Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Halál arca

2016.12.07

Robert lassan nyitotta ki szemeit, de így is fájdalmas volt számára a látás. A nyári napfény rikítóvá varázsolt minden tárgyat a szobában. Halkan megdicsérte magát, amiért előző nap este elfelejtette behúzni a függönyöket. Bár nem félt különösképpen semmitől sem, sokszor érezte úgy, hogy mégis figyelik. Ezért szokta igen gyakran behúzni a sötétítő függönyt is hálószobájának ablakában. Annak ellenére, hogy a hálószoba a ház emeleti részén volt és az utcáról sem lehetett nagyon belátni. Azon a bizonyos reggelen, fájdalmát és lustaságát leküzdve felült az ágyán. Jó tíz perc is eltelt, mire teljesen tudatához tért, lassan és alaposan körbenézett a szobában. Ágyával szemközt a fal mellett egy nagy, tölgyfából készült ruhásszekrény állt, natúr színe nyugtatólag hatott rá. A szekrény mellett nyílt az ajtó, amely az emeleti folyosóra nyílt, az ajtó mellett egy asztal, egyetlen székkel. Tekintete végül a mellette álló éjjeliszekrényre tévedt. Ébresztőóráján a számok zölden világítottak. Eszébe jutott, hogy mennyire nem szereti a hangját, megborzongott. Szombat lévén azonban ezen a reggelen nem erre kellett kelnie. Az óra után ismét végig futatta a tekintetét a szobán. Végül megállapított, hogy nem lehet oka a panaszra, nem veti fel a pénz, de nem is éhezik, nem nyomorog. Mégis, úgy érzi, hogy valami hiányzik az életéből, üresnek és feleslegesnek érzi azt, ahogyan él. Bár igyekszik minden lehetőséget kihasználni arra, hogy jellemét fejlessze, elméjét pallérozza, testét, a lustasága ellenére valamennyire formában tartsa. Utána néz azoknak a dolgoknak, amik érdeklik, amik örömet okoznak neki. Megtanulja az olyan dolgokat, amikről úgy gondolja, hogy élhetőbbé teheti vele környezetét saját magának és bárki másnak is, aki értékelni tudja mindazt, ami körbeveszi őket. Mindezek ellenére az életét mégsem érezte teljesnek, valahogy megragadtság érzete volt már néhány éve. Olykor-olykor szembe találkozott érdekességekkel, olyasmikkel, amikről addig nem tudott, ezek rövid időkre lekötötték a figyelmét, de nem okoztak tartós megelégedettséget. Most is úgy tett, mint mindig, amikor olyan helyzetbe került, hogy nem volt elég információja vagy tudása ahhoz, hogy változtasson a dolgokon. Felpattant az ágyból és igyekezett tudomást se venni az érzésről. Kinézett az ablakon, kinyitotta, hogy beáramolhasson a nyári, tiszta levegő. Kora nyár volt, így még reggelente a levegő borzongató volt, ennek köszönhetően tudatosult benne, hogy még mindig meztelen. Oda sétált a szekrényhez, kinyitotta és az egyik fiókból elővett egy bokszert. Majd, egy szövet rövidnadrág és végül egy póló került elő. Zoknit nyáron szinte sosem viselt csak akkor, ha cipőt húzott, de melegben az is ritka alkalom volt. Nem volt túlságosan éhes, viszont a heti feszült munka után mindenképpen ki akart mozdulni otthonról. Ezért döntött úgy, hogy felszáll a kisvároson áthaladó vonatra, elmegy néhány megállót, leszáll valamelyik Isten háta mögötti megállóban és majd onnan hazagyalogol az erdőn, mezőn keresztül. Reggeli gyanánt vesz majd valamit az állomáson indulás előtt. Ezzel el is tervezte a szombati napját. Mire becsukta a bejárati ajtót, már meg is feledkezett az üresség érzetről. Vidáman lépkedett végig a kertkapuhoz vezető járdán, kezét szokása szerint végighúzta az útjába eső növényeken. Ügyelt rá, hogy se a növényekben, se a saját kezében ne tegyen kárt. Kulccsal kettőre zárta a kaput, majd mélyen a zsebébe dobta a kulcscsomót és ráhúzta a cipzárt. Odakint verőfényes napsütés várt rá, madarak daloltak, az emberek szokásuk szerint hangoskodtak, zajongtak, a mellette elhaladó autók pedig büdös füstöt okádtak magukból. De, ma ez a sok minden sem tudta kizökkenteni a vidám hangulatából, maga sem értette, hogy miért ilyen boldog, hiszen különösképpen oka nincsen rá, nem történt vele semmi rendkívüli dolog, a túrát, amit ezen a napon is meg akart csinálni, már jó párszor megtette. Igaz, hogy igyekezett mindig új, még ismeretlen ösvényeket keresni, hogy minden alkalommal érje valami friss élmény, ennyire nem szokott neki örömet okozni. De, tett rá magasról, hogy miért boldog, elfogadta, hogy boldog és kész. Élvezni akarta, amíg csak tart. Fél óra séta után érkezett meg az állomásra, meglepetésére szerencséje volt, nemhogy nem késte le a vonatot, de még volt tizenöt perce rá, hogy reggelit, italt vegyen. Az újabb meglepetés akkor várt rá, amikor a büfében még volt frissen készült rántott hússal, salátával és paprikával készült szendvics és szénsavmentes ásványvíz is. A peron felé lépkedve elhaladt egy újságárus mellett is, két lépéssel ha elhaladt már, mikor megtorpant és úgy döntött, hogy visszalép és vesz egy aznapi lapot. Mire ezek után elérte a peront, oldalra tekintett és meglátta a közeledő vonatot. Jó irányból érkezett, mert ő is arra akart menni, amerre az majd továbbhalad. A hangosbemondóban egy unalmasnak tűnő női hang tájékoztatta az utasokat, hogy a fővárosból indult vonat a végállomásig minden állomáson és megállóhelyen megáll. Maga sem értette, hogy miért mosolygott rá így a szerencse. ’Tán, meg fogok halni a mai napon?’ Értetlenkedett, de aztán elkergette a gondolatot magától. A vonat hangos, csikorgó fékezéssel állt meg a peron mellett és kinyíltak az ajtók. Mivel nem volt leszálló utas és felszálló sem annál az ajtónál, rajta kívül, így felmászott a magas lépcsőkön és leült az első üres helyre. Mire elindultak, már egy egész pikniket készített ki magának a mellette lévő üres helyre. Az első megállóhelyig elfogyott a szendvics és az ásványvíz is, következhetett az újság olvasása.

Rögtön az első oldalon egy szenzációhajhász cikk jelent meg, A tanárnő pénzért árulta diákját címmel. Rob alapjában véve nem szerette a híreket, mert úgy vélte, hogy mind negatív dolog, ami semmi pluszt nem ad az életéhez vagy pedig teljesen felesleges pletyka, amire kár vesztegetni az időt. Ez a cikk tulajdonképpen mindkét variációt kimerítette. A cikkben szereplő tanárnő a szomszéd országban tanított, egy bentlakásos iskolában. A helyi rendőrségnek köszönhetően sikerült megmenteni a tanuló kislány életét, mivel akkor fogták el a tanárt, amikor a kislányért járó pénzt megkapta és átadta a vevőknek a lányt. A nyomozás során kiderült, hogy a vevők szervkereskedők voltak. Erről a tanárnő is tudott, sőt, ő maga adta át a vevőknek korábban a diáklány egészségügyi kartonját, mikor megtudta, hogy miért akarják megvenni tőle. Rob elképedt az emberiség bűneitől, nem mintha titok lett volna előtte, hogy az emberi civilizáció jelen formájában csak a pusztulására vár, semmi másra. Ez a hír még így is sok volt neki, elgondolkozott rajta, hogy biztosan ugyanabból a fajból való-e, mint amelyikből ez a tanár is. Inkább lapozott egyet a következő oldalra. Ott már több cikk volt, kevesebb terjedelemmel, de annál idegesítőbb hírekkel teli. Az egyik arról szólt, hogy mekkora az illegális fakivágások száma, míg egy másik az utóbbi pár évtizedben eltűnt és megfogyatkozott fajok számát ismertette. Szó esett az óceánok szennyezettségéről is. Az utolsó cikk, amin átfutott a szeme az volt, ahol papok és tudósok abban értettek egyet, hogy szükséges egy új ökológiai egyensúly létrehozása. Elöntötte a harag és a düh, szívesen összegyűrte volna az újságot és eldobta volna jó messzire, de aztán uralkodott az érzésein. Végül is inkább becsukta az újságot és átrakta a szomszéd ülések között lévő asztalra. Megbánta azt a pillanatot, amikor az újságot a kezébe vette, inkább az ablakon bámult kifelé.

  • Elnézést! Szabad ez a hely? – érdeklődött egy mély, férfi hang.

Robert a hang gazdájára nézett és bár legszívesebben azt mondta volna, hogy nem, mégis igennel felelt.

  • Köszönöm! Nagyon kedves, fiatalember!

Nem felelt újdonsült szomszédjának, gondolta, hogy így megússza a beszélgetést.

  • Kérem, ne haragudjon, hogy szóval tartom, de már régóta vágyok a beszélgetésre és most lehetőségem van rá. – folytatta kéretlenül az alak.

A fiú értetlen arckifejezéssel mérte végig az embert. Magas volt, viszonylag sovány, de mégis jó erőben lévő középkorú egyénnek tűnt. Haja fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, bőre halovány, de mégis élettel teli. Arckifejezése keménységet, határozottságot sugárzott, ám amikor Rob szemébe nézett jól láthatóan megkönnyebbült.

  • Sok Önben a düh! Ezt megértem, magam is így lennék vele az Ön helyzetében, e felől biztosíthatom! De, ne aggódjon! Hamarosan változás áll majd be és lehetősége lesz részt venni az egyensúly helyreállításában.

A fiú nem szólt egy szót sem, inkább úgy tett, mintha leszálláshoz készülődne.

  • Óóó, ne aggódjon, nem sértődök meg, tudom, hogy hamarosan leszáll a vonatról. Jól van ez így, menjen csak, kiránduljon egy szépet ebben a szép meleg, napsütéses időben. Élvezze csak ki bátran! Majd még úgyis beszélgetünk, hamarosan.

Robert egy szó nélkül igyekezett az ajtó felé, hogy minél előbb szabaduljon a kínos szituációból. Néha hátra pillantott, hogy megnézze követi-e őt az alak, de nem. Csak ült ott a székben és szemmel láthatóan élvezte az utazást. A vonat csikorogva állt meg az állomáson, ahol egyből le is szállt a vonatról. Majd leült az első padra, hogy megvárja amíg a vonat elmegy. Lassan indult tova a szerelvény, közben a padról figyelte, hogy az ismeretlen ember fent maradt-e? Ahogy nézte az ablakokat, észrevette az embert ugyanott ülni, ahol hagyta. De, közben barátságosan integetett neki. Ahogy a vonat kifutott az állomásról és távolodni kezdett, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Felkelt a padról és elindult az erdő felé. A túrája tökéletesen sikerült, semmi sem zavarta meg, az élőlények pontosan olyan érzést váltottak ki belőle, amilyenre számított. A nap végére haza is ért, de előtte még beugrott a közeli boltba, hogy bevásároljon. Haza érve vacsorát készített magának, majd lefeküdt aludni.

Álmot látott annak ellenére, hogy fizikailag fáradt volt. Úgy kezdődött, hogy verőfényes napsütésben sétál az erdőben, ahol aznap járt. Majd beért a város külső kerületébe, azonban itt vett egy nagy fordulatot az álom. Ugyanis az egyik ház oldalában, ahol a valóságban csak egy sima fal van, ott az álmában egy nagy fekete ajtó alakú sötétség állt. Rob oda lépett és maga sem tudta, hogy miért, de megérintette. A sötétség egy kis ideig az ujjaihoz tapadt, majd úgy ugrott vissza a helyére, mintha gumiból lenne. Ám tapintásra mégis inkább olyan volt, mint a leglágyabb selyem, amit valaha tapintott. Szinte ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy bele lépjen, mintha csak egy ajtón akarna belépni. Mire felfogta, hogy mit is tesz, már egy lépcső tetején állt. Mögötte ugyan az az ajtó formájú valami volt, de ez úttal fényből volt. Megfordult a fejében, hogy visszalépjen, ám ez ellen valahogy ellenszenvet érzett. Lenézett hát a lépcső mellett, de a szögletesen felcsavarodó lépcső alja teljes sötétségbe veszett. A fokok és a korlát is sötétszürke kőből készült, és annak ellenére, hogy nem volt túl bizalomgerjesztő a kinézete, Rob mégis elindult lefelé. Kopogott a cipője, egyik lépést követte a másik és bár erős tempóban haladt lefelé és már a lépcső teteje is a sötétbe veszett, nem adta fel. Rendületlenül haladt lefelé egészen addig, míg a távolban fényt nem látott. Lassan közelített felé, aztán a fényfolt mögött meglátott még egyet és még egyet, így tovább lefelé. Mire odaért az első fényhez világossá vált, hogy amit lát az egy lámpa fénye. A lámpa ugyanabból a kőből készült, amiből a lépcső is és a korlátot tagolta egy-egy ilyen oszlop. A lámpáknak kicsit megfakult, sárgás-fehéres fényük volt. Már sokadik lámpa mellett haladt el, amikor arra lett figyelmes, hogy havazni kezd. A körülötte lévő környezet egyre jobban hasonlított egy nagyon hideg, havas éjszakához. Aztán újabb cipőkopogásra lett figyelmes, amik egyre csak közeledtek lentről. Megállt, hogy megvárja a hangok forrásait. Nem kellett sokat várnia, hamar megjelent lentről felfelé haladó tucatnyi ember. Amikor meglátták őt, megijedtek, de miután látták, hogy az idegen nem tesz semmit sem, felbátorodtak.

  • Jaj, fiatalember! Ugye maga önmaga és élő?
  • Amennyire tudom, igen.
  • Hallottátok? Élő! Élő! Élő! – visszhangoztak egymásnak.
  • Honnan jött?
  • Odafentről!
  • Jaj de jó! Mi is felfelé igyekszünk a fénybe. Nem jön velünk?
  • Nem lehet. – sajnálkozott Rob. – Lefelé tartok.

Erre az idegenek nagyon furcsán néztek rá, de többé nem szólaltak meg, inkább folytatták a felfelé vezető útjukat. A fiú pedig ismét megindult lefelé. Onnan már nem kellet sokat mennie, mire elérte a lépcső alját. A legalsó fok mellett állt az utolsó lámpa, fénye pedig beleveszett a sötétségbe. Hiába meresztgette a szemeit, nem látott nagyon messzire, gondolta. Majd a következő pillanatban, teljesen váratlanul közvetlenül előtte egy fekete csuklyás alak lépett ki a feketeségből. Kézfejei egymásba voltak fonva, de a ruha ujja takarta azokat.

  • Hol vagyok?
  • Szerinted?
  • A pokolban?

A csuklyás alak felkacagott.

  • Ha akarod, akkor a pokolnak is nevezheted.
  • Te ki vagy?
  • Szerinted?
  • Az Ördög?

Erre a csuklyás alak ismét felkacagott, de kezeit széttárta közben. A kézfejei csak csontból álltak, majd a sötétből egy hatalmas kasza tűnt elő, amit a csontos kéz megragadott. Hangos koppanással érintette a nyelét a talajhoz az idegen.

  • Te a Halál vagy! – döbbent meg Rob.

Az alak meghajolt és úgy tett, mintha kicsit pukedlizett is volna. Rob ettől teljesen zavarba jött. Az alak pedig felegyenesedett és újra kacagni kezdett. A csuklyájához nyúlt olyan mozdulattal, hogy egyértelmű legyen, a fejét is láthatóvá akarja tenni.

  • Ne! – kiáltott Robert, miközben a kezeit az idegen felé nyújtotta, hogy megállítsa a mozdulatát.

Az alak egy kis időre abbahagyta a mozdulatot, majd gyorsan hátra csapta a csuklyát. A fiú egy koponyára számított, üres szemgödrökkel, és gonoszan vigyorgó fogakkal. E helyett azonban az férfi arca nézett rá, akivel napközben a vonaton találkozott.

  • Tegeződjünk Rob! Sokkal könnyebb dolgunk lesz. Szólíts csak nyugodtan Halálnak.
  • Te voltál ott a vonaton napközben!
  • Én!
  • De, de akkor én most csak álmodok.
  • Igen is, meg nem is. Álmodni álmodsz, de nem CSAK álmodsz. Így kommunikálok veled. De, ez valóban megtörténik.
  • Miért vagy itt? Vagyis én miért vagyok itt? Miért én? Lejárt az időm?
  • Okkal vagyok itt és te is okkal vagy itt. Azért te, mert elvállaltad és én is. Végül, pedig nem.
  • Mi nem?
  • Nem járt le az időd. Nem úgy, ahogyan te gondolod. Bár az eddig életednek vége van, mégsem azért jött érted ma a Halál.
  • Akkor miért?
  • Hogy tanítsalak! Azt akarom, hogy te legyél az utódom.

Rob szólásra nyitott a száját, de a Halál csontos ujját a szájára tette, majd látván a fiú reakcióját a csontos ujjakra úgy tett, mintha csak kesztyűt húzott volna le a kezeiről. A csontos kezek helyén pedig teljesen emberi kézfejek voltak.

  • Nem nagy dolog, olyan formát öltök, amilyet csak akarok. Ez a forma, ahogyan látsz, így néztem ki sok sok sok évezreddel korábban, amikor olyan ember voltam, mint te most.
  • Akkoriban nem is így néztek ki az emberek.
  • Ja, ja, tudom, az ősember mesék, meg az ókorról szóló mesék. Ne hidd azt, hogy olyan volt a történelem, ahogy azt az ember gyerekeknek tanítják. Nagyon sok minden másként van ebben az időben is, amiről nem tudtok. Nagyon régóta járom e világot már Halálként és belefáradtam, lejárt az időm és szeretnék haza térni, minden lélek otthonába. Ezért vagy itt, hogy tanulj tőlem és vedd át a helyem idővel, hogy aztán majd sok sok sok idő múlva eljöjjön a te utódod is és átvegye a helyed.
  • De, a Halál nem hallhatatlan, mint az angyalok? Meg ilyesmi?
  • Nem. Tudod, a teremtésben vannak olyan szerepek, amiket nekünk, halandóknak szántak, amiket nekünk kell betöltenünk. De, mivel mi is esendő lelkek vagyunk, bizonyos idő után visszavágyunk az életen túlra. A Halálnak lenni is egy ilyen szerep.
  • Mutass még többet a valódi világról! – kérte Rob, szinte ujjongva.
  • Reméltem, hogy ezt fogod kérni.

Megragadta a fiú karját és egy szempillantás alatt egy hatalmas kastélyszerű épületben találta magát. Velük szemben egy nagy ajtó volt.

  • Gyere, kis Halál. Nézzük meg ezt a vámpírt itt a könyvtárban. Ezzel berántotta Robertet az ajtón keresztül.

Szellemként repültek keresztül rajta, majd egy fiatal férfit láttak egy hatalmas, vörös kárpittal bevont fotelban ülni és könyvet olvasni. A férfi öltönyt viselt, egy meglehetősen drága öltönyt. Nem telt bele két pillanat sem, mikor az ajtó kinyílt és belépett rajta egy fiatal férfi, szinte még csak fiú. Őt kísérte egy középkorú férfi, aki meghajolt a vámpír előtt és csak annyit mondott neki, hogy a vendége megérkezett uram, ezzel a vámpírt és a fiút magukra hagyta. Csönd ült a szobára, kínos csönd. A következő pillanatban azt látta Rob, hogy a vámpír, mint egy lassított filmben, felkel, sietősen oda lép a fiúhoz és hatalmas szemfogait a nyakába vájja. Eközben a fiatal férfi semmit sem tett, mintha nem is látta volna, hogy mi történik. Egy kicsit a nyakához kapott, de a vámpír erősen tartotta, miközben mohón itta ki a vérét. A Halál ekkor megérintette az áldozatot, akinek a lelke egyből szétvált a testétől. Ekkor a vámpír elengedte a testet, ami rongybabaként csuklott össze. A következő pillanatban ismét a lépcső aljánál álltak hármasban. De, ez úttal a lépcső harmadik fokán egy angyal is állt. Széttárta karjait a nemrég meghalt fiatal felé, aki előbb a Halálra nézett, majd az angyalra. Végül megfogta fénylény kezét és ketten elkezdtek emelkedni felfelé.

  • Látod! Ilyen egy gyors és tiszta munka.
  • Látom. Neki ennyi volt?
  • Így van. Ő egészen jól járt. De, ne ragadjunk le, várnak ránk máshol is.

A következő pillanat már egy erdőben érte őket. Néhány tucat ember állt körbe egy nagyon idős nőt, aki szemmel láthatóan a halálán volt.

  • Kik ezek az emberek?
  • Ők nem emberek, hanem farkasok.
  • Dehogy farkasok, hiszen látom, hogy emberek.
  • Figyelj csak és megérted, majd később biztosan.

Az erdőben lévők megérezték a két Halál jelenlétét, szemüket becsukták és lehajtották a fejüket. Az idős nő is becsukta szemét és annyit suttogott, hogy mehetünk.

A Halál őt is megérintette, abban a pillanatban a nő lelke is szétvált a testétől. A még élő farkasok hangos vonyításba kezdtek.

  • Még ilyen sok idő után is, megborzong a hátam, ha ezt hallom. Fordult Robert felé a társa.

Ez úttal azonban nem egy női alak állt mellettük, hanem egy fehér bundás nőstényfarkas. A halálra nézett, majd a társára, aztán futásnak eredt az erdőben, míg el nm tűnt.

  • Őt miért nem a lépcsőhöz kísérted?
  • Mert neki a szabadság nagyon nagy kincs. Az emberek megriadnak a valódi szabadságtól, nekik kísérő, felügyelő kell. A farkasoknak meg pont a feltétlen szabadság, főleg az emberi testben eltöltött élet után.
  • Ők nem is kerülnek oda ahova az emberek?
  • De, ha úgy akarják. Idővel. Csak rajtuk áll.
  • Hogyan?
  • Kiszagolják az utat.
  • Láttad, hogy a többi farkas úgy tett, mintha érezne minket a vámpír meg nem?
  • Persze, a farkasoknak az élet az elemük, megérzik, ha valami olyasmi közeleg, ami nagyon különbözik tőlük. A vámpírnak meg teljesen természetes a halál, ezért nem vett észre minket.
  • Nem is gondoltam, hogy léteznek ők.
  • Haja, ha csak ők léteznének! De, ott vannak még az orkok, az elfek, a koboldok… itt a Halál beszéde annyira felgyorsult, hogy Rob egy szót sem értett többet.
  • Álj! Álj! Nem értem így!
  • Nem baj, majd megtanulod magadtól, hogy milyen sokan vannak még az embereken kívül.
  • Ehhez sok idő fog kelleni.
  • Időnk az lesz bőven, de most ideje menned, hajnalodik feléd. Hamarosan ismét találkozunk, de akkor majd döntened kel, hogy valóban vállalod-e, hogy a helyemre lépsz.

Ebben a pillanatban Robert a saját ágyában ébredt fel. Egész délelőtt és kora délután az álmán agyalt és hogyha komolyan megtörtént volna-e, akkor akarná-e. Nem jutott végleges döntésre, de nagyon beleélte magát, a csontjaiban érezte, hogy ehhez lenne kedve és talán tehetsége is. A feszültséget levezetendő elindult sétálni a késő délutáni napsütésben. Mikor hatalmas panelházak közé ért, egy csoport fiatal srácot pillantott meg, akik egy kutyát kínoztak. Jó ideje bánthatták az állatot, mivel teste merő vér volt, tele mély sebekkel. Rob szóhoz sem jutott a döbbenettől, némán tátogott, ahogyan az egyik bakancsos a kutya nyakára lép és lassan, de határozottan addig nehezedett rá, amíg el nem törte a csigolyáit és össze nem zúzta a légző és nyelőcsövét. Az állat teste elernyedt és ebben a pillanatban Robert megváltást érzett, mintha elszakították volna őt az emberi léttől. Szemeiből némán csorogtak a könnyek, amiket pólójába törölt meg. Lenyelte maradék könnyeit, ökölbe szorított a kezeit és bosszút esküdött magában. Ekkor jelent meg mellette Halál kezében a kaszájával. Szótlanul nyújtotta át Robnak, aki csodálkozva vette át tőle. Ránézett és biccentett egyet, majd a kutyát megölő srácokra nézett ismét. Gúnyos vigyorra futott a szája és hatalmas léptekkel indult meg a társaság felé. Már egészen közel járt hozzájuk, amikor észrevették, az egyikük a kasza láttán pisztolyt rántott és fejbe lőtte a közeledő Robot. A kis Halál agyveleje hátul fröccsent ki koponyájából, de ettől semmit sem vesztett lendületéből. Magasan a feje fölé és a háta mögé lendítette a kaszát és lesújtott vele, levágva a pisztolyt tartó kezet, majd a kasza hegyének csúcsa a kutyát megölő srác szemei között jött ki, miután az álla alatt hatolt be a koponyájába.

Kezdődjön a tánc! – kiáltott a kis Halál.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.