tűző napon. Próbálkozott kiszabadulni, de hiába, a kötelek meg sem mozdultak.

-          Honnan a fenéből van ezeknek kötelük egyáltalán? – káromkodott.

-          Skkíík! – üvöltötte hirtelen egy repülő, madárszerű élőlény.

-          Fasza, most még ez is. Biztos húsevő.

Ahogy ez a lény egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, nyílván valóvá vált, hogy valójában olyan nagy, mint egy ember. Mielőtt landolt volna, égő botokkal felszerelt ősemberek tértek vissza, akinek sikerült elzavarniuk, hosszas ugrálás és csapkodás árán. A törzs sámánja is visszatért velük, majd látván, hogy Onyxnak semmi baja sem esett, eleresztett egy újabb kedves mosolyt. Itt kezdett egyre furcsább lenni ez a hely. Miért mosolyog ez így rá? Mit akarnak vele tenni? Hogyan szabaduljon el? A kulcs vajon fel van töltődve már? Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak fejében. Elég kényelmetlené vált lógni a levegőben, fészkelődött egy kicsit, minek következtében a kulcs kiesett a zsebéből. Az összes helybéli rácsapott volna, ha a kristály abban a pillanatban fel nem ragyog. Hirtelen ugrottak hátra mindannyian, nem értették, hogy mi ez. Botokkal akarták megpiszkálni, de a sámán leállította őket. Magyarázott valamit, amitől mindenki megijedt. Onyx megnyugodott, mikor látta, hogy a kulcsot nem fogják piszkálni, így ismét gondolataiba merült. Észre sem vette, mikor az ősemberek ismét eltűntek az egyik kunyhó mögött.

Kezdett nagyon elege lenni ebből a világból, amikor is feltűnt egy mókusszerű lény és elkezdte vizsgálgatni a rönkhöz kötött egyént. A köteleknél akadt meg a vizsgálódásban, majd hihetetlen módon, elkezdte elrágni azokat.

Tompa puffanással ért földet Onyx. Felpattant és a kulcsot is kezébe vette, de az ősemberek pont eddigre tértek vissza. Mikor meglátták, hogy fogjuk elszabadult, megpróbálták ismét elkapni. De amikor az a fénylő közepű tárgyat felemelte és suhintott egyet, majd valami fényes nyílt meg a levegőben, megálltak és furcsán néztek rá. Onyxnak sem kellett több, beugrott a kapuba, ami annak rendje és módja szerint bezárult mögötte.

-          Na, ez is megvan, lássuk a következő állomást. – mondta a sámán, miközben haja egyre rendezettebb és fehérebb lett.

Arcszőrzete teljesen eltűnt, megjelenése pedig egy elegáns úriemberét tükrözte.

 

 

   Mikor Onyx megérkezett a következő világba, először azt hitte, hogy haza érkezett. Egy erdőben találta magát, a fákat és egyéb növényeket ismerte mind. Gyaloglása közben találkozott néhány őzzel és vaddisznóval is. Egyre biztosabb volt benne, hogy otthon van. Még amikor meglátott egy várost, akkor is úgy gondolta, hamarosan a saját házában lesz. Beérve a városba azonban rá kellett döbbennie, hogy ez nem az ő világa. A kereszténységnek nyoma sem volt, így az inkvizíciónak sem. Ez a tény nem szomorította el különös képen, főleg azért nem, mert a helyiek a viking isteneket imádták. Menet közben látott pár fogadót. Néhány helyen ki volt írva, hogy embereknek bemenni tilos. Nem értette igazán a dolgot, akkor kiknek van fent tartva a hely. Meg is kérdezte az első útjába eső járókelőt.

-          Ó, oda mi emberek sosem megyünk be. Az a farkasoknak van fent tartva. Maga se menjen be, ha élni akar.

-          Farkasoknak? – csodálkozott Onyx.

-          Igen, igen. Maga hol él, hogy még nem hallott róluk? – csodálkozott a fiatal nő.

Valamit válaszolni akart volna, de ebben a pillanatban oldalra fordult egy késztetés miatt. A sarkon egy életerős, izmos férfi fordult be, néhány nála csenevészebb férfi és nő kíséretében. Egyből tudta, hogy fajtája béliekkel van dolga. Azok is megérezték őt, feléje fordultak. Pár lépéssel előtte megálltak, majd alaposan átvizsgálták az idegent. Egy hirtelen mozdulattal megindult a vezérük és Onyx elé térdelt.

-          Elismerem dominanciádat! – mondta jól hallhatóan és lesütötte a tekintetét.

Onyx lehajolt hozzá, megszaglászta a füle tövét, aztán a tarkóját és újra felegyenesedett.

-          Kelj fel, csak átutazóban vagyok. Nem áll szándékomban elvenni a helyedet.

A másik farkas kérdően felnézett, mire Onyx igenlően biccentett egyet. Erre felállt és az őket bámuló falusiak felé morgott. Az emberek ijedtükben szétszéledtek és siettek tovább a dolgukra. Ismerkedés gyanánt meghívták egy sörre a fogadóba és kíváncsiságuktól vezérelve megkérték, hogy beszéljen magáról. Elmondta nekik, hogyan jutott hozzá egy varázstárgyhoz, amivel világok között tud utazni. Előadta saját világa történetét is, amin a többi farkas nagyon meglepődött. Cserébe ők is elárulták, hogyan alakult a saját világuk történelme. Ebben a világban a vikingek hódításának semmi sem szabott határt. A kezdeti kalandozások után birodalmat építettek ki, ami jelenleg is virágzik. A kereszténység sosem lett több ebben a világban egy kicsi szektánál, majd hamar el is tűnt a süllyesztőben.

   Ez a tény mélyen megérintette a lelkét, egy világ, ahol nem kell rejtőznie fajának, ahol szabadon élhetnek. Komolyan fontolgatta, hogy örökre itt marad, aztán eszébe jutottak az otthonélő testvérei, barátai. Tudta jól, hogy az ő helye nem itt van, bármennyire is csábító egy lehetőség. Megmutatta a kulcsot is, ami még nem világított, ennek most felettébb örült. Kilépve a fogadóból a szállás került szóba. A járókelők jól hallották, hogy a most érkezett idegennek, aki dominánsabb a helyi falkavezérnél is, nincs még szállása. Nagy megtiszteltetésnek számított, ha egy farkast vendégül láthattak az emberek otthonukban. Egy egyedül álló férfi oda is lépett Onyxhoz. Alaposan végig mérte a barna, rövid hajú férfit, majd megállapította, hogy ember létére egészen elfogadható kisugárzása van. Megélhetését tekintve kereskedő volt, méghozzá elég tehetős, saját bevallása szerint. Elfogadta a meghívást.

-          György vagyok. – nyújtotta a kezét az ember.

Onyx is nyújtotta volna, de megakadt a mozdulata, mert eszébe jutott, hogy Xeroxxal is ugyan ezzel a névvel szokott illetni egy bizonyos személyt. Aztán elkergette magától a gondolatot, hogy ez biztosan csak véletlen egybeesés és elfogadta a kéznyújtást.

-          Olyan, mint Szent György? – kérdezte.

A férfi arca elkomorult, majd megszólalt.

-          Nem, nem egészen.

Az egész város el volt foglalva a másnapra tervezett ünnepséggel. Az isteneknek akartak bemutatni áldozatokat, kegyeik elnyerése céljából. A nemrég érkezett farkast felkérték, hogy legyen díszvendég ezen az eseményen, amit örömmel elfogadott. Körbevezették a városon, megmutattak neki néhány olyan helyet és tárgyi emléket, amit valószínűleg nem láthatott korábban. György egy percre sem távolodott el a farkasok mellől, ahányszor csak ránézett Onyx, folyton mosolygott. Furcsa mosoly volt ez, mintha a veséjébe látott volna. Az este beálltával mindenki a szállására tért.

Amint beléptek György házába, egyértelművé vált, hogy nem hazudott. Valóban nagyon gazadag volt és kellemes, visszafogott ízlésvilággal rendezte be a hatalmas házat.

-          Hogy tetszett Önnek a városunk? – érdeklődött a házigazda.

-          Nagyon. Legszívesebben itt maradnék örökre.

-          Annyira tetszik ez az élet?

-          Naná! – vágta rá Onyx.

-          És miért nem marad akkor?

-          Mert várnak rám otthon. Nem akarok eltűnni az életükből. Különben is, ha itt kéne élnem, akkor ide születek.

-          Látom, csak van sütnivaló a fejedben, helyes.

-          Ezt hogy érti? – háborodott fel Onyx és felállt az asztaltól, ahova az imént ült le.

-          Úgy értem, hogy előlem akarsz menekülni és mégis az én házamban szállsz meg éjjelre. Ez nem túl bölcs dolog. – kacagott György, miközben felvette valódi alakját.

Onyx szeme elkerekedett és tudta, ezt most nagyon megszívta. Úgy döntött, hogy inkább szó nélkül odébb áll. De a vendéglátója nem engedte, az illemre hivatkozott, hogy muszáj maradnia az éjjelre.

-          Engem sosem izgatott nagyon az illem. – vetette oda Onyx.

-          Engem viszont igen. – ellenkezett vele Ő – Ugye, nem akarsz megharagítani?

-          Eszembe sem jutna.

-          Na, azért.

-          De, azért nem volt szép dolog, hogy így becsapott engem. – ellenkezett Onyx még egy kicsit.

-          Mikor csaptalak én be? – lepődött meg György.

-          Másnak adta ki magát, mint aki.

-          Ugyan, ezt te sem gondolod komolyan… – nézett tettetett rosszallással – Hány figyelmeztető jelet is adtam neked?

Onyx behúzta a nyakát és inkább nem válaszolt a kérdésre, gondolta elég lesz, ha hallgatólagosan elfogadja a tényeket.

Amíg elfogyasztották a vacsorát és a kötelező esti teát, addigra későre járt. Nem csak vacsora közben, de utána is beszélgettek még egy kicsit. Alvás előtt Ő oda szólt Onyxnak, miközben gúnyosan vigyorgott

-          Szép álmokat!

-          Mire számíthatok? Felhőkre, angyalkákra?

Vendéglátója arca ismét elkomorult, majd megszólalt.

-          Nem csattognak szárnyak a hátamon. Ehhez mérten igazítsad a nyugodt álomra való esélyeidet.

Felkészült a legrosszabbra is, de egész éjjel nem történt semmi sem. Még csak nem is álmodott.

   Reggel aztán ébredés után magára kapta ruháit és lement az alsó szintre. Vendéglátóját sehol sem találta, ezért egyből az ajtóhoz lépett, szélesre tárta, majd kilépett. Amilyen gyorsan csak tudta, be is csukta maga mögött és örült, hogy kijutott. Kint már vártak rá a többiek, elkísérték az ünnepségek színhelyére. Más dolga nem volt, csupán részt venni rajtuk és végignéznie. Záróeseményként, mint mindig, most is megidézték Odint. Egy hatalmas, jól megtermett férfi jelent meg a levegőben, aki előtt mindenki meghajolt. A főpap rúnákból jósolt az isten jelenlétében. A jóslás közölte, hogy az ez évi díszvendéghez szól éppen. Mégpedig egy hamarosan bekövetkező utazás bontakozott ki az olvasatból. Onyx felnézett az istenre, az pedig vidáman rámosolygott és kacsintott egyet. Ebből a mosolyból tudta már, hogy valójában ki is játssza Odin szerepét. A nap végén aztán elővette a kulcsot, amiben a kristály már világított. Megnyitotta a kaput, de ekkor jutott eszébe, hogy nem mondta ki előtte a haza szót. Úgy döntött, hogy inkább marad, amíg újra nem tölt. Azonban a rúnák egy közeli utazást jósoltak, ezért a helyiek erősen javasolták, hogy vágjon neki. Nem maradt választása, belépett a nyílásba.

   A következő világ meglehetősen furcsára sikeredett, legalábbis erre gondolt Onyx, mikor körülnézett. Az első benyomása az volt, hogy a pokolba érkezett meg. Az ég narancsvörösben és piszkos szürkében játszott. A hőség majdnem elviselhetetlenül erős volt, tűzhányók öntötték magukból a lávát. A levegőben kénszag terjengett, valami megszokott élőlényre hasonlító lény pedig sehol sem volt. Órákon át barangolt, egyik dombot mászta meg a másik után, de életnek nyoma sem volt.

Aztán egyszer csak, amint befordult egy hamudűne mögé, földbegyökerezett a lába. Egy két lábon járó démon állt előtte, egymást szuggerálták. A démon bőre vastag volt és tűzvörös. Két hatalmas fekete szarv meredt előre a homlokából, több apró borította még a koponyáját is. Hatalmas karmai voltak, amikkel jól tudott szaggatni és kapaszkodni is. Mindezeket tetézte a két és fél méteres magassága. Patája és farka ugyan nem volt, de ezek igazán nem is hiányoztak az összképből.

Onyx kardot rántott és elkiáltotta magát.

-          Távozz gonosz démon, megvédem magam, minden áron.

A démon először csak nézte a furcsa, sosem látott szerzetet, majd az arca eltorzult. Szemei könnyel teltek meg és sírva fakadt. A farkas értetlenül állt az eset előtt, csapdát sejtett, de arra nem számított, hogy a lény el is szalad előle. Gondolta, hogy nem hagyja annyiban, mielőtt még több démont hoz ide, utána szaladt.

Néhány perces kergetőzés után a hamukupacok és a lávatavacskák között, rátaláltak még egy démonra. Feltűnően hasonlított az előbbire, azzal a kivétellel, hogy több mint két fejjel magasabb volt nála. A síró démon oda rohant és bömbölve átkarolta.

-          Anyu, anyu! Ez a csúnya valaki azt mondta, hogy gonosz démon vagyok. Nem is vagyok az!

-          Hogyan mondhatott ilyet az én kicsi fiamra? Hát van magának szíve, egy gyerekkel így bánni?

-          Ööö… -- nyögte ki Onyx.

-          Idejönnek maguk apró szerzetek és ledémonoznak minket, meg gonoszoznak. Gyilkolnak minket a fegyvereikkel. Pedig mi csak békére vágyunk.

-          De hát… Maguk úgy néznek ki, mint a démonok, akik ártani akarnak nekünk a saját világunkban.

-          Ez nem az a világ, ahonnan azok mennek magukhoz! Mi békés lények vagyunk! Semmi közünk sincsen más világokhoz. Nem szoktunk más világokba látogatni.

Onyx némán figyelte, ahogyan a gyerekét nyugtató anya lassan hazafelé veszi az irányt. Ott állt egy nagyobb nyílt terület közepén, kivont karddal, miközben értetlen fejet vágott. Sok volt neki ez így első nekifutásra. Aztán a zsebében zöldes derengés látszott, elővette a kulcsot és használni akarta. De vagy fél tucat újabb démon jelent meg ott, ahol korábban a másik kettő eltűnt.

-          Ott van! Kerítsük be! Vigyázzatok, mert veszélyes!

Több sem kellett neki ezeknél a szavaknál, futásnak eredt.

-          Állj meg te csirkefogó. Ne rohanj el, megsértetted a fiamat! Ezért meg kell büntetnünk.

-          Dehogy állok meg, hogy megkínozzatok. Nem ment el az eszem. – kiabálta futás közben Onyx.

-          Dehogy kínzunk meg. Akkor nem tudnád kitakarítani az istállókat. Állj meg végre, úgysem tudsz elbújni előlünk.

A farkas csak futott tovább, mígnem egy sziklaperemre ért, ott megcsúszott és a mélybe esett. Zuhanás közben eszébe jutott, hogy a kulcs az utolsó esélye a túlélésre. Kézbe vette és maga alatt suhintott egyet, szerencséje volt, hogy a kicsi nyílás is elnyelte és nem esett át rajta.

 

 

   Kemény volt a földet érés. Csillagokat látott, fájt mindene, de életben volt. Az idő sokkal hűvösebb volt, mint az előző világban, az ég kéken ragyogott, zöldellt a fű és a fák levele is. Csak feküdt egy ideig a földön, amíg el nem múlt a fájdalma. Nyugtatólag hatott rá ez a táj, mélyeket lélegzett a kristálytiszta levegőből. Ahogy ott feküdt, egy hatalmas fémből készült valami zúgott el a feje felett. Ijedtében felpattant és csak bámulta a gyorsan távolodó valamit, ami furcsa módon, repült.

-          Ez mi a franc volt? – szakadt ki belőle.

-          Egy személyszállító egység. – hallatszott a háta mögül.

Megpördült és szemtől szemben találta magát az anyag urával.

-          Jaj, megint maga? – csúszott ki a száján.

-          Bizony ám! – mosolygott – Nem szabadulsz tőlem egykönnyen.

Aztán Onyx figyelme a háttérben álló városra terelődött. Sosem látott még ilyen hatalmas, csillogó épületeket. Sok apró pont is nyüzsgött körülöttük, de nem lehetett ilyen távolságból kivenni, hogy mik azok.

-          Azok az előbbihez hasonló repülő egységek.

Hol a városra, hol az anyag urára kapta a tekintetét és nem értett semmit sem.

-          Ez a világ sokkal előrébb tart a tudományokban, mint a sajátod. Légy óvatos, veszélyekkel teli hely ez. – majd én kísérlek.

-          Miért?

-          Mit miért?

-          Miért kísér engem?

-          Mert ha meghalsz, akkor oda a játékom. Azt meg nem akarom. – válaszolta keményen.

-          Hm, most egyenes és nyílt volt velem. Ez jó. – felelte Onyx.

Választ nem kapott, csak egy semmitmondó tekintetet.

-          Milyen játékot játszik velem?

-          A reakcióidra vagyok kíváncsi, nekem is kell valami változatosság, valami izgalom. Az egyének reakcióját nekem is lehetetlen biztosra megmondanom, előre. Legalábbis néha. Ez olyan szórakoztató. – csalt gonosz mosolyt az arcára saját monológja.

Egy szót sem szólt a farkas, csak bambult bele a nagyvilágba.

-          Semmi válasz? Meglepődtél? Nem tudtad? – faggatta.

-          Tudni, tudtam, csak nem sejtettem.

A fehér hajú alak jót nevetett ezen. Majd erőt vett magán és határozott arcot vágott.

-          Valami komolyabbat vártál?

-          Nem, csak nem voltam biztos, hogy mire is gondoljak. – felelte Onyx.

-          Akkor gyerünk, nézzük meg azt a várost közelebbről is.

Ahogy ezt kimondta, haját Onyx arcába csapta, majd megfogta a vállát és a következő pillanatban a nyüzsgő városban voltak. Szélsebesen mozgó, fémből készült tárgyak suhantak el mellettük, mindegyikben legalább egy ember ült. A férfi csak bámulta az egészet és nem értett semmit sem. Rengeteg ember nyüzsgött mindenhol, alig lehetett elférni köztük. Sok is volt ez neki, két ház között egy keskeny rést látott, ahol nem volt senki, gyorsan be is állt oda.

   Figyelte, ahogy a sok ember unott fejjel, kifejezéstelen arccal megy a dolgára, mint egy hangyabolyban a hangyák. Hirtelen motoszkálást hallott a háta mögül, előkapta kardját és megfordult. Egy koszos, rendezetlen külsejű férfi bontakozott ki a földön heverő dobozok közül.

-          Maga hogy kerül ide? – támadt Onyxnak.

-          Nem tudom. – felelte.

-          Ez az én helyem, menjen innen. – mondta, miközben újra magára húzta a dobozokat.

Nekivágott hát a városnak, hogy találjon valami nyugalmas helyet. Sokan megbámulták az utcán, néhányan utána kiabáltak, hogy talán jelmezbálba készül. De nem törődött velük, csak ment előre.

-          Most mit csináljak? Hova menjek? – fordult a fehér hajú alakhoz.

-          Amit csak akarsz, szabad akarat.

-          Köszönöm, sokat segített.

-          Szívesen. – biccentett.

Végül is egy parkban kötött ki, leült egy padra és csak bámult maga elé.

-          Ez nem túl izgalmas elfoglaltság. – jegyezte meg György.

-          Nekem megteszi.

-          Mit csinálsz most?

-          Várom, hogy haza mehessek.

-          Ugyan már, csak van valami, ami érdekel.

-          Persze, hogy van, de inkább nem próbálom ki. Nincs kedvem ahhoz, hogy a játékszere legyek.

-          Ne vedd úgy a szívedre, én ilyen vagyok, voltam és leszek. Inkább élvezd, amíg lehet.

-          Nem. – válaszolta határozottan Onyx – Itt maradok, amíg nem töltődik fel a kulcs. Aztán haza megyek és elpusztítom ezt a vackot.

-          Azt nem lehet.

-          Mit nem lehet?

-          Elpusztítani, erről gondoskodtam. – vigyorgott Azazel.

-          Így jártam. – nyögte még be a farkas, majd némaságba burkolózott.

   Órákon át ültek ott a padon, lassan sötétedett már. Mikor egy furcsa ruhába öltözött alak jelent meg Onyx előtt.

-          Van hova haza mennie? – érdeklődött az alak.

-          Nincs.

Ahogy a farkas felnézett erre az alakra, az hirtelen meghátrált és a fegyveréhez kapott.

-          Most mit akar ez tőlem? – fordult Azazelhez Onyx.

-          Ő egy rendőr, a rendet tartja fent. Mondd azt neki, hogy valójában van és már mész is haza.

-          Nem mondom. – ellenkezett.

-          Maga kihez beszél? – érdeklődött lenyugodva a rendőr.

-          Nem látja, itt ül mellettem egy fehérhajú férfi, hozzá beszélek.

-          Nem lát engem. Senki sem lát most, csak te.

-          És ki az a férfi maga mellett?

-          Azazel, az anyag ura.

-          Van rendesebb neve is ennek az úrnak? – vigyorgott a rendőr, miközben egy apró fekete dobozért nyúlt.

-          Talán a Lucifer név ismerősebb.

-          Megint egy bolond, aki azt hiszi, hogy az ördöggel beszélget. Központ, itt a harminchetes járőr. A nyugati parkban egy újabb eset várja a dokikat.

Onyxnak sok volt ez az élmény, azt sem értette, hogy miért nézi őt bolondnak az, aki egy kis dobozba beszél. De nem szólalt meg, csendben ült és figyelt, egészen addig, míg egy fülsüketítő zajjal érkező kocsiból ki nem szállt két jól megtermett alak.

Rossz érzése támadt és egy óvatlan pillanatban futásnak eredt. A rendőr és a két alak utána eredt, de nekik túl gyors volt a tempó és lemaradtak. Lassan hajnal felé járt az idő, mikor az egyik utcába befordulva, furcsa szerkezetre lett figyelmes. Hatalmas színes táblák hirdették, hogy itt egy oktatóközpont működik. Ekkor merült fel benne a kérdés, hogy miért ért mindent, minden világban.

-          A játék része, hogy mindent értesz. – felelte a kísérője.

-          Aha. Világos.

-          Ez mi? – mutatott egy a falban lévő nyílásra.

-          Tedd oda a szemed és meglátod.

Onyx oda hajolt, majd vakítóan éles fény világított a szemébe. Néhány másodpercig azt sem tudta hol van, és mi történik vele, majd a gép automatikusan lekapcsolt.

-          Mi volt ez? – fogta a fejét.

-          Ez egy tanulóautomata.

-          Az mire jó? – kérdezte.

De a válasz hirtelen ott volt a fejében.

-          Na, mit tanultál? – érdeklődött Azazel.

-          Az optikai rendszerek karbantartását és kiépítését.

Nagyon meglepte saját válasza, főleg azért, mert nem tudta, hogyan is érti mindezt.

Ekkor újra megjelent egy olyan szirénázó szállító eszköz, amiből hárman szálltak ki. Elkapták hátulról Onyxot és egy fura szúró eszközzel valamit belényomtak. Fáradtság tört a férfira, majd eszméletét vesztette.

   Egy fehér szobában találta magát, a falak furcsán puhák voltak. Minden tárgya nála volt, azokat még nem vették el. Ahogy nézte a nagy fehérséget, egy kis résre lett figyelmes a falon. Az otthon vett késével kifeszítette a kis konzolt a falból. A képernyő helyén most optikai szálak futottak egyik csatlakozótól a másikig. Lassú lélegzésre lett figyelmes közvetlenül a füle mellett. Az anyag ura volt az. Kíváncsian szemlélte az eseményeket.

-          Kéne egy kis segítség. Egy fogóra lenne szükségem, hogy átrakjak egy szálat. Azzal ki tudnám nyitni az ajtót. – fordult felé Onyx.

-          Nem segíthetek, egyrészt, mert tilos. Másrészt pedig mindened megvan, ami csak kell a szabaduláshoz.

A farkas elsőre nem értette a dolgot, aztán végig tapogatta ruházatát, de semmi olyan tárgyat sem talált, ami korábban már ne lett volna vele. Aztán egy vékony, fehér hajszálat fedezett fel a ruháján. Alaposan megnézte és felfedezte, hogy sokkal inkább hasonlít egy optikai szálra, mint hajszálra. Próba szerencse alapon berakta a szükséges helyre.

Hirtelen megrázta az áram, hátra esett, de az ajtó kinyílt. Minden tudását, amit a gépből szerzett, most elvesztett. Egy cseppet sem bánta, amúgy sem tetszett neki a dolog. Felpattant és gyorsan kilépett az ajtón. Az őrök észrevették és üldözni kezdték. Ajtók előtt rohant el, amikre kórterem felirat volt kirakva. Néhány perces kergetőzés után végül zsákutcába futott, megpróbált visszafordulni, de az orvosok és ápolók elzárták a vissza utat.

-          Kérem, nyugodjon meg! Nem akarjuk bántani.

-          Azt kötve hiszem. – felelte Onyx.

-          Ugyan, itt jó helyen lesz. Kap egy kis nyugtatót, attól majd helyre jön. Gondoljon csak bele, hova menne innen amúgyis?

-          Haza. – felelte a farkas.

Előkapta zsebéből a kulcsot és suhintott vele a levegőben. Szerencséjére a kapu megnyílt, ő pedig gond nélkül beleugrott. Az orvosok lassan mertek a csak odalépni ehhez a fénylő valamihez, ami pont be is zárult az orruk előtt. Betegüknek pedig hűlt helye volt.

   Saját háza előtt lépett a világába. Amint felismerte a helyet, nagyon megörült. Azonnal be is lépett és bezárkózott, úgy érezte, eleget utazgatott egy darabig. A kulcsot felrakta a falra, ahol már korábban kijelölte a helyét. Gondolkozott rajta, hogy nem tartja meg, bedobja a közeli tóba vagy elviszi a tengerhez és oda dobja bele egy hajóról. De nem most, előbb kialussza magát, saját vackában. Nem láthatta, ahogyan Azazel figyel még őt, majd figyelmét valami más kezdi lekötni…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.