Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A végső felismerés

2011.01.30

   Johann nem értette, hogy mi történik vele, mindenhol csak fehér fény sugárzott. Ugyan szemei ezt a sok fényt sosem bírták volna, azonban már nem voltak szemei, amik fájhattak volna. Eszébe jutott Mendel könyve, a keresztény papok tanítása és a sok másik könyv, melyet hosszú élete folyamán olvasott Istenről és a túlvilágról. Amint ezek felderengtek benne, a fájdalma elmúlt. Többé nem érezte úgy, hogy a bánat magába folytja. Remény támadt benne egy új élet lehetősége után. Egy olyan új élet után, amikor azt teszi, amit csak akar. Maga dönt a sorsáról és nem hagyja többé elvakítani magát mások üres ígéretei által. Eszébe jutott, hogy mennyire magával ragadta az érzés, mikor felajánlották neki a Genezist. Megrészegült a hatalomtól és végtelen élet ígéretétől is. Mindennél jobban akarta ezt a lehetőséget, amit hamarosan meg is kapott. Azonban rájött, hogy sok hátránya is van ennek az életnek, amiket természetesen senki sem közölt vele előtte. Düh kezdett forrongani benne, amiért úgy érezte, átverték, már a kezdet kezdetén. Aztán eszébe jutott a sok csalódás is, amik csak fokozták dühét. Életének azon részéhez ért, amikor megismerkedett két szerelmével. Öröm támadt benne, hogy élethűen láthatja őket ismét, boldogságban.

A képek sebesen peregtek előtte egészen addig a bálig, amíg a feje tetejére nem álltak a dolgok. Ott aztán minden belassult, hogy tisztán kivehető legyen a legapróbb mozdulat is. Johann ekkor kegyetlenül szenvedett, nem a fájdalomtól, hanem a dühből született gyűlölettől. Nem bírta elviselni a szégyenérzetet, amit azért érzett, mert hagyta magát becsapni. Tovább fokozta egyre tomboló gyűlöletét, hogy látta, amint Lilith és Claude egymást ölelik és úgy néznek össze, mintha senki más nem létezne rajtuk kívül.

Minden mást elfelejtett ami az eszében volt. Nem számított sem a sok olvasott könyv, sem a megszerzett tudás, sem a körülötte ragyogó fény. Csak a gyűlölete számított, hogy becsapták és kihasználták őt. Kalimpált a levegőben, rúgott, ütött, ahogy csak bírt. Azonban nem volt semmi sem amit eltalálhatott volna, így próbálkozása meglehetősen szánalmasra sikeredett. A sok indulat végül kitört belőle és fájdalmasan felüvöltött. Az üvöltést néma csend követte, szinte kísérteties csend honolt a fényben. A gyűlölet kissé alább hagyott, de csak annyira, hogy ne okozzon neki kíméletlen fájdalmat.

Maga sem tudta, hogy mennyi ideje lebeg már ott abban a fényes semmiben, magára hagyva a gondolataival. Aztán az egyik pillanatban azon vette észre magát, hogy egy hatalmas mező szélén áll. Tüzesen sütött le a nyári nap odafentről, ereje azonban mégsem hagyta el. Rosszullét sem kerülgette, ellentétben azzal, amit hosszú élete folyamán megszokott, ha napfény érte bőrét. Végül elindult az egyik irányba, amerre hirtelen jött gondolata vitte.

   Élvezte a sétát a bőrét melengető napfényben és a távoli havas hegyek látványát is. Jó ideje sétált már, mire a távolban egy város kezdett kibontakozni. Öröm fogta el és megszaporázta lépteit. Hamar oda is ért és nem csalódott, valóban egy nagyvárosba ért. Amerre csak nézett magas házak és utcák sokasága fogadta. A házakban emberek laktak, ahogy az utcán is sokan sétáltak. Ki egyedül, de vidáman, gondok nyoma nélkül, ki pedig a kedvesével. Johannt minden egyes pár látványa keserűséggel töltötte el, hiszen az ő félresikerült életére emlékeztették. Gyűlölete is új lángra kapott egykori szerelmei iránt, amivel együtt járt szégyenérzete is. Az emberek mosolyogva köszöntek egymásnak és Johannak is. Bár arcáról sütött a gyűlölet, mégsem féltek tőle. Senkiben sem fordult meg a gondolat, hogy tartani kéne tőle. Ezt Johann felettébb furcsának találta, de nem nagyon zavarta. Amint rájött erre a felismerésre, öröm töltötte el, örült, hogy nem félnek tőle és maguk közé fogadják. Gyűlölete heve mérséklődött, de csak annyira, hogy helyet adjon a hiúság keserű örömének. Amiért őt a fényben befogadták, ellentétben Claude-dal és Lilithhel, akinek ez nem adatott meg. Határozottan tetszett neki a dolog, hogy elért olyasmit, aminek a közelébe sem értek ők ketten.

Az egyik ház aztán kifejezetten megtetszett neki, gondolta megnézi a lakóit. Járkált fel és le az épületben, köszönt a szembejövőknek, akik boldogan üdvözölték őt, úgy, mintha csak egy régen nem látott kedves ismerősük lenne.

Ahogyan elhaladt az egyik lakás ajtaja előtt, valami furcsa, melegséget árasztó erő megállásra késztette. Nem értette mi ez, de határozottan érezte, hogy ez a melegség felolvasztja szívét és fakítja a gyűlöletet és hiúságot is. Mivel az ajtón nem volt zár, benyitott. Egy szépen berendezett lakást talált, ahol egy fiatal pár lakott. Ekkor ismerte csak fel, hogy valójában idős embereket sehol sem látott még itt. A háziak vidáman fogadták, mint egy jó barátot, hellyel kínálták és megvendégelték. Eleinte arra gyanakodott, hogy ők érzik vámpír mivoltát és biztosan ezért ilyen kedvesek vele. Amint arra gondolt, hogy mi is ő valójában, ismét fellángolt a gyűlölete elmúlt élete iránt, de legfőképpen a számára oly sokat jelentő személyek iránt. Akikben, azt hitte évszázadokon keresztül, hogy feltétel nélkül megbízhat.

Ekkor a hálószobából egy nyolc évesnek látszó gyerek lépett elő.

-          Szia, Johann! – üdvözölte a vámpírt.

-          Szia! – bökte ki a vámpír nem kis meglepetéssel.

Ismét felismerés támadt lelkében, gyerekeket sem látott eddig ezen a helyen. Ráadásul ez a kisgyerek, ahelyett, hogy sírni kezdene jelenlététől, egyből le is tegezi. A fiú arcán határtalan jókedvű mosoly jelent meg.

-          Ne érezd magad rosszul nálunk Johann. Tudjuk ki vagy és mi voltál. Látjuk a szenvedésed is és nem tetszik nekünk. Nem azért vagyunk kedvesek veled, amiért gondolod.

Johann szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől. Végül az ott lakó nő szólalt meg.

-          Itt jó helyen vagy. Bízz bennünk kérlek.

Amint befejezte a mondatot megfogta a vámpír kezét. Majd a férfi is megszólalt.

-          Így van. Anne-nek igaza van. Itt jó helyen vagy.

Ezután ő is megfogta a vámpír másik kezét, akinek hirtelen ismerős képek kúsztak a lelkébe. Felrémlett neki két társa, akik ugyanígy viselkedtek egykor vele. Ismét hatalmába kerítette a gyűlölet és fájdalom, de csak addig, míg a fiú hozzá nem ért. Az érintésétől minden gyűlölet és fájdalom köddé vált, mintha soha sem lettek volna benne ezek az érzések. Hatalmas megnyugvás költözött lelkébe, nagyon élvezte ezt az érzést és azt, hogy többé nem gyűlöli egykori társait.

Meglepve nézett a fiúra, hogy ilyenre képes.

-          Ő Alan, velünk lakik most. – szólt Anne.

-          Aranyos fiú és milyen megnyugtató az érintése. – csodálkozott Johann.

A fiatal pár csak kedvesen mosolygott a vámpír meglepettségén.

-          Tulajdonképpen, nem értem, hogy mit keresek én itt és mi ez a hely. – szólalt meg őszintén Johann.

-          Nem számít jelenleg, hogy mi ez a hely. – válaszolt vidáman Alan, miközben elengedte Johannt – Az viszont már igen, hogy miért vagy itt.

-          Miért vagyok itt?

Amint a fiú nem érintette többé a vámpírt, gyűlölete ismét elkezdett visszatérni.

-          Miért jön vissza a gyűlölet? Miért nem marad bennem az a jó érzés? – esett majdnem kétségbe Johann.

-          Mert még nem győzted le a gyűlöletet. Még nem néztél szembe vele. – kontrázott Alan.

-          Mégis, mit tudsz te rólam? Mi közöd van az érzéseimhez? – nézett megvetően a fiúra a vámpír.

-          Mindent tudok rólad és nekem van a legtöbb közöm az érzéseidhez és hozzád is. – felelte Alan jókedvűen.

-          Nem igaz, ne kotorássz bennem, legyél bárki. – dobta oda büszkén Johann.

Ezzel elindult kifelé a lakásból. Éppen elérte az ajtót, mikor Anne érintette meg hátulról. Ledöbbent, hogy ember ilyet merészel vele tenni, hátra sandított. Pont olyan nézéssel, amilyennel mindig is a frászt tudta hozta bárkire. De Anne nem félt tőle sőt, kedvesen mosolygott továbbra is.

-          Johann kérlek, maradj itt velünk.

-          Minek, hogy kielemezzetek és gúnyt űzhessetek belőlem?

-          De mi nem…

-          Elég, ne kényszeríts rám olyat, amit nem akarok. Számon kérni meg végképp ne merészelj. Nem tartozom neked elszámolni az időmmel sem és senki másnak sem.

-          De lassan itt az éjszaka, biztosan rossz egyedül a sötétben odakint.

-          Elfelejted, hogy az éjszaka gyermeke vagyok. Én a sötétben vagyok otthon, egyedül.

-          Hagyd csak Anne. – szólalt meg Alan – Még nem áll készen, hogy szembenézzen önmagával.

-          De olyan fontos ő nekem. – kontrázott Anne.

-          Tudom, de még adj neki egy kis időt. – hűtötte le a fiú.

Johann végre megkönnyebbült, hogy most már nem fogják zaklatni és mehet, amerre lát. Kilépett az ajtón, ám mielőtt becsukhatta volna azt, a fiú még utána szólt.

-          A szomszéd lakásban senki sem lakik. A tied, csak rád vár. Ha majd úgy döntesz, hogy kell egy hely, ahol otthon akarod érezni magad.

Ahogy befejezte a mondatot, bement a hálószobába. Johannt furcsa keserűség fogta el, de a büszkesége nem hagyta annyiban és tovább űzte.

 

 

 

   Egész éjjel az utcákat rótta, de nem támadt kedve vadászni. Hiába futott bele emberekbe, hiába lépett eléjük a sötétből. Ők nem ijedtek meg és boldogan köszöntek a vámpírnak. Furcsán érezte magát, sosem volt éhes és sosem űzte a vágy vér után. A megszokott dolgai üresnek tűntek, ezért egy idő után fel is hagyott velük. Egyedül az érzelmei kísértették, de azok kitartóan és kegyetlenül. Hullámzott kedélye, hol önmagát sajnálta, hol gyűlölte magát, majd az egykori szerelmeit, hol pedig szégyellte magát és viselkedését. Aztán kevélység tört rá, majd büszkeség és megint kezdődött az egész elölről. Napoknak, talán heteknek tűnő ideig ballagott a város utcáin és kínozta magát, meg a látvány is. Mások felhőtlen boldogsága is haragot gyújtott szívében.

Épen egy sötét utca mellett haladt el az egyik éjjel, amikor váratlanul egy régóta nem hallott, ám ismerős hang szólt hozzá.

-          Pecca fortiter Johann!

Johann azon nyomban megpördült és a sötétségbe bámult. Egy férfi alakja bontakozott ki előtte. Arcán vigyor ült és csillogó szemekkel tekintett az imént megszólítottra.

-          Mendel! – kiáltott fel a vámpír – Hogyan? Miért?

-          Ugyan már, ne légy így meglepve. Olvastad a könyvem, akkor meg tudod, hogy miről szól ez az egész.

-          Olvastam persze. Nem olyan régen. És megfogott.

-          Tudom, ott voltam veled végig, amikor a könyvem a kezedben volt. – felelte büszkén a másik vámpír.

-          De, én nem éreztelek téged, a szellemedet. – nézett gyanakvóan Johann.

-          Még szép. Az lett volna érdekes, ha éreztél volna. – kacagott fel Mendel.

-          Persze, hiszen idősebb vagy nálam. Majdnem elfelejtettem.

-          Nem. Ennek semmi köze a vámpírképességekhez. – mosolygott továbbra is Mendel.

-          Nem értem ezt az egészet. – fakadt ki végre Johann a vámpírnak, akiről úgy vélte, végre valaki megérti őt.

-          Majd megérted. De ehhez hagynod kell, hogy fogják a kezedet.

-          De én tudom mi a jó nekem. – csattant fel Johann.

-          Ne félj, nem veszik ki a kezedből az irányítást. Csak ott lesznek melletted, hogy ha kell, rájuk támaszkodhass.

-          De ha félre vezetnek?

-          Ugyan már Johann! Lehet ennél rosszabb, mint amiben most vagy?

Mendel olyan megértően és őszintén nézett, ahogyan Johann vámpírtól még nem látta, ahogy még ő maga sem nézett sohasem.

-          Nem nagyon tudok ennél rosszabbat elképzelni. – válaszolta szomorúsággal telve Johann.

-          Na, ugye. Szóval adsz nekik esélyt, hogy támogassanak?

-          Adok, de nem tudom, hogyan kell. – egyezett bele pár perces néma töprengés után.

-          Csak menj haza és meglátod, maguktól elindulnak a dolgok.

-          De nekem nincs hova haza menn… em. – akadt el a szava.

-          És látod, máris elkezdődött. Csak hagyjad, hogy történjenek a dolgok.

Mire Johann felnézett a földről Mendelnek már nyoma sem volt. Eltűnt, mint a kámfor. Johann elmosolyodott és megfordult. Körbenézett, de nem volt ismerős a hely, ahol állt.

-          Haza akarok menni. – mondta ki hangosan.

   A következő pillanatban pedig ott volt lelkében a pontos útvonal, ami visszavezette őt a lakásba, ahol Alan, Anne és Mark várta őt. Még aznap éjjel visszaért a lakásba, amit elvileg neki tartottak fent.

-          Ezen az ajtón sincsen zár. Hát hol van itt a magánélet nyugalma és a vagyon védelme? – gondolkozott hangosan a vámpír.

-          Itt mindenki tiszteletben tartja a másik magánéletét és sosem esik kísértésbe. A vagyonnak, meg nincs értelme ezen a helyen. Bármi, ami az eszedbe jut és kéred, megkapod. Azonnal. – felelte Mark a háta mögül.

-          Mark!

-          Johann?

-          Mark.

-          Johann.

-          Tetszik a humorod Mark. – mosolyodott el Johann.

-          Örülök. – mondta boldogsággal telve a férfi – Anne is örülni fog neked, hogy végre haza értél. De Alan lesz a legboldogabb.

-          Ennyire vártatok rám? – nézett megdöbbenve Johann.

-          Ennél sokkal jobban. De majd megérted, most az a fontos, hogy elkezd otthon érezni magad.

E szavak kíséretében kinyitotta Johannak az ajtót és a szeme elé tárult a lakása. Körbenézett és el sem hitte, hogy ilyen hatalmas hely rejtőzik az ajtó mögött. Az ízlésének tökéletesen megfelelt sőt, az utolsó részletig passzolt minden. Hetekbe telt, mire elkezdte igazán azt érezni, hogy otthon van. A gyűlölet sem fojtogatta már annyira és olyan sokszor. Időközben hol ő volt vendég a szomszédban, hol a szomszédok voltak vendégek nála.

   Az egyik ilyen vendégség alkalmával éppen a nappalija ablakán nézett ki, mikor Alan mögéje lépett.

-          Mi bánt Johann? – kérdezte őszintén, kicsit aggódva.

-          Nem tudom, hogyan szabaduljak meg a gyűlölettől, ami engem kínoz.

-          Miért akarsz megszabadulni tőle? – váltott kíváncsiba a fiú.

-          Mert kellemetlen érzés. Sokkal jobb, mikor a közelemben vagy és olyankor minden olyan kellemes.

-          Ennyi bánt?

-          Nem. Félek tőle, hogy én nem tudok olyan érzést érezni, ami tőled sugárzik át.

Alan kíváncsian döntötte félre a fejét, ahogy Johannt nézte, majd egy hirtelen felkiáltással megijesztette a vámpírt is.

-          Butaság!

-          Jaj, Alan. A frászt hoztad rám.

-          Az a jó. Gyűlölsz érte?

-          Nem. – nézett furcsán Johann.

-          Dühös vagy rám ezért? – faggatta tovább Alan.

-          Dehogy is.

-          Akkor miért gondolod, hogy a gyűlölet az elemed? Tudsz szeretni engem?

Johann nem értette, hogy mi ez az egész, talán valami furcsa játék vagy teszt. Markra és Annere nézett, akik bíztatták őt, hogy válaszoljon a feltett kérdésre.

-          Bár furcsának tartom és nem értem miért, de igen. Már most szeretlek és fontos vagy nekem Alan.

A fiú örömében tapsolni kezdett és fel alá rohangált a lakásban, teljesen magánkívül volt az örömtől. A futkosása nem ért véget, még a folyosóra is kirohant és ott is folytatta. Mark és Anne is boldogságtól sugárzó arccal léptek Johannhoz.

-          Nagy örömet szereztél neki és nekünk is Johann. Büszkék vagyunk rád!

A vámpír földi élete során már régen gyanakodott volna, ha ilyet mondtak volna neki. Nem hitte volna el, hogy őszinték vele. De ez most más volt, olyannyira, hogy érezte, ahogyan a szeretet körül öleli őt is. Örömmel és békés büszkeséggel töltötte el, hogy őszinte volt valakivel. Néhány könnycsepp gördült végig az arcán. Örömkönnyek, amik kristálytiszták voltak, nem vérből valóak. Hamar letörölte őket az arcáról, majd a párhoz fordult.

-          Ennyire fontos volt neki, hogy szeressem és őszinte legyek vele.

-          Természetesen. Neked nem lenne az?

-          De, igen.

Ekkor megértette Johann, hogy miért is fontos az őszinteség, miért jobb őszintének lenni, akkor is, ha esetleg mások nem viszonozzák. Akkor is, ha nem mutatják ki, hogy nekik is jól esett.

-          Hol van Alan? Nem lesz baja?

-          Nyugalom, nem eshet baja. Csak még örömködik. – magyarázta meg Mark.

-          Sokszor csinálja ezt? – nevetett Johann tiszta szívből.

-          Mindig, amikor egy szerette végre hazaér. – felelte Anne – Erről jut eszembe, hoztam süteményt is, csak az íze kedvéért.

-          Ez nagyon kedves tőled. De én nem eszek… süteményt. – hozta fel Johann a megszokott kifogást.

-          Ugyan már, itt már nem vagy vámpír. Amúgy meg, szerinted, mi szoktunk itt enni az életben maradásért?

Johann a fejéhez kapott, majd elindult, hogy terítéket hozzon négy személyre. A sütemény ízletes volt, örömmel fogyasztották, mind a négyen.

Johann kinézett az ablakon és látta, amint a délutáni nap lenyugváshoz készülődik. Kicsit eltűnődött, majd a vendégeihez fordult.

-          Kár, hogy most éjjel jön. Olyan szívesen élvezném még a melengető napsütést.

-          Akarod, hogy ne legyen éjjel többet? – nézett rá örömmel Alan.

-          Az nagyon jó lenne, ha egy ideig nem lenne éjszaka.

-          Akkor úgy lesz.

Amint Alan kimondta ezeket a szavakat, a nap megfordult égi útján és visszatért a déli pozíciójába.

-          Ezt hogyan csináltad? – nézett hatalmasra tágult szemekkel Johann.

-          Gyerekjáték. – vigyorgott pajkosan a fiú – Különben is, csak miattad voltak éjjelek mostanáig.

A volt vámpír szóhoz sem jutott, csak csodálkozott és erősen gondolkozott. Vendégei végül magára hagyták, hogy eméssze a dolgokat, amiket mostanában tanult.

   Sokat elmélkedett az elmúlt életén, az eseményeken és hibán, amiket elkövetett. Amikor Lilithre és Claudera gondolt, már nem fogta el olyan erős gyűlölet. Inkább valami vágyat érzett irántuk. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy becsapták és csak akkor kellett, ha más már nem volt nekik jó. Így a gyűlöletétől sem tudott szabadulni, bárhogy próbálta letagadni. Napokig próbálta legyűrni az érzést, akarattal, hogy azt érezhesse, amit Alan közelében, hogy végre elfelejthesse azokat, akik bántották őt. A gondolataiból aztán egy kopogás zökkentette ki.

-          Gyere be! – kiáltott az ajtó felé.

Alan jött be az ajtón, majd mikor becsukta maga mögött, megszólalt.

-          Hallottam ám, hogy engem hívtál, segíteni. – mosolygott.

-          Nem is hívtalak. A gyűlölettel küzdök, nem is gondoltam rád.

-          Johann! – tette csípőre a két kis karját – Pont ezért vagyok itt, ezzel hívtál engem segítségül.

-          Nem vagy egy kicsit beképzelt, ilyen fiatal létedre? – viccelődött vele az egykori vámpír.

-          Ezt pont te kérdezed tőlem? – kacagott fel a fiú.

Johann kicsit elszégyellte magát és behúzta a nyakát.

-          Igazad van, bocsáss meg.

-          Semmi baj, sosem szidlak meg, ezt tudd. – ölelte át a férfit Alan.

A gyűlöletnek nyoma sem maradt benne, csak a mindnet beborító szeretet járta át.

-          Miért nem tudom kiűzni magamból a gyűlöletet, Alan?

-          Mert rosszul állsz hozzá. – váltott nagyon komolyra a fiú.

-          Pedig, minden erőmet beleadom, hogy felülkerekedjek rajta.

-          És pont ezzel éred el, hogy egyre erősödjön benned. Így sosem fogod legyőzni, légy bármilyen erős.

-          Hogyan kell akkor csinálni?

-          Elfogadással és megbocsájtással.

-          Mit kell elfogadnom? Mit kell megbocsájtanom? – kérdezte kissé gőgösen Johann.

-          Látod, egyből a gőg jön elő, mint védekezés. De én előttem egyiknek sincs esélye. Az életedet kell elfogadnod és a saját hibáidat megbocsájtanod saját magadnak, elsőként.

-          Második? – szólt közbe a vámpír.

-          Csitt már, én beszélek. – intette le Alan gyerekes komolysággal.

-          Bocsánat. – viccelődött vele Johann.

A fiú ekkor tényleg szigorúan nézett rá, amiből leszűrte, hogy most valóban csöndben kell maradnia. Maga sem értette, hogy miért érez ilyesmiket egy gyerek jelenlétében. Kicsit össze is zavarta, de mivel nem tudott mit kezdeni vele, háttérbe szorította a dolgot.

-          Másodiknak azt kell elfogadnod, hogy Lilith és Claude az életed részei és azok is lesznek mindig is valamilyen szinten. Aztán meg kell bocsájtanod nekik, ha tökéletlenségük okán bántanak téged, ahogy te is őket.

-          De, ez olyan nehéz. Mi van, ha direkt bántanak és használnak ki?

-          Te valaha direkt bántottad őket?

-          Nem. Sosem a bántás volt az igazi célom.

-          Na, látod. Akkor honnan tudod, hogy az övék az volt?

-          Nem tudom. De, félek tőle.

-          Tudom. Ezért kell az elfogadás és megbocsájtás.

-          Hogyan kell csinálni? Hogyan lássak hozzá?

-          Akarni kell csak. Ennyi a titka. – mosolygott a fiú szelíden.

Johann megértette, amit mondott neki, de egyelőre még nem akarta ezeket. Legalábbis még nem teljes szívéből.

-          Nem tudom, hogy akarom-e ezeket. Olyan bosszantó, hogy így bántak velem. – kezdte újra Johann.

-          És jó érzés gyűlölni őket? – érdeklődött Alan gyermeki kíváncsisággal.

-          Egyáltalán nem jó érzés.

-          Akkor mi a jó érzés szerinted?

-          Az, amit a te közeledben érzek.

-          Ezt hívják úgy, hogy szeretet. – vigyorgott a fiú úgy, mintha a kisördög bújt volna belé.

-          Akkor ezek szerint ezeket kell tennem? – összegezte a tényeket a vámpír.

-          Még van egy harmadik lépcsőfok is. – váltott ismét komolyra a fiú.

-          Még egy van? – hüledezett Johann – Mi az?

-          El kell majd fogadnod, hogy lehet már nincs szükségük többé rád annyira, mint eddig. Lehet, ridegek lesznek veled, ki fognak nevetni azért, amikben hiszel és amiket remélsz. Meg fogják tagadni, hogy kimutassák a szeretetüket irányodba. El kell fogadnod majd, hogy ők olyanok, amilyenek. És meg kell majd ezeket bocsájtanod nekik.

-          Ez nagyon fájdalmasan hangzik. – húzta a szája szélét Johann.

-          Így van, én sem mondom, hogy könnyű dolog.

-          Mi lesz, ha nem sikerül ez nekem?

-          Ez csak tőled függ. De ne félj, jogodban áll hibázni, nem tökéletesnek lenni. De sose feledd, nekik is. Így talán könnyebb lesz felkelni és tovább menni.

 

 

 

   Johann gondolataiba merült, észre sem vette, ahogyan Alan magára hagyta. Hosszú napokig őrlődött, amiből hetek lettek, a hetekből hónapok, azokból meg évek. De aztán végül teljes szívből ráérzett a dolgok mikéntjére.

Egyszer csak arra eszmélt, hogy nem gyűlöl már senkit sem. Rájött, hogy csak is magát hibáztathatja a dolgok alakulása miatt, ha esetleg hibáztatni akar valakit egyáltalán. A felismerést követően hamar felmerült benne a vágy Claude és Lilith után. Elment Markékhoz és mindnet elmondott nekik, az érzéseit és azt is, hogy újra találkozni akar a két szerelmével. Akkor is, ha ezért újra kell születnie a Földön. Megosztotta velük, hogy úgy gondolja, sosem ért véget semmi sem. Olyan, hogy vég valójában nem létezik.

-          Tudtam, hogy egyszer megérted a dolgokat Johann. Büszke vagyok rád, amiért eljutottál a végső felismeréshez! Most már készen állsz egy új életre. – örvendezett ismét Alan.

Anne és Mark átölelték Johannt és felajánlották neki, hogy segítenek előkészíteni az újabb leszületést. Amit az egykori vámpír örömmel elfogadott.

-          Na, a dolog bevégeztetett. – csapdosta össze két kezét a fiú, mintha port törölt volna le róluk és elindult az ajtó felé.

-          Hova mész? – döbbent meg Johann.

-          Még rengeteg dolog vár rám. Neked most már nincsen szükséged a vezetésemre. Csak igyekezz azt tenni, amit tanultál.

Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót a fiú, Johann utána kiáltott még.

-          Várj! Kérdezni szeretnék még valamit.

-          Csak rajta. – vigyorogott pajkosan ismét.

-          Honnan tudtad, hogy milyen vagyok és hogy képes vagyok erre? Hogyan tudtál ilyen pofon egyszerűen olvasni bennem és rávezetni a dolgokra?

Alan olyan mosolyt eresztett meg, melyet az egykori vámpír nem tudott mihez hasonlítani, de mérhetetlen szeretet érzett benne. Már majdnem teljesen belebolondult ebbe a szeretetbe, amikor a fiú végre megszólalt.

-          Egyszerű. Ilyennek teremtettelek.

   Johann szemei kiakadtak és órákig szóhoz sem jutott. Alig bírta felfogni, hogy oly hosszú ideig közvetlenül beszélgetett Istennel. Ráadásul olyan bizalmas viszonyban, amiről sosem gondolta, hogy lehet ilyen hangnemben Ő vele beszélni. Végül Mark és Anne felvilágosította, hogy mindenkivel ezt teszi, akinek szüksége van rá és ilyen vagy olyan módon, de segítségért kiált.

Sok időt töltöttek még együtt hárman, Alan azonban többé nem tűnt fel kisfiúként. Nem is volt rá szükség, hiszen mindhárman tudták jól, hogy mindig mellettük lesz. Végül Johann teljesen felkészült az új életére és az indulás előtti pillanatokban megjelent Alan is.

-          Istenem! – kiáltott fel a leszületni készülő lélek.

-          Személyesen! – szólalt meg a fiú, majd hangos kacagásban tört ki.

Johann nem értette, hogy mi történik most, teljesen össze volt zavarodva, végül Ő nyújtott segítő kezet.

-          Ugyan már Johann, nem szereted a szóviccet?

Erre a férfi vidáman elmosolyodott, már-már elnevette magát.

-          Na, ez már nagyon tetszik nekem. – dicsérte meg Ő – Kérek tőled valamit távozás előtt.

-          Bármit, Uram.

-          Szeresd Lilithet és Claudeot is, úgy, mintha én szeretném őket. Akkor is, ha már majd nem hisznek benned és saját magukban sem. Akkor is, ha te sem tudsz majd teljes bizalommal lenni feléjük és magad felé sem.

-          Igyekezni fogok, hogy így tegyek. – ígérte meg Johann.

-          Többet nem is kérhetek. – e szavakkal küldte útjára Isten Johannt egy új életbe.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.