Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lélek nem változik

2016.09.30

   Az árnyék gyorsan suhant át az üres asztalokon. Majd a ház falán, végül a tetőn rohant tovább, egészen addig, míg az azt létrehozó tolvaj lába nem érintette a tetőt. Az éjszakai város nagy része aludt, az alatta elterülő piactér is csendes volt és üres. A nappali forgataggal szemben erős kontrasztot alkotott. Maga a tolvaj azonban, mint mindig, most is kerülte a feltűnést az egyszínű, dísztelen barna köpenyében. Bőrből készült ruházata kiemelte nőies alakját, formás és kellően telt melleit. Szintén formás, de arányos hátsó fele csak akkor vált láthatóvá, amikor a tető szélére támaszkodott és kicsit előre dőlve a sötétbe fúrta tekintetét. Egészen eddig úgy gondolta, hogy senki sem vette észre, de az utolsó ugrása közben egy hirtelen megérzés nyílalt belé, olyan, amelyik azt súgta neki, hogy figyelik. Amióta tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a világon nem csak emberek léteznek, hanem sok különböző más lény is, még óvatosabbá vált. Kislány korában is elbűvölte már a sok mese és monda és az azokban szereplő sok-sok lény. Valahol titkon mindig remélte, hogy a világ színesebb annál, mint amit az emberek többsége gondol. Aztán, néhány hónappal ezen este előtt az egyik munkatársa bemutatta őt egy igazi vámpírnak. Először természetesen azt gondolta, hogy rá akarják szedni, de a sötét lény szemernyi kétséget sem hagyott benne ezzel kapcsolatban. Azon az éjjelen, amikor megízlelte a gyönyört, eldöntötte, hogy ő bizony a szolgálatukba áll. Különböző, apró megbízások sokaságával tesztelték a képességeit és kitartását, míg végül megbízhatónak ítélték. Ő úgy gondolta, hogy innentől egyenes útja van a hatalom és élvezet felé. Persze, azt nem tudhatta, hogy ő csak egy volt a sok játékszer közül, akit miután elhasználtak, el akarták dobni. Voltak arra utaló jelek, hogy csak játéknak kell, de ezeket a gondolatokat elkergette magától, csak arra tudott gondolni, hogy majd ő megmutatja, majd ő megmutatja. Ahogy nézett bele a sötétségbe és tisztult a látása, észrevette, hogy egy fénylő szempár figyeli őt a piac másik végéből, a házak tövéből. Mire a szemei teljesen megszokták a sötétséget, már ki tudta venni, hogy egy emberi alak figyeli őt. Ez az alak végül kilépett a Hold fényébe, hogy jobban látszódjon. Egymást figyelték. A lenti alak egyszerű szövetruhát viselt, sima bőrből készült cipővel. Arca markáns férfias jegyeket hordozott, szögletes állát fekete szakáll fedte, haja rövid és rendezett volt. Pár pillanat múlva a nő látása még jobban alkalmazkodott a körülményekhez és így a férfi szemei is emberibbnek tűntek. Jól látta a férfi tekintetében a rácsodálkozást és a vágyódást. Sokszor látott már ilyet más férfiaktól is, akikkel mindig incselkedett, hogy kielégíthesse hiúságát. Azonban, egyiküket sem engedte közel magához, csak annyira, hogy kihasználhassa őket. Kaján vigyorra húzta a száját, ahogy a kárörvendés elhatalmasodott rajta. A férfi arca ekkor kicsit megkomorult, majd hirtelen mozdulattal visszalépett két épület közé a sötétbe. Ismét csak a szemei árulták el, ám hirtelen azok is eltűntek, mintha lehunyta volna őket.

  • Bolond kis fiúcska, azt hiszed, ha lecsukod a szemeid és nem látsz engem, akkor én sem foglak téged látni? – suttogta maga elé a nő.

Az övéhez nyúlt, majd egy apró táskából egy kis üvegcsét vett elő. A Hold fényében az üvegben lévő vér vöröses-feketésen csillant. Kinyitotta az üveget és gyorsan, csukott szemmel felhajtotta a tartalmát. Az üres üveget elvette a szájától és a korábbi mozdulatba dermedve várta meg a hatását. Leírhatatlan módon élvezte, ahogyan a vámpírvér felerősíti az emberi érzékeit. Ahogy elmúlt a vérébe szállt hatalom borzongató hatása, ismét lefelé nézett oda, ahol az előbb a férfi állt. Most már jól látta azt a szűk folyosót is, ami az épületek között vezetett, de a férfinak nyoma sem volt. Meglepődött rajta, azt várta, hogy az őt csodáló alak még mindig ott lesz abban a tudatban, hogy nem láthatják. Körülnézett, de sehol sem látott senkit sem. Ismét maga elé suttogott néhány szitokszót, de tovább nem kötötte le a figyelmét a találkozás. Tovább akart haladni az útján, amikor azonban megfordult ott állt mögötte a férfi, ugyanolyan kaján vigyorral, mint előtte a nő.

  • Bolond kislány, attól, hogy suttogsz, még hallak.

Ezzel a férfi ugrott egy hatalmasat és a föléjük magasodó tetőn landolt. A nő meglepetését ez csak fokozta, de mire egyetlen szót is kinyöghetett volna, a férfinak nyoma sem volt. Ettől a pillanattól kezdve egészen hajnalig a férfi arca lebegett a szemei előtt. Ahogy az ő arcához hajolt és mosolyra húzta a száját. Úgy érezte, hogy ebben a közeledésben több van, mint egy sima kioktatás. Maga sem gondolta volna soha, hogy valaha abban fog reménykedni, hogy ismét találkozzon egy ismeretlen férfival. Sokkal büszkébbnek, függetlenebbnek gondolta saját magát. Első gondolata az volt, hogy egy vámpír lehetett, márpedig, ha az volt, akkor a mestere biztosan ismeri. Nem gondolkozott sokat, felkereste azt a személyt, aki közvetlen kapcsolatban állt azzal a vámpírral, akinek a vérét ajándékba kapta, akinek szolgálni akart. Mire végig gondolhatta volna igazán, hogy mit is tesz, már el is volt intézve a találkozó aznap estére. Csak akkor támadt kétsége az éjjeli férfi vámpír léte felől, amikor jobban számba vette az akkori érzéseit. Vonzó volt számára, vibráló, de egyáltalán nem úgy, mint a vámpír. Ez a férfi tele volt élettel, vibrált, sugárzott, eleven volt és a lélegzete sem egy ódon kripta levegőjére emlékeztette, hanem sokkal inkább egy forró, nyári záporral frissített éjjeli erdő illatára. Minél többet gondolt rá, annál jobban akarta, hogy megismerkedhessen vele. Ezek az érzések azonban felébresztették benne a függetlenségre vágyó nő haragját, makacsságát. Erővel nyomta el magában az emlékképeket, úgy gondolta, majd este úgyis válaszokat fog kapni.

 

A várostól pár kilométernyire a fekete hajú férfi hatalmas csobbanással érkezett a kis tó vizébe. Élvezte a frissítő habokat, a víz simogató bársonyosságát és erőt adó lüktetését. Alaposan megmosdott, majd a partra úszott. A ruháihoz ment, de nem találta a helyén azokat. Ösztönösen a levegőbe szimatolt és megérezte egy másik személy szagát.

  • Fél perced van rá, hogy visszaadd a ruháimat, különben kirázlak a bőrödből. – kiáltotta az erdőbe.
  • Ahhoz előbb el kell kapnod, bátyó! – csilingelt vissza egy női hang a szemben lévő bokrok mögül.

Hangos morgással kísérve ugrotta át a bokrokat a meztelen férfi, izmai megfeszültek, melyek jól láthatóak voltak anyaszült meztelenségének köszönhetően. Vele szemben azonban egy fiatal nőstényfarkas vigyorgott, szájában a ruháival. Egy gyors kacsintás után a nőstényfarkas futásnak eredt. A férfi pedig utána, árkon-bokron keresztül. A farkas négy lábon rohant, így az ágak az ő bőrét nem szaggatták fel, nem vérzett sok apró sebből. Hamar észbe kapott, hogy két lábon sosem éri utol testvérét, így ő maga is változni kezdett. Arca megnyúlt, fogai megnőttek és kihegyesedtek. Bőrét javarészt fekete szőr borította el, néhány kisebb foltban voltak csak sötétszürke szőrszálai. Mire a végtagja is változni kezdtek, már megállt. Majd mikor végre ő is négy mancson támaszkodott a földön ismét rohanni kezdett, amerre az orra vezette. Mindennél jobban felpezsdítette a vérét az üldözés és a vadászat. Elképzelni sem tudott volna nagyobb élvezetet. Hamar beérte kevésbé izmos húgát, de addigra már falkájuk szálláshelyének szélére értek. Kerülgették a többieket, ahogy egyre csökkent közöttük a távolság. Mikor húga mellé ért hatalmasra nyitotta a pofáját és fogaival a másik farkas nyakába kapaszkodott, majd hirtelen befékezett. A nőstény farkas hangosan felvisított, miközben a férfi ruhái szanaszét hullottak. Szinte ugyanebben a pillanatban a hím farkas ki is nyitotta a száját. Néhány pillanatig egymást figyelték szemtől szemben, ahogy a többiek is őket. A két farkas egyszerre sütötte le szemét, majd egymáshoz léptek és összedörgölőztek, megnyalták egymás nyakát, füle tövét és immár boldogan néztek a másik szemébe. Mindenki ment a saját dolgára, kivéve a testvéreket. Lassan felvették az emberi alakot.

  • Bolond kis húgocskám. Szeretlek!
  • Tudom. Te kis harapós pöcs. – vigyorgott a nő.

Bátyja erre fültövön suhintotta, de csak lágyan, éppen csak érzékelhetően. Mire húga visszamorgott. Heves birkózásba kezdtek, mely pár percig eltartott és döntetlennel zárult, köszönhetően annak, hogy apjuk félbeszakította őket.

  • Fiam! Készülj! Hamarosan indulunk vadászni. De, előtte szedd végre össze a ruháidat. Ne legyen olyan trehány és elhanyagolt a szállásunk, mint az emberek városai.
  • Az emberi városok nem is tűnnek annyira szemetesnek. – mondta a fiatal férfi.
  • Honnan tudod te, hogy milyenek az emberi városok? – csodálkozott az apja.
  • Az éjjel is bent volt a legközelebbi városban és valami emberi szukával szemezett a piactéren. – kotyogott közbe a húga.

A fiatal farkas hangos, mély morgással tudatta nemtetszését, még a fogai is kivillantak. Sokszor elmondták már nekik, hogy ne környékezzék meg az embereket, mert ha egyszer beleszeretnek az egyikbe, annak csak rossz vége lesz. Több szót nem pazaroltak a témára, mindannyian érezték, ahogy a falkán eluralkodik a vadászat izgalma. Gyorsan összeszedte a ruháit és a többiek után szaladt. Együtt hagyták el a szállás területét, ahogy kibukkantak a kevésbé bokros részen, már tizennégy farkas rohant a fák között. Mindegyikük messze maga mögött hagyta emberi vágyait és csak az üldözés, a vér íze és a nyers hús érzete lebegett az elméjükben. Órákon keresztül keresték és követték a szagokat, hatalmas területeket jártak be zsákmány után járva, de az este még eredménytelenül érte őket. A férfi és a nő is régen elfelejtette a reggeli incselkedést és torzsalkodásukat, ennek is köszönhetően nagyon jól dolgoztak össze a vadászat során. Apjuk elégedetten figyelte utódait, ahogyan hasznos falkatagokká válnak.

 

Eközben a városban is leszállt az éjjel és a tolvajnő találkozhatott  mesterével. Alaposan kihallgatták őt a kérésével kapcsolatban. A legapróbb részletekbe menően el kellett mondania mindent. A vámpír attól tartott, hogy egy ismeretlen fajtársa jött az ő területére vadászni, kihívva őt egy párbajra. Végül a mellett döntött, hogy belenéz a nő elméjébe, mert úgy tud meg a legtöbbet erről a férfiról. Bár tolvajunk tiltakozott, ez a vámpírt nem érdekelte. Egyet sem pislanthatott, de már el is kapta a fejét a vámpír. Mélyen a nő szemébe nézett és hatalmát fékek nélkül rázúdította. A tolvajnő úgy érezte, hogy a hatalmas, hideg és kérlelhetetlen erő agyonnyomja, megfojtja és kipréseli belőle az életet. Annyira elfáradt a faggatás közben, hogy néha a lélegzete is kihagyott. Amikor a vámpír elengedte a fejét, tehetetlenül rogyott össze a szőnyegre. Résnyire tudta csak kinyitni a szemeit, hogy láthassa, ahogyan mestere könnyed léptekkel, távolodik tőle.

  • Segíts! – nyöszörögte alig hallhatóan.

A vámpír egy nagyon rövid időre megállt, majd folytatta az útját, miközben félvállról oda vetette.

  • Ha nem tudsz magadtól talpra állni, akkor nem érsz semmit sem.

Előre fordult és az ajtóhoz sétált, majd mielőtt becsukta volna maga mögött még visszaszólt, hogy a férfi nem vámpír. De, ezért az időpocsékolásért igazán kár volt a drága idejét pazarolni és nem felejti el a nő tiszteletlenségét. Amint becsukódott az ajtó, a nő is eszméletét vesztette.

Mikor magához tért, már javában délután volt, egy ágyon feküdt a szállásán. Feje sajgott, gyomra émelygett és úgy érezte magát, mintha egy óriás táncolt volna rajta. A legközelebbi munkatársa ült nem messze tőle. Aki elmagyarázta neki, hogy egyetlen vámpírhoz sem szabad így hozzá állnia, amíg nem bizonyítja nekik feltétlen engedelmességét és értékét, addig szemtelenség bármit is kérdezni tőlük, nemhogy kérni. Felvetette, hogyha újra a mesterük kedvében akar járni, akkor valami igazán ritka és szép drágakövet hozzon neki. Nagyon szereti a látványos, fényes és hibátlan drágaköveket. A jó tanácsok után felkelt és távozott. A nő utána szólt volna, de megmozdulni sem volt ereje. Estére szedte össze magát annyira, hogy az ágya mellett hagyott almát a szájához tudja venni. Az alma alatt volt egy papír, amelyre az volt írva, hogy fél arannyal tartozik a társának ezért. Evés után azonnal elnyomta az álom, a mesteréről álmodott, hogy mennyire hatalmas, erős és haragvó éppen. Már-már isteninek gondolta őt és csak azt érezte, hogy az ereje ismét csökken, mintha kiszívnák belőle az életet. Egyszerre félt a vámpírtól és vágyott a figyelmére. Másnap reggel aztán mégis fel tudott kelni az ágyból. Eltámolygott a piacig, vett némi élelmet és hamar befalta, mivel kínzó éhség gyötörte. Nem jutott messze a piactól, amikor is mindnet kihányt. Semmi sem maradt meg a gyomrában. Elgondolkozott azon, hogy mivel is haragította így magára a vámpírt és eszébe jutott, hogy minden annak a fekete hajú férfinak köszönhető. Először mérges lett, majd megenyhült, ahogy eszébe jutott a férfi vonzó kisugárzása és lehelete. Kicsit mintha az élet is visszatért volna belé. De, a rosszullét ismét rátört. Maga sem tudta, hogy miért, de kibaktatott a városkapun egyenesen az erdőbe. Máskor nem okozott gondot neki a tájékozódás és alapvetően a helyváltoztatás sem, azonban két nappal a vámpír aktusa után még mindig borzasztóan rosszul volt. Így azt sem tudta, hogy merre bolyong és milyen veszély les rá, ha les rá egyáltalán. A fák levelei között átszűrődő napfény tánca csak még jobban összezavarta, míg végül lerogyott egy fa tövébe, hogy kifújja magát. Lehunyta szemeit és megpróbálta élvezni az arcán táncoló napfényt. De, teste továbbra sem tudta felvenni korábbi ritmusát. Arra figyelt fel, hogy egy árnyék takarja el a napfényt.

  • Ölj meg, ha akarsz. Szívességet teszel vele.—nyöszörögte.
  • Miért akarnálak megölni? – érdeklődött a furcsán ismerős hang gazdája.
  • Tudom is én? Mert, kell a pénzem, a ruhám, nem érdekel, csak vess véget a szenvedésemnek, gyorsan!
  • Ti emberek, mindig azt hiszitek, hogy mindenki olyan, mint ti vagytok.

A nő egy forró érintést érzett a bal vállán, az arcán pedig ugyan az az éjjeli lehelet simított végig, mint akkor este. Izmai ettől elernyedtek, hatalmas erővel tódult a tüdejébe a friss erdei levegő. Majd, az egész teste jólesően megfeszült, azt hitte, hogy minden testrésze szétpattan a feszültségtől. Pár pillanattal később ismét elernyedt a teste, de ezúttal már nem nyomta a vámpír sötét és halott ereje. Kényelmes bizsergés, könnyed bágyadtság töltötte el. Szemét könnyek öntötték el az érzéstől, amikor visszatért belé az élet. Úgy érezte, hogy biztonságban van, vigyáznak rá és csak azért szeretik ennyire, mert létezik. Nem azért, mert valamit várnak tőle. Sosem érzett még ilyen fokú szeretetet és ragaszkodást. Már teljesen ki tudta nyitni a szemét, látott is, de még erősen zavart volt a tudata.

  • Te vagy az! Aki a piactéren is ott volt.
  • Igen, én vagyok az. – vigyorgott a fiatal farkas.
  • Miattad van ez az egész! A hülye világító szemeid miatt és kisugárzásod miatt kerültem ebbe a helyzetbe. – sziszegte a fogai között, miközben a farkas a karjaiba vette és elindult vele.
  • Az én erőm sosem tesz ilyet senkivel sem, szóval kizárt dolog, hogy miattam van.
  • De! Igen! A te hibád! Miattad mentem el a vámpír mesteremhez és kértem meg, hogy mondjon többet rólad. Ő tette ezt velem, amiért tiszteletlen voltam vele.
  • Szegény kis embernőstény. Homályos az elméd, az a förtelem rád telepedett és nem gondolkozol önállóan, szabad akaratodból. Elviszlek egy helyre, ahol rendbe jössz. A sámánunk majd segít rajtad, mivel én még nem tudok.
  • De, én ne…
  • Ssss! Aludj inkább, majd utána beszélgetünk. – intett a férfi és a nő ismét öntudatlanságba süllyedt.

A falka szállásán órákig tartott, mire az ifjú megértette a többiekkel, hogy miért vitte oda az embert és miért akarja megmutatni neki az életüket. Amikor a szavak elfogytak, csak az érzések, és a farkasok hangok nélküli, telepatikus kommunikációjával tudta igazán elmondani, hogy mit jelent számára ez a nő. A sámán végül beleegyezett, hogy megitassa a nőt egy gyógyitallal, ami kisöpri belőle a vámpír energiáit és helyrehozza a testét. Ennek köszönhetően a tolvajnő reggel úgy ébredt fel, mintha soha semmi baja sem lett volna.

Illedelmesen megköszönte a segítséget és bele egyezett, hogy pár napig velük marad. Igaz, ez utóbbit jórészt a még ismeretlen fiatal férfi miatt tette. Nem győzött betelni a belőle sugárzó energiákkal. Ezek az energiák is mély benyomást tettek rá, teste ezektől is vibrált, de ugyanakkor nem érzett fájdalmat és elnyomást, kizsigerelést. Ahogy mind több időt töltött el a férfival úgy szerette meg egyre jobban. A fiatal farkas ezzel tökéletesen tisztában volt és leírhatatlan öröm kerítette hatalmába. Végre valaki, aki ő magáért szereti és nem azért, mert rokona vagy fajtársa. Sokszor szagolgatta az embert, érintette meg az orrával vagy dörgölőzött hozzá. Kissé furcsának tűntek ezek a reakciók az embernek, de úgy vélte, hogy ezt a különcséget bőven ellensúlyozza a férfi vonzereje. Napokon keresztül minden reggel kimentek az erdőbe és csak este tértek vissza a falka szálláshelyére. A férfi megmutatta az egész környéket, megtanította a nőnek, hogyan figyeljen oda a legkisebb élőlény rezdülésére is. Melyek a legfőbb ehető ételek és melyek a leghalálosabbak. A nő is gyönyörűséget lelt abban, hogy rácsodálkozhatott az élet sokszínűségére. Lenyűgözte az a tisztelet és elfogadás, amit az erdei lényektől kapott akkor, mikor megtanulta tisztelni őket, meglátni bennük a lelket. Csodálatos napokat töltöttek együtt, miközben az időjárás és az erdő számos arcát is élvezhették. Egy heves vihar alkalmával egy sziklásabb részen kialakult mélyedésben húzták meg magukat. A fiatalok hamar heves csókolózásba kezdtek, miközben észre sem vették, hogy elült a vihar és szabad az útjuk. Az ember még sosem érezte magát ennyire elvennek, élettel telinek, úgy érezte, hogy örökre itt tudna maradni, új életet kezdve. Ezt megvallotta a farkasnak is, aki úgy érezte ettől, hogy az élete beteljesedett végre. Ennek örömére elindultak vissza a többiekhez. hogy velük is megosszák a jó hírt.

Amikor visszaértek a szálláshelyre, a tolvaj arra lett figyelmes, hogy néhány helybéli együtt jön elő a bokrok mögül.

  • Ők mit csináltak? – érdeklődött.
  • Szerintem a kristálykunyhóból jönnek éppen.
  • Az milyen és mit csináltak ott?
  • Inkább megmutatom, gyere! – ezzel már húzta is a nőt a karjánál fogva.

Ahogyan a nő megpillantotta a kunyhót egy kicske tisztás közepén alig hitt a szemének. Tolvaj beidegződései és emberi jelleme egyből önös gondolatokat ébresztett benne. Egy kupolaszerű kunyhó tetején hatalmas, csillogó, színes drágakövek voltak beépítve rendszertelenül. A farkas meg sem várta, hogy a nő végig mérje a kunyhót, behúzta az ajtóként szolgáló bőr mögé. Odabent a sötétséget a drágaköveken átszűrődő színes fénycsíkok törték csak meg. Amíg a farkast a fényjáték nyűgözte le, addig az ember a kövek értékét méricskélte, azt saccolta, hogy mennyire lehet ettől gazdag és a városban mekkora irigységet válthat ki a többiekből. Aztán eszébe jutott, hogy a vámpírmesterét is kiengesztelheti ezekkel a kövekkel. Ránézett a férfira és elszomorodott, mert tudta jól, hogy választania kell a között, amit itt most megismert és az élet között, amit ezekkel a kövekkel elérhet. Még nem döntött, de már majdnem biztos volt benne, hogy neki a hatalom, irigység és a vámpír által biztosított képességek kellenek, még akkor is, ha ezért szenvedni fog, olykor.

  • Várj itt egy kicsit! – pattant fel a férfi – Megmutatom neked a legnagyobb titkom, ha ezt tudod rólam, akkor már ismersz teljesen.

Meg sem várta a nő válaszát és kilibbent az ajtón. A tolvaj eközben csak a köveket figyelte és egyre biztosabb lett abban, hogy meg kell szereznie azokat. Az ajtóban nesz támadt és oda fordult, de megijedt a farkastól, aki éppen bedugta a fejét az ajtón. Próbált mosolyogni, de valódi alakjában ez inkább vicsornak tűnt. A következő meglepetés a farkast érte, amikor a nő teljes erőből az orrára csapott. Vinnyogva húzódott hátrébb, prüszkölt, fájlalta az orrát. Mikor felnézett, a nő éppen eltűnt a bokrok mögött. Mire beérte, már a többiek között volt, akiknek a választott párja éppen azt magyarázta, hogy a férfi eltűnt és közben megtámadta egy hatalmas farkas. Aki elől csak úgy tudott elszaladni, hogy teljes erejéből orron vágta. A férfi húga hangosan felnevetett, míg a többiek közül sokan felszisszentek. A tolvaj aztán a farkasra mutatott, hogy az akarta elkapni. Senki sem szólt semmit sem, a nőbe is belefagyott a szusz, amint látta a farkast emberré válni. Elborzadt a látványtól, ahogyan egy állatból az a férfi válik, akiről azt hitte, hogy szeretni tudja.

  • Ez a mi titkunk. Ahogyan az előbb láttál, az vagyok én valójában.
  • De, de… mind ezek vagytok?

Csak bólogattak neki, de senki sem szólt egy szót sem.

  • Ez nem lehet! Mind szörnyek vagytok! Én nem tudok szeretni egy vadállatot, egy ilyen szörnyet, amilyen te vagy. – fordult a férfi felé.

A farkas úgy érezte, hogy jeges tört szúrnak a szívébe. Mire észbe kapott, a nő futásnak eredt, ő pedig utána. A húga is követte volna, de a falka visszatartotta. Ez most a bátyja ideje volt, a leckéé, amit meg kellett tanulnia. Percekig kergette a férfi a nőt, mikor a lábaira kötél tekeredett és elesett. Hatalmas puffanással ért földet a férfi teste, mögé lépett a tolvaj és a kezeit is összekötötte.

  • Sosem tudnálak szeretni téged. Egy ilyen szörnyetegnek, mint amilyen te vagy léteznie sem lenne szabad. – sziszegte az ember.

Dolga végeztével, eltűnt a fák között. A farkas percekig feküdt megkötözve. Eközben kegyetlenül fájtak neki a szavak, az elutasítás és az, hogy csak addig kellet, amíg azt látta benne a nő, amit elképzelt róla. A szívét mardosó fájdalom és keserűség haragba csapott át. Mikor a testvére beérte és eloldozta, öklével csapdosni kezdte a földet, míg fel nem szakadt a bőr és vérezni kezdett. Húga, az egyik ütés előtt elkapta testvére mancsát és óvatosan lenyalta a vért róla. Szavak nélkül suttogta bátyjának, hogy ne magát büntesse a szíve miatt. Ne magát eméssze a férfi, amiért a szív helyett a hamis csodálatot és irigységet választotta a nő. Szemei sárgára színeződtek és bátyjára kacsintott. A férfi megértette, hogy húgának igaza van. Hamar átváltozott valódi alakjába és négy lábon futott a szagok után. Ugyanaz az erő dobolt a fülében, forrt a vérében, mint vadászat alkalmával. Nem gondolt sem szeretetre, sem emberi önsajnálatra, csak az érdekelte, hogy elkapja zsákmányát és kielégítse vágyát.

Szaglása a kristálykunyhóhoz vezette, de a tolvaj már nem volt ott, ahogyan a drágakövek sem. A férfi még vérszomjasabb lett, vérfagyasztó üvöltésben tört ki. Ekkor érte utol testvére, aki dühtől remegve megfogadta, hogy ezt a gyalázatot, nem lehet megtorolatlanul hagyni. Mindketten farkasként üldözték tovább a nőt. Alig voltak néhány percnyire a várostól, amikor beérték a menekülőt. A hím farkas rávetette magát és a földre teperte, húga kicsit távolabb emberi formát vett fel, hogy a szétszóródó drágaköveket összeszedhesse.

  • Ne! Kérlek, ne! – sikította tolvaj – Emlékezz rá, hogy mennyire szeretsz engem, biztosan nem tudnál így ártani nekem.
  • A bátyám azt mondja, hogy ő csak egy vadállat, nem moralizál. Ezt pont te jegyezted meg. – tolmácsolt a nőstényfarkas.
  • De, de! Azt is tanítottad, hogy az erdő él és minden lakója változik, így te is változhatsz, ha akarsz. Látod, neked olyan jó szíved van! Tudsz is változni, akarsz is, te mondtad. Akkor változz, neked itt van az erdő, nekem meg a város. Ennyi az egész. El kell fogadnod ilyennek, amilyen vagyok, ha szeretsz, mert én nem változok.
  • Azt mondja a bátyám, hogy igazad van, tényleg tudna változni, ha akarna… -- mondta, majd hangosan felkacagott.

A tolvaj vele kacagott, kissé bizonytalanul. De, a nőstényfarkas hirtelen abba hagyta és az emberre nézett, majd teljesen érzelemmentes, de határozott hangon annyit mondott:

  • De, nem akar. Ő az marad, ami most is, mert ezt élvezi.

A hím farkas ezzel átharapta a tolvaj torkát, de csak annyira, hogy ne törje el a nyakát, csak széttépje a légcsövét. Mindketten gyilkos élvezettel nézték végig, ahogyan megfullad saját vérében a zsákmány. Mikor a test elernyedt és a drágakövek mind a nőnél voltak, ő két lábra állt és elindult visszafelé. Bátyja az élettelen, de még meleg, friss testre vetette magát. Agyaraival feltépte a nő hasát, bordái alól kiette a lágy részeket, a májával kezdve. A karjait és lábait is csonkokra rágta, mire a farkas hasa szépen kikerekedett. Lassan, kicsit elégedetten, de szomorúság, fájdalom és megbánás nélkül indult haza. Mikor beért a szállásra, húga pont befejezte a történetet, amiből csak annyit hallott, hogy a tolvaj megtanulta mi az ára annak, ha valaki megsebzi egy farkas szívét és megpróbálja a szeretetét felhasználni arra, hogy tettét kimagyarázza.

  • Annyi jó volt abban a nőben legalább, hogy most a bátyámnak napokig nem kell majd ennie.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

........................

(......................, 2016.10.04 20:27)

Valóban így gondolod?

Re: ........................

(Onyx, 2016.10.05 16:27)

Nem akarom folytatni azt, amit évekkel ez előtt abbahagytunk. Ezért meghagyom a lehetőséget, hogy azt gondoljon, amit csak akar.