Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A természet gyermekei

2010.03.09

   Friss, tavaszi szellő ölelte körbe az erdő fáit. Elég ereje volt már a napnak ahhoz, hogy a növények üde, zöld ruhájukat magukra öltsék. Madarak sokaságának éneke zengett mindenfelé. A tojók már a tojásokon ültek, a hímek pedig vigyázták területük sértetlenségét. Az éppen csak felébredt erdő jelenleg nem nyújtott semmilyen előnyt az emberek számára, így az állatok nyugalomban tölthették napjaikat. A napról napra növekvő levelek, egyre inkább árnyékba borították a kis patakot és a mellette kanyargó ösvényt is. Apró rákok és vízibolhák sokasága sürgött fel alá a patakban, élelmet keresve vagy éppen a halak elől menekülve.

Az apró rák nyugodtan sétált a hatalmas követ borító moszaton, apró bolhák után kutatva. Nem vette észre a rá leselkedő szivárványos öklét, ahogyan óvatosan egy-egy uszonycsapással közelebb és közelebb lopakodik hozzá. Éppen lecsapni készült, mikor egy óriási árnyék takarta el a napot.

Az árnyékot egy, a patak szélén lépkedő ember vetette, menekülésre késztetve a megzavart halat. Az ember nem volt egyedül, egy tucat másik is követte őt. Egyik kezük a vállukon átvetett fejszét markolta vagy a hátukra akasztott fűrészt igazgatta.

-          Mikor érünk már oda? – szólalt meg az egyikük az elől haladónak.

-          Nemsokára ott leszünk, már csak egy-két dombot kell megmászni. – igyekezett bíztatni az a többieket.

-          Ezt mondtad egy órával ez előtt is. Már hajnal óta gyalogolunk. Ennyit nem ér pár hülye fa főleg, hogy még utána vissza is kell szállítani őket.

-          Majd meglátjátok, nem hazudtam, mikor azt mondtam, olyan nagyok, hogy csak három összekapaszkodott ember éri őket körbe. Olyan búsás hasznot hoznak, ha eladjuk tüzelőnek, amiből egész évben kényelmesen elélhetünk.

A búsás haszon reménye tovább hajtotta a kapzsi embereket, úgy gondolták talán itt az idő, hogy megcsinálják a szerencséjüket. Még fél órán keresztül baktattak az erdőben, dombra fel, majd le, mire elérték az erdő egy távoli zugát, ahol több évszázados fák dacoltak az elemekkel és kölcsönöztek varázslatos hangulatot a tájnak.

 

   Ember csak nagyon ritkán járt ezen a tájon, az erdő vadsága és valami különös, borzongató aura lengte be a környéket. Ez az aura kizárólag az embereknek és a természettől eltávolodott lényeknek volt zavaró és kellemetlen. A kis csoport ember is érezte a furcsa jelenséget, bár igyekeztek kirekeszteni magukból viszonylagos sikerrel, mivel a kapzsiságuk hajtotta őket. Nem lazsáltak, megkeresték az első fát, amit ki akartak vágni és „munkához” látott az egyik csoport. Míg a társaság másik fele egy újabb áldozatot keresett magának. Egymás után csattogtak a fejszék, a fa apró darabjai messzire pattantak. Ilyen pusztítást még sosem látott az erdő ezen része, másfél óra erőlködés után az első fa megadta magát és zajos recsegés közepette a földre dőlt. A becsapódás pillanatában irgalmatlan dörrenés söpört végig a tájon, a hegyek még jó pár másodpercig visszhangoztak, kísérteties visszhangot keltve.

De a zaj nem csak a levegőben terjedt tova, hanem a földben is messzire vágtázott, hatalmas remegést keltve a felszín alatt húzódó járatokban. Az embereknek sejtelme sem volt ezen járatok létezéséről, azonban a kicsik népe pontosan tisztában volt, hogy mi zajlik odafent. Figyelték az embereket, amióta bemerészkedtek az erdő mélyére, mágusaik tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy miért érkeztek. Ezért tarthatott most már egy csapat jól képzett katona a favágók csoportja felé.

Xerox vezette a tíz főből álló csapatot, járataik mélyén gyorsan haladtak előre, dühösen villanó tekintetük nem ígért sok jót. Igyekeztek időben a helyszínre érni, hogy ne érje kár az otthonuknak helyet adó erdőt, de jól hallhatóan elkéstek. Dühüket csak tovább fokozta és mindenféle kompromisszum kézséget kisöpört belőlük. A parancs amúgyis az volt, hogy mindegyik embert meg kell ölniük. Hamarosan elérték a járat végét, ahol egy rejtett csapóajtó várta őket. Xerox óvatosan kikémlelt és látta, amint a második csoport által megtámadott fa is hamarosan ki fog dőlni, már nem lehetett megmenteni. Az alkalmas pillanatot várta csak, amikor előjöhetnek és meglepetés szerűen körbevehetik az embereket. Mikor a második fa is kidőlt, hatalmas porfelhőt vert fel. Ez volt a megfelelő idő időpont, hogy a felszínre másszanak és gyorsan, észrevétlenül körbevegyék az embereket.

A por csak lassan ereszkedett vissza a felszínre, de ahogyan ritkult, lassan előtűnt Xerox és csapata. Az emberek arcáról lefagyott a vigyor, mikor észrevették, hogy nincsenek egyedül, azonban hamarosan ismét jó kedvük támadt és az egyik így szólt a jövevényekhez.

     -     Mit keres itt ez a pár gyerek azokkal a fegyverekkel? Veszélyes ez a hely a játékhoz. Menjetek gyorsan haza! – és röhögni kezdett.

Csatlakozott hozzá a többi is.

-          Mi nem vagyunk gyerekek, sőt még csak emberek sem. Ez a hely pedig miattunk veszélyes. – közölte rezzenéstelen arccal Xerox – maguknak kellett volna hazamenniük, amíg megtehették volna.

-          Ugyan már fiacskám, – röhögtek tovább a favágók – ne játsszad a katonát, mert sírás lesz a vége.

-          Csönd legyen! – kiáltott rájuk Xerox megemelt hangerővel – Mindannyian meg fognak itt és most halni, amiért az erdő fáit kapzsiságból pusztítják. Testük pedig itt fog rohadni és a természet hasznára lesz, a károk enyhítésére, amelyet okoztak.

Az emberek jókedve ismét semmivé lett, de arcukon a pillanatnyi döbbenet után ismét bárgyú mosoly kezdett terpeszkedni. Továbbra sem hittek az alacsony jövevényeknek. Nem értették, hogyan győzhetné le őket tíz gyerek méretű valaki, hiszen ők edzett, erős férfiak.

Több sem kellett Xeroxnak, az egyik társához fordult és fejével intett az egyik favágó felé. A katona biccentett és egy szempillantás alatt a favágó előtt termett, majd szemmel alig követhető mozdulattal elvágta a torkát. A férfi hirtelen megmerevedett, majd élettelenül terült el a földön. Mire az emberek felfogták mi is történt, a katona már ismét a helyén állt.

Pánik lett úrrá a favágók között és fejvesztve próbáltak menekülni. A férfi, aki ide vezette őket volt annyira figyelmetlen, hogy kapásból nekiszaladt az egyik társa fejszéjének, bár csak a fejsze fejének lapját fejelte le, látszatra mégis élettelenül terült el a földön. Xerox és csapata önkéntelenül is szélesen elmosolyodott, majd támadásba lendültek.

Volt, akinek szintén a torkát vágták át, akadt olyan is, akinek a fejét teljes egészében leválasztották a testéről. De volt, akit egyszerűen, de mégis milliméterre pontosan szíven szúrtak. Nem telt bele öt perc és a tizenhárom favágó holtan hevert a földön. A támadók összegyűltek, megtisztították fegyvereiket és elindultak haza.

 

 

   Késő éjjelre járt az idő, mikor a holtestek közül az egyik megmozdult. A csapat korábbi vezetője tért magához mély eszméletlenségéből. Pár percig azt hitte megvakult és azért van sötét minden felé, de ahogyan a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz vette csak észre, hogy társai lemészárolt tetemei hevernek körben mindenütt. Eszébe jutottak a délelőtti kis emberkék, akik megtámadták őket, de nem hittek nekik először. Leírhatatlan rettegés vett erőt rajta, úgy érezte, hogy minden irányból őt figyelik a sötétből. Az éjjel teljes rettegésben telt számára, de mikor felvirradt a reggel tudta csak megállapítani, hogy rajta kívül más emberszerű élőlény nincs jelen.

Nappal érezte magát annyira bátornak, hogy elinduljon vissza a faluba, ahonnan előző nap elindultak tizenhárman. A visszaúton nem mert hátra fordulni, félt tőle, hogy esetleg követik és ha hátranéz, akkor megölik. Mire elérte a falut, már ereje jócskán fogytán volt, szinte végkimerülésig hajtotta magát, aztán a falu közepén a porba rogyott. Zavartan, összefüggéstelenül hablatyolt valamit kicsi emberekről, akik villámgyorsan képesek mozogni és megölni egy férfit is semmi perc alatt. Akik az erdőben laknak, a semmiből tűnnek elő és védik a fákat.

Sokan azt gondolták, hogy megbolondult, azonban akadt egy vándor, aki már olvasott hasonló lényekről egy régen írt könyvben, de eddig nem hitte el, csupán mesének gondolta az egészet. Bár rettentően kíváncsi volt a vörös hajú; törékeny nő, mégsem hitt el semmit sem, hacsak nem a saját szeméve látta a dolgokat. Néha még akkor is inkább valami emberi ésszel elfogadhatóbb magyarázatot keresett.

A pap szállásán helyzeték el az eszméletlen embert, ápolták és várták, hogy magához térjen. Napok teltek el, mire annyira jobban lett, hogy érthetően és összefüggően tudjon beszélni. Elmondta az egész történetet szóról szóra, de őt bolondnak, a vándort meg megbízhatatlannak gondolták a helyiek. Nem is nagyon törődtek velük, élték tovább dolgos minden napjaikat. Egyiküket sem zavarta a dolog, hogy esetleg igaz lehet a történet, hiszen közülük sosem jár az erdő azon részén senki sem.

A férfi nem tudta feldolgozni még az eseményeket és folyton úgy érezte, hogy az erdőből, láthatatlan szemek figyelik egyfolytában. Minél előbb útnak akart indulni, hogy a lehető leghamarabb eltűnhessen erről a környékről. A vörös hajú nő úgy döntött vele tart az utazás során, hátha szerencséje lesz és saját szemével is találkozik az idegen szerzetekkel vagy ha azt nem is, de legalább elmondhatja majd magáról, hogy ő utána járt ennek a történetnek és nem több, csak egy régi legenda.

Másnap reggel a Nap első sugaraival útnak indultak, távolodó irányba a baljós erdőtől. Útközben a nő megpróbált beszélgetésbe elegyedni a férfival, de ahányszor szóba kerültek a kicsi emberek, a férfi megnémult és idegesen tekintett körbe. Órák óta utaztak, mikor az út menti sziklatömbben egy vésett napot pillantottak meg.

-          Erről a jelképről is írt az a könyv. – szólalt meg a nő – Állítólag ez a jelkép jelzi a kicsik népének területének határát. De ez is amolyan kicsavart eredet mítosz csak, amit a sok tudatlan birka talált ki magyarázatként arra, miért készítették ezeket. Úgy gondolom, hogy valaki nagyon unatkozhatott és csak úgy ide faragta őket.

-          Majd akkor gondold így, ha a késük pengéje a torkodnak tapad. – jegyezte meg idegesen a férfi.

-          Ugyan már, hülyeség. Több könyvet és félelmetesebb meséket is olvastam már, mint ez a történet, amit előadtál. – vágta oda flegmán a nő. –Menjünk tovább, mert nem akarok az erdőben éjszakázni, az olyan közönséges. Jut eszembe még nem is tudom a neved, engem szólítsál csak Rednek.

-          Hmm, különös név ez a Red, de legyen. Én Edward vagyok. – bökte ki a férfi.

Néma csöndben haladtak tovább, amikor mégis megszólaltak, akkor jelentéktelen semmiségekről esett szó. Edward jórészt, csak egyszavas válaszokat adott, Red pedig áradozott, hogy ő milyen tanult és művelt. Mennyi könyvet elolvasott már, mennyi filozófiai írást böngészett már át, tanult meg és elemzett.

Estére elérték a következő falut, a férfi rögeszméje valamelyest csökkent, így már el tudott aludni. Azonban másnap újra útnak indultak, egy újabb nap telt el gyaloglással, hogy az út végén ismét egy faluba érjenek.

-          Eddig tartott a közös utazásunk. – jelentette ki Red – Két nap alatt nem történt semmi érdekes sem és valljuk meg őszintén, nem ütöd meg azt a szintet, amit elvárok egy olyan személytől, akivel szóba elegyedek.

Ezzel a kijelentéssel megfordult és elindult a fogadó irányába. Azt várta, hogy a férfi majd utána siet és esdekel neki, hogy maradjon vele. Alig várta már, hogy látványosan is kikosarazhassa. De Edward még csak utána sem tekintett, még mindig ott lappangott benne a félelem, szinte fel sem tűnt neki, hogy a nő már nem tart vele.

 

 

   A helyi fogadóban vett ki egy szobának alig nevezhető lyukat, az éjszakát itt töltötte.

Másnap reggel ismét útnak eredt, de szerencséjére fel tudott kéredzkedni egy szekérre. Az idős férfi szeretett beszélgetni és eddigre Edwardban is már csak halvány emlékké váltak az erdei történések. Mire megérkeztek a bácsika falujába kiderült, hogy a helyi férfiak egy csoportja az erdőbe készül fát vágni, hogy a havonta esedékes vásáron eladják jó pénzért, ugyanakkor szívesen látnának még dolgos kezet maguk között. Edward pénze erősen fogytán volt ezért neki is munka után kellett néznie. Mivel leginkább a favágáshoz értett, felkereste a férfiakat és megegyezett, hogy velük tart. Óvatosság képen azért megkérdezte őket, hogy ugye apró, emberszerű lények nem laknak az erdőben. Hangos röhögés közepette kapta a választ.

-          Apró, emberszerű lényekről még sosem hallottunk, akik az erdőben laknának. De állítólag emberfarkasok tanyája a hegyen lévő erdő.

Edward elsápadt és levegő után kapkodott, mire a többiek még éktelenebb vihogásban törtek ki.

-          Nyugalom cimbora, ez csak régi mese, amivel az öregek minket ugrattak gyermek- korunkban. Ne légy ennyire hiszékeny.

Miután a vér visszatért az arcába, elmondta a történetét, de itt is hitetlen fülekre talált. Végül már ő maga sem tudta, hogy az egészet csak kitalálta vagy valóban meg is történt vele. Az este folyamán többször nem kerültek szóba a különös lények, sokkal inkább izgatta őket a búsás haszon reménye. Edward kedvéért újra elmondták, hova akarnak eljutni következő nap. Fent a hegyek mélyén van egy tisztás, amelyiknek a közepén egy hatalmas több száz éves tölgyfa áll. Azt akarják kivágni, mivel akkora, hogy az egész falunak jutna belőle elég fa a télre. Természetesen nem szívszeretetből tennék és nem is a falu javára. A tervek megbeszélése után hamar aludni tértek, hogy reggel korán indulhassanak.

A hajnal első sugarai az erdőben találtak a favágók csoportjára. Jókedvűen kapaszkodtak dombra fel és le, már-már a zsebükben érezték az arany súlyát. Egy-két órás gyaloglás után szerencsésen meg is találták azt a bizonyos tisztást, ugyanis az egyikük nemrég járt már erre és ő fedezte fel ezt a helyet.

     -     Nézzetek oda, – kiáltotta az egyik és az égre mutatott – telihold van! Még szerencse, hogy nappal jöttünk, így az emberfarkasok nem tudnak megfertőzni minket állati alakjukban.

Hangos vihogás söpört végig a társaságon. Pár percig a hasukat fogták a nevetéstől, csak Edwardnak nem volt túlságosan jó kedve. Úgy érezte, rajta röhögnek ilyen jót.

-          Na, de lássunk végre munkához, a fa nem fogja magát kivágni. – szólt a főnöknek megválasztott tag.

Huszonkét izmos férfi tekintett végig egyszerre a hatalmas fán. Az egyikük lendítette a fejszét, hogy az első csapást mérje rá, de a fa kérge azzal a lendülettel verte is vissza a csapást. Messzire repült el a fejsze a férfi kezéből, általános derülés követte a pillanatot, majd egy újabb férfi állt neki a „munkának”. Tapasztaltabb révén az ő fejszéje beleállt a fa törzsébe. Ebben a pillanatban a tavaszi meleg ellenére, jeges szélroham söpört végig a tisztáson. A favágók nem látták, hogy a hátuk mögötti fák közül harmincnál is több fiatal férfi és nő lép elő balsejtelmes tekintettel.

-          Látjátok, megy ez csak érteni kell hozzá. – dicsekedett a férfi.

-          Csak szerencséd volt, semmi szakértelem. – hurrogták le.

A többiek is ki akarták volna venni a részüket, nagy bőszen neki is készülődtek volna a favágásnak, ha egy érdes; reszelős és morgásszerű hang nem szól rájuk a hátuk mögül.

     -    Nem kéne tovább súlyosbítaniuk a helyzetüket, ha egy mód van rá. – nézett rájuk egy szőke fiatal és alacsony férfi.

Egyszerre fordultak meg a hang irányába. Edward azonban habozott, rosszat sejtett és nem akarta elhinni, hogy megint valami veszély les rá. De lassan erőt vett magán és megfordult ő is. Kicsit megkönnyebbült, hogy nem apró termetű embereket lát, de a látványtól mégis a torkában dobogott a szíve.

Mindannyian érezték a favágók közül, hogy itt valami nagyon nincs rendben és félelmetesek a mögöttük felbukkant idegenek, de mégis úgy gondolták, hogy sok közöttük a fiatal nő és azzal a pár veszélyesek tűnő férfival könnyedén elbánnak ők huszonketten.

-          Súlyosbítani a helyzetünk? Kicsit nagyra értékelitek magatokat suhancok. – próbálta oldani a félelmét és nyugodtnak mutatni magát a favágók vezetője.

A férfi szavai nyomatékosításra meglengette fejszéjét és vigyort erőltetett az arcára.

      -    Megpróbálták kivágni azt a hatalmas tölgyfát, ezzel bemocskolni és tönkretenni a Lunaparunkat. Nagyon nagy bajba keverték ezzel saját magukat, amúgyis ilyenkor teliholdkor elég veszélyesek vagyunk, sokkalta jobban, mint a hónap más időszakában.

      -    Ne akarjátok beadni nekünk, hogy ti emberfarkasok vagytok. Sokat mesélt nektek a nagyanyátok, aztán fejetekbe szállt a dolog. – értetlenkedtek páran.

A szőke fiatal férfi előrébb lépett, kihúzta kardját és az eddig beszélő férfihez lépett. Egy szó nélkül átdöfte, majd lassan kihúzta kardját és lenyalta a vért. A többi ember tágra nyílt szemekkel bámulta az eseményt és nem tudták felfogni, hogy mi is történt.

Hamarosan az egész falka megindult a favágók felé, akiket a rettegés járt át. Ennek ellenére vagy éppen ezért, megpróbáltak védekezni, de nem voltak eléggé eszüknél, hogy értelmes taktikát dolgozzanak ki. Az erejük pedig édes kevésnek bizonyult, még a nők ellen is. Hullottak, mint a legyek főleg úgy, hogy amelyik farkasok nem támadtak, azok kört alkotva, elzárták a menekülési utat. Néhány perc múlva, csupán Edward lógott Onyx mancsai között és a rettegéstől eltorzult hangon könyörgött irgalomért.

-          Irgalmat kérsz hát, te szerencsétlen? – morogta Onyx Edward képébe – Bűzlesz a kapzsiságtól, amikor nem a rettegés tölti ki a szíved, másra sem tudsz gondolni, csak a haszonra. Milliónyi életet vennél el, csakhogy saját vagyonod gyarapítsad.

-          Megváltozom, ígérem, csak irgalmazz kérlek!

Onyx iszonyatos hörgéssel „díjazta” ezt a hazugságot és egy gyors mozdulattal eltörte Edward jobb karját és lefejelte, hogy eleredt az orra vére. Az övére erősített tokjából elhúzta kését és megvágta vele saját karját, a vére engedve a gravitációnak, apró érként szaladt végig csupasz bőrén.

-          Adok neked valami felettébb kínzó élményt. Elég kárt okoztál már eddig is a természetnek, most kicsit egyenlítünk a számlából.

Azzal fogta saját vérét és a másik kezét összekente vele, majd Edward felé nyújtotta. A férfi vergődni kezdett, ahogyan eszébe jutottak a legendák ezekről a lényekről. Jeges rémület futott végig rajta, ha arra gondolt, hogy meg fogják fertőzni. A farkas arcán gonosz vigyor szaladt végig.

-          Hagyd, mennünk kell. Erre most nem érünk rá! – szólt Onyxra a szőke férfi.

Onyx nehezen engedelmeskedett, de egy gyors mozdulattal megvágta Edward karját és vérét gyorsan belekente a sebbe, majd lekevert neki egy akkorát, hogy azonnal eszméletét vesztette, végül ledobta áldozatát a földre. Végig nézett a huszonegy hullán és tovább indult a falkával.

 

 

   Délutánra járt az idő, mikor Edward ismét magához tért. Alig hitte el, hogy ezt is élve megúszta. Szédült, mikor megpróbált felállni és jobb karját sem használhatta. Lassan, óvatos léptekkel indult vissza arra, amerre a falut sejtette. Napnyugtára elérte a falut, ahonnan reggel elindultak, de mielőtt bármit is mondhatott volna ismét elájult.

Mikor felébredt egy aprócska házban találta magát, odakint verőfényes napsütés szikrázott, a falu élte mindennapos életét, állatok zajongtak, emberek jártak keltek. Törött karját sínbe rakták, sebeit bekötözték, majd hirtelen eszébe jutottak utolsó emlékei, ahogyan egy sárgás szempár mélyen fürkészi, félelmetes szempár volt. Emberi volt, de az a tekintet mégis olyan nagyon más, nagyon nem emberi, mintha egy állat vadsága égne benne. A legfélelmetesebb mégis az az érzés volt, hogy könnyedén olvasott volna a lelkében az a különös lény. Aztán eszébe jutott a „mese” az emberfarkasokról és arról, ahogyan az egyikük saját vérét az övével keverte. Tudatának túl sok volt az információ és újból elájult. Másnap tért csak magához ismét, ekkor a házban lakók körülötte ültek és azt várták mikor tér már magához. Rajta kívül az egyetlen vendég a falu papja volt, nyakában ezüst feszület lógott.

Mindannyian azt várták tőle, hogy majd elmondja mi is történt fent az erdőben, hol van a többi férfi és mi történt velük. Sorjában el is mondott mindent, kivéve persze azt a bizonyos utolsó emlékét. Félt, hogy a falusiak máglyán égetik el vagy esetleg a pap az inkvizíció kezére adja. Átkozta a pillanatot amikor ezek a lények megjelentek a Föld színén, azokat legfőképpen, akik közé esetleg most már ő is tartozik. Beteges rémülettel húzódott el az ezüst kereszttől, mikor a pap közel hajolt hozzá. Hosszú percekig tanakodtak a falusiak végül úgy gondolták, hogy a városi tanács és az érsek elé kell vinni az ügyet. Az esetleges gonosz lények ellen pedig szent harcosokat kell küldeni.

Edward minden egyes múló pillanatban attól félt, hogy a falusiak valahogyan gyanakodni fognak rá. Ezért az első adandó pillanatban, mikor egyedül maradt, megszökött az ablakon keresztül. Szakadt gönceit magára kapdosva rohant be az erdőbe, minél messzebb az emberektől. Jó tíz perce loholt már, mikor az egyik fa mögül hirtelen egy ijesztő, áttetsző lény bukkant fel előtte. A rémülettől elvágódott a földön, de mire ismét a lényre nézhetett volna az eltűnt. Szíve minden eddiginél hevesebben vert és nem értette mitől volt ez. Ekkor gerincébe iszonyatos fájdalom nyilallt, ami hamar átterjedt az agyára is. Iszonyatos fájdalom közepette fetrengett, mindeközben borzalmas képeket látott maga előtt. Véres, szétszaggatott emberi testeket, más embereket, akik ezekről a testekről tépték le a nyers, vértől csöpögő húst és élvezettel fogyasztják el. Lenézett a kezeire és azok vértől csöpögve vöröslöttek, megnyalta szája szélét és szájában érezte a friss, emberi hús ízét. Velőtrázó sikoltásban tört ki, majd izzadtságtól ragacsosan eszmélt, hogy még mindig a földön fekszik, ott ahol pár perce elesett. Megkönnyebbülve tudatosult benne, hogy csak képzelte ezt az egészet. Bár tudata még zavart volt, igyekezett minél távolabb kerülni korábbi helyétől. Napnyugtára sem ért ki az erdőből, így kénytelen volt egy táborhelyet keresni magának éjjelre. Fáradt volt, de nem akart aludni, végül mégiscsak elnyomta a buzgóság. Álmában borzasztó szörnyeket és lényeket látott, ahogyan egymással harcolnak, rá támadnak és marakodnak a hullákon. Aztán eltűnnek, hogy helyüket bűnös kísértések vegyék át, olyan érzések és késztetések, amelyek Edward számára teljesen ismeretlenek voltak. De ez a lidércnyomás nem ért olyan könnyen véget, mint a délutáni, mire reggel magához tért, közel járt ahhoz, hogy az eszét veszítse.

Egész nap baktatott és azon gondolkozott, hogyan lesz ezután az élete, van-e esetleg valamilyen gyógymód a bajára, de semmi használható sem jutott az eszébe. Elkeseredettségében észre sem vette, hogy időközben ismét eltelt egy nap és még mindig az erdőben bóklászott. A következő éjjel ismét álmot látott, ott állt azon a bizonyos tisztáson a hatalmas tölgyfa alatt, amikor hirtelen Onyx lépett mellé és gonosz vigyorral az arcán felé fordult.

-          Na, hogy érzed magad?

-          Borzasztóan, én nem érdemeltem ezt, hogy olyan szörnyé tegyél, mint amilyen te is vagy. Én nem vagyok ennyire gonosz. – hebegte Edward kissé félénken.

-          Én, én, én, én… mindig csak saját magad. Ez az önzés nagyon rossz dolog. Ezért is adtam neked ezt a büntetést, hogy egy lecke legyen számodra. Remélem jó sok kellemetlen rémálomban és lidércnyomásban volt részed eddig. Hamarosan úgyis elmúlik a vérem hatása és nem fogsz többé ilyeneket látni.

Edward földbegyökerezett lábakkal hallgatta a farkast és nem akart hinni a fülének.

-          Akkor hát… azt mondod, hogy… Ez igaz lenne?

-          Igaz hát, nem lettél farkas te szerencsétlen. Ha vér által azzá válhatnál, akkor sosem tettem volna veled ilyet. Nem lennél rá képes, hogy elviseld azt, amivel jár. – kacagott rajta Onyx. Mire reggel felébredsz, már teljesen önmagad leszel. De jól vigyázz, mihez kezdesz ezzel a tapasztalattal. Lehetőséged van megtanulni, hogy ne packázz velünk és a természettel sem. A döntés a tied.

Azzal Onyx farkassá változott és beszaladt a fák közé. Edward pedig izzadtságtól csillogó arccal ébredt a reggeli napsütésben.

 

 

   Úgy érezte magát, mint még soha, energikus és friss volt. Az elmúlt napok lidércnyomásának sötét fellege eltűnt és helyét a szikrázó napsütés vette át lelkében. Azonban nem tartott sokáig ez a vidám és önfeledt hangulat, bosszúra szomjazott az elmúlt egy hét viszontagságaiért. Azt akarta, hogy az őt megölni akaró apró lények és az emberfarkasok is szenvedjenek, sőt kínok között pusztuljanak, amiért ilyen gonosz módon ellene törtek.

Eszébe is jutott, hogy a pap a városról és az érsekről, meg szent katonákról beszélt. Amilyen gyorsan csak tudott igyekezett kikecmeregni az erdőből és eljutni a városba, hogy felajánlja szolgálatát a hadjárat sikere érdekében, természetesen nem ingyen.

Hamar eljutott egy közeli kis faluba, ahonnan nem volt messze a város. Útközben Edward lelkében egyre erősebbé és fékezhetetlenebbé vált a bosszúvágy. Mire a városba ért, már javában gyülekeztek a katonák, nagy felhajtás volt, de pontosan senki sem tudta, hogy mire is készülnek. A piactéren éppen vásár volt, ott pillantotta meg Edward az érseket.

-          Excellenciás uram, kérem egy rövid szóra! – kiáltotta.

-          Nem érek rá paraszt, fontos küldetésem van. – ugatta le Edwardot.

-          Tudom ő méltósága, pontosan ezért jöttem Önhöz.

Az érsek megállt egy pillanatra, majd a kíváncsi tömegen végig nézve úgy döntött, inkább a magánszállásán fogadja ezt az embert.

A következő órában Edward az érseki palota könyvtárában találta magát. Vele szemben az érsek ült hatalmas íróasztalánál és várta a magyarázatot. Órákig tartott mire minden alaposan el lett mondva, kivéve persze a kis kalandja a farkas vérével. Tudta jól, hogy ezt nem fogadnák el és egyből kivégeznék bűnös volta miatt. Végül is a két férfi megállapodott abban, hogy Edward elvezeti a katonákat a sátán szolgáinak rejtekhelyére, megölik őket aztán, mikor visszatértek busásan megfizetik Istennek tett szolgálatai miatt, sőt még birtokot és rangot is kap.

A fizetségtől megrészegülve Edward örömmámorban úszott, be is tért az első kocsmába, hogy megünnepelje fényes jövőjét. Miután alaposan felöntött a garatra a kocsma vendégeinek füle hallatára elkezdett dicsekedni, hogy milyen kínokat élt át és hogyan fogja hamarosan Isten bosszúját beteljesíteni a sátánfajzatokon. Az egyik hátsó asztalnál azonban egy fekete köpenyes nő ült és fogyasztotta borát, miközben Red magyarázott neki nagy bőszen.

     -     Képzeld csak el Chalid, milyen titkokat taníthatnék neked. Bevezethetnélek a komoly mágiába, mert érzem, hogy te érdemes vagy rá. Olyan sok minden van, amit megmutathatok neked, csak figyelned kell és azt tenned, amit mondok.

Így lökte a szöveget már órák hosszan, de közben Chalidnak is fogytán volt a türelme. Aki végül egy szó nélkül felállt az asztaltól, kifizette a bort és elindult a szállására. Red sértődött fejet vágott, de figyelme hamar az imént hallott dolgok és Edward felé fordult. Úgy érezte, hogy muszáj látnia ezeket a lényeket a saját szemével is. Hátha elleshet tőlük valamit vagy esetleg a katonák elsiklanak valami fontos dolog fölött, ami számára értékes. De még az is lehet, hogy megcsinálja a szerencséjét ebben a városban. Nem esett nehezére behálóznia most már a férfit és meggyőznie, hogy szükségük van rá is.

Eközben Chalid a szállásán meditációhoz készült, hogy telepatikusan elérje Onyxot és megbeszélje vele a dolgokat. Néhány perces ráhangolódás után a hatalmas tölgyfa tövében várakozott, mikor Onyxot érezte a háta mögött.

-          Szia! Hogy vagy? – érdeklődött Chalid.

-          Köszi a kérdést, egészen jól. Miért jöttél?

-          Az imént hallottam egy férfit beszélni, aki emberfarkasokról beszélt, meg apró emberkékről, akik megkínozták őt és megölték a társait.

-          Sejtem kiről beszélsz, mi voltunk azok. Ide jöttek fát vágni.

-          Ezért meg is kellett ölni őket?

-          Meg bizony, meg kell tanulniuk, hogy nekik sem szabad mindent.

-          Eh, nem értem meg a hozzá állásotokat, de mindegy is, ne nyissunk vitát erről… Csak szólni akarok, hogy most szedett össze száz katonát és hamarosan megindulnak ellenetek is.

-          És még kik ellen? – kíváncsiskodott Onyx.

-          A kicsik ellen is természetesen. Szólni kéne Xeroxnak is.

-          Nemsokára úgyis találkozok vele, szólok majd róla. Csúnya meglepetésben lesz része a katonáknak, ezt ígérhetem. – vigyorgott Onyx – Van még esetleg valami?

-          Most nincsen, kicsit depis vagyok, úgyhogy megyek is. Nagyon vigyázz magadra! – búcsúzott Chalid és megszakította a kapcsolatot.

Másnap reggel Edward a katonák parancsnokával beszélgetett és megtudta, hogy egy hét múlva indulhatnak is, addigra minden katona megérkezik és felkészül. A következő napok nagyon lassan teltek a férfi számára, minél előbb vagyonhoz akart jutni.

 

 

   Eközben a farkasok és a kicsik népének küldöttei az erdő egy messzi zugában összegyűltek, hogy megbeszéljék a kölcsönös egymás mellett élés feltételeit. Mindkét faj most került először kapcsolatba egymással szemtől szemben. Nem is igazán szövetségről, csupán egy kölcsönös egyezségről tárgyaltak, de Onyx hírei más mederbe terelték az eseményeket.

A farkasok részéről természetesen a vezér, két alvezére és néhány igen erős farkas vett részt a küldöttségben, míg a kicsik részéről egy Meh’tul nevű főpap és tanítványa Xerox, valamint néhány kísérő.

Már túl voltak mindkét fél igényének átbeszélésén és értelmezésén, sőt lassan csak a megegyezés szentesítése volt hátra, mikor Onyx felhozta a katonák és emberek problémáját.

-          Mint az körünkben már ismeretes, egy emberi sereg készül mindkettőnk népei ellen. – jegyezte meg Onyx.

-          Erről mi nem tudunk semmit sem jelenleg. – szólalt meg Meh’tul, miközben egy futár érkezett a földalatti városból.

A futár egy apró papírtekercset adott át a mesternek és ahogyan érkezett, távozott is. Meh’tul egyből kinyitotta és elolvasta.

      -     Visszavonom, amit az előbb mondtam. – jegyezte meg – Most érkezett a hír, hogy mágusaink is észlelték a készülődő embereket. A látomások szerint megközelítőleg százan vannak és velük tart egy bizonyos Edward nevezetű egyén is. Egy favágó méghozzá, érdekes.

      -      Hogy néz ki ez az Edward? – érdeklődött Onyx.

      -      Nem tudom, a tekercs nem írja le.

      -      Pár napja volt egy esetünk néhány favágóval, egy kivételével megöltük mindet. – szólt közbe a farkasok vezére.

     -     Nálunk is megjelent pár ember fejszékkel és fűrészekkel. Megakadályoztuk benne őket, hogy nagyon nagy kárt okozzanak az erdőben. De azok mind egy szálig meghaltak. – jelentette ki Meh’tul.

     -     Annyira hülyék voltak, hogy az egyik saját magával végzett, mikor nekirohant egy másik fejszéjének. – mosolyodott el Xerox.

Onyx széles vigyorral erősítette meg hasonló érzéseit az emberek irányába.

-          Mivel mindannyian tudunk róla, nem okozhatnak már meglepetést nekünk. – vette át a szót Meh’tul – Azonban a farkasoknak is és nekünk is fejtörést okozhatnak, ha külön-külön állunk ki ellenük, meglátásom szerint. Javaslom egy közös védelmi egység felállítását arra az időre, amíg el nem hárítjuk ezt a támadást.

-          Teljes mértékben egyet értünk a javaslattal. – nyugtázták a farkasok.

-          Akkor azonnal kiállítunk egy sereget, ami pár nap múlva csatlakozik a farkasokhoz. Részünkről a megegyezés el is lett fogadva. – nyújtotta kezét Meh’tul főpap.

A farkasok is kezet ráztak a megegyezésre, megadták a pontos találkozási helyet, ahol a közös sereg bevárja az embereket és ezzel a tárgyalásokat lezártnak, az egyezséget megkötöttnek tekintették.

Napok teltek el, eközben mind az emberek, a farkasok és a kicsik népe is felkészültek. A találkozási hely a Lunapar helye lett. A kicsiket lenyűgözte a hatalmas tölgyfa, mágusaikat pedig a belőle áradó erő. A hátralévő időt azzal töltötték, hogy közös stratégiát dolgoztak ki, a minél hatékonyabb ellenállás érdekében.

Közben már az emberi sereg is megindult, hogy megütközzön és elpusztítsa a gonosz lényeket. Red fáradhatatlanul bombázta elméleteivel Edwardot és környezetét.

-          Erősen kétlem, hogy bármiféle különbség lenne köztünk és közöttük. A farkast is biztosan csak úgy kell értelmezni, hogy jelképesen. Tanulmányok tömege és a logika is azt bizonyítja, hogy nem lehetnek szó szerint nem emberek. Legfeljebb az aurájuk vagy éteri testük más alakú, de fizikai szinten egészen biztos, hogy ugyan olyanok, mint mi. A sok mendemonda mögé bújnak és a tudatlanabb birkák be is dőlnek nekik.

-          Én nem ezt tapasztaltam korábban. – csattant fel Edward.

-          A félelem lehetett az oka. Az ember halálfélelmében sok mindent lát, olyat is, ami nincs is.

-          Jól van, majd meglátod magad is. – hagyta rá Edward.

Amikor megérkeztek Edward által mutatott hely közelébe, megpróbáltak lopakodni, hogy hirtelen megjelenéssel előnyt szerezzenek. Azonban sem a kicsiknek, sem a farkasoknak nem okozott gondot már jó előre kiszúrni száz ember együttes zaját.

A nap már lebukott a hegyek mögött, így az emberek kénytelenek voltak fáklyákat gyújtani, hogy tűrhetően lássanak. Nem kis előnyt adva a velük szemben állóknak, akik amúgyis jól láttak sötétben.

      -     Ezek, de ostobák! – csodálkozott Onyx.

      -     Csak emberek. – toldotta meg Xerox.

Mindhárom csapat felkészült a harcara, tudták nincs másik út, lerendezni ezt a helyzetet. A farkasok is belátták, hogy nem szabad túlélőt hagyniuk, mert nagy valószínűséggel bajt hoz majd rájuk. A farkasok és kicsik közös serege körülbelül nyolcvan főt tett ki.

-          Nézzétek csak! – kiáltott Onyx – Ott van Edward is velük.

Megdöbbenéssel fogadta az emberi kapitány, hogy név szerint is ismerik egyiküket.

-          Honnan tudja ennek az embernek a nevét? – kiabált vissza követelődző hangnemben.

-          Járt már errefelé, sőt közeli beszélgetést is folytattam vele korábban. – dobta oda Onyx félvállról.

-          Tudjuk, említette, hogy egy szörnyeteg személyesen is megkínozta. – jött meg a kapitány magabiztossága.

-          Valóban? – gúnyos vigyor szaladt szét Onyx arcán – Azt is említette, hogy kicsit feljavítottam őt a véremmel?

Néma csend telepedett az emberek seregére, mindegyikük agyában az emberfarkasokról szóló mondák cikáztak. Ez alatt Edward igyekezett csöndben és észrevétlenül kereket oldani. De a kapitány észbe kapott és még mielőtt a férfi saját védelmében kinyithatta volna a száját, hátulról átdöfte a törzsét, majd egy suhintással lefejezte. Nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg hátba is legyenek támadva.

Néhány perces tanakodás után az emberek rohamra indultak, azt azért ők is tudták, hogy sötétben sokkal nehezebb lesz számukra a harc, megpróbálták kihasználni a még cseppnyi világosságot.

Bár a farkasok és a kicsik is fizikálisan is előnyben voltak gyorsaság, erő, mágia és az érzékszervek fejlettsége terén is, mégis közülük is kaptak komoly sebeket. Azonban néhány jól irányzott megtévesztő és megfélemlítő mágia hatására az embereknek nem sikerült egyet sem megölniük. A farkasok leginkább fürgeségükre és fizikai erejükre támaszkodtak a mészárlás közben. Ellenben a kicsik remekül használták a tőröket, az íjakat és az egyéb elmés fegyvereket, gyorsasággal kombinálva. Mágusaik pedig távolról kísérték figyelemmel a csatát, hogy egyetlen ember se tudjon elmenekülni ez úttal, így fedezték fel Redet a fák mögött bujkálva.

A csata végeztével a harcmezőre hurcolták és tanakodtak mi legyen vele.

       -    Ezt az embert is meg kéne ölni, az lenne a legtisztább. – hangoztatták sokan mindkét fél részéről.

       -    Ki is törölhetnénk a hozzánk kapcsolódó emlékeit és akkor életben lehetne hagyni. – vetette fel az egyik mágus.

       -    Meg tudja csinálni, itt és most? – kérdezte Xerox.

A farkasok is érdeklődve figyelték a párbeszédet.

       -    Nem gond parancsnok, hamar meglesz. – felelte rá a mágus.

Red aggodalmas arccal hallgatta, ahogyan róla tanakodnak, mikor a beszélgetés végeztével felnézett, egy mágust látott a kicsik népéből, aki furcsa karmozdulatokat tesz a levegőben, ezután minden elsötétült előtte.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.